Dunántúli Napló, 1974. december (31. évfolyam, 329-357. szám)
1974-12-25 / 353. szám
Ha nem tudnátok, hát olyan volt ő, mint bármelyik a világon : atya . . . apa . .. papa ... aptya .. . otyec ... ojciec ... voter... father... le pere ... a grundon pedig — kissé tiszteletlenül — csak úgy, hogy „fater" ... A dohányfüst befogta a bőrét, többnyire csak szerdán és vasárnap reggel borotválkozott, nyóridőben ezt az udvaron művelte, rozzant székre tette a lavórt, a szederfa ágára csapta a törülközőt, fölakasztotta a tükröt, amelyből egy ferde darabka hiányzott, ezért aztán csavargatta a nyakát, mint egy gúnár. Cigarettapapírral ragasztotta be az életlen borotva nyomóit, egy másikba pedig dohányt sodort és én gyújtottam meg a gyufát. Hétközi délutánonként — ahogy hazatért — átböngészte az újságot, hátulról átkaroltam a nyakát, ráfeküdtem a hátára, hintáztattam magam, ingjének savanyú és izzadt szaga volt, odaszorítottam az arcomat. — Ne olvass már - mond- tom neki. Tovább olvasott, belecsaptam az újságba, fáradtan föl- emelkedett, kicipelt a hátán az udvarra és mint egy zsákot ledobott a homokba. — Hozzad a botokat! - szólt rám. A pecabotokat és a merítőhálót fölszijaztuk a kerékpárra, felkapaszkodtam a vázra, félóra múlva mór a vízparton ültünk. Szikár, középtermetű férfi volt, fehér bőre virított o parton, csak a nyaka és arca bőre volt sötétbarna. Felhúztam apám pantallóját, s körülbelül a mellem magasságában megkötöttem a szíjjal, beleléptem ormótlan bakancsaiba, s amikor o szürkés-zöld iszappal bajuszt, vastag szemöldököt rajzoltam magamnak, komikusán meghajolva, cérna-hangon kán- tóltam: — Kedves közönség, kezdődik az előadáááás! Az öregem „vette a lapot", felült a töltés tetejére és tapsolt. Alkonyatra a halak leették a csalit, üres vödörrel mentünk haza, s mögöttünk hagytunk egy szép délutánt. Elvégezte - estin - a technikumot, aztán hívatják egyszer a személyzetishez, átirányítják a műszaki osztályra — eltelik utána nyolc év — megszerezte a diplomát és vezeti az osztályt. Tisztességes, egyenes utat tett meg, kicsit beleőszült, jelenlegi munkakörét nem tartja „elitebbnek", mint a régit, amikor szerszámlakatosként dolgozott a műhelyben. A lány négy esztendős, vele nincs még qond, a kisfiú tizenkettedikbe lépett. . . hát, istenem . . . — Nem akarok neki hazudni. — Miért, kellene? — Közepes tanuló, szeretném ha jobb bizonyítványokat hozna haza, de ha egyszer nekem sem volt jobb? Nem voltam „hülye" gyerek, de valahogy nem ment a tanulás, s most nem mondhatom neki, hogy „Bezzeg az apád, amikor hatodikos volt... I" Aztán az örökös családi viták, jön a rokonság, „öcsi bácsi, öcsi néni” s adják a tanácsot a fiamnak: „Ha nem tanulsz, mész inasnak . . .” Mellesleg a nagynéni szövőnő volt, a nagybácsi nyugdíjas vasutas, de a boldogság — szerintük - a diplománál kezdődik. Sajnálom őket, mert nem tudtak összehozni egy gyereket életük során s most az enyémet „nevelik" saját álmaik realizálását remélve. — És te? — Bármilyen pályát választ, de amit választ, azt értse is, és persze végezze a munkáját szívesen. — Hogy vagy vele? — Úgy érted, hogy „velük”, nem? Van egy kislányom is. — Úgy értem. — Néha szemrehányást teszek magamnak. Azt hiszem, többet kellene velük játszanom . . . Mértékkel persze, de azért elég sok játékot kapnak, s ez még sem elég. A fiam még kisebb volt. sétálok vele egyszer fönt a hegyen, az állatkert környéki kis ösvényeken. Mutatóujjamat nyújtottam neki, abba kapaszkodott, valahol másutt járt az eszem, majd arra figyeltem fel, hogy időnként megszorítja az ujjamat, és egyszer csak megcsókolta a kezemet. ötéves volt akkoriban. Szinte belefájdult a szívem, ahogy láttam, mennyire ragaszkodik hozzám. Ha nagyritkán időt szakítok magamnak, letérdelek a szőnyegre, ketten nekem esnek, harapnak, tépnek, birkóznak velem mint a párduckölykök, nyivákolnak, sikongatnak és olyan friss szappan- meg tejszaguk van.- Egyszer meséltél nekem, valami megrázó gyermekkori emlékedről . ..- Igen. Te is Győrből származtál el, tudod akkor, hogy hol volt a Dobozgyár? Egy dombtetőn állt, öreg családi házak között, a lejtő aljában vezetett a kockakövekkel kirakott pápai út. A háború előtt szinte naponta itt masíroztak el az utász-alakulatok, ki a Rá- ba-parti gyakorlótérre, este pedig vissza. Amikor énekelve jöttek hazafelé, elhagytuk a grun- dot, és mi is meneteltünk velük a járdán, vagy éppen mögöttük. Egy Hold utcai szobafestő — piós volt szeqény - botladozik a biciklijével a század előtt, a katonák meg valami Horthy- indulót énekeltek. Az öreg kiköpött a tiszt felé, a ludovikás hadnagyocska előkapta a pisztolyát, valamit mondott neki, az visszafeleselt, ez meg lelőtte. Arra emlékszem, hogy a környékről összeszaladt a nép, innét tudom, hogy a hadnagyot Bencsiknek hívták, soha nem felejtem el, szóval a szobafestőt letakarták barna cso- maqolópapírral. Előkerült az eayik fia is, hét-nyolc esztendős lehetett. Érthetetlen ma is, hogy a gyerek nem sírt, csak ült a járdaszélén, néhány méternyire apjától. Előtte nyári felhőszakadás volt, az úttest szélén hömpölygött az esővíz, a gyerek papírcsónakot hajtogatott a térdén és a vízre tette és hosszan bámult a távolodó kis papírmasé után. Ennyi maradt meg bennem, e régi látványtól ma sem tudok szabadulni, amikor esővíz tódul le Pécs utcáin. A művezető és felesége Pécs déli kerületén él egy családi házban, hozzá egy kis kert még, de a dombokon lévő szőlővidéken is van néhány négyszögölnyi parcellájuk, öreg présházzal. A művezető egy időben maqas vérnyomásra panaszkodott, de most egy esztendeje szert tett valami japán gyártmányú rugós, fém karkötőre — beleépítve két mágneses lapocskával - ezt a csuklóján viseli — s azt mondja, azóta jól érzi magát, nem szédül, a szerkezet valamit kiegyenlít. Biztos így van. — A fiam ugyan elnézően mosolyog, pedig hát nem vagyok babonás. A művezető fia mérnöknek készül, nemsokára átveszi a diplomát, aztán majd elrendeződnek a dolgok. Visszajönne Pécsre, minden oka megvan rá, mert már a nagypapa is az üzemben dolqozott annak idején, a két háború között, aztán most a papa is innét ment nyugdíjba, s ezt a dinasztikus folytonossáqot vétek lenne megszakítani. Ezt vallják az üzem vezetői is, a kapu tehát nyitva áll. . . . Aztán azért vágyódik haza a fiunk, mert aggódik értünk. — Aggódik? — Igen. Szerinte sokat dolgozunk, már úgy értve, hogy a ház körül, meg a szőlőben, azt ismételgeti minduntalan, hogy megvan mindenünk, ne törjük magunkat, inkább pihenjünk. Igaz, persze hogy igaz, tulajdonképpen semmiből kezdtük, míg idáig eljutottunk, de hát az ember egyben a rabjává is válik annak, amit magának megteremtett. Erről leszokni már úgy sem lehet. Hanem a fiam aggodalma ... szóval ez az, ami engem meghat. Ez a végtelen ragaszkodás és féltés. Nem gyakoroltunk mi semmi különösebb nevelési módszert, ahogy én apám mellett felnőttem, úgy neveltük mi is gyerekünket. Amikor egy kis szabad ideje van, hazajön, én ugye, korán kelek, ő még alszik, nem mulasztom el, hogy be ne nézzek hozzá, meg is simogatom a fejét. A jó ég tudja, hogy van ez, én még mindig kisfiamnak látom, egy-egy mozdulatát, pillantását, de talán még hangh^dozását is megőrizte gyermekkorából, áthozta felnőtt éveire. Vagy csak én látom így? Nem most történt, de azért elmondom, a dombok egyikén akkor épültek a komlói bérházok, egy fél utcasor már kész volt, vártam a frontmestert, hogy kifürödjék, aztán fölkapaszkodtunk a lejtőn kitaposott gyalogúton a lakásig. Felesége egy cédulát hagyott az asztalon, amelyben tudatta a frontmesterrel, hogy átment Kenderföldre a húgához, a vacsora a hűtőben,' melegítsék meg, de arra már egyébként is itthon lesz, a két gyereket pedig időben parancsolja haza az utcáról, hét után ne kujtorogja- nak, csókol Anyátok. A frontmester megmutatta a két szobát, egyikben letelepszünk, két fiúgyermek robban be az ajtón, őket is bemutatja, ez a Viktor tizennégy esztendős múlt, Béla még csak ötödikes, de a legnagyobb, a Pisti, műszaki katonatiszt valahol az országban. Két pintes üveggel csapolt sörért szalajtjo őket, el is viharoznak, csak úgy zuhog a lépcsőház a nyomukban. — Nagyon illedelmes gyerekek óm ezek - mondja a frontmester - csak a Pisti, az nagy gazember volt, az úristen róla mintázhatta a pokol valameny- nyi ördögét. De ezek, a két kicsi, tisztelettudóak, csendesek... Megérkezik a sör, pöttyös kávésbögrét hoz a konyhaszekrényből, van üvegpohár is, de az asszony tudja a helyét, mert ő ugyan meg nem talál semmit a lakásban, ha nincs itthon a felesége, olyan mintha a fél karját levágták volna, tehetet- lenkedik csak. Aztán beszélgetünk erről-ar- ról, a komlói „vad időkről”, a forró, kezdeti évekről, széncsatákról, pártpolitikai harcokról, de most már persze egészen más, egyensúlyba került a világ itt a Mecsek északi vidékén, ók is ugye lakást kaptak, fürdőszoba is van, a nagy családi lavórt még hurcolkodás közben lehajította a kocsiról, amúgy is horpadt volt. — És hát tudod, most a gyerekekért élünk, mindent csak nekik, de mondom — büszkélkedik a bányász — hálósak is, szinte a szavukat nem hallja az ember és ... Hirtelen az ablakhoz ugrik, kihajol és elordítja magát: — Viktor... ! Jössze le onnét azonnal! A keserves... Viktor a szemközti — épülő - ház állványzatán egyensúlyozza magát a harmadik emeleten, a Béla meg lentről kiabál neki: „Ugorj le, ide a homokba! Nem mersz, ugye?" Viktor kajánul vigyorog a magasban, aztán ügyes tekergőzéssel átbújik a pallók között és eltűnik a lépcsőházban. — Hmmm .... — nyugtatom magamat. — Na jó, mi is voltunk gyerekek, ugye komám? - ül vissza a frontmester, aztán sörözünk, az asztal alsó lapjáról fényképalbumot szed elő, amatőr képek, ez az egész csapat, kiszállás után, ahogy a kosból kiszálltak, mindenki hunyorog a napfényben-.., aztán a Pisti katonaiskolás képe ... egy falusi temetés... a nagypapa nyakig gombolt fehér ingben, fekete kalapban, csizmában, jobb karjával magas virágállványra támaszkodva ... nagykeblű, kontyos naqynénik és unokahúgok barna színű, ovális alakú fotón .... aztán egy családi kép, amelyre véletlenül rácsurgott a lila tinta ... — ... Kár pedig, mert ezen a két kisebbik gyerek olyan aranyos, csak nem látni a pac- nitól — vigasztal a bányász. S még be sem fejezi, olyan iszonyatos dörrenés hallatszik az előszobából, hogy majd szívbajt kapunk. Nem igaz, hogy mi van ebben a házban! A frontmester feltépi az ajtót, én utána lépek. Viktor csodálkozva nézegeti a kormos - végén rózsaként szétnyílott — lyukas sze- nespince-kulcsot, amelyet jól megtömtek gyufafejjel és egy szöggel sütötték el a vécé-ajtóhoz csapva, de nem gondolta volna, hogy ennyire megijedünk ... — Viktor, ne szórakozz apáddal — rivall rá az apja —, mert egyszer úgy megraklak, hogy vénasszony korodban is megemlegeted . ..! Atzón beteszi az ajtót és csendesen — mintha attól tartana, hogy a gyerekek meghallják — hozzám fordul: — Nem rossz gyerekek ám ezek, de néha muszáj szigorúbban fogni őket... — Azt hittem, most lekensz nekik egyet. A frontmester fölhúzza a szemöldökét: — Nem bántottam én még őket soha! Veréssel nem lehet nevelni I... Fehér zoknit húzott Anyám a lábamra, meg félcipőt, meg a bátyám matrózruháját, ami kicsit bő volt és naftalin szagú. Aztán elindultunk hazulról Apámmal, aki jogot formált (hagyományként?) ahhoz, hogy ó írasson be bennünket iskolába. Jó három- kilométerre van az elemi iskola, de azért ez a hosszú külvárosi utca még sem olyan unalmas, mert közben két kisebb liget is megosztotta, és vannak boltok, két jóillatú péküzlet, néhány kocsma, ezek pedig — hetivásár lévén — eléggé mozgalmasak. Lovasszekerek várakoznak,, idős meg fiatal parasztasszonyok ülnek a bakon, álluk alatt kibontott kendővel, mert nyár van, meleg van. Apám így szól: — Várj itt kint, fiam. beugrók egy doboz Leventéért . .. Be is ugrik, nem sokat várat, már jön is, cuppogat a nyelvével, jó hideg volt a fröccs -, mondja, aztán rágyújt a büdös Leventére. Az öreg is sötét ruhát visel, a pantallója harmó- nikásan csúszik a cipőjére, hátul föl is csapódik rá a szürke por, időnként megrántja a nad- rágsziját. A Dátán-vendéglőnél rámpislant: — Hozok valamit neked ... Eltűnik az olajos-padlás helyiségben, majd visszatér, kezem- benyom két, füstös ízű, nyúlós sósperecet, aztán int, mindjárt jön. A perec elfogy, egy paraszt azt mondja nekem — ahogy szekerével megáll a kocsma előtt: „Ez a csikó éppen alád való! Nem veszed meg?" Nagyot nevet, aztán ő is beugrik a kocsmába. Innét már nincs messze a Zöldfa-vendéglő, Apám nagy léptekkel lódul neki az útnak, mondja közbe, hogy ráérünk, még csak kilenc óra, a beiratkozás meg egy óráig tart, ha akarnánk, most akár tíz perc alatt beérnénk, de minek siessünk, nem igaz? — Igen! — válaszolom neki, átkarolja a vállamat, én pedig fölnyúlva fogom a kezét. — Jó volt a perec? — Sós volt — mondom egykedvűen. — Na látod! — A Zöldfánál kint várakoztam a kerékpár-megőrző öregember padján ülve. De apám már is ott állt előttem, egy pohár rubint-piros málnával, le is csurgattam a ragacsos lével a matrózblúz fehér előkéjét, de az öregem zsebkendővel elma- szatolta, aztán el volt intézve. Később két fuvaros forma be- hemót férfival lépett ki a vendéglő elé, poharat tartottak, ittak, s engem mustráltak és bólintgattak apámnak, elismerésképpen, hogy milyen nagy gyerek vagyok már. Oda is hívtak, az egyik fuvaros fejemre eresztette ropant tenyerét, meg- paskolta az arcomat, a tenyerének lószaga volt és azt kérdezte: „Mi leszel, ha megnősz?!” ♦ Későn kaptam meg a táviratot. Karácsony hetében hazaeresztették a kórházból, két kiskatonót — kik szobatársai voltak a II. kórteremben — meghívta vacsorára. Anyám, húgom a konyhában, sütnek-főznek, apám és a két katona a szobában fújják a füstöt, töltögetnek, kalácsot csipegetnek a karácsonyfa alatt. Aztán apám lefordult a székről. Későn kaptam meg a táviratot egy rossz lakáscím miatt, mire átutaztam az országon, késő délután volt, besötétedett, taxival megyek föl a temetőbe, egyenesen a nályaudvarról. A taxisofőr is bejön velem, megtaláljuk a sírt, állunk ott elnémulva, őrült lelkiismeretfurda- lást érzek, ígértem a nyáron, hogy hazamegyek . . . Hát most mór.. . Leteszem a koszorút, már lépnénk el, valami zörög a papírszalagok alatt, a sofőr lehajol. A kutyánk. Fekete kis korcs kutya. Megyünk hazafelé, bozontjából szedegetem ki a bogáncsot, száraz, hó nélküli tél volt ezen a karácsonyon, de még is . .. hol szedte ez ösz- sze a bogáncsot? Száraz, semmitmondó kis növénytöredék és mégis él, csak legyen mibe belekapaszkodnia. A természet túléli az embert. Rab Ferenc Forgatjuk a glóbust fi világ városai A világ népességének robbanásszerű növekedésével el ■ oszlásának aránya is változik. Az utóbbi évtizedek egyik legjellemzőbb változása az urba- nizálódás, a vidéki lakosság bevándorlása a nagyvárosokba, amelyek ily módon viszonylag gyorsabban növekednek, mint a világ népességének egésze. Világosan láthatjuk ezt az alakulást, ha felsorakoztatjuk az elmúlt évszázadok legalább százezer lakosú nagyvárosait és milliós városait. Míg 1700- ban csak 40 nagyváros volt, a Föld nagyvárosainak első nyomtatott listája, az 1870-ben megjelent Petermanns Geographische Mitteilungen című kiadvány már 164-et sorol fel; 1900-ban kereken 300, 1950- ben pedig mintegy 670 volt. Számuk különösen gyorsan növekedett az utóbbi két évtizedben. 1960-ban 1340 volt. 1970 körül pedig már 1872 nagyvárost számoltunk meg a Földön. A nagyvárosok sűrűsége (a százezer négyzetkilométerre jutó nagyvárosok száma) Japánban és Hollandiában a legnagyobb, 42, illetve 41. A földrészek közül Európa áll az élen, az átlagérték itt 8. Utána Ázsia következik (2,3), majd Észak-Amerika (1,2) és Közép- és Dél-Amerika (1,1). Viszonylag új jelenségek a milliós városok. Az 1870-ben megjelent Petermanns Geographische Mitteilungen tízmilliós várost jelölt meg, 1900- ban számuk 17, 1950-ben pedig már 65 volt. Az utóbbi két évtizedben a milliós városok száma több mint kétszeresére növekedett (152). Ha levonjuk ebből a nem valódi milliós városokat, a városi agglomerációkat, amelyekben a város magjában egymilliónál kevesebb ember él, még mindig marad 109 valódi milliós város. A legtöbb közülük Ázsiában található. Kínában legalább 17 ilyen óriósváros van. Japánban és Indiában egyenként 8. Ázsia többi országában pedig 1; utánuk következik Közép- és Dél-Amerika 15 milliós várossal. Észak-Ameriká- ban 8, Nyugat-Európában 13, egyedül a Szovjetunióban 10, Afrikában 5 és Ausztráliában 2 ilyen hatalmas település van. 1970-ben a Föld minden tizedik lakója e legnagyobb városi gócpontok valamelyikében élt. Egyedül a 14 olyan városi komplexumban, amelyek átlépték az 5 milliós határt, például Tokióban, Sanghajban, Peking- ben, Bombayben, Calcuttában, New York-ban, Los Angeles-ben, Buenos Aires-ben, Párizsban, Londonban és másutt — a Föld lakosságának 3 százaléka él. Száz évvel ezelőtt az akkori lakosság hasonló hányada élt az összes nagyvárosban együttvéve. §§whUNI széfftntf" Amikor a szülők arról panaszkodnak, hogy baj van gyermekeik értelmi képességei körül: későn kezdenek beszélni vagy rosszul tanulnak az iskolában, Ronald Illingworth doktor, a sheffieldi (Anglia) egyetem pediatriai tanszékének munkatársa rámutat arra, hogy ez nem tragikus, hiszen gyermekkorában sok kiváló tudós is elmaradt kortársaitól. Albert Einstein pl. azzal komoly gondokat okozott szüleinek, hogy hosszú időn ót nem volt hajlandó beszélni. Claude Bemard francia természetkutató és fiziológus igen gyengén tanult az iskolában, minthogy az olvasást haszontalan idő- fecsérlésnek tartotta. Thomas Edison kedélyére nyomasztóan hatott, hogy az osztályban a legrosszabb tanulók közé tartozott. Illingworth doktor szerint ha a gyermekek engedetlenek, rosszul tanulnak, vagy hanyagok az öltözködésükben, az semmit sem jelent a jövőjük szempontjából. „Attól még a holnap legkiválóbb emberei közé tartozhatnak” - mondja. ÜNNEPI MELLÉKLET □
