Dunántúli Napló, 1975. január (32. évfolyam, 1-30. szám)

1975-01-29 / 28. szám

Dunántúli napló 1975. január 29., szerda A Batsányi Irodalmi Társaság A komlói bányászokat láto­gatta meg András Ida, a Ké­pes Újság munkatársa. Arra volt kíváncsi, hogy a zobáki bányászok hogyan viselték el a súlyos bányaszerencsétlenséget, mely hét társuk életét követelte. A riportban megszólalt Föl­des György, a 610-es szocialista brigád vezetője, aki 29 éve dol­gozik a föld alatt és ugyan­azokkal az emberekkel 18 éve termeli a szenet. Egymást soha nem hagyták cserben. A ka­tasztrófa után hárman kérték ugyan a munkakönyvüket, de helyettük huszonnégyen kérték felvételüket. A brigád tagjai különös gonddal figyelik elhalt társaik hozzátartozóinak sorsát. Izgalommal várják özv. Kádár Istvánná szülését, hogy köszönt­hessék elsőszülött gyermekét. Gyorssegélyként minden özvegy megkapta férje három havi fi­zetését és a bánya külön jut­tatását. Korcsmarek József mun­kásőr a század örökös tagja marad, névsorolvasáskor a pa­rancsnok jelentkezik helyette. * Ugyanebben a számban ol­vashatjuk, hogy a Bólyi Állami Gazdaság bári üzemében 20 millió forintos beruházással új baromfikeltetőt létesítettek, s ennek következtében heti 120 ezer helyett 360 ezer csirkét keltetnek. * Alkotó pedagógusok címmel a Petőfi rádió adásában hall­hattunk a pécsi pedagógusok munkájáról. Tizenöt rajztanár keresi a legjobban elfogadható oktatási módszereket, s véle­ményük megegyezik abb,an, hogy legfontosabb a gyermekek rajzkészségének kifejlesztése. A gyermekek az óvodában kezde­nek rajzolni, az első osztály­ban viszont ez a gyakorlat meg­szakad, mert az elsősöknél még nem vezették be a rajzórákat, bár szó van ennek rendszeresí­téséről. Nem minden gyerek rendelkezik olyan szókinccsel, hogy elfogadhatóan fejezze ki magát, a rajzok viszont arról árulkodnak, hogy véleményüket, gondolataikat szívesen fejezik ki rajzokban. Békésebb lenne Justinus Kerner német orvos és író, egy alkalommal epésen megjegyezte: „Sokkal békésebb lenne az életünk, ha az élők­ről is olyan gyorsan elfeled­keznénk, mint a halottakról!" 1945. szeptember 2-án az Üj-Dunántúl hasábjain vetődött fel először a Pécsett megala­kítandó Batsányi János Irodal­mi Társaság eszméje: „A kul­turális decentralizáció gondola­ta régóta kísért a magyar élet­ben, de most, hogy a demok­ratikus Magyarország megszü­letett és a nagyobb vidéki góc­pontokban dolgozó írók is in­kább szóhoz juthatnak, ez a gondolat reméljük, hamarosan meg is valósul". Ezt a reményt és gondolatot kívánták megva­lósítani a pécsi írók, amikor a dunántúli származású forradal­már költőről, Batsányi János­ról elnevezett társaság gondo­lata felmerült, amely nemcsak Pécs, de egész Dunántúl de­mokratikus szellemi életének legjobbjait kívánta maga köré gyűjteni. A Társaság megalapítása eszméjének ekkor már tisztes hagyományai voltak Pécsett. Az egyetemen 1927-ben ala­pítottak a demokratikusan gon­dolkodó egyetemi ifjak ugyan­ezen a néven irodalmi kört, mely a 30-as években szűnt meg. Az első Batsányi Társa­ságot Kardos Tibor, Kováts József és Dénes Tibor alapítot­ta. Egykori tagjai között talál­juk Kolozsvári Crandoierre Emil, Ijjas lankovich Antal, Zsi- kó Gyula, Fejtő Ferenc, Kása Lajos és Bajcsa András nevét, hogy csak a legismertebbeket említsük. A dunántúli haladó írók régi vágya teljesült végre, amikor 1945. november 18-án délelőtt a vármegyeház (ma a Járási Tanács) kis tanácstermében megtartott gyűlésen megala­kult a Batsányi János Irodalmi Társaság, mely nemcsak a pé­csi, hanem elsősorban a du­nántúli, vagy a Dunántúllal be­hatóbban foglalkozó magyar írókat volt hivatva egy szerve­zetbe tömöríteni. Az alakuló gyűlést az előkészítő bizottság nevében Várkonyi Nándor nyi­totta meg, s rámutatott azokra a nemes célokra, melyeket a Társaság megvalósításként ma­ga elé tűzött. Ezek közül első­ként említette az irodalmi estek és felolvasó ülések rendezését Pécsett és más dunántúli vá­rosokban; irodalmi pályadíjak kitűzését, újabb írónemzedék nevelését, továbbá folyóirat- és könyvkiadást. Távolabbi célként jelölte meg a Pécsett évente megrendezendő Dunántúli He­likont. Megemlékezett a hala­dó szellemű pécsi egyetemi if­jak által alapított Batsányi Já­nos Irodalmi Körről; a hajdani alapító tagjait a Társaság rendes tagjai sorába kívánta felvenni. A Társaság alapszabályait Csuka Zoltán ismertette, majd megválasztották a tiszteletbe­li-, a rendes- és a levelező ta­gokat, majd a Társaság veze­tőségét. Elnök lett Várkonyi Nándor. Társelnökök: Illyés Gyula és Sásdi Sándor, ügy­vezető titkár Csuka Zoltán, tit­kár Csorba Győző, jegyző Kö­peny/ György, pénztáros Köő Kálmán, ellenőr Vörös Márton, jogtanácsos Ormos György, könyvtáros Angyal Endre. Az igazgató tanács elnöke Boros István, társelnökök Bárdosi Né­meth János és Kardos Tibor. Az alakuló gyűlésen felszó­lalt Kodály Zoltán is, akit tisz­teletbeli taggá választottak. Kodály rámutatott arra, milyen nagy szerepe van irodalmunk fejlődésében annak, hogy ha­zánk egyes tájaival és annak irodalmával, irodalmi múltjá­val megismerkedjünk. Ez nem jelent egyáltalán provincializ­must — mondotta, — sőt ellen­kezőleg, az egyetemes iroda­lom elmélyülését és gazdago­dását! Kardos Tibor is örömmel kapcsolódott a Társulat mun­kájába, s annak egyik felada­tát éppen abban látta, hogy a haladó demokratikus szelle­met a magyar irodalomban jobban érvényesítse. A magyar irodalom jobb jö­vendőjét hirdette meg a Bat­sányi Társaság és a pécsi kö­zönség első találkozása, — ír­ja az Új-Dunántúl, mert de­cember 15-én tartotta mega társulat első felolvasó ülését telt ház mellett Pécsett. A tár­sulat feladatául tűzte, hogy gon­dozásba veszi Batsányi tapolcai sírját, összegyűjti a Batsányi-re- likviákat és kritikai kiadás alá rendezi műveit. Bajcsa András olvasta fel elsőül Valery fran­cia költőről szóló tanulmányát és költeményeit. A XX. század nagy szellemi megújulásában, melyhez a francia irodalom legszebb eredményei fűződnek, Valerynak igen nagy szerep jutott. Ö volt, aki az első világ­háború után az európai lélek haláltusájáról írt, arról a szel­lemi zűrzavarról, amely az új háborút mérlegelte, amely any- nyi nyomort és megpróbálta­tást zúdított ránk. Dénes Gizella Az ozorai pa­rasztfiú tragédiája c. novellája és Csuka Zoltán délszláv haj­dúénekekről szóló tanulmánya szerepelt még a felolvasó est műsorán. Csuka Zoltán tanul­mányát és három szép hajdú­énekét a szerző betegsége miatt Bárdosi Németh János olvasta fel. A sajtócikk kiemeli, hogy a „férfias, a délszláv nép legszebb szabadsághagyomá­nyait visszatükröztető versek nemes pátoszát a felolvasó ki­tűnően érzékeltette.” A Batsányi János Irodalmi Társaság működésének felso­rolása meghaladná e cikk ke­reteit, annyit mégis el kell mon­danunk, hogy a Társaság hű maradt az alakuló gyűlésen maga elé tűzött célokhoz. A december 15-i ülést 1946. már­cius 10-én újabb nagysikerű felolvasó ülés követte, Pécsett. Ezen Keresztúry Dezső, Illyés Gyula, Weöres Sándor, Sásdi Sándor és Takáts Gyula olvas­tak fel műveikből, s még ugyanabban az évben vándor- gyűlések keretében mutatkozott be a Társaság Pécsen kívül Ba­ranya más helységeiben (Mo­hács, Pécsvárad stb.) A Tár­saság tevékenyen szerepelt a május 20—21-én megrendezett Pécsi Kultúrnapok keretében is. Körlevele a Vigyázó Szem. így lett a Batsányi János Iro­dalmi Társaság világító fáklya az újszülött demokratikus iro­dalmunk bölcsőjénél. A műsorengedélyek kiadásának új rendje Januór 1-től új rendelet sza­bályozza a műsoros előadások és táncos rendezvények enge­délyezését. A rendeletet a kul­turális miniszter adta ki, s a Magyar Közlöny 1974. évi 95. számában találhatják meg az érdekeltek. (3/1974. (XII. 14.) KM. számú rendelet). A rendelet némileg egyszerű­síti az ügyintézést, mivel már nem kell hivatásos művész köz­reműködése esetén sem előző­leg az Országos Filharmóniához fordulni. Az engedélykiadások hatásköre egyértelműen a ta­nácsi szervekhez került. 1975. február 1-tól a műsoros és táncos rendezvények engedé­lyének kiadósa a Városi Tanács művelődésügyi osztályán törté­nik. (III. emelet 97. sz. ajtó.) A Kulturális Rendezvények Iro­dája, ahol eddig az engedély- kiadás történt, a jövőben nem foglalkozik műsorengedélyekkel. A Városi Tanács művelődés- ügyi osztálya felhívja a műsoros és táncos rendezvények szerve­zőinek figyelmét, hogy engedély ügyben minden kedden és csü­törtökön 9—13 óráig tart félfo­gadást. KENDE SÁNDOR T UtCóú. Ián 71. Mintha megérezte volna a gondolatomat. A gondolatun­kat. Tenyerét, mindkettőt bo­csánatkérőn kifordította: — A gyerekeket várom... És végre mosolygott. Aztán már nevetett is: — Az iskolából! Megpróbáltam hasonló kedv­vel: — Óvodások? — Óvodások, na szép! — nevetett ki. — Ágnese az egye­temről jön, a kis Sandro meg a líceumból! Tele az arca pat­tanásokkal, mégis egy csapat lány kíséri a csibészt minden nap! Úgy csimpaszkodnak rá, mintha cukorból volna! — De hót nincs cukorból! — Szép fiú lesz, megbolon­dulnak értei... Ó, Ágnese, persze, ő egészen más. Ko­moly lány, nem lehet szemte- lenkedni vele. — Akkor miért kell vámod rájuk? Ha már nem gyerekek? — Jaj, azt hiszed, kémkedek utánuk? Nem vagyok én olyan féltékeny mama!... Vagy tény­leg boszorkánynak nézek ki? Hiszen ők nem is tudják, hogy itt bujkálok minden nap. Gyö­nyörködök bennük, azt csak szabad?! Hadd fussanak, hadd hősködjenek, én meg örülök itt nekik, így, messziről! Miért ne örülhetnék nekik?!... Úgyis előbb érek haza, mert a park­ban, vagy ott, a kút kövén azért még leülnek kicsit, hecce­lődnek, csókolóznak, igazuk van I Bántott ez a komédiázás. Mi­nek ez a jókedv, ilyen erősza­kosan?! Nem tetszett a fölösle­gesen sok nevetés. Bár anélkül talán még mindig a kőpadnál álltunk volna. — És ha egyszer, kivételesen, nem akarnád meglesni őket?... Elvégre... — Nem, nem! — tiltakozott azonnal. — Holnap, holnapután is ... — És haza kell mennem! — Várnak. — Persze! Mindenki vár! Ebéd ... — Ha egyszer... — Lehetetlen! — Az a lehetetlen, hogy most csak úgy hazamész! Megfogtam a karját, de rög­tön elengedtem. Vagy nem: be­lekaroltam. Kényszerítettem, hogy hajoljon felém. Álljunk meg, ne forgolódjon már! — Egy percre... öt percre! Valahová beülünk... Engel két helyet is ajánlott, gyorsan, szolgálatkészen. Az egyik mindjárt a hátunk mö­gött, szalmafonatú karosszékek, színes napernyők. — Kérlek, te most menj haza. Ilyet először mondtam neki. Egy hónap óta, míg nem tágí­tott mellőlem, egész idő alatt most először. Fölfogta. Csöndesen köszönt, az arca nem árult el semmi­féle érzést. A kalapja szélét megigazította. Kezet nyújtott neki, kezet nyújtott nekem. Médi ebből értette meg, hogy most nem fordulhat el. Nem hagyhat itt. Csak azután mozdult, amikor én már lép­tem. ... Beülni, emberek arcába nézni, pincérnek inteni, helyet keresni. — Nem. Tíz percre a Villa Borghese. Tudtam, hogy tiltakozni fog. A kert zöldjében labdázó gye­rekek, hempergő szerelmesek, fagylaltos kocsi, póniló, fényké­pező turista, szemtelenkedő su- hancok, végnélküli csókolózá­sok, leskelődő öregek, elszórt újságlepedők, fél dinnyék, és mindent eltakaró bu­jazöld vegetáció és pa­zarló virágbokrok... Megül­tünk volna szépen a kőpárká­nyon vagy a nagy király szobra talapzatán, illedelmesen — de ő húzódott attól, hogy ilyen helyre telepedjünk. Roham Budapest ellen. Szilveszter riadóval A fasiszta német parancs­nokság minden áron, ki akarta szabadítani a Budapestnél be­kerített csapatait. Komárom térségében válogatott páncé­los, gyalogos és tüzérségi erő­ket vont össze. Újévre virradó­ra nagy ellentámadást kezdett a Szovjet Hadsereg egységei ellen. A hitlerista terv végül is összeomlott. A 3. Ukrán Front csapatai felmorzsolták az ösz- szevont fasiszta csapatokat. Az első időben azonban bizonyos sikereket értek el a támadók. ütegünk a szilveszter éjsza­kát Szomód községben töltötte. A falu mögött a sírna réten álltak Katyusáink, amely szük­ség esetén tüzelőállásul is szol­gálhatott. A legénység a falu­széli két házban helyezkedett el. Vaszilij Koskin törzsőrmester és futárom, Vologya Anyiszi- mov az ezred raktárából véte­lezett élelmiszerekből egyszerű, mégis ünnepi vacsorát vará­zsolt. Mindenkinek jó volt a hangulata. Az új év beköszön­tése mindig is az egyik leg­kedvesebb ünnep, de ezúttal különösen az volt, hiszen pon­tosan tudtuk: már nincs mesz- sze a háború vége. Akáihogy őrjöngenek is a fasiszták, ha­marosan eléri őket a vég. Amíg a vacsora készült, a törzsőrmester előszedte a ki tudja, hol rejtegetett tartalék vodkáját, sőt konyakot is va­rázsolt. Az egyik szakaszpa­rancsnokkal elindultam, hogy még egyszer ellenőrizzük az őr­séget a falu szélén. Csodála­tos szilveszter éjszaka volt, enyhe faggyal, s fölöttünk — mint mesebeli óriás karácsony­fa dísze — világított a telihold. Fényében valószínűtlen színt kaptak a házak, a fák, a gép­kocsik. Mélységes volt a csend, mintha a világban nem is len­ne háború, hanem nyugalom és boldogság honolna. Szinte azt vártuk, hogy kigyúlnak a csillagszórók, megszólal a mu­zsika. Szívesen elábrándozna ilyen pillanatokban az em­ber ... Minden készen várt „bennün­ket, amikor visszatértünk. A törzsőrmester az ünnepi előké­A park kavicsos útjáról te­hát nem tértünk le. Elfogadta a karomat: higgadt modorú, tisztes felnőttek módján sétál­tunk, nem vágtuk át a ligeti kanyarodókat, nem siettünk. A cipőm orrát néztem, a cipője orrát néztem. Ő is. A kavicsos, fagallyakkal sze­gélyezett út a romantika ren­dezettebb terére vezetett, ahol a választékos külsejű, őszülő donna már helyet foglalhatott egy magamfajta, tisztességesen fésült úrral. Az ágyások között klasszikus szobrok és mestersé­ges, kicsi vízesések. A bokrok itt nem vad összevisszaságban, hanem tervezett rend szerint, szép sorban, engedelmesen, megnyírva. A padok festettek, és a támlájukat elég egy zseb­kendővel itt-ott meglegyinteni, nem piszkolódunk be. A tó nyu­godt, egyetlen hattyú nézeget, de ő is mozdulatlan, alig ha­lad a vízen, amennyire a szellő sodorja. A csónakkezelőnek se akad dolga. Szemben Aescula­pius temploma, arrább egy má­sik, egy régebbi. (Folytatása következik) szülétekre azzal tette fel a ko­ronát, hogy kitöltötte a tábori bögrékbe áz „üzemanyagot”. A beszélgetés is csendesedett, az órát néztük, felemeltük „po­harainkat". De azon az éjsza­kán nem sikerült koccinta­nunk ... Váratlanul nyílt az aj­tó, és a küszöbön az őr kísé­retében megjelent egy kislány. Vastag kendőbe burkolózva reszketett a hidegtől, — vagy az izgalomtól. Még be se lé­pett a szobába, gyorsan beszél­ni kezdett. Csak néztünk rá, nem értettük, mit mond, hiszen nem tudtunk magyarul. Végre valaki félbeszakította és meg­kérdezte, nem tud-e németül? Az ismeretlen leányka energi­kusan bólintott, látszott, meg­örült, hogy végre megértik, és elég jól elismételte németül, amit magyarul elkezdett. Azért küldték, hogy meg­mondja: a németek titokban friss erőket vontak össze, és éjszaka nagy támadást indí­tanak, és akik őt küldték, úgy gondolják, hogy az oroszoknak, akik kevesen vannak a faluban, erről tudniok kell. Mit tegyünk? Vegyük komo­lyan, amit ez a kislány mon­dott, vagy koccintsunk az új évre? Úgy döntöttünk, jobb félni, mint megijedni. Óvatos­nak kell lennünk. Riadó! Harcosaink pillanatok alatt elfoglalták helyüket a Ka- tyusák mellett. Igaz, ezek nem géppuskák, nem is ágyúk, nem lehet velük közeli ellenséget megsemmisíteni, a Katyusák- nak térségre van szükségük, de a falunál ez nem volt. A Katyu- sákat úgy helyeztük el, hogy szükség esetén azonnal rá tud­janak fordulni az egyetlen út­ra, amely a dombok közé éke­lődve az erdőbe vezetett. Az út mentén és a domboldalon a géppuskások gyorsan beás­ták magukat, megkeresték a természetes fedezékeket, ame­lyeket a domboldal kínált, és felkészültek a védekezésre. Vártunk. Eltelt félóra, egy óra. Teljes a csend. Mind ma- kacsabban tért vissza a gondo­lat, hátha fölösleges volt az egész riadó. Akkor az erdő fe­lől egyre erősödő motorzúgás hallatszott. Néhány perccel ké­sőbb a holdfénynél géppiszto- lyos katonákat szállító teherau­tókat pillantottunk meg. Ami­kor az első kocsik már egé­szen közel voltak hozzánk, egy­szerre nyitottak rájuk tüzet a géppuskák, géppisztolyok, rö­pültek a gránátok, és 2-3 te­herautó azonnal lángba bo­rult. A hatás leírhatatlan volt. A lángok fényénél futkosó fa­sisztákat kaszálták a géppus­kák. így tartott vagy 15 percig, míg fel nem hangzott a köze­ledő ellenséges páncélosok dübörgése. El kellett hagynunk a falut. De az ideiglenes visz- szavonulás okozta keserűséget enyhítette az a nagyszerű érzés, hogy magyar földön mind több barátunk van. Meghatot- tan gondoltunk a máig isme­retlen magyar kislányra és azokra, akik elküldték, hogy figyelmeztessen bennünket. Azon az éjszakán sokan neki köszönhettük az életünket. (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents