Dunántúli Napló, 1971. június (31. évfolyam, 148-177. szám)
1974-06-09 / 156. szám
Megállók egy pillanatra a felkanyarodó utcában. Hegyek (fesznek körül, amott, fenn fehérre meszelt présház virít. Több is van arrafelé, csak az erdő takarja őket. Az oportó boszorkánykonyhái. i A mellettem levő ház faláról lustán omlik le egy darab vakolat. Továbbmegyek, tűnődve: hogyan van az, hogy az egyik porta széjjeldől, a másik meg... A kanyar után emeletes, modern ház magasodik. Még be- pucolatlan, pontosabban, a színes vakolat hiányzik. Faburkolat a loggia fölött. Eszményi szép házikó, hevenyészett becslés szerint is megér hét-nyolcszázezer forintot. Honnan? Mii en színű Sesz? Villánykövesd, Rákóczi utca 17. itt laknak Neubauerék. Éppen nagymosás van. A centrifuga zörgése az aláfestő zene magyarázkodásomhoz. Hogy azt szeretném megtudni, honnan volt pénzük ilyen nagy és szép házra? — Milyen színű lesz? Nevet. — Nem tudom... Még a férjem se tudja Olyan lesz, amilyen másnak még nincs. No, ez már egy szempont. — Nyaralni mikor voltak? - kérdem szórakozottan. — Nem járunk mink nyaralni... Nem érünk arra rá. — Balatonnál jártak már? — Ügy öt éve ... — Kocsi? — A helye már megvan. Kocsi egyelőre nincs. A ház viszont nagyon szép. Dolgozott építésén az egész család. Nagyszülők, szülők, gyerekek, szomszédok, barátok, mindenki. Szombat, vasárnap, szabadság, nyaralás — az nincs. — Nem is futná miből — mondja Neubauerné El is hihető. — János bácsi, vasárnaponként mivel foglalkoznak?- Szénagyűjtés, permetezés. Az út szélét árverésen megvesz- szük az útkaparától, ott lehet kaszálni, a széna megvan. A szemestakarmányt a termelőszövetkezettől vesszük, rendes áron, tessék nyugodtan megkérdezni... És megint csak bizonylatok után kotor. Témát kell változtatnom.- Mennyibe került eddig az építkezés? — Talán háromszáznyolcvanezerbe. De ebben nincs ám benne a magunk munkája, kérem, sem az étel-ital... Még kölcsönt is kellett felvennem, tizenötezret az OTP-től... Rendesen fizetem, tessék megnézni... S mielőtt felocsúdnék, előttem a bizonylat. Melegem lesz. Egy ideig csönd van. Aztán a borról kezdünk beszélgetni. Ezüstérmes oportója van, bronzérmes fehérbora ... A nyaralásról is faggakatos az állami gazdaságban, Villányban, kétezerötszázat keres, én varrónő vagyok Mohácson, a konfekcióüzemben, havi ezerhétszázért. Étel, ital nem nagy gond, itthon sokminden megvan. Szóval összespóroltuk. Három év alatt ez valóban összejöhet. Hisz ha csak háromezer forintot tesznek el fizetésükből egy hónapban, az is már száznyolcezer forint! És hozzá a hízópénz, az oltványpénz, na igen. Megvan. — Amikor dolgozni jártam, sokszor fél négykor fel kellett kelnem, hogy a téglákat oda- készítsem a kőművesnek, ha jön. Villánykövesd, Rákóczi utca 7. Itt fognak lakni, ebben a tizenkétszer tizennégy méteres, emeletes házban, az emeleti háromszobás lakásban. A másik házban laknak egyelőre, az majd az öccséé lesz — most nyolcadikos, lassan gondolni kell rá, hátha megnősül. Nesz- né most nem jár dolgozni, ra- A férjem sokat dolgozott ám a házon — magyarázkodik —, kőműves a szakmája. A betonozást, belső vakolást, bepu- colást maga csinálta. — Senki nem segített?- Dehogynem, a Rausch is jött... Az is kőműves ... Ismertem egy milliomost, aki panaszkodott a maszek kivitelezőre. Ugyanekkora házat építtetett Pécsett, és amikor félig készen lett, elhűlve vette észre, hogy hétszázezer forintba került a ház - addig ... Ez meg tulajdonképpen készen van. A tetőteret alkalmassá tették arra, hogy valamikor beépíthető legyen. Hiszen három fiúgyerek van ... Az emeleten három szoba, éléskamra, konyha, étkező helyiség, fürdőszoba, tágas előszoba van, alul pedig hatalmas garázs, S mellette még egy helyiség.- Ez valami raktárféle? — Nem, ezt kazánháznak terveztük. Igen, központi fűtéses lesz ez a ház. Nem most, majd egyszer, így mondta Neubauerné. Most elfogyott a pénz. — És eddig, eddig miből telt?- Jószággal foglalkozunk. Hátul, az istállóban négy bika hízik. Az istálló mögött vannak az ólak, az egyikben kilenc fekete, másikban egy elleni készülő gäbe, emitt, a kicsiben két saját disznó.-ötöt a jövő héten leadunk ... . Száz csibe kotorászik az ud-' varon, nagy lármásan kacsák slattyognak elő valahonnan. Abból is van tíz. Van még egy barátságos kis kutya is. Hát, munka akad. A jószágot meg kell etetni, itatni, minden nap kétszer. Reggel ötkor kapnak, aztán estefelé. Persze, be kel! készíteni, kukoricát darálni, morzsolni, n tápot megkeverni, moslékot csinálni, évek óta, minden nap . . . Tavaly három bikát hizlaltak, hatvanhétezer forintot kaptak érte. — Mőst, ami a sertésből bejön, azt majd megeszik a bikák ... Hát persze Az a nyolcvan- ezer körüli ö izeg, amit a bikákért kapnak, megy a házba. Megint szebb lesz egy fokkal. Lottószelvény a bizonylatok között Azt mondták, nézzem meg a Pfeil Jánosék házát Palkonyán. Az aztán a palota. Valóban. Tavalyelőtt kezdték építeni, majdnem készen van ez is. Odafent az emeleten három szoba, konyha, fürdő, alul két szoba, mellékhelyiség, garázs. Pfeil Jánost a villánykövesdi termelőszövetkezet irodáján találom meg. Pénztáros és bér- számfejtő. Hatvannégy esztendős, de nem látszik annyinak, szerény. Afféle hivatalnoknak nézné az ember. Felsőkereskedelmiben érettségizett, aztán hazajött gazdálkodni. Belépett a szövetkezetbe, majd 1960-ban, amikor a feloszlás után újból megalakult, pénztárosa lett. Egy kicsit elszégyelltem magam: amikor közöltem, hogy kíváncsi vagyok, miből épült a ház, számlák és bizonylatok után kutatott. Az volt az érzésem, hogy sokszor kellett bizonygatni errefelé az igazságot bizonylatokkal. Arra kértem, hogy meséljen. Számlák nélkül. — Kérem, húsz éven át dolgoztunk ezért a házért. Kilenc fő. Az egész család. A feleségem nagymamája a háború végétől hatvanhétig a szőlőben dolgozott. Édesapám most nyolcvanhét éves ... — És dolgozik még? — A kukoricát morzsolja. Az az ö feladata. Az egészet ő morzsolta le. — Mennyi az? — ötven mázsa — Gyerekek? — A lányunk, a férje, a két lányunokám... Az egyik unoka most ment férjhez. Ök fognak az új ház emeletén lakni, mink alul. Lányomék maradnak a régi házban. A kukoricamorzsolás jószágot feltételez. Egy bika, egy üsző, tizennégy hízódisznó gondozása János bácsi feladata. A szőlőben a vő az úr, ő a borászati mester, készíti a zöldoltvónyo- kat, kezeli a bort, s kirója a munkát. Gaz van, kapálni kell, ezt kell, azt keli... Mozgósítja a családot. Mert hívó szóra megy ám mindenki. tóm, Balatonról. — Tavaly júniusban voltam a Balatonon — mondja —, akkor vettem át az oklevelet Bogláron, a boraimért. — És megfürdött? — A, nem. Mentünk, jöttünk. Nekünk még Harkányba sincs időnk elmenni. — Rokonok? — A feleségemnek vannak Stuttgart mellett rokonai. Mink voltunk egyszer náluk, ők most voltak itt két napot, az unokám esküvőjére jöttek el... — Autójuk van-e? — Nekünk nincs. Talán majd a fiatalok vesznek. Ha lesz pénzük - teszi hozzá. Pénzt pedig sokféleképpen lehet csinálni. Lottón is lehet nyerni ... János bácsi asztalán — a bizonylatok között — hat kitöltött szelvény lapul. Tíz esztendeje kísérti a szerencsét állandó számokkal, de neki eddig még nem sikerült. Százezer forint — Százezer forint OTP-köl- csönt vettünk fel, százötvenezret kaptunk a családtól, százezer volt nekünk .,. Honnan van egy fiatal házaspárnak százezer forintja? Meg- hökkenek magam is, hiszen az asszonyka huszonnégy esztendős, férje huszonnyolc. És házuk már két éve épül. Arra kérem Nesz Józsefnét, hogy próbáljuk nyomon követni ezt a százezret. Mert az OTP-től magam is fel tudok venni kölcsönt. Lelkes is leszek. — Hatvankilencben volt a lag- zi. Négyszázan voltak, összejött az ajándékpénz... Még abban az évben vettünk öt malacot, abból tízezer forintot tisztán kihoztunk. Vettünk szőlővesz- szőt négyezerért, beoltottuk bánátival, olasszal, oportóval, Kocsis Irmával... A vesszőért jönnek, veszik. Sok vele a vesződ- ség, de megéri. Anyukám sokat segített, hiszen tud oltani. Aztán ott a kereset. Jóska géplakoncátlankodik a baba ... Júliusban születik majd, ő talán már az új házban eszmél. Az öregek odalent kapnak helyet, ott is van egy ugyanakkora lakás. A mama közben azon dohogott. hogy minek reklámot csinálni a háznak. Kezében a fatapaszos tégely: könyékig ma- szatosan „qlettelt”, az ablak- és ajtótokokat készítette elő a mázoláshoz. Hát, reklámnak ez is megteszi. Itt is dolgozik az egész család. A mama ottlétem napján reggel hattól félegylg dolgozott az épülő házban, aztán kapta magát és ment műszakra a villányi borpalackozóba. Még megkérdeztem valamit a fiatalasszonytól. — Elcserélné pécsi lakással ezt a házat? — A, dehogy. — Gondoljon a gyerekekre. Városi iskolába járhatnának, gimnáziumba ... Vállat von, mosolyog. — Innen is mehetnek — mondja. Igaza van. ♦ Autóban ültünk, a társaság egyik fele jobbra, másik fele balra nézett ki a kocsiból. Vadonatúj házak között mentünk, egyik, ha nem is szebb, mindenesetre nagyobb volt, mint a másik. — Ezeknek a parasztoknak rengeteg pénzük van — mondta az egyik férfi, aki, ha jól emlékszem, közgazdasági technikumban végzett —, csak tudnám, hogy honnan? Hiszen palotákat emelnek itt a falukban. Pfeil János bácsi felsőkereskedelmi érettségijére gondoltam, és a kézfogására. „Árverésen megvesszük az útkaparától, ott lehet kaszálni...” „A jószág az én gondom, kérem...” Nem szóltam ott az autóban semmit. Mert onnan csak a házakat látni. A sokéves munkát, az összefogást, amiből a pénz megvan rá, azt nem. Kampis Péter Környezetünk kultúrája (A.) Kocsikerék asztalláb Aki ellátogat Zsámbékra, a művelődési házba és nemcsak a már országos hírű lámpamúzeumot nézi meg, — megbizonyosodván arról, hogy a petróleumlámpának is 150—200 év alatt hányféle divatja volt —, hanem beinvitálják a művelődési ház vezetőjének hátsó kis lakószobáiba is, ott olyan asztalfélét talál, amelyiknek egyik oldalát két kocsikerék között a tengely tartja. Hogyan kerül a csizma az asztalra? Még pontosabban: a kocsikerék a szobába? Meg a járomfa a falra? Hogyan kerülnek a tudománytól roskadozó könyvespolcokra népi köcsögök? Minek a szalma, vagy gyékényszakajtó a városi lakás íróasztalának sarkára? És a rokka a sarokba? A kérdéseket hosszan lehetne sorolni, és végül megtoldani a következővel: az rendben van, hogy a formatervező művészek szögletesítik a kanalat, hosszúkássá teszik a lámpagombot, formátlanná a vízcsapot, de mit keresnek ezek a primitív, durván megmunkált, többnyire falusi használati tárgyak a városi lakásokban? S nem is mindig használati tárgyként, hanem díszítőelemként: a festmény, esetleg a szobor, vagy kerámia helyén. Egyáltalán, miféle divat ez a népieskedés a lakberendezésben? A kérdésekre elég nehéz röviden válaszolni, mert hosszú előtörténete van ennek a mai divatnak. Valaha élesen kétfelé vált a lakberendezés. Falun a parasztemberek hajdan szinte minden tárgyat, a házat is beleértve, maguk készítettek. A földesurak jobbágymesterekkel dolgoztattak, akik nem ritkán csodálatos művészi alkotásokat produkáltak bútorban, edényben, dísztárgyban, házban. A legjobb festők, ékszerészek teljesen azonos rangban álltak az egyéb mesterekkel. A polgári társadalom megemelte a mesterek rangját, akik már nemcsak a földesuraknak, hanem egymásnak is, vórszerű otthonaikhoz illő, súlyos, formás, mívesen megmunkált bútorokat és egyéb tárgyakat készítettek. A parasztok többnyire továbbra is az önellátásra rendezkedtek be. A modem nagyipar azután új helyzetet teremtett. A sorozat- gyártás olcsósága lehetővé tette, hogy a korábbinál jóval szélesebb rétegek juthassanak hozzá -az elemi használati tárgyak- 'hoz és bizonyos dísztárgy-típusokhoz. Persze a sorozat — és ezzel a művészi igénytelenség — a minőség rovására ment Valódi, értékes festményeket kevesen tudtak vásárolni, sorozatban készültek hát a gyönge olajnyomatok, ötvösök-tervezte ezüst evőeszközt ugyancsak a legjobb módúak vehettek maguknak, a tömegek számára gyártottak hát egyre közönségesebb fémötvözetekből, az ezüstöt utánzó evőeszközöket. Persze más anyagban csak majmolni lehetett a nemesfémeket. S ugyanez volt a helyzet a bútorral és minden más használati tárggyal. Falun, a legszegényebb sorban, egy ideig tartotta még magát a háziipar, de hamarosan a gyári készítmény olcsóbb lett, mint az, amit otthon csináltak. A hímzés, szövés, fafaragás, ko- rongolás lassan csak az ünnepi dísztárgyak elkészítésének módja maradt. A hétköznapi élet dolgai kikerültek az üzletben kapható olcsó gyári szériákból. Mint korábban már szó esett erről, századunk húszas éveiben, nagyjából az első világháború után — sok ok összejátszásaként — utat tört magának az a nézet, amely a sorozat- gyártásnál Is nemes formákra törekszik, de nem valami régen- volt nemes * anyagból készült formát kíván utánozni, hanem elsőrendűen a tárgy funkcióját, használhatóságát veszi figyelembe, továbbá a korszerű nyersanyagokat és csak a kettő ismeretében alakítja ki az új formát Igen ám, de ez még mindig gyári termék marad, ami azt jelenti, hogy ha veszek egyet a boltban — bármit: lámpát, szőnyeget, vízcsapot, vagy kerámiavázát —. biztos lehetek benne, hogy legalább több száz, de valószínűleg több tízezer embernek van vagy lesz hasonló lámpája, szőnyege, vízcsapja és kerámiavázója. Ebben az időszakban fordult a figyelem a népművészet ma is élő, jobbára csak ünnepi viseletekben, dísztárgyakban jelentkező formái felé. Részben, hogy onnan eredeti tárgyakat kölcsönözzön a lakás egyéni berendezéséhez, részben, hogy a motívumokat modern tárgyakon is alkalmazzák. Az új igény, új forma és a régi díszítőelem szokatlansá- gukkol együtt adnak egyéni ízt, sajátos hangulatot a használati tárgyak külsejének. Mert az egyéniség egyre nagyobb szerepet kap a korszerű lakáskultúrában. Amikor az emberek menekülnek az egyformaságtól, nemcsak az unalom, a közömbös környezet ellen védekeznek, hanem személyiségük vetületét, folytatását is szeretnék látni maguk körül. Jeles tárgyakat, amelyek életükben valamiért nagyobb szerepet játszottak, motívumokat, amelyek többek egyszerű díszítőelemnél, esetleg emlékeztetnek múltra, jelenre, kötődésekre, jelzik az ott lakó szépségideáljánok karakterét és így tovább. Jó esetben. Mert rossz esetben — s lehet, hogy ez von többségben — divatból, majmo- lásból hordhatnak össze mindenfajta régi kacatot a lakásokba, amelyek semmit sem jelentenek azon kívül, hogy ösz- szegyűjtőjük szeretne ebben is divatos lenni. S persze, ettől lesznek megint csak egyformák. A kedves olvasó, ha a sorozat eddigi cikkeiben nem talált semmi „tanácsadást”, lakberendezői buzgalmat, aminthogy nem talál majd a továbbiakban sem, az éppen azért van, mert senki egyéniségét nem lehet általánosítható mintának tekinteni. Azt az egyetlen tanácsot lehet adni: azt keressék használati tárgyakban, dísztárgyakban egyaránt, ami személyes élményeket ad számukra. Persze, nem könnyű dolog a kereskedelemben, vagy akár a régiségek között, esetleq a néoművé- szeti tárgyak között válogatva olyasmire bukkanni, ami közel áll egyéniségünkhöz. Még nehezebb ezeket az újonnan beszerzett tárgyakat a régiekkel harmóniába hozni. Mert ez a következő nagy kérdés. Hogy mennyire nagy, azt leginkább a drága használati tárgyak, mindenekelőtt a bútorok példája Igazolja. Igazán nem dobhatjuk ki az ágyat, vagy az asztalt, amit kaptunk, örököltünk, pusztán azért, mert nem egyéniségünk szerint való. Dehát milyenek a mai bútorok? Miből lehet válogatni? Mi van otthon? Ez lesz sorozatunk kővetkező folytatásának témája. Bemáth László „A szobrok városa” Ezzel a címmel jelentette meg több mint félszáz oldalas kiadványát várossá alakulása huszadik évfordulója alkalmából Kazincbarcika város tanácsa. A kiadványban beszámolnak a város fejlődéséről, a két évtized építkezéseiről, az új ipartelepek kialakulásáról. Részletesen foglalkozik a könyv a városszépítő egyesület tevékenységével, amelynek eredményeként Kazincbarcika a „szobrok városa” lett A tanács által létrehozott és nagyobbrészt fiatalok által qondozott több mint hatezer négyzetméternyi parkbon eddiq harmincnégy képzőművész szobrát, illetve kerámiáját, a lakóépületek homlokzatán és a közintézményekben, iskolákban, művelődési házakban pedig sgraffitoját helyezték el. A közeljövőben Kazincbarcika újabb képzőművészeti alkotással gyarapodik. A bulgáriai testvérvárosról elnevezett Dimitrovgrád parkban felavatják Dimitrov mellszobrát.
