Dunántúli napló, 1975. marcius (32. évfolyam, 59-88. szám)

1975-03-13 / 71. szám

© Dunántúlt napló 1975. március 13., csütörtök flttelelö lepkénk, a nappali pávaszem Az elmúlt hetek enyhe, csapadékmentes napfényes időjárása tavaszi hangula­tot varázsolt Baranya tájai­ra. A meleg, szélcsendes, délre néző mecseki völgyek­ben előmerészkedtek téli ál­mukból a rovarvilág színes gyöngyszemei; a nappali lepkék. Bár kevés fajról van szó, hiszen kifejlett alakban csak néhány lepke vészeli át a zord telet, mégis üde színfoltjai az ébredő ter­mészetnek. Ilyen faj a hazai lepke­fauna egyik legszebb tarka­lepkéje, a nappali páva­szem — tudományos nevén Inachis io. A tél közeledtére barlan­gokba, védett hasadékokba húzódik, de megtalálható a lakóházak lépcsőházaiban, pincéiben is. Mivel változó testhőmérsékletű állat, a hi­deg időszakot dermedten, mozdulatlanul vészeli át. A tartós napsütés hatására életfolyamataik ismét fel­gyorsulnak, s elhagyják vé­dett helyüket. így találkoz­hatunk velük a napfényes erdei útakon, a város park­jaiban, a falusi utcákon. Ha a téli időszak az égövünk­nek megfelelő, akkor csak március végén bújnak elő kissé megkopotton, összetö­redezett szárnyakkal. Főleg az ajakos és a pillangós virágú növényeket látogat­ják, ahonnan cukorban dús nektáriumot szívnak fel. Vi­ráglátogató munkájuk köz­ben egy igen fontos felada­tukat, a megporzóst végzik el. Hernyóik társason a csa­lán-féléken élnek. Első nem­zedékük júniusban jelenik meg. Színpompájuk csodá­latos. A szárny alapszíne indiai vörös, a szárnycsú­csokban szinte a szivárvány minden . színében játszó, pávaszemre emlékeztető ke­rek szemfolt van. Az augusz­tusban röpülő második nemzedék már abban az évben nem szaporodik to­vább. Feladatuk a faj át­mentése a következő évre. Fazekas Imre Az I. Bolgár Hadsereg útján Tudtam már az iskola előtt is: 1945 nehéz, fagyos tavaszán, az I. Bolgár Hadsereg a III. Ukrán Front kötelékében harcol­va, feladatul kapta egy hosszú vonal megvédését. Azét a vo­nalét, mely Nagyatádnál kez­dődik és Mohácsnál ér véget. S amikor március 6-án a német parancsnokság által tervezett „Waldteufel” hadművelet meg­kezdődött, a bolgár harcosok inkább meghaltak, semhogy meghátráltak volna. A védővo­nal áttörhetetlennek bizonyult. Ha felelevenítenénk az akkor történteket, a hősiesség szó csak közhely lenne. Harcolni, segíteni Tudtam ezt, bár az évek so­rán távolodni kezdett minden. Aztán egyre közelebb került. Az elmúlt év nyárutóján elin­dultam. Kétszer is végigjártam az I. Bolgár Hadsereg útját és felkerestem a 16 helyet, ahol egyesített bolgár katonai teme­tőben nyugszanak a hősök. Megpróbáltam a még élő ta­núk emlékezéseit és vallomásait rögzíteni. Tudom, hogy ennyivel tartozom népemnek és a már­ciusi harcokban elesett 1357 hősnek. De nemcsak a harcok érdekeltek, hisz ezekről már ír­tak. Sokan és sokat. Meg akar­tam tudni, milyenek voltak ka­tonáink és tisztjeink itt, ahol nemcsak harcolni kellett, ha­nem segíteni egy testvéri né­pet a megújhodásban. Utam olyan volt, mint egy ezer kilométeres filmszalag. Minden huszadik kockán más­más arc, de ugyanaz a szeretet irántunk. Nehéz, szinte lehetet­len ebből csak egy keveset megragadni. . . Mohács. Az akkori napok élő történelme Weisz Tilda néni. Már 83 esztendős, mégis meg­lepő frisseséggel és pontosság­gal emlékezik mindenre és min­denkire. Előkerülnek a képek. Levelek. És notesz, tele címek­kel. Bolgárok írták akkoriban, emlékül. Aztán Tilda néni el­beszéli a harminc esztendő előtti napokat. Harcok a város­ban nem voltak, mivel a néme­teket már az eszéki úton szét­verték. De feladat annál több volt. A visszaszállingózó lakos­ságnak biztosítani kellett a szál­lást, az élelmiszert. Ki kellett szedni és hatástalanítani a né­metek által lerakott aknákat. Segíteni kellett az első polgár- mesternek, Glauber bácsinak, aki százszázalékos hadirokkant volt. Rendet kellett teremteni a városban, el kellett fogni a buj­dosó németeket, fasisztákat, volksbundistákat. Egy zászlóból kettő Tilda néninél volt elszállásol­va a parancsnok és politikai helyettese. Néha napokig fel- bontatlan volt az ágyuk. De rend lett és megindult az élet. Aztán április 4-én Pavlov szá­zados, a parancsnok politikai helyettese elkért egy magyar zászlót. Nagyot. Miért? Ketté vágta, az egyiken felcserélte a színeket ilyen sorrendben: fehér, zöld, piros. A bolgár zászló, melyet az áprilisi szél összefont a magyar lobogóval. És ez nemcsak Magyarország felszabadulását jelképezte, ha­nem testvéri barátságunk új fe­jezetét is jelentette. Szigetvár. Itt volt az I. Bol­gár Hadsereg parancsnoksága, a központi frontújság szerkesz­tősége. Itt írta néhány háborús versét Mladen Iszaev bolgár költő. Dr. Szoó Károly, akinél Vla­dimir Sztojcsev altábornagy, hadseregünk parancsnoka la­kott, akinél Kravcov altábor­nagy is időzött, már nem él. A háza ott van a vasútállomás­tól nem messze, a Rákóczi úton. Ez út végén, a Vár utcában él Miszlay László. Túl van a het­venen. Itt is előkerülnek a ké­pek. És emlékek. Kravcov tá­bornok fényképe is, Grazból küldte. Miszlay bácsiéknál is éltek bolgárok. Segítettek, ahogy és amivel tudtak. Sokat — emlékszik vissza Laci bácsi. Ő is viszonozta — a lakásában vetítették az első szovjet filme­ket. Kitörölhetetlen emlékek Egyébként Szigetvár egyike azoknak a helységeknek, me­lyek legtöbbet mondanak volt harcosainknak. Itt szervezték például az első hétnapos to­vábbképzést a hadosztályok és ezredek politikai biztosai ré­szére. Két szovjet őrnagy — Tjurin és Szamohvalov — volt az előadó. Itt ünnepelték feb­ruárban a Szovjet Hadsereg megalakulásának 27. évfordu­lóját. Erősödött a három nép — a bolgár, szovjet és magyar — barátsága. Sok, sok bol­gár fordult meg Zrínyi váro­sában, kitörölhetetlen emléke­ket hagyva. Lábad. Szabó József bácsi is rég megőszült, túl van már nyolcvanon. A faluba 1945. ja­nuárjában bevonult a 44. gya­logezred — harcok nélkül, a fasiszták fejveszetten menekül­tek nyugatra, védővonalat épít­ve Szabás — Nagykorpád — Kisbajom irányában. Két kato­nát nála is elszállásoltak. Mun­kanélküli voltam — mondja Szabó bácsi nevetve — a ház körül mindig és mindent el­végeztek, bár az egyik egye­temista volt, de nagyon szeret­te a falusi munkát. Aztán jön­nek a nevek. Idegen csengé- sűek Szabó bácsi számára, de nagy szeretettel megőrzöttek. Nemegyszer ő vitte ki az ebé­det a front első vonalába, Er- zsébetpusztára, Sopov ezred­parancsnoknak. Csend volt hosszú, hosszú napokon ke­resztül. Két lidérces nap Március 10-én azonban a hitleristák támadásba mennek át. Két lidérces nap követke­zett. Nagykorpád térségében szovjet gyalogsági egyenruhá­ba átöltözve a németeknek si­került beékelniök magukcft az ezred 1. zászlóaljának állásai­ban. Késő este kiverték a né­meteket és visszaszerezték a védővonalat, ötvennégy hős esett el. Alezandr Gjurov Harkány, bolgár hősök temetője. P. Hl. BARAMHYIKOU: Nevek az emlékművön Az emlékmű alatt nincsenek sírok Nincs olyan budapesti em­ber, vagy a fővárosba látoga­tó magyar, nincs olyan turis­ta, vagy külföldi vendég, aki Magyarországra látogatott és járt a Gellért-hegyen, a felsza­badító harcosok tiszteletére emelt hatalmas emlékműnél, aki nem olvasta el vagy nem próbálta elolvasni ezt a há- romszázkilencven nevet. Úgy adódott, hogy csak az utóbbi években akadt lehető­ségem és szabad időm az el­esett hősökről szóló anyagok­nak szívós, vesződséges fel­kutatásához. A nehézségekkel már kezdetben tisztában vol­tam. Csupán a családi nevü­ket, utó- és apai nevük kezdő­betűit és a rangjukat ismerjük. A mi sokmilliós hadseregünk­ben nagyon sok egynevű, egy­forma kezdőbetűs és rangú ka­tona akadt, még a ritka csa­ládi nevűek között is. 1966-ban kezdtem meg a kutatást, a pontosításokat a Nagy Honvédő Háború vesz­teségeit nyilvántartó osztályok kartotékain, a kitüntetések osz­tályán és a szovjet honvédel­mi minisztérium központi levél­tárában. A Szovjetunió minden zugába — a Távol-Keletre, Murmanszkba, a Kaukázusba és Közép-Ázsiába sokszáz kér­dést tartalmazó leveleket küld­tem negyedszázados messze­ségbe vesző címekre, amelye­ket a személyes holmik között, a kitüntetési okleveleken, nyil­vántartó kartonokon sikerült felfedeznem. Huszonöt eszten­dő alatt sok minden megvál­tozott, sok cím olyannyira el­avulttá, vagy pontatlanná vált, hogy a posta minden igyeke­zete ellenére sem tudott sen­kit az elesettek hozzátartozói közül megtalálni. Sok év telt el. Az ódon fa­házikók helyén új lakónegye­dek nőttek ki, a régi utcák el­tűntek, helyükön új utcák szü­lettek. Egyes helyeken, ahol valamikor tanya árválkodott, ma gyár áll, körülötte pedig egy egész város terül el. De csodák is történtek. Olykor el­jutottak a levelek a címzettek­hez, akik időközben nemcsak lakóhelyüket változtatták meg, hanem a nevüket is. Az ilyen kutatómunka ered­ményeképpen a levelezés ha­talmas, valósággal végtelen áradattá terebélyesedik. Néha a válaszok, a már ismert em­berektől, csak néhány hónap múlva érkeznek meg: szabad­ság, betegség, rokonlátogatás miatt. Még korántsincs minden kész, de azért már sokminden elké­szült. A kutatómunka során kide­rült, hogy egyes esetekben e 390 elesett harcos névsorának összeállításakor vagy lemáso­lásakor, aztán a kőfaragó mű­helyben, vagy később, 1957- ben, az emlékmű restaurálá­sakor számos kisebb hibát ej­tettek a családi nevek felira­taiban, másutt hibásak az iniciálék (a cirill N-t összeté­vesztették a P-vel, vagy l-vel, a K-t a H-val, stb.), más ese­tekben pedig pontatlanul tün­tették fel a rangokat. Száznál több harcos adatait véglegesen pontosítottam. Nem­csak hogy sikerült megállapí­tanom pontos, háború előtti címüket, hanem megtaláltam hozzátartozóikat, barátaikat, katonatársaikat is. Ezek az adatok minden kétséget kizár­nak. Egyeztek a hivatalos szer­vezetek adatai azokkal, ame­lyeket a legközelebbi hozzátar­tozók: szülők, testvérek, fele­ségek, gyerekek szolgáltattak. Különböző válaszokat kap­tam. Voltak köztük rövidek, lakonikusak is. De a posta olykor vastag paksamétát ho­zott, amelyben csaknem min­dent megtaláltam abból, ami az elesett harcos házában a dokumentumokból és levelek­ből megmaradt. A hozzátartozók összes leve­lei nagyjából egyformán szól­tak: mily nehéz, mily keserű a régi, de pótolhatatlan és fe­ledhetetlen veszteség emléke, de ez az emlék oly kedves, oly szent számunkra, hogy ne­künk hozzátartozóknak feltét­lenül sokkal többet kell ten­nünk, mint bármely idegennek. A 390 elesett harcos több­sége 22-45 éves volt. De van­nak a hősi halottak között ti­zenkilenc évesek is. S vannak olyanok is, akik már rég nagy­apók voltak. A nép tulajdonában (3.) A Kisgazdapárt Nagy Fe­renc vezette jobboldalának igazi arca mindinkább lep­lezetlen formában mutatkozott meg Nagy Ferenc, a három­éves terv kérdésében hirtelen G-YOSZ (Gyáriparosok Orszá­gos Szervezete — a szerk.) ve­zetőket hív meg tanácsadó­ként a Kisgazdapártba. Fell­ner Alfréd iparbáró pedig így nyilatkozik: „A bankok államo­sítása a hároméves terv egyik alappillérét ingatná meg." Két álláspont egy párttan A harcot a végletekig ki­élezi, hogy a szociáldemokrata jobbszárny is kiáll a bankok államosítása ellen. Saját párt­vezetőségén belül azt az in­dokot hangoztatja, hogy „kom­munista kezdeményezéshez nem csatlakozhatunk, mert az pár­tunk presztízsét veszélyezteti”. A valóságban persze a szo­ciáldemokrata jobboldal első­sorban és mindenekelőtt a ma­gyar nagytőkét védelmezi, mert benne látja a hátvédet ahhoz, hogy a Magyar Kommunista Párt által követett népi de­mokratikus irány helyett, a polgári demokrácia irányába terelje a magyar fejlődést. A szociáldemokrata baloldal másként vélekedik: „A Szo­ciáldemokrata Párt elsősorban és mindenekfelett szocializmust akar és sohasem téveszti szem elől, hogy a szocializmus útja az államosításon keresztül ve­zet" — olvashatjuk a Népsza­va 1947. május 11-i számá­ban. — Ezért volt az, hogy az MKP 1945 utáni első kong­resszusán nyomban határozot­tan és félreértést kizáró mó­don állást foglalt az egész hitelügy államosítása mellett. A pártvezetőség és a tervbi- bizottság elérkezettnek látja az időt, hogy az elvileg hangoz­tatott követelést most már kö­zelebbről megvizsgálja. Ehhez az szükséges - és mihelyt a hároméves terv előkészítő mun­kái befejződnek, ez meg is történik —, hogy a kérdéstan­nak jogi, technikai, nemzetkö­zi és egyéb hatásai tekinteté­ben behatóan megvizsgálja .. . Kedvező visszhangra talál az MKP követelése a dolgozók tö­megei között. Május 21-én a Nemzeti Parasztpárt vezetősé­ge is állást foglalt a nagyban­kok államosítása mellett. Eköz­ben a szociáldemokrata jobb­oldal helyzetét egyre tartha­tatlanabbá teszi, hogy Cse­Oroszok, ukránok, belorusz- szok... De azok között, akik­nek emlékét a magyar nép oly nagy tisztelettel őrzi, van­nak észtek, grúzok, üzbégek, oszétek, zsidók, kazahok, ör­mények, azerbajdzsánok, sok más szovjet nép fiai és leá­nyai. Mindnyájan — kommunisták és pártonkívüliek — a végsőkig, utolsó csepp vérükig hűek vol­tak hazájukhoz, a leigázott népek megsegítésének ügyéhez. Utolsó leheletükig harcoltak a fasizmus sötét erőinek szétzú­zásáért. A névsorban találunk tiszte­ket és közkatonákat, akik a háború első napjaitól kezdve harcoltak fegyverrel a kezük­ben, és olyanokat is, akik köz­vetlenül haláluk előtt vonultak be katonának, s az első ütkö­zetben elestek. Ott vannak a hősi halottak között a Szov­jetunió Hősei, s vannak, akik­nek még idejük sem volt arra, hogy valamilyen kitüntetést sze­rezzenek. A Felszabadulási Emlékmű alatt nincsenek sírok. A 390 harcos a Budapest környéki harcokban esett el és ott is temették el őket, de van köztük sok olyan is, akiknek neve más magyar városok és falvak szovjet hősi emlékművein is olvasható. (Folytatása következik) pel és Diósgyőr vasasai, Pécs bányászai és általában a mun­kásság pártkülönbségekre való tekintet nélkül, tömegtünteté­seken felsorakozik az MKP kö­vetelése mögé. Az állásfoglalást nem lehet tovább halogatni. Levelek, üze­mi határozatok tömege sürgeti a kormányt. Diósgyőr dolgozói Nagy Ferenc miniszterelnöknek írják meg, hogy „elkeseredé­sünk és türelmünk végső ha­tárán vagyunk”. A címzett már nem kapta kézhez a munkásság követe­lését — megszökött! Ezzel a reakció fej nélkül maradt so­rai megbomlottak. Nagy Fe­renc, mint ismeretes, nemcsak az államosítás elől, hanem el­sősorban az összeesküvésben betöltött szerepének leleplező­dése miatt szökött küldföldre. 1947. június 16-án, pártközi értekezlet határozta el a ban­kok államosítását és miniszte­ri biztosokat küldött a nagy­bankok élére. A Magyar Kom­munista Pórt és a nép megint megnyert egy csatát. Puccskisirtet, tSmesjyűlés Persze, más dolog meg­egyezni, más dolog a meg­egyezést végrehajtani, amikor még egyes pártokban a reak­ciónak nagy szava van. Az 1947-es országgyűlési válasz­tások után ismét jobboldali puccskísérletekkel kellett szem­beszállni. Az MKP ezúttal is az építés programjával vívta meg az ütközetet. Szeptember 6-án, a választásokat követő héten, a Hősök-terén hatalmas tömeggyűlésen ismertette kor­mányprogramját. Az első pont így hangzott: „Haladéktalanul be kell fejezni, mégpedig ok­tóber 31-ig, a Magyar Nem­zeti Bank és a nagy magán­bankok államosítását.” Ismeretes, hogy az építő­programra megmozdult töme­gek ereje elsöpörte a jobbol­dal akcióit. Ismét egy győzelem Október 24-én, a miniszter- tanács elfogadta a bankok ál­lamosításáról szóló törvényja­vaslatokat, amelyeket novem­ber 21-én, ugyanaznap, ami­kor az Országos Nemzeti Bi­zottság a Pfeiffer-párt felosz­latását javasolta, az ország- gyűlés is egyhangúan megsza­vazott. Ezzel a legfontosabb pénzintézmények, s velük több mint száz fontos iparvállalat, mintegy 30 000 munkással, az állam irányítása alá került. Ez o kiemelkedő jelentősé­gű esemény, kapcsolatban a vele egyidőben lejátszódó po­litikai változásokkal, adta meg az alapot arra, hogy 1947. de­cember 19-én, az MKP Poli­tikai Akadémiáján elhangoz­hassák: „Magyarország népi demokrácia”. Kőszegi Frigyes (Következik: íz aztán az ünnep!) Kiállítás Moszkvában Történelmünk három évtize­des új korszakáról, népünknek az ország felszabadulásától pár­tunk XI. kongresszusáig meg­tett útjáról, eredményeiről és boldogulásáról ad számot Moszkvában a magyar jubileu­mi kiállítás, amely egy hónap múlva, április 7-én nyitja ka­puit a moszkvai népgazdasá­gi kiállítás hatalmas vegyipari pavilonjában és 21 napon át fogadja látogatóit.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents