Dunántúli Napló, 1974. szeptember (31. évfolyam, 239-268. szám)
1974-09-08 / 246. szám
E fSször anyám veszett el. Tízéves voltam, még sugárzott a családi tűzhely •sszetartó, meghitt melege. Abban lubickoltunk pucéran mindahányon regaelenként. Ott ittuk a teát, zsíros kenyérrel, onnét indultunk az életbe, arcunkon édesanyánk csókjával. Oda tértünk vissza délben, amikor anyánk megint csókkal, és főtt ebéddel várt, Télen, kora esténként a tűzhely előtt, zsámolyon kucorogva olvastam a Winne- tou-t, és lopva a Halálos tavaszt. Az utóbbit a nővéremtől loptam el, és ő elárult engem. Ezért akkor két pofont kaptam. Pedig újságpapírba borítottam, hogy ne lássák a címét. Mindegy, két pofonnal fizettem a szerelemért. Nem is ez fájt azonban, inkább az, hogy a könyvet elvették tőlem. De gyorsan megvigasztalódtam: sült krumpli volt, zsírral. Amikor dél felé az iskolából megérkeztünk, anyánk megnézte a ruhánkat, a cipőnket. Kezünkre már rá se pillantott. Azt mondta, mossatok kezet. Asztalhoz ültünk. Szótlanul ettünk. Törtem a fejem, mit kéne kitalálnom, unalmas és nyomasztó ez a négy fal, ilyenkor tavaszi délután. A karénekről locsogtam valamit. Elmentem a haverhoz, nem volt otthon. Kimentek a szőlőbe, sok ott a tennivaló, ilyenkor dologidőben. A másikat nem engedte a mamája, reám úgy nézett, mint a mosogatórongyra. Kisomfordáltam. Kimentem a futball pályára, üres volt, mint a temető. Unalmamban hazamentem. Udvari lakás volt a mienk, konyhánk mindig nyitva. Beléptem, sehol egy lélek. Láttam, rend van, tisztaság, anyám a tűzhelyet kifényezte vasporral, smirglivel, a konyhakövet felmosta, ragyogott. Beléptem a szobába, ott is halott volt minden. Benyúltam a nővérem szekrényébe, kivettem a könyvet és olvasni kezdtem. „Az ön édesanyja valószínű nem szeret engem, gondolom, nem szívlelhet engem" — mondotta a férfi. Hol van az édesanyám? - teszem le szorongva a könyvet, kinézek, alkonyodik, kékül a levegő. Elkezdek félni. Átmegyek a szomszédba.- Tessék mondani: hol van az édesanyám? — Honnét tudjam, honnét tudjuk, édes fiam? Mi most jövünk a munkából, nézd meg a templomban. Loholok az utcán, magamban mondogatom hideglelősen: „Anyukám, én soha többé nem leszek rossz, csak most találjalak meg, most legyél ott a templomban ..." A templomban vaksi sötétség fogad, némán hallgat o hatalmas hajó, süket a csönd ... Hol van ez én édesanyukám? Visszarohanok, haza. A nővérem otthon van, kezében a tiltott könyv és kiabál . ..- Anyuka elveszett - mondom, ő rám néz, sír, együtt sírunk.- Mikor? — kérdi. - Nem tudom - válaszolom, biztos Ocso- vai néninél, oda mehetett. Ebben megegyeztünk, és én már megint indulok, loholok. Biztos vagyok a dolgomban, anyuka, édesanyám ott van, milyen jó lesz, hogy megörülünk egymásnak, ő is, én is. És édesanyám nincs itt, ezt mondják, de minek mondják, látom én is... — és tessék mondani, hol van az édesanyukám? . .. Kint sötét van, rohanok, izmaim görcsölnek, vánszorgás az egész rohanás. Ismét leülök a templomban. Egy szál egyedül. Csorog a könnyem. És megígérem istennek, hogy soha többé, olyan könyvet én soha többé nem olvasok!... Azután elmegyek a fűszereshez. — Tessék mondani, nem volt Itt az én anyukám? Loholok az utcán, szúr az oldalam, csorog a könnyem. Hol van az én anyukám? — Majd meglesz, mit óbé- gatsz? - mondja a szomszédasz- szony. Haragban vagyunk velük. Valamin összevesztek az anyámmal. Azt hiszem, a padláson, rosszul, összevissza teregettek. És most nem beszélnek. De mi, gyerekek nem igazodunk hozzájuk, Amit Rózsi néni mond, mégis fá'. Elrohanok Szatmáriék- hoz. Ők közel laknak, és jó emberek. Szatmári néni a keresrt- mamám. — Tessék mondani, anyukám . . . Ott ül édesanyám közöttük és mosolyog. Csókolgatja a köny- nyeimet, elindulunk együtt haSuha Andor Elveszítjük egymást zafelé. Cipeljük a cseresznyét, a roskadó kosarat. Anyám szedte, nem ezt, tán tízszer ennyit, és ezt kapta tőlük, Szatmáriéktól, a keresztanyáméktól. Útközben hencegek. Most egész jól tanulok. Reisz tanár úr azt mondta, a karénekben nekem van a legjobb hangom. Anyám odahaza kétfelé önti a cseresznyét, egy kisebb kosarat a nővérem karjára akaszt és azt mondja: — Jucikám, vidd át ezt Gázé rékh ez. Tavaly ők is hoztak nekünk. Ezek a haragos szomszédok. Tényleg, tavaly ők is hoztak nekünk, igaz, nem cseresznyét, de barackot, az is finom volt. Kö- nyörgpk anyámnak, hadd menjek át én is ... A szomszédasszony szája az örömtől nyitva maradt, azután a szégyentől gyűszűnyire szűkül.- Csókolom anyádat, szeretem ót, mondd meg neki, Szatyor Győző rajza- Meglett édesanyám, tetszik tudni? — hencegtem és ettem az ő cseresznyéjükből. Laci a fiuk, már harmadik gimnazista, rám szójt:- Marha, ez nem illik. Laci kapott az édesanyjától egy nagy pofont, próbáltam vigasztalni, nem sikerült. Kimentünk az udvarra és Laci visszaadta a pofont nekem. Az udvar sötétjében megegyeztünk, másnap délben nem jövünk haza, megnézzük a Csató-kertben az új cirkuszt. Azt mondják, aki vizet hord az elefántoknak, ingyen nézheti az esti előadást. Istenem, de szép lenne! + Amikor én elvesztem, augusztus volt, már érett a szőlő, és illata volt a levegőnek. Russzék gazdag borkereskedők voltak, palotával, szakácsnővel, cselédlánnyal és nörszszel. A nörsz minden délután az Orczy-kastély hatalmas kertjében sétáltatta a gyermekeket és a kutyákat. Én minden délután ebben a kertben kerestem az élet értelmét. Munka utón ünneplőben sétáltam az orgonabokrok illatos árnyékában. Hittem, hogy nem vagyok én az a földhöz ragadt senki, az életet szépnek, a Levente cigarettát egyiptominak képzeltem, 18 éves voltam. Itt ismerkedtem meg Elizzel, Bizonytalan, piruló fiúka voltam, ő biztatott, neki elmondtam álmaimat, terveimet. Azt válaszolta, szép lélek vagyok. Akkoriban már betegesen sokat olvastam, nem is sejtettem, melyik az én gondolatom és melyik az íróé. Elizzel kapcsolatban nem is voltak gondolataim, ő napfény volt számomra. Hízelgő, éltető, mindent felnagyító tükör, amely nélkül nem tudtam volna élni. Sohasem beszéltünk meg randevút, ahogy a nap sem jelenti be, hogy másnap ismét fölkel és melegít. Eliz minden délután öt órakor felkelt és melegített engem az Orczy-kastély- ban. Meséltem terveimről, csodálatos képekben festettem álmaimat. ő finoman javított, sohasem kuncogott rajtam. Pedig öt évvel volt idősebb nálam, és három nyelveit beszélt, anya- nyelve francia volt. Ősszel elvitték Russz urat, később a rendőrségre behívták a feleségét is. Megkérdezték: hogyan mehetett egy őskeresztény leányzó feleségül egy zsidóhoz? Ezt Eliz sírva mondotta el nekem és megkérdezte, mit szólok én mindehhez, és közben figyelte az arcomat, a szememet, vajon mit is szólok. Mit szólhattam volna? Elizzel elástuk Russz úrék ékszereit. Akkor azt mondta, aludjak nála, mert fél egyedül. Az istennek sem akartam elérteni, amit mond. De azért felmentem hozzá. Leültem a fotelba, mellém guggolt, kigombolta az ingemet és a cipőmet is lehúzta. Azt mondta, most megismerhetem lelkének másik felét is. De né ítéljem el. Ezt talán nem is mondta, inkább suttogta. Nem tudom, mennyi idő telt el. Elfáradtam, feltápászkod- tam, meggyújtottom a villanyt. Felhúztam a nadrágomat, az ingemet, közben Eliz égő szemmel figyelt. Amikor a cipőzsinóromat is megkötöttem, megkérdezte:- Hová mégy?- Haza. Nem szóltam semmit odahaza édesanyámnak. Váratlanul ugrott Eliz ki a paplan alól. Két nagy pofont kaptam. Felnéztem. Nagyon szép volt. Megcsókoltam barna, izmos csípőjét. Felálltam és azt mondtam:- Tulajdonképpen magadat ütötted pofon. Remélem, ezt te is tudod ... KSzitefí emberek ... A ml embereink . . . Most induló sorozatunk fölé e címszavak bármelyike illik. Beszélgetéseink résztvevői foglalkozásukat, életkorukat iskolai végzettségüket tekintve nagyon is különböző emberek — egy dologban azonban hasonlítanak egymáshoz, s ez a közéleti érdeklődés, a politikában való aktív részvétel. Egyikük-má- sikuk életútja tévedésektől, buktatóktól sem mentes. Ezek az életutak azonban mind egy dolgot bizonyítanak: az él csak emberhez méltóan, aki nemcsak magának él . . . A Tolbuhin út 37-es bérházának egyik első emeleti ablaka mögött minden hajnalban pontosan fél 5-kor kigyúl a fény. Akár nyár van, akár tél. Itt, ebben 0 kétszobás típus- lakásban él a Szvacsina csalód, Egy család abból a közel tizenötezerből, melyeknek a Mecseki Szénbányák biztosított kenyeret. Szvacsina János az újhegyi üzemben dolgozik, felesége Vasason. A család hajnali menetrendje percre kiszámított, szigorú, mégis sejtetni engedi, milyen szoros szálak fűzik össze a család tagjait Tehát kigyúl a fény .., Elsőnek a feleség kel fel — aztán néhány perc múlva a férj. Ezek a lábujjhegyenjárás percei. A gyerek ugyanis alszik, s legalább egy óra hosszat még aludnia js kell. Csomagolás, félszavak a tennivalókról, a napról. A feleség 4 óra 45 perckor indul. A férj ekkor bevonul a fürdőszobába — a borotválkozás szertartás a hajnali csendben, Ö csak 3 óra 5-kor megy el — az újhegyi üzem mindössze 17 perces járás a Sírva fakadt. Lementem a lépcsőn, ő követett, kinyitotta az ajtót előttem. Megálltam a kapuban, inkább éreztem, mint hallottam, hátam mögött csikorgott a kulcs o zárban. Egy percig állhattam és méláztam a történteken. Közben fettámadt a szél, mocskot, piszkot kavart, port, papírtengert hajtott maga előtt. Bokrok, fiatal fák, mind megannyi gyenge szűz, ellenállás nélkül hajlították derekukat. A levegő tele volt feszültséggel. Az utca nyitott elektromos centrálé, földelés, biztosítás nélkül. A villamosságnak szaga és íze volj. Nyomasztóan sötét minden, gyászba borult az ég. Álltam a kapu alatt, kapkodtam a fejemet, a villámok az orrom előtt hasították ketté a világot, háromig sem tudtam számolni, csattant az ég. Félelmessé váljt a vihar, de fenséges nagysága lenyűgözött Közben meqeredt, zuhogott, szakadt. A villámok keresztbe is csapkodtak, minden csattanásra távoli hosszú morajlás volt a válasz. Bőrig áztam. A kapu alja már semmitől sem védett, egy koqsi derékig túrt a vízben. Ismét csikorgott a zár, Eliz hálóinge fölött pongyola, azt mondja:- Gyere be ... Ledobok magamról mindent, mindent, ami csurom víz. Eliz nagy poharakba gyanúsan sötétzöld folyadékot önt és közben énekel. Valószínű, amíg én áztam, amíg tombolt az orkán, Eliz ivott valamit. „Csiribiri" — énekli -, milyen szép szám, milyen szépen énekli. Azután: „J'ottandrai, tu zsur, túr...” — dúdolja franciául úgy, ahogyan kell és ahogyan ő, Eliz, igazán, anyanyelvén tudja mondani, énekelni. Fáradtan Ismét felöltözök, elmegyek. O tthon, reggel öt órakor lenyomom a kilincset, az ajtó nyitva van. Lehúzom a cipőmet, ne kopogjon. A folyosó, az udvari folyosó pontosan 30 méter. Mi hátul az utolsó lakásban lakunk. A konyhánkhoz érek, halkan lenyomom a konyha kilincsét. Az ajtó magától nyílik. Anyám velem szemben. Köszönök. Fogadja. Arca kedves, szórakozott. Nem akarja észrevenni kezemben a cipőt. Pedig okos szeme mindent ért. („Tessék mondani, hol volt éjszaka az én kis fiam?”) — Édes fiam, a kávéd a spar- helton van. A kalácsból hagyjál nekik is... — mondja anyám, és kosárral a karián elmegy. Azzal az öreg kosárral, amelyben akkor, régen hoztuk a cseresznyét. Tolbuhin úttól. A kisfiú tízéves. Reggelije az asztalon kikészítve. Ő egyedül készül fel, megy el az iskolába — ez azóta így van, amióta feléri a kilincset, s be tudja zárni az ajtót. Szvacsina János csőszerelő tehát ismét megkezdett egy napot. A műszak 14 óráig tart, de kevesebb az olyan nap, amikor ez egyben a hazamenetelt is jelenti, mint az, amikor a munkaidő lejárta csak azt jelzi: kezdődhet a másik . . , Szvacsina János csőszerelő szakmunkás, a Bánki Donát szocialista karbantartó brigád tagja ugyanis munkásőrpa- rancsnok, az MHSZ helyi szervezetének egyik vezetője, s az üzemi párt-végrehajtóbizottság tagja is egyben ... — Nem sok ez.. ? — Hazudnék, ha azt mondanám, még sohasem éreztem soknak, de ez csak hangulat kérdése... Elkenődik az ember, s akkor világfájdalma támad ... — De aztán mindig jön valami .,. — Igen. Mondok egy példát. A mi századunkban 17 olyan elvtárs szolgál, akik a munkásőrség alapító tagjai voltak. Vannak vagy hatan egészen idős emberek is. Amikor megkaptuk az új fegyvereket, arra gondoltunk, őket már nerti gyötörjük . . . Mit qóndol, mi lett belőle? Szentséges patáliá. Galambosi László: A hold kútja Bárdos! Németh Jánosnak Nyargal o Nyár. Hatalma sugarától lángol a fák, a bokrok könnyű vértje. Röpköd a gálya. Gém hüs tóba gázol. A fű alól bogár pattan a szélbe. Friss pillangó játékra sürget újra. Hajolj a boldog bárányok nyakára. Tehén a szarvát bimbók közé fúrja, vadrózsa omlik bársony homlokára. Habzik o hold virággal-telj kútja, • Csillag forog a mennyei patakban. Bolyhos a hajnal rigólátta útja. Kazlak suhannak hullámzó magasban. Kazlak suhannak hullámzó magasban, Emeld fejed, a test mámora véges. Deres kövek a mennyei patakban. A világ süpped, hóba dermedt méhes. Süpped a világ, hajózik a télbe. Szived fölött a szárnyak becsukódnak, Kigyúl a jég gubbasztó, lila mécse. Ezüst agyarú vadak hallgatóznak. Ezüst agyarú vadak körbeállnak. Zúzott a hajnal varjúlátta útja. Nincs tűzcsiholó csőre a madárnak. Bedől a hold márvánnyal-teli kútja. Arató Károly: Azok a maroknyi kis nők... Azok a maroknyi kis nők belsőzsebben elrejthetők benne fészket rakok mutatóujjra rebbenök hóiepett kedélyen csivitelve magot keresők borzolt tollú rajzó kis verébszárnyú nők Azok a nyolcasokat iró nők azok a kék-ÜYeg ábránd előtt papirrepülő-könnyüek gyerek hajigálja őket orditva fölereszti dugóhúzó-vonalban konyhába kerengni Azok a horangszavu nők bim-bam a nyakukon bongatni őket plafonig rántó kötelük húzom csigalépcső ziháltat magasukért villan parázs-szemmel emlék huhog a tornyaikban Azok a festett virágszirom-pilláju nők lisztporos arccal porondunkon bukfenceket vetők ahogy üveglábakon néha egy álmainkon átfut csend hegyezi fülét bődülő üresség utánuk Azok a tájainkat porolók ütemesen verők aggatják falainkra szőnyegnek sarkain a mezőt azok az agyunk szemetét kisöprők vénen zugainkban röpködnek seprünyélen Azok a bárányfehér oroszlánharapásu nők állóvíz-napokon gyűrűzve srétremegők ijról pengve elpattanok süvítenek csatárláncban közelgő terepszinüek Azok az asszonyforma nők ahogy a hazavánszorgá sereg fölé combjaikkal diadalkaput terpesztenek azok a hajnalig cirmosl'.odók hold-vontatta fekhelyen Lombozat suhog értük szél-rázta idegzetem Portré Pedig egyikük nagyot hall, a másiknak két-három szemüvege is van... De jöttek, s bizonygatták, nincs itt baj, Jancsi, most kaptam meg az új hallókészüléket... Megjöttek az új egyenruhák, száz az állományi létszám, persze, hogy százat írtak ki. A megyei parancsnok elvtársiq eljutott a dolog, így aztán mi 103 öltönyt kaptunk — van tehát az öregjeinknek is . .. Szóval ez az, amit nem lehet szavakba foglalni. Ezek között az emberek között valahogy minden más. Repül az idő, a nehéz is könnyű.., — A század, melynek ön a parancsnoka, négyszer nyerte el a zászlóalj legjobb százada címet,.. — Csak közhelyeket tudnék mondani. Együtt vagyunk, a szó legnemesebb értelmében, Tiszteljük és becsüljük egymást, szem előtt tartjuk egymás érzéseit, érdekeit... — Negyvenegy éves... Mit jelentett az ön számára a falu, ahol született? — Bélavóri születésű vagyok, Somogy megye, akkor csurgói járás .., Egészen kisgyerek voltam, hatéves, amikor kitört a háború. Persze ezt mi, itt az ország szélén, az isten háta mögött, nemigen éreztük, pontosabban meglehetősen közvetve hatottak ránk az események. Például úgy, hogy csendőrök egyre gyakrabban járták az utcánkat. Apám napszámos ember volt, hónapszámos, pontosabban. A mi utcánk volt a szegénysor, úgy hívták, Tráv- nyik, itt hozzánk hasonló volt szinte minden lakó ... — Édesapám az uradalmakhoz szegődött minden tavasz- szal, hol Darányba ment, hol Majláthra, hol -pedig Közép- Rigóczba. Persze anyámmal, ő is elszegődött, így aztán mi négyen, gyerekek, o nagymamára maradtunk, Hat-kilenc hónapig voltak távol... Amikor betakarították a cukorrépát, tehát amikor minden elkészült a mezőkön, akkor jöttek csak haza. Sose felejtem el, jött szép lassan, komótosan az ökrös szekér, rajta apám és anyám, mi meq futottunk elé- büjt az utcán ... A szekér tele volt gabonával — a bérükkel, amiért hajnaltól késő estig dolgoztak... Ez a nap nagy ünnep volt, de aztán ugyanolyan napok következtek, mint korábban, hisz a család el volt adósodva, s az adósságot abból kellett kifizetni, amit a szekér hozott... — Apámhoz nagyon sokszor „benéztek" a csendőrök. Az a fajta ember volt, aki nem egykönnyen nyugszik bele a sorsába ... A felszabadulást követően azonnal párttag lett, tehát negyvenötös, ahogy ml mondjuk. Az j akaiata vált az V í 1
