Dunántúli Napló, 1974. november (31. évfolyam, 300-328. szám)
1974-11-30 / 328. szám
Népművelni a jelenben Közművelődési feladataink között hallatlanul fontos szerep vár népművelőinkre a falu kulturális színvonalának emelésében. A népművelő a pedagógus segítőtársa. Sőt bizonyos szempontból annál is több. A kultúrházakban ugyanis nemcsak az iskoláskorúakat, de a falu apraját, nagyját, a falu egész társadalmát igyekeznek mozgósítani. Falvaink egyhangú életébe éppen o népművelői tevékenység hoz színt, mozgást, életet. Találkoztam már rosszul fizetett, túlhajtott, magányos harcosként küzdő népművelőkkel az ország különböző részein, akik gondjaikról szólva mégis az értetlenséget említették első helyen. A fal, mely mereven útjukban állt, ha bátran kezdeményezni, kísérletezni egyszóval tenni akartak. Számukra ennél csak egy rosszabb érzés létezik: az érdektelenség, munkájuk lebecsülése. Pedig az igazán jó népművelőt nagyon, de nagyon meg kellene becsülni. Már csak azért is, mert a jó népművelő, aki hivatása magaslatán áll, ritka, mint a mesebeli fehér holló. De becsülni kellene azért is, mert fe- adatai ellátásához olykor nem elegendő a nap huszonnégy órája. A népművelésnek nincsenek napszakai. ,A népművelés teljes embert követel, — fogalmazta meg számomra egyízben egyikük. S a magnáéletet is a cél szolgálatába kell állítani." Erre az emberre sokan azt mondták, nem kevés gúnnyal, hogy megszállott! „A népművelőnek egy kicsit mindenhez értenie kell, de még jobb, ha jól ért minél több dologhoz" — mondta egy alkalommal a balástyai kultúr- ház igazgatója. Egyetértettem vele. Kicsit fotózni, filmezni, táncolni, énekelni, beszélni, színházat játszani. Egyetértettem vele, mert, hogyan is lehet megszerettetni bármit másokkal, amihez magunk semmit sem konyítunk. Manapság mint mondják, ugyancsak nehéz jólképzett népművelőt kapni a falusi kultúrházba. Az új népművelők már diplomával kerülnek ki az egyetemről. Sajnos, még mindég kevesen. S azok sem feltétlenül kötik le magukat a falvakba, ahol leginkább szükség lenne rájuk. A pesti bölcsészkaron az idén hatan végeztek népművelési szakon. Közülük csak egy ment le vidékre. A többi Pesten maradt. Ez az egy viszont tudatosan vállalja, — ha szorongásokkal is — a népművelői hivatást. A falu, ahová ment még tamás- kodik. Nem pedagógus, — mondja —, csak népművelő. Hát miféle szakma az? Besorolható-e az értelmiség sorai közé. A falu vezetői viszont bizalommal és örömmel fogadták a képzett népművelőt. S ez bizony sokat lendíthet munkáján. S ami biztató jel: anyagilag is megbecsültnek érzi magát. Mert, hogyan lehetséges népnevelni, egy egész emberi életet és munkát fordítani egy közösségre, ha úgy érzik, hogy sem anyagi, sem erkölcsi megbecsülést, elismerést nem kapnak érte a társadalomtól? Tavaly 44 millió forintot „termeltünk” szabad időnkben... Olykor az a vicces gondolatom támad, hogy ha valaha is megbíznának közvéleménykutatással, feltétlenül azt is megkérdezném: tud-e témába vágó viccet? Mert a tréfa is jellemző, s ha nem is kell halálosan komolyan venni, — azért „nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja ..." Az egyik például így hangzik: bemegy a főnök a kollégákhoz és azt mondja „két hírem van” (Kezdje a jobbikkal) „Társadalmi munkában homokzsákokat fogunk tölteni..." (És a rosz- szabb?) „Zsák is van, homok is van, lapát is van . . .” Hát igen. Jól tudjuk, tapasztaltuk, hogy volt idő amikor a társadalmi munkához inkább csak a nagy-nagy nekibuzdulás volt meg, szerszám viszont alig, mert a szervezésbe valahol valahogy hiba csúszott, de, ha sok üresjárattal is, azért mégiscsak ment a dolog. Mostanában meg mintha ezt a „nagy-nagy nekibuzdulást" kérnénk számon egymástól, — tíz tizenöt évre szaladunk vissza példákért, hogy akkor bezzeg meg lehetett mozgatni egy vá- rosnyi népet is a közös ügy érdekében. A pécsiek mindig kéznél lévő példája a Mecsek Kultúrpark építése, mert akkor ott szinte mindenki, lerakott, odébbrakott, felrakott egy követ, hogy egy új létesítménnyel gazdagodjék a város. „Most persze még ahhoz is, hogy felássunk egy virágágyat agitálni, szervezni, egyeztetni kell" füstölgőnk a köz dolgain rágódó beszélgetéseink közben — emlegetjük a régi nagy megmozdulásokat, és hajlamosak vagyunk abban keresni az okot, hogy „magánakvaló" lett az ember, érzéketlenebb, nehezebben mozdítható a köz érdekében . . . Pedig nem erről van szó. De miről is tulajdonképpen? Találkoztam olyan véleménnyel, hogy_a társadalmi munkára akkor, a nehéz — nehezebb — időkben szükség volt, hogy megteremthessük a mindany- nyiunk érdekeit szolgáló legfontosabb dolgokat, de most már ez „túlhaladott álláspont", sínen vagyunk, várjunk csak szépen, mert előbb utóbb mindenre kerül pénz. Hm. Ez igaz? Csakhogy véletlenül tudom, hogy ennek az embernek szépen berendezett lakása van, s egy darabka telke Orfűn, — úgy, hogy a napi munkán felül ő is a felesége is pluszt vállalt, többet dolgozott annak érdekében, hogy megvalósíthassa vágyait. „Elérte volna ezt csak a fizetéséből is?" (El hát, de mikor? — kérdi.) No lám, a saját esetében milyen pontosan érti azt a dolgot, amit társadalmi méretekben úgy látszik nem hajlandó látni . . . Mert MUNKA-MAGUNKÉRT ugye analóg eset: az országnak, a városnak is van „fizetése" előbb-utóbb jut belőle mindenre, ha okosan sáfárkodunk, — de egyáltalán nem mindegy, hogy mikor. A társadalom forintjait a társadalomnak adott plusz munkával tudjuk megnövelni, de ha érzékletesebben akarunk fogalmazni, mondhatjuk nyugodtan úgy is, hogy a „mi” forintjainkat, hiszen gazdái vagyunk az országnak, a lődési intézmények, klubok, iskolák, óvodák, parkok, utak, járdák, csatornák, sporttelepek. Amelyek már készen állnak, s amelyek még hosszú ideig dosz- sziéba rakott tervek maradtak volna, ha nem segítünk a megvalósításukban . . . Igaz, hogy ezek nem szembetűnő dolgok, nem látványos nagy megmozdulások. Mert az a bőrgyári brigád, amely az abból, ha a lakatos vagy hegesztő nem lapátol, hanem a saját szakmájában végzett munkával igyekszik segíteni. A megváltozott körülmények természetesen más módszereket is kívánnak, meg kell keresni a társadalmi munka új formáit. Nem elég egy felkiáltás: „munkatársak menjünk, végezzünk valami társadalmi munkát” hiszen ennek nem sok értelme van. Meg kell szervezni, sőt terA félszabadulási emlékmű építésén fényképeztük a postás-fiatalokat, amikor társadalmi munkában dolgoztak a Mecseken. Szokolai felv. mi „birtokunk" gyarapodik, — akkor is, ha nincs ráírva minden téglára, minden járdalapra, hogy ez a Kovács Jóskáé, ez meg a Nagy Pistáé . . . A társadalmi munkára szükség van, és ezt az emberek nagy többsége minden bizony- gatás nélkül megérti. Ott a statisztika amely igazolja, hogy évről-évre emelkedik az az ösz- szeg, amelyet kezünk munkájával tettünk hozzá a községváros pénzügyi alapjához, de vannak a számoknál kézzelfoghatóbb bizonyságok is: műveóvodaépítésnél dolgozott, szabad szombatját feláldozva, nem biztos, hogy tudja: mondjuk a MÉV brigádjai hol mit építenek, miben segédkeznek, s ez fordítva is érvényes. Annak idején a Mecsek-oldal „átalakítását”, a nagy parkosítási kampányokat lehetetlen volt nem észrevenni. Most pedig azt kell látnunk, hogy a társadalmi munka jellege alapvetően megváltozott, a „mindenki fogjon csákányt, lapátot" mozgalom helyett „szakosodott". Amellett, hogy jószerint nem is tudunk már a nagy tömegeknek értelmes munkát adó elfoglaltságot biztosítani, a hasznunk is több vezni, azt mondanám, hogy gazdálkodni kell tudni az emberek segíteni akarásával. Mostanában törekszünk is erre, s hogy mennyire komolyan vesszük a társadalmi munkában rejlő értéket, arra bizonyság, hogy a legfontosabb kérdésekről a Hazafias Népfront Országos Tanácsa Titkársága és a Minisztertanács Tanácsi Hivatala együttes irányelveket dolgozott ki, s az „alsóbb szinteken" is határozatok születtek a társadalmi munka növelése érdekében. Született már egy sereg jó kezdeményezés, az „egy napot mozgalmak" a megye legtisztább községe versenyek, az építsünk óvodát akció, — és most a felszabadulási emlékmű építésére ajánlják fel segítségüket a megye dolgozói. De a társadalmi munkához sorolnám a brigádok, iskolák intézmények között létrejött szocialista szerződéseket is — amelyek már tervszerű, — így értelmesebb, értékesebb — segítséget jelentenek. A nemzetközi szolidaritásunkat kifejező szombat-vasárnapi kommunista műszakok, az évfordulók alkalmával tett felajánlások is „kilógnak" már a társadalmi munka csákányos-lapátos értelmezéséből . . . A hogyan, hol és mit kérdésében azért még mindig egy kicsit bizonytalanok vagyunk, nem találtuk meg mindenütt a társadalmi munkavégzés lehetőségeit. De segíteni akar az is, aki „kézzel" nem tud segíteni, s pénzbeli hozzájárulást ajánl. Szükség is van a pénzre, ám így egy kicsit megkeseredik az ember szájíze, mert így ebben a formában ez nem társadalmi munka — adomány. Sokkal de sokkal értékesebbek azok a forintok, amelyekért megdolgoztunk, pontosabban a cél érdekében dolgoztunk meg, s a plusz munkáért kapott pénzt ajánljuk fel, nem a fizetésből leszurkolt forintokat. .. Negyvennégy millió forintot „termeltünk” tavaly szabad időnkben, jóval többet mint egy évvel korábban. Tekintélyes summa, mégsem dicsekedhetünk vele, mert másútt és átlagosan az országban ennél többet tettek. „Nem lelkesednek eléggé az emberek" — mondta az egyik tanácselnök védekezésül. Dehogynem, csak lelkesítő célokat kell keresni, s nem úgy számolni, hogy ez a létesítmény ennyibe és ennyibe kerülne, ehhez szükséges még ennyi és ennyi ársadalmi munka, — lássunk hát neki ... És ehhez, — mármint a lelkesedéshez, lelkesítéshez — kapcsolódik még valami: a társadalmi munka elismerése. Elismerés van most is, plaketteket, okleveleket kapnak a legtöbbet tevők, a következő évben megint csak plaketteket és okleveleket... — van akinek már egész szép gyűjteménye van belőle. Kell, fontos, jó, — de kevés. Nyilván senki sem pénzt vár azért amit önszántából társadalmi munkában vállalt, de az elismerés lehet több, személyre szólóbb a tucatszám gyártott sokszor „automatikusan” adott okleveleknél. Talán úgy, hogy a társadalomért napi munkáján felül többet dolgozó ember többet kapjon a társadalom juttatásaiból, élvezzen legalább sorrendi előnyt azokkal szemben, akik kivárják míg mindenre jut a pénzünkből. D. Kónya József Ne féljetek a természettől, nem akadályoz benneteket... Manzu szobrai a Műcsarnokban Szobrok — a szó igazi, hagyományos értelmében. De micsoda szobrok! - nemesek, hajlékonyak, anyagszerűek, szemet gyönyörködtetők. Tárgyuk is világos, érthető, élvezhető - játszadozó gyerekek, táncoló lányok, imádkozó kardinálisok, ölelkező szerelmesek és karakteres portrék. Szobrok — nem holmi forgó, villogó, funkciójukat vesztett fémszerkezetek - de bronzból, márványból faragónak. Izmusokkal terhes korunkban figuratív, az ember testiségét, a humanitást dicsőítő alkotások. Giacomo Manzu szobrai. Manzué, aki Michelangelo, Leonardo, Bernini világához, a reneszánszhoz nyúlt' vissza. Aki fafaragó kézművesből lett a világ egyik legjobb szobrásza. Leírta, s egész életművével megvalósította természetelvűsé- gét: „Ne féljetek a természettől, nem akadályoz benneteket! Dolgozzatok a természethez híven, s még ha utánozzátok is, újat alkothattok, mert az eredmény nem a külsőségben, hanem abban van, ami bennetek rejtőzik". Manzu, az autodidakta, tanár lett a milánói képzőművészeti akadémián. 1948-ban a Velencei Biennálé szobrászati nagydíját nyerte el. Bronzba faragta a Szent Péter bazilika kapuját. A háború és a béke szimbólumát örökítette meg a rotterdami dóm bronz kapuján. Megmintózta XXIII. János pápát, festő barátját Oszkár Ko- koschkát, Barnard szívsebészt. 1966-ban Lenin-békedíjat kapott, s nagy sikerrel szerepelt moszkvai, leningrádi kiállításokon. Az állandóság, örökkévalóság hangulatát árasztó kardinális szombrai fogalommá lettek. Degas hangvételével rokon táncosnői a világ nagy múzeumainak féltett kincsei. Műcsarnokbeli gyűjteményes kiállítása — Itália földjéről hozott üzenet. A reneszánsz Itáliá- jából és a ma Olaszországából. Érzékenyen, és érzékien mintázott szobrai a megújított reneszánsz mesterművei! A hatalmas márványszobor összefonódó alakjai - A nagy szerelmesek - az érzések örökkévalóságáról vall. Gyerekek a kocsi- kázó, játszó testvérpárjának modelljei. Festőién szép szobrai közül talán a legszebbek második feleségéről. Ingéről mintázattak — táncosnők, aktok, portrék. A Műcsarnokban nemcsak nagy méretű művek képviselik a művészt. Aranyból készült érmék, kisplasztikák, ékszerek töltik meg a tárlókat - ötvösművésznek is kiváló. Akvarelljei, grafikái könnyed virtuóz ujjgyakorlatok - s a zseniális szobrász mesterségbeli túdásá- ról vallanak. Kádár Márta Szemann Béla
