Dunántúli napló, 1975. február (32. évfolyam, 31-58. szám)

1975-02-25 / 55. szám

6 Dunántúli napló 1975. február 25., kedd Új műsorok Csütörtökön este láthattuk A Thibaull család című francia tévéfilmsorozat első részét. Ro­ger Martin du Gard világhírű regényét aligha lehet teljes egészében, minden részletével és gazdagságának összes ár­nyalatával együtt a képernyő­re „alkalmazni". Most se vár­janak tehát csodát azok, akik már ismerik a regényt. Fonto­sabb, hogy azok is megismer­hetik a történet lényegét, akik először találkoznak vele, — s talán a film nyomán a könyv elolvasásához is kedvet kap­nak. Az első részből arra lehet következtetni, hogy a film al­kotói — jó érzékkel — a két Thibault-fiú, Antoine és Jacques életsorsát állítják a középpont­ba, a mellékszálak elhagyásá­val, vagy csupán halvány jel­zésével. így tudnak viszonylag legtöbbet „átmenteni" a re­gény legfontosabb mondandó­jából. Ez a mondandó itt még alig fogalmazódik meg, de a későbbiek előkészítése céljából nélkülözhetetlen. Azért hívjuk fel erre a figyelmet, mert az első részlet önmagában talán nem volt - túl érdekfeszítő és vonzó, a másfél órás terjede­lem minden tömörítés ellenére némi terjengősségre is csábí­totta az átdolgozókat: viszony­lag részletesen bemutattak olyan mozzanatokat, amelyek­nek jelentősége csak a későb­biekben bontakozik ki. Örömmel néztük szombaton a József Attila szavalóverseny első területi döntőjének köz­vetítését Veszprémből. Ezzel a közvetítéssel is sorozat kez­dődött: a többi öt területi dön­tő legjobb versenyzőit is lát­hatjuk majd, s végül április 11-én, az országos döntő köz­vetítését Kaposvárról. A verseny jó színvonalú. Több szépen megérlelt, élményt nyújtó versmondást hallhattunk, s a rangos zsűri is kifogásta­lanul működött. Nemcsak a pontozást éreztük reálisnak, de külön örültünk az értékelő elemzéseknek, megjegyzések­nek. Simon István költő barát­ságos, közvetlen riporterként vezeti a műsort. Ezt a soroza­tot is érdemes végignézni. Hóvégi hajrá . . . címmel új, szórakoztató műsor jelentkezett szombaton este, Ágoston György szerkesztésében. Nem is volt rossz. Pontosabban legalább is jobb, mint a Szombaton este­szokott lenni. Ez az a műsor, amellyel a legnehezebb minden igényt és várakozást kielégíte­ni, legyünk hát hozzá irgalma- sak és türelmesek. Mert, hót éppen tegnap olvastam a Hét­fői Dunántúli Naplóban újfent és legfrissebben, az egykori „Humoristák klubja" tagjainak nyilatkozatában, hogy baj van nálunk a humorral. Ahogy So­mogyi Pál mondotta sportnyel­ven szólva: „Se szélsőnk, se humoristánk". A cikkben az okokról is bőven olvashatunk, a sok között a legmeggyőzőbb, hogy humorunk jövőjében sem lehet bízni, „mert rajta ül egy béka". Ilyen körülmények között a tévé is csak olyan humort tud nyújtani szombaton este, ami­lyen van. A Hóvégi hajrá . . . humor-színvonala megfelel a mai magyar humor jó átlagá­nak. Újszerű a műsorban, hogy élőben zajlik és igyekszik a lehetségesig időszerű lenni. Ezt is meg kell becsülnünk, ha a megvalósítás még korántsem volt tökéletes. Az életszerűség­ben kissé zavart, hogy Antal Imre időnként túl mesterkélten közvetlenkedett, a betétszámok közül pedig talán éppen a leg­aktuálisabbak — a Gerzson- naphoz fűződő „ismerős” szto­ri meg a szombati labdarúgó idénynyitó szöveg — voltak a legkevésbé érdekesek. Voltak azonban szellemes, jó betétek is, és a műsorformóban is láthattunk friss ötleteket. Ezért bízunk a Hóvégi hajrá ... jövőjében. Szederkényi Ervin Bernáthegyiek a Rókushegyi úton Kutya? Státus- szimbólum ? egy kölyök tízezer forint C ato von Matterhorn öblös hangon üdvö­zölt, majd barátságosan fel­állt. Felnéztem rá és úgy döntöttem, hogy nem me­gyek be a kapun. Bár a köz­tünk levő súlykülönbség — az ő javára — mindössze harminc kiló volt, amit ha- láltmegvető bátorságom ki­egyensúlyozott volna, dön­tésemben közrejátszott az a tény is, hogy időközben megérkeztek kis pajtásai, Bella és Vera, s imigyen en­gem, kiváncsi látogatót ösz- szesen kétszáztíz kiló kutya várt a kapu túloldalán. Sok ez egy embernek. A bernáthegyi kutyákról sok szép legenda él. Ők azok, akik Svájc nagyhírű útvona­lán, a Nagy Szent Bernát há­gón eddig kétezer eltévedt, vagy a hóban, nehéz úton el­gyengült ember életét mentet­ték meg. Persze, nem úgy, ahogy azt a legendák elkép­zelik. 2473 méter magasan áll az a menedékház, ahonnan a kutyák útnak indultak, már ki- lencszáz esztendeje, akkor ala­pította ezt a menedéket Ber­nard de Menthon atya, s fel­kutatták a sokszor embernyi hóban eltemetett utasokat. Ha rábukkantak, visszamentek a házhoz, s az ott élő szerzete­sek siettek aztán, a kutya út­mutatása alapján menteni. Ez volt a mentés egyik mód­ja, a másik, amikor az eltévedt vándort elvezették a mene­dékházig. A legendák mégis szépek, a kutyákat rendkívüli tisztelet övezte és övezi még ma is. Bern főterén áll Barry bronzszobra, aki 40 embert mentett meg. Tudatosan írtam így: aki, hiszen posztamensén ez áll: „Er starb...” — meg­halt 1814-ben. Nem kimúlt, megdöglött, hanem meghalt. Neki ez kijár. Néhány hete, a Dunántúli Naplóban az apróhirdetések között bukkantam rá, hogy Budapesten, a Rókushegyi lépcső 12. szám alatt, Tatár- nénál bernáthegyi kutyaköly- kök kaphatók. Matterhorniak. És elszánt kíváncsisággal el­mentem, hogy megnézzem a kutyákat. A Marcibányi tértől nem messze, egy kertes ház kapuján csöngettem be, a csöngetésre elsőnek Cato von Matterhorn loholt ki, őt Bella és Vera követte. Csöndben bámultuk egymást, a legna­A Gyulai Megyei Bíróság a Köz­ponti Népi Ellenőrzési Bizottság kez­deményezésére lefolytatott eljárás után 400 000 forint gazdasági bírsá­got szabott ki a Sarkad és Vidéke Körzeti ÁFÉSZ-re, s 12 000 forint per költség megfizetésére is kötelezte. Az ÁFÉSZ — vas-műszaki kiskereskedel­mi boltja útján viszonteladóknak adta el az áru egy részét, termelőeszköz­kereskedelmet folytatott, s profiljába nem tartozó építőanyagot vagonté­telben értékesített. Jelentős anyagi előnyre tett szert azzal is, hogy fik­gyobb lármát egy hosszúkás daxli csapta, később kiderült, hogy tőle több félnivalóm le­hetett volna, mint a kétszáztíz kiló kutyától együttvéve. — Rozi kell — mondta már odabent Tatár Istvánné, a kennel tulajdonosa, — - mert hajtja őket. Ha ő nem lenne, ezek egész nap csak feküdné­nek. Flegmák, lusták, tudja, a bernáthegyi a világon semmire sem használható. . . Státus- szimbólum. Azért később kiderül, hogy sokan kocsikázásra használják, a szánkót is elhúzza . . . Gyere­kek öröme. Tatár Istvánné Svájcból tele­pült hozzánk, és annakidején ott is tenyésztett. A kennelt négy éve alapította, Bellával és Anival - az utóbbi nem volt otthon ottlétemkor, ép­pen sétált, és Cato volt az atyja annak a már csaknem ötven bernáthegyi kölyöknek, amelyek a matterhorni kennel­ből kerültek ki. — Kik vesznek bernáthegyit? — Az ország minden tájáról érdeklődnek, a legkülönbözőbb foglalkozású emberek — vála­szolja és előhúzza a legutób­bi postát. — Az érdeklődés persze nem takar komoly vá­sárlási szándékot, de minden levelet megválaszolok. „Kedves néni — ákombáko- mozik egy gyerek örményesről — egy régebbi hirdetésben ol­vastam, hogy bernáthegyi kölykök eladók. Én nékem Szüleim nem engedik, hogy pénzért vegyek. A hely meg­van, mert volt már egy ku­tyám. Kérem, ha tudna adni egy kölyköt, ami felesleges, kérem, ajándékozza nekem...” Egy kölyök tízezer forint. Ta­támé küldött egy fényképet örményesre, a feleslegből, jött is érte a köszönet. — Sokan azért veszik, mert meg akarnak gazdagodni — panaszkodik a tenyésztő — minden szakértelem híján csak szaporítják a kutyákat. Dehát ide is invesztálni kell, nem is keveset. tív adásvételi és táralási szerződést kötött a sarkadi Lenin Tsz-szel 3000 mázsa kukoricára. Ezen a címen több mint félmillió forintot utalt át az ÁFÉSZ a tsz számlájára, hogy ezzel eltüntessék a szövetkezet évvégi alaphiányát, e félmilliós tiltott hite­lért csaknem 10 százalékos kamatot számolt az ÁFÉSZ negyedévre. Ezen­kívül háztájiból származó sertések után — jogszabályi tilalom ellenére — nagyüzemi sertéshizlalás után já­ró ösztönző prémiumot vett fel az ÁFÉSZ. Hát igen: Vera von Roten- kreuz tavaly júliusban érkezett Svájcból, Babenhausenből, ahol még gyorsan férjhezment Jens von Rosenkellerhez. Elsa már itt született, bumfordi és játékos, afféle kutyakölyök. Ö még csak húsz kilós. — Ez teljesen új vérvonalat jelent. Elsát megtartom anyá­nak. — Hány kölyköt vet egy ber­náthegyi? — Tizenkettőn alul nem ad­ja. Bella tavaly tizenhatot szült. Tudásszomjam lassan kielé­gül. Egy kölyök tartása egy­éves koráig mintegy ezerötszáz forintba kerül havonta. Koszt­ja takarmány. Cukor, kukorica­máié, zabpehely, reszelt sárga­répa, felesborsó, lencse. Sok­ba kerül a gyógyszer és az orvosi felügyelet is. — Hetente másfél kilót hí­zik. És a csontozata nem fej­lődik ilyen rohamosan. Ha elhibázzák a tartást, kispórol­nak valamit, a kutya nem lesz stramm, felveszi a tehénállást, és akkor már státusszimbólum­nak is csúf. Rozi élvezettel „fogyaszt" egy kertben talált fagallyat. Ez a „földszintes kutya" a réme a négy borjú nagyságú lom­haságnak. Hajtja, kergeti őket kint a kertben. Mulatok is ele­get, de amikor utánuk me­gyek fényképezni, otthagyja őket, és a nadrágszáram után kapkod. Úgy látszik, engem is bernáthegyinek néz. Jobbnak látom visszavonulni. Aztán el­búcsúzom: díszkíséretet kapok a kapuig. Alig látszom ki a három jóságos bernáthegyi kö­zül. És a Nagy Szent Bernát há­gón ma mi újság? öten él­nek odafönt, a hó világában, három pap — Bemard Den- sis, Bemard Cretton és Al­phonse Berthousoz és két ku­tya, Scene és Kora. A legutol­só mentés öt éve, 1970-ben volt, öt fiatal turistát vezettek a menedékházhoz. Több ku­tyát már nem tanítanak meg az útvonalra — nincs szükség rá, kenyerüket elvette a heli­kopter, meg a hágó alatt épült alagút. A menedékhóz modern, harmincszobás motel, központi fűtéssel, melegvízzel. De a há­rom pap minden napja hét­kor kezdődik, a misével, s az egésznapos úttisztítással .. . Épp úgy, mint kilencszáz éve. Kampis Péter 400000 forintos gazdasági bírság TOLLSEPRŰ Hogyan írjuk? Ismeretes, hogy Pécs egyik testvérvárosa Lvov, ukrán nevén Lviv, régebbi nevén Lemberg. A baráti­testvéri kapcsolat ápolásá­nak egyik szép megnyilat­kozása az a döntés, amely­nek értelmében Pécs város legdélibb részét e baráti városról nevezték el az il­letékesek. Az új építmé­nyekkel bővült és még ezr után is gyarapodó kertvá- -rosi résznek neve február 7-e óta: Lvov-kertváros, il­letőleg Lvov-Kertváros. Mi­vel a Dunántúli Napló ha­sábjain mindkét írásmód­dal találkoztunk, felmerül a kérdés: a két írásmód közül melyik a helyes. Tulajdonképpen mindket­tő. Ha ugyanis olyan tele­pülésről van szó, amelynek lakásaihoz kertek csatla­koznak, az írásmód: Lvov- kertváros. Persze, az ilyen­fajta település a város bármelyik részén elképzel-' hető, akár a Makár-hegy alján, akár a Magaslati úton. De ha azt kívánjuk hangsúlyozni, hogy az új település Pécs déli város­részében, éppen a Kertvá­rosban alakult ki, akkor — függetlenül attól, hogy a házakhoz kertek csatlakoz­nak-e vagy sem — ennek a területrésznek helyes írása: Lvov-Kertváros. Bár ponto­san ilyen jellegű földrajzi név írására nem található utalás A magyar helyes­írás szabályai című kiad­ványban, ehhez hasonló példákra bukkanhatunk a Helyesírási és tipográfiai tanácsadó ban: Kispest­Kertváros, Érd-Parkváros, Rákospalota-Újtelep stb. Más kérdés, hogy az említett földrajzi név -i képzős származékában mi­lyen helyesírást kövessünk. Többféle változat lehetsé­ges: lehetne mindkét ele­met nagybetűvel és -i képzővel írni: Lvov-Kertvá- ros-i, vagy az egyiket nagy, a másikat kisbetűvel: Lvov- kertvárosi, avagy mindket­tőt kisbetűvel: Ivov-kertvá- rosi. A három megoldás közül az utolsó, a Ivov- kertvárosi fogadható csak el. Igaz ugyan, hogy Lvov idegen név, de mivel egy- elemű tulajdonnév, kis kez­dőbetűs alakjához kötőjel nélkül kapcsoljuk a képző­ket: Ivovi, hamburgi, vichyi. Ebben az esetben azonban az előtag -i képzőjét el kell hagynunk; elég, ha az utótag jelzi a melléknévi voltot. Nem így írjuk: a káli-kápolnai állomás, a pécsi-budapesti expresszvo­nat, hanem az -i képző előtagos elhagyásával: kál-kápolnai és Ivov-kertvá- rosi. Dr. Tóth István KENDE SÁNDOR Mgmmmm W-M:"- ij rutcóa 94. — Hazugság! — ragadta meg Miklós az asztal fölött a karomat. — Vége?“Mikor?l. . . Arra vártál, hogy . . . — ... nem vártam .. . — ... hogy mindenki meg­alázkodjék előtted! — Miért? — ... és bocsánatot kér­jünk .. . — Hiszen én, én hazudtam, nem?! Kelletlenül nyögött, mást akart mondani. Miért keres ne­kem mentséget a hazugságom­ra? — Annak is lehet más az okozója! — fordult el kissé. — Nem. Okozni nem lehet a hazugságot, én tudom. Arra rá kell szolgálni ... De én nem voltam hajlandó gondolkozni ezen. — Gondolkozzék csak más. — Nem fontos. — A kis vörös szeretett gon­dolkozni ... És szép volt, ami­kor gondolkozott... — Miért csúfolsz? Élnünk kell tovább is, azt hiszem. Én nem kérdeztem, te hogyan bí­rod. Én azonban hogyan bír­jam tovább?!... Miért kell gondolkoznom ezen?!... Nem volt elég, hogy becsülettel csi­náltam végig?! — Becsülettel?! — Nem nyújtottam be érte számlát senkinek, tapasztalhat­tad. — Most nyújtod be. — Neked, nem. Hallgattunk. Hűs limonádét ittunk. Sokáig eljátszott a szí­vószállal, végül a földre ejtet­te. Gyorsan fölkapta, és a tá­nyér mellé dobta: — A fene egye meg! — szi­szegte. — Azt várod — fogtam le az asztal lapján doboló ujjait —, mondjam is, hogy szeret­lek?... Igen. Látod, milyen egyszerű ezt kimondani? Beval­lani, józanul. Mindednek elér­kezik az ideje, amikor egészen egyszerű lesz és magától érte­tődő. Te is szeretsz engem. Annyira, mint én téged. Csak nem úgy . . . Nem nézett föl rám. Az ujjai elpihentek, majd ökölbe mor­zsolódtak. Háborgott, mint egy égben járó kamasz: — Szavak! Érzelmek! Vá­gyak!,.. De a cél! Igen, min­dig van valamilyen átkozott cél is! És a célratörő férfi, az az igazi, aki minden áldozatot el­fogad ! — De hát ki volt a célratö­rő?! ... Én. — Ugyan! — És nem áldozat, drá­gám . . . Mit áldoztam én? Aki­nek nincsen semmije, az mit áldozhat?! — Kitalálsz valamit, és azt áldozod föl!... Bólintottál a rádfogásokra. — Rossz akartam lenni. — Nem voltál rossz. — Könnyebb lett volna. Csak a rossznak bocsátanak meg, a célratörőnek, ugye, nem . . . Ha mondom, panasznak érzed vagy szemrehányásnak. Azt vi­seltem hát el, semmi többet, csak úgy éltem itt, úgy élek, mint akinek állandóan meg­bocsátanak. Reggeltől estig egyfolytában mindenki megbo­csát. Akire ránézek, aki meg­kérdez, akinek válaszolok, aki pihenni enged, aki leül velem az asztalhoz, aki karon fog, akivel lefekszem: megbocsát... Ennyi az egész. Élek. — Behúzott nyakkal. — Behúzott nyakkal, itt va­gyok. — Velem . .. — Veled ... És várjuk a fér­jemet, és várjuk az édesanyá­mat. Be kell húznom a nyakam. — Az isten verje meg! — futott ki száján a káromkodás. Tulajdonképpen azon se cso­dálkozhattam volna, ha nem jön el. Boldog lehetne, örülnie kellene a rendezvénysorozat si­kere miatt, és mennyivel zavar­talanabbal élvezhetné a nagy diadal utáni elismeréseket, ha nem lennék itt neki én is! Ha nem botlottunk volna egymásba a Piazza Barberinin! Ha nem kellene engem is beiktatnia a zsúfolt program szabad percei­be! .. . És ha ez a diadal nem fojtja meg közben a barátját. Megviselték, megnyúzták ezek a napok. Vizsgálat, rendőrségi kihallagtások sora. A hatósá­goknak rutin-feladat, problé- mótlan képlet, egyszerű, hétköz­napi ügy. Őt valamiféle kinyo­mozhatatlan eredetű indulat, tehetetlen düh fojtogatta. Ural­kodott magán, természetesen és kétségbeesetten viaskodott, hogy a megrázkódtatás földre ne teperje. önmagát vádolta — nem tudom, miért? — és ott­hon fog összeomlani. (Folytatása következik)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents