Dunántúli napló, 1975. február (32. évfolyam, 31-58. szám)
1975-02-16 / 46. szám
Beszélgetés Thiery Árpáddal „ . . . biztos voltam a dologban. Tudtam előre, hogy Pécs fontos hely lesz az életemben, és nem hiába hagytam hátra mindent.11 V annak barátságok, melyeknek alapja nem a mindennapi személyes kapcsolat, a gyakori találkozás, a magánélet gondjainak megosztása, hanem az érdeklődési kör és a dolgokról alkotott vélemény hasonlósága, a gondolatok összecsengése, valami közös ügyért érzett felelősség. Thiery Árpádról többet megtud az ember talán a műveiből, mint a személyes beszélgetésből. Egyáltalán nem közlékeny, kitárulkozó alkat, inkább tartózkodó és zárkózott, sőt első pillantásra ridegnek, zordnak, megközelíthetetlennek látszik. Beszélgetéseink emléke gyakran összemosódik elbeszéléseinek, regényeinek világával: néha, amit írt, úgy tűnik, mintha mondta volna, máskor, ha beszélgettem vele, úgy éreztem, amit mond, mintha már olvastam volna egyszer... A felszabadulás jubileumára Thiery Árpád irodalmi riportot vállalt. Erről kezdtük a beszélgetést, amikor legutóbb Pécsett járt. A színhely ezúttal a magánemberre nem jellemző: egy szerkesztőségi szoba, leírásra érdemtelen, semleges háttér, ám a vendégnek, aki a fővárosban sem feledi Pécsett töltött évtizedét, mégis épp úgy valamiféle szellemi otthon, mint azoknak, akiket hivatali munkájuk köt oda. — Miről fogsz Írni a jubileumi riportban? — Egyetlen bányászról. Olyan embert kerestem, aki szinte gyermekkorától a bányában dolgozott, s a harminc esztendőt egyszerű munkásként élte végig. Semmi mást nem csinált, mint dolgozott, és becsülettel helytállt. Mint sokmillió más ember a harminc év során. — A neve? — Szabó Jenő III. A bányában ugyanis több Szabó Jenő van. — Mi a beosztása? — Vájár. Élete, sorsa éppen egyszerűségével vált számomra izgalmassá, ahogy megismertem hosszú beszélgetésünk folyamán. Amit elmondott magáról, a magam harminc évével vetettem össze. Szabó Jenő sorsát az írásban is szeretném összekapcsolni saját Pécsett töltött tíz évemmel, mindazzal, amit a városról tudok, a várossal szemben érzek. Szabó Jenőnek az országra és Pécsre jellemző harminc éve történetében valamilyen módon benne van az én történetem is. — A pécsi bányászok élete több korábbi regényedben, elbeszélésedben is megjelent már. Az Évszakok és a Gladiátorok kora alakjai egyaránt bányászok. Hogyan kerültél kapcsolatba a bányászokkal? — Pécsi éveimben sokukkal összeismerkedtem, barátaim voltak és vannak köztük. Az Évszakok hősének élettörténete sok tekintetben összefügg Stier Józsefével. — Vele hogyan ismerkedtél. meg? — Először talán hivatalból találkoztunk, később többször összejöttünk, beszélgettünk, napokat töltöttünk együtt, amikor elmondta az életét. Ez volt a regényem alapanyaga. Emellett a mai napig jó barátságban vagyok Bachmann Mátyással, állandó kapcsolatban állunk, Szabó Jenőt is ő segített megtalálni. —öt év alatt, mióta elmentél Pécsről, öt köteted jelent meg. Korábban erre nem volt példa. Ügy tűnik, Írói pályád kibontakozása összefügg azzal, hogy a fővárosba kerültél. — Igen, ez igaz. Csakhogy ugyanakkor az öt könyvből négy keletkezését és témáját tekintve egyaránt Pécshez kapcsolódik. Amikor 1969. szeptember 1-én elmentem, előtte néhány héttel hirdették a Szépirodalmi Könyvkiadó felszabadulási pályázatának eredményét. Ekkor kapott pályadíjat az Évszakok. Még Pécsett írtam, s hogy anyaga miként kapcsolódik a városhoz, arról már beszéltünk. Novelláj- kötetem, a Művelt oroszlánok jelentős része ugyancsak itt született. Legtöbb darabját a Jelenkor közölte először. Amikor elmentem Pécsről, kezemben volt véméndi könyvem teljes anyaga is. A Gladiátorok kora kisregény-változata pedig már évekkel korábban megjelent a Dunántúli Naplóban, öt könyvem anyagának többsége tehát már a táskámban volt, amikor elmentem. — Újságírói, publicisztikai és szépirói munkásságod, ahogy látom, a fővárosba kerülésed óta is szorosan összekapcsolódik. Először a Népszava irodalmi mellékletéhez kerültél, majd a Kortárs szerkesztői székébe, de kapcsolatod akkor sem szakadt meg a napilappal... 1— Sohasem éreztem, hogy választanom kellene a publicisztika és a szépirodalom között. Sőt. Számomra a kettő kiegészíti egymást. Valószínűleg alkatilag is jobban megfelel nekem ez a kettősség. Én nem tudok meglenni anélkül, hogy valami módon a napi élettel, ez emberekkel ne legyek kapcsolatban. Az újságírás mindig a közélettel, az emberi gondolkodással fűz össze. Számomra írói oxigén, hogy az emberek között járkálok ... A felszabadulási jubileumra jelenik meg a Móra Kiadónál egy Sorsvázlatok c. antológia, ebbe tíz portrét vállaltam, mert szükségét éreztem, hogy az ország különböző pontjain különböző emberekkel találkozzam és életüket, gondolkodásukat megismerjem. — Sokan rendkívül zárkózottnak, befelé élőnek, megközelit- hetetlennek tartanak. Nyilatkozatodban is olvastam már, hogy nem szívesen beszélsz önmagadról, az életedről. Ugyanakkor a regényeid, elbeszéléseid, úgy érzem, igen sok személyességet hordoznak, gyakori bennük az érzelmi telítettség, a zordnak látszó hősök kama- szos nosztalgiái. . . — Szépirodalomban ez elkerülhetetlen, mert végül is az ember saját magát írja meg. Nehéz erről beszélni. Életem különböző mozzanatai — úgy érzem — mások életével ütköztetve vagy összefűzve, azoknak közelségében kezdenek úgy föl - fényleni, hogy számomra is többet jelentenek puszta visszaemlékezésnél .. . Csodálom azokat az írókat és azokat az embereket, akik olyan pontosan tudnak emlékezni a gyermekkorukra. Bennem mindig van egy bizonytalanság, hogy jól látom-e önmagamat. Talán ebből is fakad, hogy szépprózámban hiányzik az a tárgyszerűség, ami a riportokban és szociográfiákban szinte kötelezően benne van. Innen a szépprózámban bizonyos homály, lebegés. — Talán Írásaidnak ez a szétválaszthatatlan kettőssége, a tárgyszerűség és a lebegés feszültsége ragadja meg az olvasót is leginkább. S egy korszak belső feszültségeiből is ez hordoz legtöbbet... Az említetteken kívül milyen műveken dolgozol? — Most fejeztem be egy regényt a Móra Könyvkiadó felkérésére. A helyszíne ennek is tulajdonképpen Pécs. Az a ház, ahol lejátszódik a történet, itt van valahol a Tettyén. Tíz egynéhány éve írtam egy hosszabb riportot a Dunántúli Naplóba. Megmaradt bennem a történet, ez a regény magja . . . Nem merem azt mondani, hogy mai Rómeó és Júlia-konfliktus, de az alapképlet ugyanaz ... Az emberi kapcsolatok a legfontosabbak . .. Két öregről és két fiúról meg egy lányról van szó. A történet lényegét úgy fogalmazhatnám: hogyan növekszik környezetet is pusztító gyűlöletté két ember között az oji- ró ellenszenv, ha az ok nem tisztázódik, mert hiányzik a nyíltság és őszinteség. — Ügy tudom, a Magyarország felfedezése sorozatba is vállaltál munkát. —r Igen. Veszprémről írok. Nem hagyományos szociográfiára gondolnék. Teljesen nyitott műfajra inkább, szinte vallomásra. — Mielőtt Pécsre kerültél, három évet töltöttél Veszprémben. — Érdeklődésem azokban az években gyökerezik, de most tulajdonképpen nem is Veszprémről szeretnék vallani, hanem egy erőteljesen fejlődő fiatal város ürügyén egész társadalmunkról, nemzedékünk életéről .. . Most gyűjtöm az anyagot, a könyvet 1975 végéig szeretném befejezni. Beszélgetésünket még a magnetofon-szalag őrizte, amikor Thiery Árpád elküldte pécsi jubileumi riportját. Ahogy jelezte, Szabó Jenő vájár sorsába a magáét is beleszőtte. A riport közepén felidézi Pécsre érkezésének emlékét: „Tizenöt éve, egy bérelt személyautóban, zuhogó esőben közeledtem Pécs felé. Április elseje volt. Úgyszólván mindent magam mögött hagytam, ami volt: harminckét évet, egzisztenciát, lakást, ismerősöket, rossz házasságot, rossz kéziratokat s egy kis provinciát, amelyben magam is provincia voltam, összes vagyonom az autóban volt és két könyvesládában a vasúton, Veszprém és Pécs között. A veszprémi lapszerkesztőség sofőrje útközben időnként sopánkodni kezdett, mondván, hogy mi szükség volt erre az áthelyezésre, hiszen micsoda nagyszerű életem volt, ez a város pedig merő barát- ságtalanság, szenvedés lesz itt az életem, és soha nem teszek szert olyan nőkre és barátokra, mint ahol olyan nagyszerű életünk volt. Én azonban biztos voltam a dologban. Tudtam előre, hogy Pécs fontos hely lesz az életemben, és nem hiába hagytam hátra mindent." — Bertha Bulcsúval és Lázár Ervinnel együtt országos hírű, új prózát teremtettetek annak idején itt Pécsett. Aztán sorra elmentetek, kétévenként követve egymást. Lázár 65-ben, Bertha 67-ben, Te 69-ben. Van-e valami, ami a fővárosban is összefűz benneteket? — A barátság fűz össze bennünket, de ez a barátság itt született, Pécsett. A kettő elválaszthatatlan. Azt hiszem, az ő nevükben is nyugodtan mondhatom, hogy állandó és jó baráti viszonyban vagyunk . . . S barátságunk annak idején nem önmagáért alakult. Ügy formálódott, hogy egyre gondoltunk, közösen gondoltunk és közösen akartunk sokmindent. Ez a mi igazi „pécsi- ségünk”, s ez a mai napig fennáll. — Bertha Bulcsúval az irodalmi élet vezető posztján dolgoztok, a két legfontosabb központi folyóirat szerkesztőjeként. Mai tapasztalataid birtokában, Budapestről nézve, milyennek íátod Pécs és Baranya kulturális életét? — Ami elsősorban változott az utóbbi öt év alatt, az a támogatás — pontosabban nem is anyagi támogatásra gondolok —, inkább a törődés. Azok a társadalmi, párt- és állami szervek, akikre ez tartozik, többet törődnek az irodalommal és a művészetekkel, mint korábban. Akkor is törődtek, de most talán nyitottabban, több bizalommal kezelik... Ha az egész ország viszonylatában elfoglalt helyét tekintem, elfogult vagyok Péccsel szemben. A nagyvárosokkal összehasonlítva a többi-város kerül hátrányba. Pécs kultúrvárosi minősége feltétlenül erősödött. . . Az irodalmi életben most, gondolom, az a kulcskérdés, hogy egy új generációt kell felfedezni és elindítani. Vannak tehetséges fiatalok, ezeknek egyrészt hinniük kell önmagukban, másrészt megfelelő akaraterő és fegyelmezettség kell hozzá, hogy kibontakozhassanak . .. — Rólatok, hármótokról van itt Pécsett olyasféle legenda, hogy nem valami fegyelmezetten éltetek. Inkább könnyeden, bohémon. Hogyan egyeztethető ez össze előbbi intelmeiddel? — Ez a bohémság úgy volt, hogy ha nem dolgoztunk éppen, akkor bohémkodtunk, de az alapvonás az volt mégis, hogy dolgoztunk. Az újságírói munka mellett azokat az elbeszéléseket, regényeket, szociográfiákat meg kellett írni. Nagyon szívós munkával .. . Thiery Árpád jubileumi riportjának az a címe: A rend. Ha emlékezetembe idézem beszélgetésünket és írását, a kettő összemosódik. Szóljon befejezésül néhány sor A rend vallomásából : „Minden ház, ahol éltem, megfordultam, egy kicsit a szülőházam is lett. Mint ahogy szülőföldemnek érzek ebben az országban minden talpalatnyi helyet, ahol tanulhattam valamit, ahol barátokra, szeretetre és jóindulatra találtam, ahol azon a nyelven beszéltek, mint én, ahol tudják az igazságról, hogy nem egyenlő a hatalmi kinyilatkoztatással, ahol nem Szánják meg a dilettáns karrierizmust, ahol nem megtévesztő a bárány képében jelentkező alattomosság, és ahol — akár egy egészen kis közösség, vagy a legkisebb közösség révén is — mindig éreztem és érezhe- tem, hogy a hazámban élek. Mint ahogy most már Pécs is visszavonhatatlanul a szülőföldem. El kellett menni, hogy megértsem . . .” Szederkényi Ervin Valahogy kiderült a beszélgetés folyamán, hogy pécsi. Bementem a Pécsi Tervező Vállalat hátsó kapuján, s az első emeleten levő apró irodába léphettem be. Jobbkönyökkel egy pausz-tekercsektől hemzsegő farostlemez-dobozon, balkönyökkel egy torony-dosszién, egy éppenhogy-beférő széken ülve kinyitottam a számat, hogy elmondjam, miért jöttem: mit is lehet megtudni egy-két óra alatt Tillai Ernő kétszeres Ybl- dijas építészről? De hirtelen ő kezdett el beszélni . . . A városról beszélt. A városról, aminek fogalmát igen kevesen tudják meghatározni. Tűnődtem is utána eleget. Igaz: próbálják csak meg. Mi is az, hogy város? Lakások halmaza? Girbegurba utcák labirintusa? Emberraktár? Vagy Ernberrakfcár? Üzletözön, fényár? Mi az, hogy város? Tillai Ernő valami több? üzletözön, fényár, tornyok és cégérek erdeje? — Ezek az új városrészek — mondom óvatosan — tulajdonképpen alvó-városok? — Igen. Nekem sem rokonszenvesek. Hiába minden, lakás, lal«3s és lakás. Ez a fontos. Megépül a ház, beköltöznek a lakók, aztán egy szép napon látják, hogy kotorják előttük a földet. Mi lesz? Ház. Tízemeletes. És akkor születnek a levelek, hogy miért épül huszonhárom méternyire egy másik ház, mik a normák, sza- bad-e, és a többi. A ház épül, a lakók pedig mit mondanak? Ki az a bornirt építész, aki így tervezte ezt a városrészt? De- hát, amíg a fontos normák, amiket tartani kell, a tűzoltólétra hosszá, meg a február tizenötödikéi egyórás napsütés lesz, addig ... Tavasz volt, s a Modern Magyar Képtár kis udvarán tartották a vernisszázst: Amerigo Tot szobrainak kiállítását ő nyitotta meg. Már halványan ugyan, de emlékezem, micsoda hallatlan lelkesedéssel beszélt az építészet és a képzőművészet összefonódásáról, egyet- jelentéséről. Most is megfogalmazta voltaképpen ugyanezt. Azt mondta: az építész tájat fest, és teret foglal el, mint a szobrászok. Mesél, mesél szakmai dolgokról, magabiztos, és időnként közbeszúr oyan dolgokat, hogy rá kell jönnöm: ez az ember olyan jól ismeri magát, hogy néha már önmaga előtt is titkolja. — A város — mondja egy- szercsak — apró emberi igények és lehetőségek interferenciája, s az emberek olyan jellegű tömörülése, amelynek az uralkodó vonása a spontaneitás. Tömörülést mondtam és nem tömörítést. Ott van Brazília, a csodaváros, egy halott dolog az egész, mert mesterséges úton hozták létre. Lombikbébi. Abból, hogy összeterelnek egy csomó embert egyforma házakba, még nem születik város, Az egy raktár. Egy ideig arról folyik a szó, hogy az emberek várnak valamit a várostól. Furcsa irányú mozgás. És — no, egy pillanatra azt hittem, rajtakapom: elejtett egy olyan megjegyzést, hogy ha Budapesten volna, talán ő tervezte volna a tuniszi stadiont. Mégsem kaptam rajta. Hiszen volt ő Pesten eleget. Egyetem után ott maradt a rajzi tanszéken, félállásban, tervezett a KÖZTI-nek. Viszontagságos lakás-kalandok, állásígéretek után jött Vissza Pécsre. Még igazgató is volt két esztendeig. — Még az voltam, amikor meghirdettem a saját állásomat ... — Nevet. 1961-ben Ybl-díj. A rácvárosi iskola épületéért kapta, annyit jegyzett meg erről, hogy talán azért, mert a sok uniform szocreál épület után ez valami újat jelentett. És tavaly — a szakmában keservesen eltöltött tizenhárom év után — újabb Ybl-díj. Tizenötesztendős munkáját méltatták ebben, a panelépületek egész családját ismerték el.- Valamikor festőművész szerettem volna lenni — vallja be —, de a körülmények úgy hozták, hogy építész lettem. Akva- rellezni szoktam, de mostanában kevés időm van rá. Majd nyugdíjas koromban. Persze, lehet, hogy úgy járok, mint az egyik kollégám, aki megdöbbenve vette észre, hogy nem tud már egy vonalat húzni az ecsettel, mert reszket a keze. Talán írni fogok. Beleng bennünket az elmúlás hangulata. Nyugdíj, öregség. Hát, bizony. Hely kell a fiataloknak. Az öreg mérnök majd jó lesz strigulákat huzigálni. Hatvan éves korában elvonul, éppen akkor, amikor alkotó korszakainak olyan szakaszába lépne, amikor nem követ már el hibákat. . . Corbusier hatvanhárom éves volt, amikor először elégedett meg egy házával, Wright sem huszonévesen alkotta meg életművét. — Az építésznek tulajdonképpen kilencvenéves korában kellene félreállnia — mondja. Félreállni? Azt hiszem, azt akkor sem. Egy olyan ember, akinek minden gondolata a Város, soha nem áll félre, sőt: félre sem lehet állítani. Számára az épület, az emberi környezet, a település, a tömörülés, az üzletözön, fényár, azt jelenti, legutolsó gondolatáig, amit a halnak a víz. Életadó elemet. Kampis Péter HÉTVÉGE fíll imahelyeit, alkotok
