Dunántúli Napló, 1974. október (31. évfolyam, 269-299. szám)
1974-10-20 / 288. szám
A 4. Kisplasztika! biennálé munkáiból: 1. Marosán László: Balaton, 2. Paizs László: Akryl plasztika, 3. Vigh Tamás: Életfa, 4. Berczelier Rezső: Ember-gép, 5. Kiss Nagy András: Nike, 6. Segesdi György: Mobil, 7. Farkas Ádám: Bronz, — Szokolai felv. — i Á tudomány és műrészét diadala,.. Magyar hidak A híd több, mint kő-, vagy vasszerkezet. Jelkép is, azé a küzdelemé, amely az akadályokon segítette át az emberiséget. A híd kapcsolatot jelent népek, távoli partok, széles meredélyek oldalai között. Hidat építeni — már nem is pusztán szakma. Ez már szerelem. Mert a híd mindezen túl szép is. Cölöp- és hajőhidak Időszámításunk után 102-ben Turnusze- verinnél vertek állandó hidat a rómaiak e Dunán. Húsz kőpilléren állt, amelyek roncsai alacsony vízállásnál ma is látszanak. Az első magyar híd Zsigmond király nevéhez fűződik. Részben cölöpökön, részben hajókon nyugvó hídja első állandó hidunk. A közlekedés fejlődése, a Duna két partján elterülő település elszigeteltsége csak a XIX. században éreti: központi akarattá, 1836-ban határoztok el, s foglalták törvénybe az állandó híd megépítését Pest és Buda között. Ez volt a Lánchíd, amelyet 1849. november 20-án nyitottok meg. Az elhatározástól a kivitelezésig tehát már abban az időben is meglehetősen sok idő telt el. 1876-ban avatták a Margit hidat, a századfordulóra készült el a Ferenc József és az Erzsébet híd, 1937-ig épült a Petőfi híd. Ekkor kezdődött az Árpád híd építése is. Egy pillantás a világba is: a Lánchíd elkészültekor, a múlt század derekán Komáromban, Péterváradon és Pozsonyban még csak hajóhidakat lelünk, Angliában viszont már öntöttvas hidakat építettek. A rövid történeti áttekintés szomorú folytatása tömör: a második világháborúban a Duna és Tisza magyarországi hidjai kivétel nélkül elpusztultak, de az ország területén található, ötven méternél nagyobb hidaknak is csak a tíz százaléka maradt épen. A magyar hídépítés tehát hosszú ideig az újjáépítésben merült ki. A Nílus és Eufrátesz fölött Az UVATERV hármas számot viselő irodájában dolgoznak a hidak tervezői. Gyakorlatilag itt terveznek minden ilyen műtárgyat, amely az országban készül. Persze, gyakran vállalnak külföldi megrendeléseket is — hídjaink szerte a világon öregbítik hírnevünket. Helwanban, a Nílus fölött feszül a Sávoly Pál tervezte, több mint nyolcszáz méter hosszú híd. 1955-ben írták ki a nemzetközi pályázatot erre a munkára, tizenhat cég, közöttük öt német, két olasz és két osztrák szerepelt A pályázatot az UVATERV nyerte. A híd Kairótól délre, Marasik falut és Helwan városkát köti össze. Igen szép munka volt az iraki Garmat-Ali híd tervezése és megépítése, a tervezés dr. Petur Alajos és Huszár Gyula nevéhez fűződik. Ez a híd a Bagdad-Basrah főközlekedési útnak Basrah városát elkerülő szakaszán épült, a Garmat-Ali folyó felett, amely az Eufrátesz egyik ága. A Közel-keleti országokban rendkívüli elismerést váltott ki a nagyszerű munka, a hel- wani hidat követte hamarosan a szína! Orontes, az iraki Dyalah híd, az egyip- tomban épített számos forgó híd. Az UVATERV húszesztendős fennállásának évfordulóján a Műszaki Szemlében a következő szerény sorok jelentek meg: „Vállalatunk évente 250—300 hidat tervez. Legkiemelkedőbb alkotásunk az Erzsébet híd tervezése volt. Az új Erzsébet híd megjelenésében méltó utódja a réginek.” Az Erzsébet híd említésekor feltétlenül adóznunk kell tervezője Sávoly Pál emlékének. Maga nyilatkozta a következőket, az ünnepélyes átadás utón egy nappal, 1964. november 24-én: „Az'Erzsé- bet híddal 1951. óta foglalkozom. Általános tervét számos változatban elkészítettem. Elképzelésem az volt, hogy ez az alkotás a tudomány és a művészet diadala legyen. Felemelő elégtétel számomra, hogy a szívemhez legközelebb álló életművem itthon nyert felavatást." Csodaszép vallomás, egy szép formákat kövekbe és vasszerkezetekbe álmodó művészember vallomása. Hídiafnk hossza: 68 kilométer Az utolsó tizenöt év alatt hazánkban a hidak száma — az új útépítésekkel kapcsolatosan — 5354-ről 5709-re nőtt. Ugyanekkor a fahidck száma, a korszerűsítések eredményeképpen 661-ről mindössze 62-re, a boltozott hidaké pedig 1149-ről 762-re csökkent Az acélhidak száma alig változott, a vasbeton hidaké viszont 3373-ról 4741-re emelkedett. A jelenlegi hídáilomány összes hossza 68 394 méter, a hidak átlaqos hossza 11,98 méter. A hasznos pályafelület a gyalogjárdákkal eqyütt 574 974 néqyzet- méter. A hidak óriacos szélessége korlátok között 8,41 méter. A közutakon jelenleq használatban levő hidak 63 százaléka a felszabadulás után épült A fő ?ond: a gyorsaság i Az adatok igen sokat mondanak. Mögöttük sok erőfeszítés húzódik meg. És t— nem szabad hallgatni erről sem — Gyalogjáró híd az M—7-es autóút felett sok kijavítani való hiba is. A hídépítés mindig az útépítés függvénye volt, ott kellett hidat verni, ahol az új út folyót szelt át, vagy völgyet Ma már az autópályák felett, a másik útvonalat is más szinten kell elvinni. Hidakat kell hát építeni, a számítások szerint kilométerenként egy műtárgy készül. A fő gond, hogy a korszerű útépítés gyorsaságát hogyan tudják követni a hídépítők? A technológia fejlődik. Ma már előregyártott elemekből építik a hidakat is, bámulatos gyorsasággal képesek egy hidat felépíteni. A pécsi felüljáró is előregyártott gerendákból készült el, s elvileg nagyon hamar el is készülhetett volna... Nemrég renderték meg a nemzetközi útügyi konferenciát Budapesten. A világ fejlett országaiban is igen nagy gondot jelent az egyidejű építkezés, Amerikában magasfokú szervezettséggel és előre megépített műtárgyakkal próbálkoznak. Ások irányú kísérletezés egy olyan technológiát alakított ki, amelyet Kunszentmár- tonban pi óbáltak ki hazánkban először. Az új híd szabadszereléses eljárással készül, amely állványzatot nem igényel. A helyszíni munka kevesebb szakmunkással megoldható. Franciaországban például ezzel az eljárással a Loire folyón egy négyszáz méter hosszú hidat öt mérnök és negyvenkilenc munkás épített meg. Ez az eljárás új fejezetet nyit a magyar hídépítés történetében. Lényege, hogy a híd építése a pillértől indul, az idomokat egymáshoz ragasztják. Az új idomot a tnór megépített részhez kapcsolják, így haladnak előre. Négy országot köt össze Érdekesség: 1969-ben eképpen örvendeztek egyik új hidunknak: „1969 tavaszán új híddal bővölt az ország közlekedésének érhálózata, átadták a fogalomnak az új barcsi közúti Dráva-határhidat. Az új híd közlekedési szempontbó1 nagy jelentőségű. E hídon halad át a legfontosabb észak-déli irányú útvonal, amely a négy országot, Lengyelországot, Csehszlovákiát, Magyarországot és Jugoszláviát köti össze egymással. Ennek az útvonalnak két végpontja a keleti tengeri nagy lengyel kikötő, Gdansk, és Jugoszlávia egyre jobban fejlődő új adriai kikötője, Plocse ...” Most ismét hidat avatunk. Ugyanezt el lehet és kell mondani. És egy pillanatra azért arra is gondolhatunk, hogy a hídavatás egy rossz emlékű világ egy kis darabiát tünteti el. A híd több mint kő és acél, kifejezi az ember alkotó törekvéseit, ielkéoezi az emberiség ideál'át és céliait. Áthidalia az elválasztó akadályokat, népeket és nemzeteket szoros közöséqbe hoz, hordia a terhet, hogy az emberek terhét megkönnyítse. Kampb Rét« Az Erzsébet híd látképe. Pécsi kisplasztikai hiennálé Nem temetni kell megújítani Tudom, nem szokás egy szakmai kritikát a kritikus személyére vonatkozó bejelentéssel kezdeni. Most mégis ezt teszem, bár annak is tudatában vagyok, hogy a rendhagyó, a szokatlan is üres közhellyé válik, ha létjogosultságát a megszokott tagadásán túl mélyebb, jelentés- beli összefüggések nem indokolják. Essünk tehát túl rajta: nehéz helyzetben vagyok. Nemcsak azért, mert az első mondatokat leírni sohasem könnyű feladat, hanem mert véleményemet egy napilap követelményei szerint kissé megkésve (majd egy hónappal a kiállítás megnyitása után), és már elhangzott vélemények, értékítéletek után kell kifejtenem. Közülük legjobban talán saját, két hónappal ezelőtt papírra vetett, s a Művészet c. folyókat októberi számában a napokban megjelenő eszmefuttatásom zavar, mert önismétlés nélkül szeretnék hű maradni önmagamhoz, a kiállítás anyagának zsűrizése után, a bemutatásra kerülő művek ismeretében kialakított véleményemhez. Annál is inkább, mert ebben a véleményemben most a kész kiállítás sem ingatott meg. Ha egy tőmondatban megfogalmazva azt írnám, hogy az idei kisplasrtikai biennólét rossz, sikerületlen kiállításnak tartom, először én magam vádolnám meg magamat igazságtalansággal. Hiszen nem egyszerűen arról von szó, hogy egy kiállítás nem sikerült, hanem arról, hogy érzésem szerint nem is sikerülhetett jobban. A pécsi kisplasztika! bienná- lét nem szabad egyszerűen egy kiállítás mrécéjével mérni, hiszen ezúttal többről van szó, egy egész képzőművészeti műfaj helyzetéről, további sorsáról. Az idei biennálé nem a kiállítások átlagához viszonyítva rossz, hanem ahhoz viszonyítva, hogy milyennek kellene lennie, és amilyen lehetne. Ne értsék félre, ez nem kizárólag, sót nem elsősorban a kiállításnak otthont adó város gondja, hanem, — talán nagy szavakat fogok használni, — egész kiállítási rendszerünk egyik legnagyobb problémája. Régi sirám, hogy a különböző kiállítások nem épülnek egymásra, nem alakult ki a kiállítások értékrendje, ezért jellegük, értékük is összemosódik, valamiféie nagy középszer átlagához nivel- lálódik. Ez a középszer, ez a nagy kiegyenlített átlag jellemző az idei kisplasztikái biennáléra. Ha a bemutatkozó művészek közül két-három alkotót kiemelnénk, vajon mi marad? S ez a két- három alkotó is csupán már ismert értékeit vonultatta fel újra, mintha a kiállító művészekben nem a valamit mondani akarás, hanem csupán a szereplés kényszere munkálkodna. Emlékszem, évekkel ezelőtt egy-egy pécsi kisplasztikái bi- ennálén, ha az értékek ellentmondásosan is jelentkeztek, mindig akadt valami, ami-ől legalább vitatkozni érdemes voit Én jómagam is megtettem. A mostoni bemutatón vagy nyilvánvaló értékekkel találkozhatunk (sajnos ezek vannak elenyésző kisebbségben), vagy olyan művekkel, amelyek még vitára sem serkentenek. Az úgynevezett modern művek többsége ugyanolyan közhelyszerű, mint az úgynevezett hagyományos kisplasztikák többsége. Lám, a rendhagyó, a szokatlan így válik semmitmondóvá, ha csak a „rendet" tagadja, s o*y mindegy, hogy nem hagyományos, hanem „modem” anyagokban jelenik meg. Ezért az állapotért korántsem lehet a zsűrit felelőssé tenni. Egy kiállítás zsűrije csupán az alsó szintet határozhatja meg, a felső szint alakulása már hatáskörén túl esik, ez mindenkor a beküldött anyag színvonalán múlik. A zsűri is csak az adott anyagból gazdálkodhatott, szelektálhatott, válogathatott, s ezt a válogatást kisebb-riagyobb toleranciával el is lehet fogadni. Az alapvető probléma a beküldött anyag milyenségével volt. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy most egyszerre egy egész szakma elfelejtett szobrot faragni, mintázni, önteni. Sokkal inkább arról van szó, hogy úgy látszik, nem gazdálkodunk helyesen a szakma szellemi teherbíróképességével, kapacitásával. És ez szorosan összefügg azzal, hogy kiállítási rendszerünkben nem alakult ki a kiállítások helyes értékrendje. Ügy érzem, a művészek körében nem tudatosult kellőképpen, hogy a pécsi kisplasztikái biennálé nem egy szereplési alkalom a sok között, hanem az a feladata, hogy időről időre számot adjon egy műfaj fejlődéséről, eredményeiről. Nem temetni kell tehet a pécsi kisplasztikái blern- nólét, hanem a módszereket jól végig gondolva, megújítani, s valóban olyan mértékadó szakmai fórummá tenni, amilyenre megindítása óta hivatott. S ezért talán rendszerében Is érdemes lenne átalakítani, módosítani. Távol áll tőlem, hogy ötleteket rögtönözzek, hogy kéretlen beavatkozzam a rendezők, a kiállítás szervezőinek munkájába. Meggyőződésem viszont, hogy a pécsi kiállítás egyik legfontosabb feladata, más képzőművészeti bemutatóktól talán eltérően, hogy ne csak kiállítsa a műveket, hanem új, értékes művek születését is inspirálja. Rideg Gábor DnBfflSM 5 A
