Dunántúli Napló, 1974. december (31. évfolyam, 329-357. szám)

1974-12-25 / 353. szám

Tüskés Tibor Tamási Aron falujában. Farkaslakán A nagy távolságokat össze­kötő műutakat ma már szerte a világon úgy építik, hogy a kisebb településeket elkerüljék. A gépkocsivezetőnek egy-egy falutábla miatt ne kelljen minduntalan a fékpedálra lép­nie. A Székelyudvarhely és Ma­rosvásárhely közötti új út sem vezet keresztül Farkaslakán: a falu fölötti dombon, a teme­tőn túl halad el. Amikor a mű- út helyét kijelölték, bizonyára nem gondoltak arra, hogy ép­pen ezáltal az utas milyen ked­vező közelébe kerül Tamási áron sírjának. Tamási Áron tes­tét ugyanis, már a műút meg­építése után, az író óhajtása szerint szülőfalujának földjé­ben helyezték végső nyugalom­ra. Így annak is, aki csak az autóbusz ablakából vet pillan­tást az elsuhanó tájra, látnia kell a farkaslakai temető szé­lén, a templom mögött álló ha­talmas síremléket. Aki pedig személyautóval vagy gyalogos zarándokként vetődik erre, köz­vetlenül a műút mellett meg­találhatja az író sírját. jegyzés hitelesíti emlékeimet. Csodálnivaló-e, hogy a ka­maszgyerek képzeletét legin­kább Tamási nyelve, stílusá­nak színe és zamata fogta meg? A rajongás, amivel a novellákat faltam, több volt már akkor is a különlegesség iránti vonzalomnál. Éreztem, Tamási Áron nem „székely gó­bé”, aminek pedig akkor még sokan látták, s hősei sem Göre Gábor rokonai. A nyelv burkán átragyogó sajátos gondolko­dásmódja foglalkoztatott, de egyelőre csak a szavakat tud­tam eltanulni tőle. Emlékszem, oly szorgalmas volt ez a tanu­lás, hogy a betegségből fel­gyógyulván a legelső házi dol­gozatot, egy szabadon válasz­tott s novellisztikusan is földol­gozható témát Tamási stílusá­ban írtam meg. Meg is kap­zem, mintha már jártam volna a faluban. Minden ismerős. A házak, az udvarok, az utcák, a házak között bukdácsoló Nyikó vize. A környezet éppen olyan, amilyennek Tamási regényes önéletrajzában, a Bölcső és bagoly-ban leírja. — Amott a sűrülőnél térje­nek a felszeg irányába - mondja egy székely kisfiú, ami­kor a Tamási-ház felől érdek­lődünk. A faluban hallott első szó — sűrülő (forduló) — azon­nal a Tamási-írások hangula­tába ránt. Tamási Áron szülőházában néhány éve emlékmúzeumot rendeztek be. A ház derekán fából ácsolt tornác húzódik vé­gig. Lépcsők vezetnek föl rá. A Tamási Áron 1897. szeptem­ber 20-án született Farkasla­kón, és hatvankilenc éves ko­rában, 1966 május 26-án halt meg Budapesten. A budapesti Farkasréti temetőben tartott gyászszertartás után rokonai, barátai, tisztelői végső búcsút itt, Farkaslakán vehettek tőle. Alakja körül már a temetés napján megindult a legenda­képződés. Farkaslaka román neve: Lupeni. Romániában még egy Lupeni nevű helység van: a volt Lupény; bányavá­ros a Zsil völgyében. Az író testét Budapestről szállító ko­porsót állítólag a vasutasok előbb az azonos nevű, de tá­volabb fekvő bányavárosba irá­nyították. Ezért a farkaslakai te­metésre csak harmadnap kerül­hetett sor. Akármi is volt a késés oka, ez a temetésre ösz- szesereglő, majd szétoszló, az­tán három nap múlva ismét egybesodródó gyülekezet any- nyira jellemző Tamásira, mint- ho valamelyik novellájában ol­vastuk volna. Az aszfalttal borított széles országutat csavart derekú kör­tefák kísérik. A temetőben, a sírdombok fölött magas, kar­csú. bádoggal födött kereszt­fák állnak. A hajlított bádog- tető szélét csipkésre vágták, a kereszt száraira apró csengő­ket kötöttek. Ha fúj a szél, megrezdülnek a csengők, be­szélgetnek a keresztek. A templom mögött, a régi temető szomszédságában áll Tamási Áron sírja. Játszótérnyi sima, zöld gyep veszi körül. A fejfa két öreg cserefa közül ágaskodik ki az országútra. A sír mellett hatalmas, szürke kvarcittömb magasodik. A szik­lát a Hargitáról szállították ide. s a helyszínen faragták emlékművé a Szervátiuszok, Jenő és Tibor. Vésőjük nyomán a legismertebb Tamási-hősök, az Ábe/-ek és a Rendes leitá­madás alakjai formálódtak ki. A farkaslakai sír jelkép, a hűség példája. Teljesült az író végakarata. Tamási hazaérke­zett, megtért. Teste eggyévált a földdel, amely fölnevelte, képzeletét táplálta, csodálatos nyelvre tanította, írói világát alakokkal és történetekkel né­pesítette be. Tamási Áront nem ismertem személyesen. De pontosan em­lékszem az évre, amikor nevé­vel először találkoztam. Sőt nemcsak a könyvre, amelyen nevét megláttam, fianem — mint az egészen kivételes él­mények és találkozások eseté­ben történni szokott — arra a helyre, környezetre és körül­ményre is, amelyben a könyvet olvastam. Novelláinak a Révai Kiadónál megjelent gyűjtemé­nye volt ez a könyv. A vászon­kötésű. szokatlanul vastag, csaknem ezer oldalas kötetet nehéz volt fekve, ágyban, kéz­ben tartani. Tizennégy éves voltam akkor és beteg. A köny­vet 1945 karácsonyán bátyám­tól kaptam ajándékba ... Le­veszem most a polcról. A be­Nászay Csilla: Borszék tam rá a figyelmemet önállóbb vizekre kormányzó magyarta­nárom intését: „Szép, szép . . . De kerüld az illatos kifejezé­seket.” Azóta megtanultam, hogy a nyelvi eszközök, díszek saját környezetükből kiszakítva, egy idegen anyagra tűzve — papírvirággá, üres cifrasággá válnak. Ami Tamásiban mara­dandó és megtanulandó érték, az több, mint néhány szép stí­lusfordulat. A közlés pontos le­gyen és ne „szép”. Később — egy alkalommal — láttam és hallgattam is Tamá­sit. 1955 nyarán, a könyvhé­ten, a Csillag című folyóirat irodalmi estjén olvasta föl írá­sát a Pécsi Nemzeti Színház­ban. Hangjának lejtése, beszé­de, hangsúlya éppen olyan volt, mint írásainak nyelve. Magas, csúcsos koponyáját megfényesítették a reflektorok. Úgy emlékszem, az akkor még kéziratban fekvő Bölcső és ba­goly-bál mutatott be egy rész­letet. Az emlékezetet megint egy könyvbéli bejegyzés igazolja. Az Ábel a rengetegben akkor megjelent új kiadásába írta be a nevét és a keltezést: 1955. VI. 6. A személyes találkozás me­gint elmaradt. A gyerekkorból megőrzött ámulat és tartózko­dó tisztelet megakadályozott, hogy a könyvet magam tegyem az író elé. Egyik tanítványomat kértem meg, ő vitte el a köte­tet, és szerezte meg a könyv­sátorban dedikáló író aláírá­sát. Annyi év után az elmúlt ősz­szel jutottam Tamási Áronhoz a legközelebb. Eljutottam az író sírjához, és eljutottam abba a ma is eleven világba, amely egész életében elkísérte, Far­kaslakára. Keréknyomokkal mintázott, sáros utcán kapaszkodunk föl az író szülőházához. Úgy ér­tornácról balra nyílik a hajda­ni „nagyhoz”, a föszoba. Itt láthatók a kiállítási tárgyak, a bútorok, fényképek újságkivá­gások, könyvek. A jobbra nyíló szobában az író testvérpccse, Tamási Gáspár lakik. Eső szemerkél. Az udvar üres. A ház is üres. Az udvart fölverte a fű: ide már nem for­dulnak be a szekerek. Gáspár bácsit hátul a gyü­mölcsöskertben találjuk. Egy hosszú póznával szilvát ver le a fákról. Fején fekete kalap. Tes­tén székely harisnya, fehér ing, fekete mellény. Az egyszerű és hétköznapias öltözet is olyan rajta, mintha vendéget várna. Sűrű, fekete szemöldöke, bar­nán csillogó nagy szeme akár a bátyjáé. Elmondja, hogy a ház mór több, mint száz éves. Még nagyapja építette, 1866-ban. Tamási Gáspár a nyáron, 1974. augusztus 1-én töltötte be a hetvenedik évét. — Számot cseréltem — mond­ja. — Mind a kettőt... Hogy lássa, értem, ráfele­lem : — Én meg most szálltam le a második székről ... — Akkor betöltötte a negy­vennégyet — mondja moso­lyogva. A hátsó szobában beszélge­tünk. Most szoba is, konyha is. A falon fényképek. Az asztali­tűzhelyen egy lábos hideg szil­vásgombóc. Tamási Gáspárnak 1971-ben Bukarestben, a Kriterion Ki­adónál könyve jelent meg, a Vadon nőtt gyöngyvirág. „Visz- szaemlékezés a régmúlt korra és az utána következő időkre a mai napig” — ez az alcíme. A könyvet 1967. december 15- én kezdte el írni, és 1968. szeptember 26-án fejezte be. „Ezernyolcszázkilencvenhét szeptember havában született az én jó bátyám, Tamási Áron..." - így kezdődik az emlékezés. Tamási Gáspárnak korábban egyetlen írása sem látott napvilágot nyomtatás­ban. Négy elemi népiskolai osztályt járt. „Azt is inkább a bokrok közt" - mondja. Csak a bátyja halála utáni évben gondolt arra, hogy tollat ve­gyen a kezébe. — Féja Géza biztatott... — emlékezik vissza. - 67-ben a hagyatéki tárgyalás végett Bu­dapesten jártunk mind a né­gyen, testvérek. Féja meghívott. El is mentünk hozzá. Voltak ott többen mások. Akkor mond­tam: — Én is tudnék írni vala­mit, ha összekapnék ... — Ak­kor írja meg — mondta Féja. Hazajöttem. Eszem ágában se volt írni. Amikor aztán leesett a hó, az esték hosszúak let­tek, eszembe jutott, mit mon­dott Féja: írja meg, aztán meglássuk . . . Akkor vettem egy piros fedelű füzetet. Azt mondtam, legyen benne leg­alább kétszáz lap. Akkor még petróleumlámpával világítot­tam. Beleültem ebbe a székbe, és- az első este írtam két la­pot. Abbahagytam. Aztán me­gint elővettem. Dugtam, hogy ne lássa más, mit csinálok. December közepén kezdtem el írni, és a következő év szep­tember 26-ra bé volt fejezve. Fölvittem Kolozsvárra, odaad­tam Kánvádi Sándornak meq Fodor Sándornak. Ök adatták ki Bukarestben . . . Gáspár bácsi az asztalfiók­ba nyúl, és előveszi a kézira­tot. Piros fedelű, négyzetkoc­kás füzet. A sorok törlés és ta­golás nélkül következnek egy­más után. Az egész füzet jó­formán egyetlen bekezdés. A pirosceruzás szigor bizonyára elég sok helyesírási hibát ta­lálna benne. Szerencsére, akik a kéziratot pártfogásba vették, nem ezt nézték. Pontosabban: nemcsak ezt. A könyvet termé­szetesen a mai helyesírás sza­bályai szerint, de a szöveg minden nyelvi ízét, fordulatát megőrizve adták ki. — A könyv megjelent — mondja Gáspár bácsi —, s a román írószövetség 1971-ben tízezer tejes alkotói díjjal ju­talmazta. Május 10-én adták át Vásárhelyen a Tükör-terem­ben. Szép nap volt. .. — Van még olyan, amit nem írt meg a Vadon nőtt gyöngy­virág-bon? — Még elég van a tarisz­nyámban, de nem akarom egy­szerre kibontani. — Nem is írt a könyv óta? — De bizony írtam. Télen, amikor a magam csendességé­ben vagyok. A folytatás! Eb­ben a falum életét írtam meg. A címe: Miénk a föld, melyen élünk és meghalunk. Azért ír­tam ezt a füzet fedelére, mert eszembe jutott, ami régen a kocsmában volt kiírva: „Ma pénzért és holnap ingyen.” Meg persze holnapután is. És örökké tartóan ... Én arra gpn- doltam, a föld is mindig azé, aki megdolgozik érte . . . — Megnézhetném a kézira: tot? — Januárban adtam át Ko­lozsváron. Még nem döntöt­tek ... De az első oldalt könyv nélkül el tudom mondani ^.Ro­mániában, Észak-Erdélyben, a Hargita-hegységtől nyugatra nem messze van egy Gordon nevezetű hegy, és ennek a lá­bainál van az a falu, melyben én is és sokan mások szület­tek, hiszen immár közel két­ezer lélekszámot számol. És ennek a falunak a neve Far­kaslaka. De nem azért kapta ezt a nevet, mivel itt az em­berek ragadozók lennének, mint a farkasok, mert itt is sze­líd természetű emberek laknak, ha meg nem haragítják őket. Én azt hiszem, hogy ez egye­bütt is így van, városon és fa­lun egyformán. Máskülönben munkára szorgalmas nép és vendégszerető, amit az is bizo­nyít, hogy aki idejő idegen falvakból vagy városból, s itt teljesít szolgálatot, az mind­egyik ide akar letelepedni . .." Tamási Gáspár kétfelől meg­simítja bajuszát, és átkísér az emlékszobába. Fényképek, új­ságok, könyvek vesznek körül. Belelapozok az egyik fénykép- albumba. Megérintem az egy­kori használati tárgyakat. Az­tán kimegyünk a tornácra. Át­nézek a házak fölött a Nyikó túlsó oldalára, a falut körül­vevő dombokra. A szülőház tornácáról éppen a farkasiakai temetőre látni. Az apácaszöktető Balassi Bálint A Fulvia-rejtély megoldása Oly korban élt a költő, amikor a három részre sza­kadt országban főúri hábo­rúskodások, erőszakos bir­tokfoglalások tépték-mar- cangolták a politikailag és vallásilag egyaránt megosz­tott nemzetet. A kor Jónás prófétája, a költőprédiká­tor Bornemissza Péter ek­ként festi a feudális anar­chia hatalmaskodásait: „Sok hadakozók, vérontók, nyúzok, fosztok, kik sok szörnyű dolgot mieltek Ma­gyarországon is: Török Bá­lint, Móré László, Basó, Rebekek, Balassiak, Ho- monnaiak és többek, egyik másikra törvén kevélységek­ben, bossszúállásokban és fösvénységekben." Ilyen családból származott 420 évvel ezelőtt a magyar világlíra megteremtője, Ba­lassi Bálint, aki az akkor még érdes magyar nyelvet - ahogy költőtársa és jó­barátja, Rimay János írja: „retorikai mézzel itatta át, az ékesszólás csúcsára emelte, és arra vágyott, hogy annak csiszolásában minden okos ember szemé­ben csodálatot keltsen." Múzsái várkapitányok fe­leségei, nemes szüzek, de bekopogtat a havasok alján élő, mezítlábas Margarétá­hoz, a bécsi utcalányokhoz és remek rímtechnikájú vers­ben emlékezik egy lengyel citerás leánnyal töltött má­moros krakkói éjszakára. Utolsónak tartott epigram­májában ekként búcsúzik nagy szerelmeitől: Lettovább Júliát s leginkább Céliát ezideig szerettem, Attól keservesen, s ettől szerelmesen vigan búcsút vettem, Most Fulvia éget, ki ér bennem véget, mert tüzén meggerjedtem. A „búszerző szerelem" hősnőjéhez írt versek Lo- sonczy Annához az „ország- csillagá"-hoz írtak pedig Céliához, Wesselényiné Szárkándi Annához szóltak. Hogy Fulvia, utolsó nagy szerelme, ki volt, eddig még nem tudtuk. Ahogy nem lá­tunk tisztán azokban a ka­landos szerelmi históriákban sem, amelyekkel a költőt sa­ját korában vádolták. Két­ségtelen, hogy a családnak veszedelmesen rossz híre volt. Ezt Bálint nem nagyon apasztotta, inkább növelte. A korabeli oklevelek szerint a magyar Villon 1583-ban a szép Sommerné asszonyt „a mezőn összevissza hajszol­ta", nem sokkal később a hajniki pap leányával tör­tént hasonló. Ezek után nem csodálkoz­hatunk annak a levélnek a tartalmán sem, amelyet ép­pen egy héttel ezelőtt a pozsonyi központi levéltár­ban találtam, s amely a költő eddig még nem ismert szerelmi kalandjáról rántja le a leplet. A levelet Joó János személynök, locum- tenens 1593. július 24-én írta Pálffy Miklóshoz, ak­kori Pozsony megyei főis­pánhoz. A Balassi Bálintra vonatkozó rész — mai he­lyesírással — a következő: „Nagyszombatban az kalastromból öt apáca szökött volt ki. Négyet meglógtak, az ötödik elszaladod. Azt mond­ják, hogy Balassi Bálint uram dolga, mert az inasát is megfogták, az kalastromot meggyújtották volt az elszö- késkor, de esmeg megótották. Mast is mind ott az város környünél lakik Bálint uram, és az várost igen fenyegeti, ha az inast neki ki nem adják. Láttam és olvastam az levelet, kit az városnak irt volt. Nem jó, hogy meg nem szűnik az gonosztételekvel már. Uram, jöjjön Kegyelmetek jó válaszval, mert ide igen biznak az emberek az kegyelmetek törekedésében és fáradságában. Joan loo." Mivel Balassi-kézirat igen ritka, azt hittem, Nagyszom­batban rábukkanok a Joó János által említett Balassi- folyamodvány eredeti szöve­gére. Dr. Simoncsics József, nagyszombati levéltár-igaz­gatóval kutatgattunk a levél után, de eredménytelenül. Pozsonyban sem volt. Ha a levél tartalmát vizs­gáljuk, feltűnő, hogy az öt apáca közül csak egynek sikerült megszöknie. Ebből a tényből könnyű levonni a következtetést: ennek az egynek az útja gondosan elő volt készítve — nyilván Balassiék részéről. Ki lehe­tett ez az apáca? Talán Fulvia, a költő utolsó szerel­me? Fulviának Pozsonyból az év márciusában Batthány Ferenc útján gyűrűt küldött. Miért nem személyesen adta át ezt a gyűrűt az országok vándora? Nyilván a szerel­mi ügy titokzatossága miatt volt szükség közvetítőre. A költő úgy gondolta, hogy Batthány zárdakapcsolatai révén be tudja csempészni a gyűrűt Fulviának. Batthány Ferenc azonban nem vállal­ta a szerepet, inthette is Balassit, mert az 1593. jú­lius 1-én Pozsonyból kelt le­velében így ír a költő: „Én Nagyságodnak mint az jó akaratot s mind az gyűrűt megszolgálom, mint uram­nak, de az gyűrű felől Nagy­ságod semmit ne szorgal- maskodjék, mert jó őrizet­ben vagyon, ha Nagyságod kezében vagyon. Nagysá- godn/ál és mindenkor meg­találom, valamikor kelletik." Balassi Bálint vállalva minden kockázatot mégis­csak személyesen adta át a gyűrűt Fulviának! A hely — Pozsony és Nagyszombat — és az idő (július hava) kö­zelsége, összejátszása ezt látszik igazolni. Másrészről: Balassinak az idézett vers­ben szereplő Júliája és Cé­liája petrarkistáktól (Joan­nes Secundustól és Angeria- nustól) átvett fedőnév. Ful­via apácanév, akinek nevé­vel költőnél nem találko­zunk. Még valamit! a költő ér­dekes, rejtélyeket kedvelő szokása volt egy, a barátai számára kitalált titkosírás, amelynek az volt a lényege, hogy az ábécé egymásutáni betűinek az A-tól az L-ig folytatólagosan a további betűk feleltek meg. Ekként számos akrosztikhonban (verssorkezdő betűkbe) el­rejtette vagy a saját nevét, vagy kedveséét vagy vala­miféle a tartalomhoz kap­csolódó kifejezést, szócskát. Ha az idézett epigramma verssorkezdődő betűit át­tesszük a titkosírás szerint: LAM = YMA — meglepő a szerelmes epigrammához nem illő yma (ima) szó. Ez a Balassi helyesírása sze­rinti szó Fulvia apáca vol­tára utal, miként a tűz, ége­tés szavak metaforikus át­tétele a szöktetés módját juttatják eszünkbe. Talán nem tévedünk, ha a feltártak alapján úgy vél­jük, Balassi Bálint eddig hiába keresett utolsó sze­relme, M. Fulvia — apáca volt. Dr. Tóth István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents