Dunántúli Napló, 1975. január (32. évfolyam, 1-30. szám)

1975-01-18 / 17. szám

Pál Rita Csavargásaimból Mi maradt» mennyi valósult meg a tervekből ? Ki miért disszidált? Bizonyára naív voltam. Ed­dig ugyanis azt hittem, ha va­laki az érvényes útlevelével kint felejti magát „nyugaton”, abból valami hiányzik. Olyan alapvető dolog, amit magya- rázgatni se lehet, mert mit mondanak a szavak? Megcsodálom a virágzuha­tagos alpesi házakat, a min­dig üde gyepszőnyeget és éj­szakánként arról álmodom, otthon, az erkélyládámban mi­lyen színű kukacvirág nyílik, s mert Anyám megírja, hogy hat féle, hát elképzelem a színeket. A televízió — állítólag ne­gyedszer — egy giccses filmet közvetít, Piroskáról, aki a Ba­latonnál rabul ejti egy vidám, szőke fickó szívét. Andalognak a tó partján, gyerekek is futká- roznak, „csemegeszőlő", „cse­megeszőlő'* kiabálnak, s bár tudom, ezek soha életükben nem beszéltek magyarul, nem is a Balatonnál vannak és Pi­roska is — ha megszólal — ke­serves-kínosán bíbelődik a nyelvünkkel, mégis felkapom a fejem. Aztán magyár nóták és csárdás — ez valódi-— s bár soha nem viseltem el a ma­gyar nótákat, most furcsán „hasogatják az ember szívét”. Itthon tornyozódnak az újsá­gok, a háromhetes híreket is habzsolom. De hát ezek mind-mind ap­róságok, s ha netán ezek mi­att is kívánkoztam haza, talán megmosolyogható. Úgy véltem, az ilyen „apró­ságokra” való nyitottság hiány­zik azokból, akik elfelejtenek hazajönni. Haza? Szóval visz- sza, ide, ahonnan elmentek. De nem! Súlyos sérelmektől szenvednek. Minderről kéretlenül értesü­lök. Ütitársaim — véletlen? Bizo­nyára az is — két középkorú házaspár. Gyermekeikhez utaz­nak, végre, 5 év után, meg­kapták az útlevelet. „Szegény kislányom, sohase akart kint maradni. Annyit dolgozik ott is! A férje belsőépítész, kezd be­futni, egy bizonyos szinten alul nem élhetnek. Annak idején ez a két gyerek - még nem voltak házasok — világot akart látni. Kicsit körülnézni. Nem kapták meg az útlevelet. Ezt a bizalmatlanságot aztán sohase heverték ki. Amikor két év múl­va mégis megtisztelték őket az útlevéllel, kint is maradtak. Itthon nem vették őket ember­számba ... csak azért. Semmi másért. Valósággal kiüldözték a kislányomat." „Ez semmi. De ami a fia- mékkal történt. Barátokhoz in­dultak a két gyerekkel Svéd­országba. Illetve, el se jutot­tak addig. Münchenben belá­zasodott a kislány. Két hét kór­ház. Akkoriban volt az a jár­vány-gyanú ... Az egyik gyerek föl se épült, megbetegedett a másik. Közben lejárt a har­minc napjuk. A fiamnak ugye közben dolgozni kellett, eltar­tani a családot. Először kap­tak hosszabbítást. Másodszor egyszerűen értesítette a buda­— A mérleg — kuncog Györgyi. — Miért baj — érdeklődöm —, ha valaki rendszeresen méri magát? — Rendszeresen? Naponta kétszer! Ebéd előtt, ebéd után, cipőben és cipő nélkül. Nem beszélve a hétfő reggelről, amikor a vasárnapi bőséges étkezések miatt sorban állnak az emberek. Megméretik a testsúlyunk, mint ahogy mi is, cselekede­teink tükrében. Mert valóban ilyenek vagyunk, hiúak, hiszé­kenyek, önfejűek, naivak és tudálékosak is. Tavaszi fáradt­ság ellen felíratjuk a C-vita- mint, és közben bátran rongál­juk más módon az egészségün­ket, hétközben fogyókúrát tar­tunk, hogy szoimbat—vasárnap annál jobban megterhelhessük gyomrunkat. Egyszóval, felelőt­lenek, megmosolyogni valóak, gyarlóak vagyunk. — Egyszer egy tizenöt éves gyerek jött hozzánk felvételi pesti munkahelye, hogy kitet­ték az állásából. Munkanélkü­liség, börtön ... ez várt volna rájuk, ha hazajönnek. Nem akartak ezek disszidálni soha. Rájuk kényszerítették.” Fogalmam se volt róla, hogy ilyen kegyetlenek, szívtelenek vagyunk... A boldogulás útjai. Sokfélék. Tagadhatatlan. Bá­natos özvegyek anyukát keres­nek három kiskorú gyermekük­nek. Néha a gyerekek is meg­jelennek fényképen, szép ház szép kertjében mosolyognak. Titokzatos hirdetések is akad­nak: „Nem találta meg hiva­tását? Várjuk! Minden igényt kielégítő ellátást, magas fize­tést biztosítunk. Még ma hív­jon!” Az egyik müncheni napilap­ban „Fotomodelle, Hostessen, Kavaliere” címszó alatt arról értesülök, mennyi szép lány ke­res munkát pontos lakcímmel, telefonszámmal. így: „Csinos diáklány (modell) öröm­mel várja hívását. Szombaton és vasárnap is.”' „Teltkarcsú modell vagyok, szép, szőke és természetes. Már reggel nyolc­tól.” „Szép ázsiai nő, attraktív modell. Rögtön a főpályaudvar mellett.” Vannak, akik a tömörséget kedvelik. „Színes modell Pá­rizsból.” „?300792 Modell 3007292?" „Szép vagyok, ked­ves, azonnal jövök." „Gyönyö­rű villában fekete és szőke mo­dell.” „Hostessek és Gavallé­rok. Jövünk!” „Fiatal masszázsnő házhoz megy.” „Fiatal masszázsnő jön.” „Masszázs egy kis fürdő­vel, hosszúcombú masszázsnő­nél. Hétvégén is.” Töprengek. Kevés a reumás férfi? Sok a masszázsnő? 0 Cucc. A kirakatok, a nagy áruhá­zak utcáira kilódított áruhal­maza csábító. Fel-felcsend ül édes anyanyelvűnk. „Nézzünk már utána, hol ta­láljuk azt a hetven márkás magnót.” „Fiacskám engem most az érdekel, hol kapok négy már­káért melltartót.” „Nyugodtan megveheti ezt a parókát, én már az egész vá­rost bejártam, itt vannak a legolcsóbbak.” „Szívem, te csak ne pislogj arra a sörre. Képes volnál le­nyelni két harisnyanadrág árát. Vagy egy fél pulóvert.” üdítő-nyugtató színfolt, szi­get, gyönyörűséges a Marien­platz. Itt le kell ülni. Itt képte­lenség kirakatokat nézni. Ámuldozni lehet. Megcsodálni a Rathaus eléggé nem csodálható szépségét, a min­den pillanatban újat adó rész­leteit, egészét. A toronyban ti­zenegykor vidáman-élő muzsi­káló, táncoló boldog figurá­kat. Áradó nyugalom. Csokoládét eszünk, colát, sört iszunk, ba­nánt hámozunk a gyerekeknek. lappal — meséli búcsúzóul Györgyi —, amit nekünk annak rendje-módja szerint ki kellett töltenünk. — Dohányzik? — kérdeztem a fiút. — Már nem — mondja. — Hogy-hogy? — csodálkozom. — Két éve le­szoktam. kozott Ilii! A gyár előtt van egy fűszer­üzlet. Jó elhelyezésű saroképü­let, a külseje is feltűnőbb a többinél. Előtte gyakran látni falnak támaszkodó férfiakat féldecis pálinkával, vagy sörös üveggel. Nem kell ezen cso­dálkozni, mondom mindenki­nek, végül is, az üzletben nem lehet inni. Valamelyik nap azért én is megálltam. Három férfi támasz­kodott a sarkon, egyik kezük­Tabló 15 év után O Tizenöt évvel ezelőtt is elin­dult egy seregnyi ifjú ember, hogy megkeresse a maga he­lyét a világban ... Tizenöt év­vel ezelőtt végzett egy gépla­katos osztály a pécsi Zrínyi Miklós szakmunkásképző isko­lában. Huszonnyolcán voltak, s a „seregnyi ifjú ember” kö­zül őket választottuk ki, hogy életútjukat egyénenként nyo­mon követve megpróbáljunk képet rajzolni erről a generá­cióról ... A kiválasztás véletlen, a másfél évtizedes terminus tár­sadalmunkban éppen ez az időszak, amely a legsimább életút lehetőségét kínálta, és az eltelt másfél évtized alatt kiderült már mennyi marad, mennyi valósult meg az „út- ravaló mellé csomagolt” vá­gyakból, tervekből... (Emlékezet-frissítőül még annyit: sorozatunk indításakor, elsőként Pap Tamás felelt a tizenöt évnyi anyagból, — s ő arra volt kíváncsi, hogy egy szintén kitűnő tanuló osztály­társa, Krix István mire vitte az életben?) * Ilyenkor irigy vagyok egy ki­csit a fotósokra. Azt mondják: tessék oda ülni, úgy, szem­ben, kicsit oldalt fordítani a fejet, még egy kicsit, még egy kicsit... és „elkapják” az ar­cot, megörökítik az embert jellemző pillanatot a másod­perc törtrésze alatt... ... és én most szemben ülök a fénnyel ebben a pécsi, Bán­ki Donót utcai lakásban, — és én nem kérhetem meg a házigazdát, hogy cseréljünk helyet, — és pokolmód zavar, hogy nem látom Krix István arcát... De ez is csak per­cekig tart: ahogy beszélgetni kezdünk, valahogy „látom” a hangját, szinte rajzolni tud­nám érzelem-vonalait, — és már nem irigylem a fotósokat, mert úgy érzem, „látni” kez­dem az arcát is ... Az önéletrajz-életúton ha­mar túljutunk, — gondolkodott is a cikk olvasása után, hogy mit mondjon majd annak az újságírónak, aki idejön — Be- remendről, a régi cementgyár­ból küldték, hogy kitanulja a lakatos szakmát, megszerezte a szakmunkás bizonyítványt, ben aktatáskájukat szorították, a másikban egy literes üveg kövidinkát. Beszélgettek, kor­tyolgattak, a három üvegben a bor szép, egyenletesen fo­gyott. Addig nem megyek el, gon­doltam, amíg meg nem isszák. Beálltam a zöldséges bódé ár­nyékába, hosszas várakozásra készülve fel. Annyi idő telt el, amíg a gyorsvasút megérkezett. Még láttam, hogy a három férfi az utolsó kortyot issza, aztán már csak annyit, — de ezt a kocsi belsejéből —, hogy üres kéz­zel elindulnak. Hogy az üve­gekkel mi történt? El sem tu­dom képzelni. Visszaváltani nem volt idejük, dagadó aktatáská­jukban nem nagyon férhe­tett el. A gyorsvasútra utolsónak egy férfi száll fel. A vezető rá­kiabál, hogy ne kényelmesked- jen, jármű ez, nem sétatér. fél évig dolgozott a Sopianá- ban, utána a család- és a pénz szüksége miatt elment az uránhoz... és azóta is ott dolgozik,, éppen tizenöt esz­tendeje ... Hm. Sima út, szép út, köszönném is, de tovább­lök az emberi kíváncsiság, amely ezúttal egy újságírói rutinkérdésben fogalmazódik meg: — Es mire a legbüszkébb az eltelt másfél évtized alatt? — Erre a tizenöt évre... Jót nevetünk, értjük egymást, és beszélgetni kezdünk úgy, hogy csak néha kapom fel a jegyzetfüzetem, mert rosta­lyukú emlékezetemben megra­gadnak az élmények, de köny- nyen kihullanak a nevek, szá­mok, adatok... — Furcsa egy osztály volt tényleg, ahogy a Pap Tamás mondta, — sokfelől jött em­berek, sokfélék... Na mind­egy ... én fél év után átmen­tem a bányához, mert akkor a Sopianában hat forintos óra­bért adtak, itt négyszázzal többet tudtam keresni. Nem volt mindegy, 1959-ben nősül­tem, egy évvel később meg­— Lesz még maga is szí­ves — mondja a férfi, és töb­bet nem válaszol a vezető szit- kozódására. A szerelvény meg­indul, egy idős asszonyt hely- lyel kínál valaki. — Köszönöm, nem ülök le — hárítja el —, két megállót megyek csak. — Két megállóért nem ül le — csattan fel az őszhajú, aki felajánlotta az üres helyet. — Ebben a korban! — hal­latszik a kocsi túlsó végéből. — Hogy beteg legyen ... Hogy ráessen valakire ... Hogy szomorítsa a hozzátar­tozóit ... Hogy izgalomban tartsa a kocsit... Az idős asszony bűntudato­san és konokul áll a két üres hely, és vádolói között. Mikor a vezető hátrakiabál, hogy el­romlott a szerelvény, mindenki szálljon ki, megkönnyebbülten tűnik el az első utcasarkon. születtek az ikrek, Ildikó és István, lakás kellett, pénz kel­lett ... Amikor felvették, a mérnök elé tett egy rajzot: na, milyen gép ez? Silabizálta, silabizál- ta, meglelte a gép „lelkét”, működését, de persze, hogy nem tudta pontosan megmon­dani, milyen bányagépről van szó. Általános lakatosként vég­zett, a bányában csak az alap-tudását hasznosíthatta, a többit hozzá kellett tanulni... Azóta is alig várja, hogy egy masina úgy a keze közé ke­rüljön, hogy alaposan szét­szedhesse, megkeresse a „lel­két", akkor aztán már nincs titok, megérzi minden rezdü­lését, kitapintja, mint a gye­rek betegségét az anya ... Bányalakatos volt, a bányán belül a legkülönbözőbb mun­kahelyeken. Találkozott nagy- szívű és nagytudású emberek­kel, gazemberekkel, kiskirá­lyokkal és trónfosztott „méltó­ságokkal” ... Nyert és vesz­tett. Kapott fegyelmiket és ka­pott kitüntetéseket, úgy, hogy közben ugyanazon szívvel, akarattal, lelkiismerettel pró­bálta végezni a munkáját... Csalódott emberekben, és visszanyerte a hitét „vesztett­nek hitt” emberjátszmákban. Csoportvezető lett, lemondott. Csoportvezető lett — és ebben a beosztásban dolgozik ma is. A mellé beosztott emberekkel ez az alaphangja: „ami ne­kem fáj, biztosan fáj másnak is..." — Néhány kolléga biztatni kezdett, végezzük el a tech­nikumot. Rábeszéltek, jól van, végezzük el. Elvégeztük. Szép ez az otthon, ahol be­szélgetünk. Modern, igényes, és emberien meleg... Először egy szükséglakásban laktak, két gyerekkel, később kaptak egy másfél szobásat, utána egy hagyományos fűtésű két­szobásat, — és végül egy cse­rével „visszaérkezünk ide, a Bánki Donát utcai távfűtéses­be. Akár a sima életút” min­dennapi állomásai is lehetné­nek ... — Beszélj a szíved vágyó­iéi is, — mondja a felesége, amikor már Krix Istvánnal „lent járunk" a bányában, de­rülünk és csikorgó foggal me­rengünk a „mindennapi” szto­rikon ... — Hát igen ... mindig is az volt a vágyam, hogy a techni­kum után elmegyek a műszaki egyetemre, összeült a családi tanács — a feleségem meg én — osztottunk, szoroztunk, összeadtunk, kivontunk — és kiszámítottuk, hogy a két lehe­tőség közül egyik sem megy: Budapestre járni, úgy havi nyolcszázba jött volna, Mis­kolcra még ennél is többe... Két gyerek, a feleségem nem dolgozott, maradjunk az elér­hetőbb vágyaknál. Azért el­határoztuk a kollégával, hogy megpróbálunk egy kocsit ösz- szehozni: akinek előbb lesz, segít a másikon, autóval köny- nyebben, olcsóbban járunk az egyetemre .... — Es? — És most megvan a ko­csi. Ezzel is úgy voltunk, mint a lakással. Trabanttal kezdtük a gyűjtést és az álmodozást. Még össze sem jött a pénz, kiderítettük, hogy a kicsi kocsi nem elég a családnak. Wart­burgra áhítoztunk és gyűjtöt­tünk, — s lett belőle egy kö- zülettől leadott Polski Fiat, most is megvan ... — Es a szive vágya? — Hát... — és ebben az egyetlen szóban annyi a le­mondás, hogy magyarázni kell — közben eltelt jó öt év.. Felnőttek a gyerekek, a fiam szakközépiskolába jár, a lá­nyom emelt szintű szakmun­kásképzőbe ... inkább az ő útjukat kell majd egyenget­ni... Ronda, illetlen kérdés, fel sem kéne tenni, mert látom, tudom, érzem a választ, de ... — Elégedett? — Igen. Pillanatnyilag. Mert mindig van valami, ami előre viszi az embert. — És tedd hozzá, — mond­ja a felesége, — az uránnál azt mondják rád, „becsületes ember”. Ez pedig nagy szó ... ... és máris ott vagyunk az „Uránbányászok” kötet epi­zódjainál, igazságánál és igaz­ságtalanságánál, a bányász­élet kívülről soha meg nem értett „fizikai-bohémságá­nál” és halál-komolyságánál, a mindennapoknál — és nehéz visszaszaladni megint tizenöt esztendőt... — A Németh Jancsival, az osztálytársammal együtt dol­goztunk karbantartó lakatos­ként az uránnál, szemvillanás­ból is megértettük egymást. Novák Lászlóval is találkoz­tam, a Klim Péterrel is, a Ta­kács Jancsival elég sokáig tartottuk a kapcsolatot, — az­tán meg úgy vagyok vele, hogy engem elég sekan ismernek, — az intézet KISZ-titkára vol­tam akkor — én már nehe­zebben tudok azonosítani min­■ den arcot... Az elmaradt osz­tálytalálkozó az én lelkemen szárad, szeretném is bepótol­ni, ha megtaláljuk egymást, Pécs, Bánki Donót út 1/a a címem. — Ki legyen a következő a tablóról? — Várjon csak ... akiről semmit sem tudok: Veres Lász­ló. Együtt voltunk kollégisták, igen komoly fiatal srác, szin­tén a BCM tanulója, ő vajon hová keveredett? D. Kónya József

Next

/
Thumbnails
Contents