Dunántúli Napló, 1974. október (31. évfolyam, 269-299. szám)

1974-10-06 / 274. szám

Tessék esők rám figyelni. * önmagommal kezdem: •“ Miért nem iszod a murcit? ■— Tiszteletlenségnek, sőt, becs telenségnek tartom. Ez liliom tiprós. Akarod, ki is fejtem. — Akarom hát! — A szőlőlé több tiszteletet érdemel, mint hogy ájult álla pofában — meg sem várva mig szép borrá se dűl —, az ember nekiessen és fölszlopál- ja. A murci nem más, mint a bor csecsemőkorban. Kövei,.e- zésképpen tehetetlen. Nem is jó. Amikor már néhány napos, még az eszméletét is elveszti egy időre, se íze, se ramata, s ezért becstelennek tartom azt, aki ilyenkor lereped . . , Igaz, a természet a murcit is felruházta védekezőképességgel; minden esztendő őszén megszedi a ma­ga áldozatát a gázos pincék­ben, vagy úgy fejbeveri az em­bert, hogy néhány napig szinte kóvályog és még a nevét sem tudja elmakogni . . Hát ilyen ez a „zeher e-khus". — Micsoda? — „Zeher e-khus”, azaz, édes méreg. Az erjedő szőlőiét így nevezték valamikor a perzsák. Majdnem ráfázott az italozásra a gyönyörű Guínáre is. — Az ki volt? — Dzsemzsid perzsa király ágyasa. A katonák egy bar­langban őrizték a királynak szánt mustot, de a gáztól el­pusztultak. Ekkor tájban Gulná- ret éppen szerelmi bánat gyö­törte, gondolta, számára is ez lenne a legjobb halálnem. Egy szép napon be is feküdt a bar­langba és ivott az édes méreg­ből . . . — Meghalt persze . . . — Fenét halt meg. Akkor már a murci leforrt, a nő meg csontrészeg lett. Jobb kedve volt, mint bármikor ... — Na jó, de manapság . .. — Igen, manapság nem bar­langban tartják a bort és nem őrzik katonák. A többi válto­zatlan .,, Ami e fentieket illeti. Az vál­tozatlan. Viszont a szőlő-műve­lési mód nagyon is változott. Néhány ezer évig például kéz­zel szedték a fürtöket És 1974 szeptemberének egyik délelőtt­jén megjelent a szüretelő-kom- bájn a Villányi Állami Gazda­ság szőlőjében. Itt, a Szársom- lyó lábánál, a hegy Siklós fö­lötti végében. Oportó terem itt, vagy 150 hektáron. Nem én találtam ki, már mások is mond­ták, hogy a szőlő mindig kivá­lasztja magának a legszebb vidéket és ott ereszt gyökeret, vagy talán éppen a szőlőtől szépül meg a vidék? Minden­esetre ez a lankás oldal lenyű­göző látvány. A tiszta, gáztól mentes szőlősorok között, ott messze, apró színes foltok mo­zognak, asszonyok és diáklá­nyok szedik a fürtöket rekesz­be, a rekeszekből meg férfiak öntik fel a gyümölcsöt a von­tatón lévő — csille alakú — tartályokba. Ez csak egy pillanatkép, mert ami most szenzáció, az éppen ez az emeletnyi magas — óriá­si elefántra hasonlító — fran­cia gyártmányú kombájn, amelynek indulására vóraKo- zunk. A csődület nagy és lel­kes. A gép megmozdul, próba­képpen kinyújtja hol egyik, hol másik — teleszkópos hátsó — „lábát", aztán ráfordul a sor­ra. Való igaz ám, hogy „nyúj­togatja", mert a talaj dőlésétől függően hosszabbítja hátsó ke­rekeit, az első pár pedig auto­matikusan követi ezt a mozgást, így maga a gép mindig vízszin­tes helyzetben marad. Nos, ez a gép „lába közé ve­szi" a sort, elindul és a verő­szárak rettenetes munkához fognak: csépelik, csapkodják oldalvást a szőlővesszőket, le­vél és bogyó tűnik el a gép­ben valahol, majd egy ventillá- to külön köpdösi ki a leveleket és külön szállítószalagon jut el az oportó-szőlő a párhuzamo­san haladó vontató tartályaiba — Dolgoznak ám a „legé­nyek” veszettül! — kiáltja el magát egy fiatalember, a ve­rő-szárakra célozva. — Rosszabb ez, mint egy jégverés! VASÁRNAPI MillEKltT DU Az elején még jól indult, de húsz méter után már szanaszét r:pül a fürt, bogyó, levél, min­den. Elmélázva bámulom meg a diákok felügyeletével meg­bízott bájos fürdőruhás tanár­nőt .. . Istenem . . . milyen szép látvány is itt a zöld szőlő- dzsungelben, de aztán fölocsu- dom arra a csattanásra, ami a tarkómat érte, félig rágott sző- lőíürtöt vágott hozzám a Chris- holm Ryder. — Ez most már így megy mindig?! — kérdem. — Dehogy megy így! Új gép, mit akarsz? Ahhoz, hogy ez tö­kéletes legyen, meg kell terem­teni a körülményeket — mond­ja a gazdaság egyik műszaki vezetője. Az itt lévő kertész- és gé­pészmérnököktől megtudjuk, hogy Chrisholm Ryder B-típusú gép optimális működésének egyik alapkövetelménye: a ter­mőzóna legalább 80 centimé­terrel kezdődhet a talajszinttől. lődés, mint általában, a szőlő életében is meglehetősen lassú volt, s a Vitis silvestris (magya­rul: ligeti szőlő) szinte csak kú­szott egyre északabbra, hogy a jégtől felszabadult területeken gyökeret verjen. Az ember ek­kor még nem vett részt elter­jesztésében, hiszen élvezhető gyümölcsöt alig-alig termett. A kutatások szerint időszámítá­sunk előtt mintegy 8000 évvel fejlődhetett ki a vált ivarú Vi­tis sativa, vagyis a kerti szőlő, amelynek kellemes ízű bogyói már arra késztették az ősem­bert, hogy elszaporítsa . . ." Sikerült neki. De hát ugorjuk át ezeket az évezredeket: ha­zánk területén — a régi leletek szerint — a kelták, később a dá­kok már tudatos szőlőművelést végeztek. Szőlőkultúránk egyik szomorú időszaka: 1875-től, a íiloxéravész kezdetétől számí­tott két évtized alatt annyira tönkrement a kultúra, hogy a minden természetes tulajdonsá­gát. De fiát ezek szerint.. . — ... A Magyar Bortörvény meghatározza bizonyos borfaj­ták maligán fokát. Ha egy bor ezt nem éri el, akkor borpárla­tot használnak, úgynevezett fok­kiigazításra. — De hát miért baj az,’ ha az előírtnál alacsonyabb szesz- tartalma van egy bornak? Egyébként is a közízlés manap­ság a kellemes, könnyed borok felé fordult. Ha már itt tartunk, egészségesebb is. — Ha a bornak nincs meg az előírt maligán foka, már eleve visszaélésre adhat alkal­mat a kereskedelemben. Ennyi az egész. — Visszaélésre ezernyi más lehetőség is van — jegyzem meg. Mondom neki, hogy a na­pokban egyik peremvárosi élel­miszerboltban jártam, tízkiló- szám vásárolták a cukrot a íér­I ennél alacsonyabban függő für­töket a gép nem ér el. Aztán: a szőlő lombozata lehetőleg ne legyen dús, inkább ritkább és keskeny. Aztán: olyan fajtákat kell telepíteni, amelyeknek bo­gyója könnyen elválik a fürttől, a verő-szárak „ütlegelése" nyo­mán. Aztán: ezek a fajták egy­ben nagyhozamúak legyenek, el kell érni a hektáronkénti százhúsz-százharminc mázsát, hogy a gépi szüretelés okozta veszteséget valami módon be­hozzák. Mondják, hogy 10—12 százalékos veszteséggel kell számolni, bár a kézi szüreteiés sem sokkal kevesebb ennél. — Ki teremti meg ezeket a feltételeket? — Ez a kutatók dolga. Szép és nehéz munka lesz, annyi biztos. De egyszer el kell kez­deni. Egy ilyen gép száz-szcz- húsz szüretelő napi termelését elvégzi. Egyébként két gépet vásároltunk. Előre kell néznünk: minden évben egyre nehezebb szüreti munkára kézi erőt talál­ni. Az sem megy örökké, hogy minden őszön a diákok segít­ségére támaszkodjunk. Ha a nagyüzemi szőlőtermesztésben a legtöbb emberi munkaerőt igénylő szüretelést gépesítjük, nyertünk! Emlékezetes, hogy az első gabona-kombájnokat is gyana­kodva fogadtuk. Szemveszte­ség ... lábon maradt szalma ... meg egyebek ugye? S hol van ez már?! Hiába na, igazuk van ezeknek a mérnököknek. A gé­pet tisztelni kell: majd csak be­lejön egyszer és megtanulja, hova kell „köpni” a levélzetet és hova a szőlőszemet korábbi mintegy 6 millió hekto­liter bor helyett mindössze 800 ezer hektoliter termett. Hazánk szőlőterülete —1972- es adatok szerint 386 377 ka- tasztrális hold. A mecseki sző­lővidék: 3 ezer hold. A villány- siklósi szőlővidék 3900 hold. A Mecsek uralkodó fajtája az Olasz rizling, amely a terület­nek körülbelül negyed részét foglalja el. Kitűnő még a Me­cseki rizling, amely — a jó ég tudja miért, miért se, de vala­hogy eltűnt a forgalomból, pe­dig igazán kellemes, jó kis zöld­fehér pecsenyebor. És a gyö­nyörű, sárgászöld Cirfandli? Származásáról nem sokat tu­dunk, egyesek szerint Ausztriá­ból került hozzánk, de ezt sen­ki sem tudja bizonyítani. A 150 éves török hódoltságot megsínylette a szőlőkultúra is, hiszen az örökös csatározások alatt kinek volt kedve és bátor­sága ahhoz, hogy a parcellá­ját pátyolgossa? A törökök után fellendült a szőlőtermesz­tés, a Baranyába települő ió- cok honosították meg a Kadar­kát, majd a később érkező né­met parasztok erőteljesen ápol­ták a vörösbor-kultuszt, ami tart még a mai napig is ezen a vidéken. Bár... az utóbbi tizenöt évben az állami gazda­ság igyekszik — nem is kevés sikerrel — jó hírnevet biztosí­tani az olyan fehér fajtáknak, mint az Olasz rizling, Bánáti rizling. Rajnai rizling, Hársleve­lű és a Leányka. J ónevű borász-szakember­rel találkozom. — ... Mit nem hallok?! — Éspedig? — ... Azt, hogy nagyüzemi szinten néha szesszel manipu­lálják a bort. Elég ronda do­lognak tartom, mert az ember elvárja, hogy tiszta, „szűz" bort csurgassanak a poharába, úgy, ahogy az megtermett, ahogy az anyaföldtől és napfénytől meg­kapta a zamatét, !*ét, Illatát, fiák, s ebből kiderült, hogy nem lekvárfőzéshez kell a cukor, mert ezzel aligha törődnek ők, hanem mert itt a szüret, fel kell javítani a mustot. Manapság már nincs rangja a „termelői bornak”, járhatjuk a pincéket nyakra-főre, a szőlőtulajdono­sok meg esküdöznek saját bo­raik tisztaságára, de ezeket mindig gyanakvással fogadhat­juk. Sajnos. — A bortörvény a cukrozást is tiltja. De ki tudja ezt ellen­őrizni? Senki. Ma már az isko­lásgyerek is ismeri a cukor adagolásának módját. Ha igaz­ságosak akarunk lenni, egy ki­csit megérthetjük a gazdákat is. Ha bevág egy rossz év, nincs cukorfok, még annyi sem, hogy a must leforrjon. Mit tehet ilyenkor? öntse a lefolyóba azt a löttyöt, ami megmaradt az évi termésből? De ez hagyján. Az igazi baj akkor van, ha a gazda telhetetlen és nemcsak a cukorfokot piszkálja fölfele, hanem a mennyiséget is, vizes- vödörszóm. Koratavaszon a fel­vizezett bor egérszagú lesz, s azon segíteni, változtatni lehe­tetlen. Hát bizony, ezen is el lehet tűnődni... Reggel hat után nyit a „tízes ábécé", megisszuk a feketet, szódáspatront cserélünk, bele a szatyrokba, a kenyeret is, más nem kell, barátom már tegnap fölvitte a kockára vágott bir­kahúst, ez lesz a szüretelők — „Borivóknak való”. Ez a cí­me annak a gyönyörű kis köny­vecskének, amelynek szerzői ne­ves szőlészek, borászok: Dömö­tör József, Katona József és Muraközy Tamás. Azt írják: „...Állítólag a harmadkorbcn megjelenő Vitis a mai szőlőnk őse ... A jégkorszak utáni fej­vagyis o mi — ebédünk. Sza­badszombat lévén roppant tö­meg az urónvárosi végállomá­son, innét indulnak a buszok ki a szőlővidékre, Daindol meg Szentmiklós irányába. Asszo­nyok, férfiak, gyerekek, kicsit fázósan, elég hűvös van a fene belé, ebbe az időjárásba, de muszáj leszedni a korai fajtát, mert a darazsak kikezdik,.. Barátom, aki kőműves műve­zető az építőknél, nyolc eszten­deje vette meg a 300 négy­szögölnyi kis szőlőjét itt, örög fölött, új telepítés az egész, jó vásárt csinált, mert a pince, meg rajta a présház, kis szobá­val, tágas konyhával, elég jó állapotban volt már akkor is. A bútorzat olyan-a milyen. — Tudod, otthon, ahogy ki­kopik az ember alól a rekamié, szék, asztal, ahogy újjal pótol­juk, úgy hordjuk ki egyenként a régit. Itt megfelel. A nyár elején téglából meg terméskőből tűzfészket épített az épület árnyékos oldalára, rá meg rostonsütőt betonvas­hulladékból. Az asszonyok sze­letelik a szalonnát, kenyeret, mi rakjuk a tüzet, a kőműves vallónak támasztja a lopót, te­le tavalyi borral. Ez a reggeli: sültszalonna, paprika, bor: a rácsot később leemeljük, helyé­re a bogrács kerül, a birkapör­költnek. Egy puttony van meg két vödör, az asszonyok ollóval szedik az Irsal Olivér fürtjeit, a gyerekek kikapdossák a vöd­rökből, elhessegetjük őket, szedjetek magatoknak ha kell, de ne innét, a fene ezt a szép­séges, csicsergő, gyerekha­dat...! Hamar ráúnnak a sző­lőre, akkor meg a kondér kőiül sivolkodnak, a kőműves egy remek ötlettel elküldi őket az ürögi boltba cigarettákért, gyu­fáért, jó kilométer az út oda, még egy vissza, addig sincse­nek láb alatt, de vigyázzatok magatokra, nehogy valami ba­jotok essék... — Hogy jutott eszedbe ez a szőlő? — Ahogy másnak. Kell, hogy legyen valami nyoma az ember küszködésének. Van, aki víkend- házat épít Harkányban, az is szép dolog, autót vesz, az is jó, van aki a könyvtárára ke­res... szóval, nekem ez kel­lett. Pontosabban, nekem, meg az asszonynak. Nagyon rendes kis nő, pedig az életében nem kapált, városi lány volt mindig, de megtanulta. És nézd csak, otthon cukorborsó volt már koratavasszal meg saláta, egy kis burgonya, hagyma, — ő vetette, kapálta, óvta, én utá­lom a cukorborsót, de néha megettem, különben elbőgi magát.,. Várj csak, add ide azt a „tömőfát" ... A bunkós fejű sulykolóval gyö­möszöli a szőlőt a présbe, esek a tetejét, aztán újra ráereszti, meghúzzuk a kart, oda, vissza, ismét oda, ismét vissza, min­den húzásnál kattan a fogas­kerék, alul köröskörül csurog le a must, kicsit szürkésfehér, meg­kóstolom, elég édes, de ebből ennyi elég is. Kora délután van ebéd, a gyerekek hősiesen eszik a gyengén erős pörköltet, a must­ból nem kérnek, mert poros, piszkos, azt mondják, az any­juk nem is erőlteti, Colát kap­nak, amit a „tízesből" hoztunk föl a cekkerberu Még két sor van hátra a ka­raiból, idő nem jut rá, mert ■ Jakabhegy felől érkező fekete felhő egyszerűen „leszáll” és olyan zuhogó eső veri a hegy­oldalt, hogy szinte porzik. Nem baj, az előszüret nagyján túl vagyunk. A fűrészporos kályhá­ba begyújtunk, mert lehűlt a levegő, a gyerekek elalszanak a rissz-rossz rekomién, mi meg kőrűlüljük az asztalt és poha- razgatunk a tavalyiból. Az as­szonyok — úgy estefele —- ké­szülődnek, a korai busszal ha­zamennek, ml még maradunk, még egy préselésre való szőlő összegyűlt, de ha nem lenne, akkor sem szaladnánk el a kan­csó mellől. Ez még csak kis szüret, de mégis szép és hangulatos, a vihar ellenére, a szomszédos szőlőből nótázó társaság érke­zik, néhány üveg muraival, kis- demizson kétéves rizlinggel. Va­laki azt mondja, jövő szomba­ton a Tettvén szüreti bál lesz, a kerthelyiségben bográcsokat állítanak fel, de ott mérik a mustot is, murcit is, a konyha részére disznót vágnak, a sza­kácsnők már reggel hozzááila- nak a szőlősrétes sütéséhez. — Felvonulás lesz-e? — Persze, a városon végig, nagy cslndarattával.., — Mert valamikor Pécsett ezt el nem mulasztották vol­na... — Nem háti Negyvenöt után — emlékszem rá — minden őszön a MADISZ szervezte. A dohánygyári lányok beöltöztek fura maskarába, mi is kikentük- fentük mgunkat korommal, ei- pőpasztával és stráflcocslra ül­ve vonultunk végig a városon, szőlőt dobáltunk a bámészko­dók közé. A gyöpmestertó! kap­tunk bordára fogyott öreg ci­gánylovakat, aki ült valaha lo­von, az megnyergelte a gebé­ket. Emlékszem o Pompár-fele kocsma előtt adott térzenét egy sváb zenekar, közben cukros rummal valaki leitatta o gyöp- mester kancáját, két hátsó lá­bára ülve nyerített, meg körty- nyek jöttek a szeméből... kiég néhány nótát elüvál­1 1 tünk, de már lent a kő­műves pincéjében, a hordók mellett, világmegváltó dolgo­kon vitatkozunk, politizálunk, ami tart egészen o buszmegál­lóig, ahol is már egyre sűrűsö­dő — szüretelő — tömeg verő­dik össze. Amikor felnyomako- dunk a kocsiba, illedelmesen kezetcsókolunk a kalauznőnek, aki hagyja is szépen, mint a máriacelli Kls-Szent-Teréz, még a fejét is félrehajtja kedvesen és azt mondja: — Csak menjenek beljebb és ne marháskodjanak örökké, mert indul a delndoli vidámjá­rat.., ,.. S ezzel megkezdődtek a szép őszi, baranyai napok. Rab Ferenc: V

Next

/
Thumbnails
Contents