Dunántúli Napló, 1971. június (31. évfolyam, 148-177. szám)
1974-06-01 / 148. szám
6 DUMANTÜU NAPlö 1974. június 1. ABLAKOD 1Q^T“^en képesítőztem. ** L! Nagykőrösön, Hitelbe a szegénységem miatt Igazgatóm állt jót intézeti tartozásaim megfizetéséért, ame’yet végül is nem én, hanem növendékeim szülei fizettek meg közadakozásból Mohácson. Sorsomat nehezítette, hogy szegény anyám kétszer meg- i ö’venyült. Anyám rajtam kívül hat testvéremről gondos kodott, már ahogy tudott. A legkisebb akkor még csak hároméves volt. Huszonkét tanítói állást pályáztam meg, egy hónapon át. de sikertelenül. Sehol sern kellettem. Diplomával a kezemben hazakerültem. Szem- töl-szembe találtam magam a Nincs-csel. S ha elvétve jött is felénk egy parányi segítés a gazdag rokonoktól, mi volt ez annyi éhe^ szájnak I Egyik nap örömhírt hozott a postás:, meghívást kaptam Mohács város református egyházától kántori próbára, a meghirdetett és megpályázott II. tanítói állás elnyerésével kapcsolatban. Nagybátyám adott útiköltséget. Kalocsán szálltam hajóra. A fedélzeten összetalálkoztam képzős osztálytársammal, Dobozi Andrással. — Hová mégy, András? — Mohácsra, próbára. — És te? — Én is .. . — Képzeld! — újságolta barátom és osztálytársam — Miskát is meghívták, lent van az ivóban. Miska is osztálytársunk volt. Osztályelső. Délfelé értünk Mohácsra, öt órakor volt a próba. Elbúcsúztam a két cimborától és felkerestem egy ottlakó, régi ismerős családot. Megörültek látogatásomnak. Mikor a családfő megtudta utazásom célját, elkísért az egyház gondnokához, akivel jó barátságban volt. Az egyház világi vézetője nem volt otthon, csak lánya és annak iskoláskorú fia. Mikor értesültek kilétemről, felragyogott a szemük — hátha ez lesz az új tanító?! A fiatalasszony az ebédfőzéssel szorgoskodott, de időt szakított a beszélgetésre is. Engem is asztalhoz invitáltak. Szabódtam, de mégiscsak odaültem. Talán észrevették, hogy beszélgetés közben néha-néha már gyomrom is az éhesek dalát korgatta. Észrevettem, hogy sovány, sápadt arcomat figyelik és lopva nézegetik elnyűtt, kopott ruhámat is, melyben igen szána- lomraméltó figurának tűnhettem. A füstöltkolbásszal ízesített bableveshez frissensült és otthon készítejt mindennapit ropogtattunk. Nagyon ízlett minden és nagyon ettem. Már végefelé jártunk a kiadós ebédnek, amikor megérkezett Balázs bácsi is, az egyház gondnoka. Hamar tájékoztatták jöttöm felől. Menni készültem, de nem enged tek. — Ejtőzzön csak kigyel- med1 — mondogatták. S mikor észrevették tekintetemen a szavak, megnemértését, ki- magyarázkodtak. így tudtam meg, hogy az „ejtőzés” olyasféle kívánás lehet, mintha azt mondanák, hogy emésszen csak nyugodtan, kigyelmed! hiszen a tehenet is nyugton hagyják étkezés után. No — erre a jóllakottság utáni pihentetésre volt is .okom a háromtányéros vendéglátás után époen e'sgendő . . . Kora délutánba hailo't az idő, amikor kedves búcsúzó? után a gondnok a kapuig kísért. Ott megállt és váramra tette kezét. — Tanító úr! Lehet, hogv itt-tartózkodása alatt, vagy megválasztása után megkérdezik majd maqától az atyafiak, hogy hal'ott-e már a csúffátevésről, de ne beszéljen róla! — Mi az a csúffátevés? — kérdeztem tőle. — Két évvel ezelőtt meg- hasonlott a gyülekezet. Két pártra szakadt. Ez abból adódott, miszerint a' presbitérium (egyházi elöljáróság) elhatározta, hogy bevezettet' a templomba a villanyt, közadakozásból. No, amikor énének híre ment, nagy lett a 1 veszedelem. Egyeseknél, de mégis sokaknál. Azt kiabálták felénk, hogy csúffá teszszük a templomot. Minek az a cifraság oda? — mondogatták. Pláné az ő pénzükön. S mikor látták, hogy komolyra fordul a dolog, panaszukkal néhányon felutaztak Budapestre a püspökhöz, igazságtevésre. — És az mit mondott nekik? — Meghallgatta őket, majd így szólt: — Bizonyára tudják atyánkfiái, hogy a mi útmutatónk a Biblia. Hallqassák hát meg, mit mond. Mózes első könyve első részének harmadik' verse imigyen szól: ,.És mondó Isten: Legyen vilóqósság; és lón világosság”. Hát eny- nyi az ige és az én mondanivalóm is. — Ezzel kezet- nyújtott nekik, békességre intve, útnak bocsájtotta őket. Azóta is nehezen felejtenek. A gondnoktól az iskolába ** menve összetalálkoztam a nyugdíjba készülő kartársammal, aki szolgálatra éppen a templomba igyekezett. — Jó, hogy jön fiatal kollégám I — mondta. — Én leszek most a pap, mert az beutazott Pécsre és csak öt órára, a maguk próbájára ér haza. Mivel nekem kellene orgonálnom is, kérem, menjen fel helyettem a kakasülőre és muzsikáljon. Kezdőénekül a 7. dicséretet, aztán — és mondta sorjában, hogy melyiket játsszam és énekeljem. A hirtelenül jött megbízatástól annyira megrémültem, hogy csak az első énekre emlékeztem, a többire nem. i Magyarázatként el kei! mondanom, hogy a református istentiszteleti szertartásnál az akkori időnek megfelelően — szükség esetén — a tanítónak kellett helyettesítenie a lelkészt. Erre a szolgálatra nem képeztek ki ugyan bennünket, de nagy ünnepeken, vidéki gyülekezetekben, mint diákok gyakorolhattuk a szónoklást és igehirdetést, ha akartuk. Sokan éltek is e lehetőséggel, de én sajnos nem. A sajnos benne az, hogy ezért a szolgálatért ilyenkor a diákot ihlette meg a perselvpénz es ez tudott volt, mert az adakozók — sajnálatból es jó igyekezetből „vastagabb” pénzt is dugtak a perselyekbe. Visszakanyarodva a megbízáshoz. hogy orgonáljak és énekeljek az istentiszteleten — furcsán és megszégyenü- léssel vénződöct. A kezdőénekre még emlékeztem és szépen hangicsáh az orgonajátékomra a néhány szál ember a koradél- utáni istendicséreten, de a következő ének száma se- hogysem iutott az eszembe, hozzákezdtem hát egy találomra kigondoltra. Abban a hitben, hogy majd a hívők is utánam jönnek mind a dal- larriban, mind a szövegben. De nem így történt. Mást kornyikáltam én, mint a hívők. Nagy lett a zűrzavar. Olyannyira, hogy mind a szószéken levő kollégám, mind a résztvevők seprűztek a kezükkel, amit meg is értettem hamar: hagyjam már abba! Hát abbahagytam. Mikor idős kartárscm is elhagyta a mózesszéket és ki; jött a temlomból, elmondtam neki tévedésem okát. A ki jövőkkel nem akartam találkozni, mert igen szégyelltem felsülésemet, másrészt bántott, hogy az első — nem hivatalos — bemutatkozásom kudarcba fulladt. Ügy sejtettem, hogy a résztvevők elviszik rosszhíremet és eleve elvágtam a siker útját. Dereshajú kartársam is észrevette gondterhes hallgatásomat. Átölelt és váltamra tette a kezét. — Na, ne búsúljon öcsém- uram! Ettől még megválaszthatják. Hiszen hárman lesznek a próbán és a hallgatóság nem tudja, hogy melyikük volt a belesülő. Ez az okoskodás némiképp megnyugtatott. Búfelejtésre kimentem a Duna-portra. Mindig szerelmese voltam a víznek. De jó lenne itt lenni! — gondoltam magamban. Sokat fürdenék, halásznék, csónakáznék. Kitűnő hely lenne ez nekem! Negyedóra hiányzott a próbakezdésből. A templom elé mentem. A bejáratnál volt már a pap, a választó elöljárósággal és a sok nép. Bemutatkoztam a lelkésznek és az őt körülvevőknek. Ott voltak már társaim is. Mindhárman felballagtunk az orgonához. Volt még annyi időm, hogy úgy nagyjából elmondjam nekik póruljárásom történetét. Alig volt idő a fel- ocsúdásra, mert szólt a lelkész: — Tanító uraimék! Kérem, hogy valamelyikük üljön az orgonához. Kívánságunk szerint egy éneket szárazon — orgonakíséret nélkül — a másikat kísérettel kell énekelniük. Társaim nem akartak elsők lenni. — Engedjetek előre1 Én már úgyis levizsaáztam I Felültem a tetthelyre. Ma- gambaroskadtam. Egy -pillanatig az otthonra gondoltam, s éreztem, hogy mos* aztán igazában „produkálnom" kell! Elkezdtem hát énekelni. Hangomból bizonyára kicsendült. feliajdult anyámék se- , gélykiáltásá, éhező testvéreim . . . Következett a másik kettő. S mikor őket végighallgattam, kis bizakodás remegett bennem: az egyik rekedt volt, a másik elég gyengén játszott. A lelkész tudtunkra adta. hogy másnap — vasárnap — lesz a választás és hogy a sikeresen szereplőnek majd megtáviratozzák a választás eredményét. Ezzel el is búcsúzott tőlünk. Mi kifelé tartottunk az előtérből az utcára. Nagy sokasáqot hagytunk magunk mögött. Szemmel 'láthatólag mindenki a szereplésünket és a várható választás esélyeit latolgatta, beszélgette,- , — Na örzse! Melyikre szavaznál? — Hát arra, aki először énekőt! Szinte részegüíten mentem társaim után. A reménység egy parányi szikrájával lelkemben. Nem is beszéltünk többet a próbáról. Elbúcsúztam. tőlük, mert ismerőseim odavártak éjszakai szállásra hozzájuk. Megöleltük egymást és elváltunk. Nem gondoltam akkor, hogy utolsó ölelkezésem volt ez Miskával, az osztályelsővel, akit örökre elsodort a háború. I^ásnap a hajó visszavitt * ' engem Kalocsára. A kedves, régi barátomnál: Sugár Zoltánnál szálltam meg. A vasárnap délutánt átsétáltuk, visszaidézve a közelmúlt édes, szívfacsaró emlékeit... Ebéd után hazautaztam, édes- anyámékhoz Kiskőrösre. Húz- va-halasztva az utazást, félve a rossz hírektől, a remény- vesztettségtől és az otthon realitásától. Kutyánk szaladt elém, s ahogy anyámék észrevették, ők is rohantak felém. Egymást átölelve, kíváncsisággal telítve ők is, én is. — Jött-e távirat, édesanyám? — Nem jött fiam. Miért kellene, hogy jöjjön? Válasz nélkül hagytam szegényt. Ágynak dőltem ruhástól és szidtam az életet, a sorsot. Az udvarról behallat- szott anyám csendes zokogása és testvéreim sírása. Köny- nyeikkel befogadtak a nyomorba ... Töprengésemből kutyánk ugatása eszméltetett életre. — Jó napot kívánok! Táviratot hoztam. Leugrottam fekhelyemről, kikaptam a kézbesítő kezéből az írást: — önt választottuk meg. II. tanítóvá. Állását augusztus 31-ig köteles elfoglalni. Mohács református egyház iskolaszéki elnöke. A jóhírhozónak adtam a kölcsönkértből megmaradt minden vagyonomat, ötven fillért. Mikor elment, anyámra borultam, ránk a többiek, mint a rajzáskor a méhek ... Dózsa Béla ——————_____________ TAVIRATVÁRAS (Részlet) Hűs aki hibás A műszaki hibából eredő balesetek okoí között nemegyszer természetes anyagfáradást állapit meg az igazságügyi műszaki szakértő. A természetes anyaqa-adás miatt egy pilla natról a másikra bekövetkező törések, repedések előre nem láthatók. Ha ez így van, nem árt egy bizonyos használati idő után kicserélni látszólag még I jó alkatrészeket, különösen a fékberendezésben, a futóműben és a kormányműben. Hogy csak ; az egyik legfontosabbat említ- j sük: a fékcső vászonbetétes gumifala általában 3—4 év alatt elernyed, hajszálrepedések keletkeznek rajta, s ilyenkor azonnal cserélni kell. Ezt egyébként a hatósági műszaki vizsgán szigorúan ellenőrzik is. Ugyancsak az anyaggal füg- | genek össze az úgynevezett | technológiai hibából származó j balesetek. Ha a gyárban tör- i ténő megmunkálás során nem ! pontosan a helyére kerül a j slicc, horony — például a fu- i tóműnél, — súlyos balesetet | okozhat. Nagyon ritka az ilyen | valóban előre nem látható ok miatt következő baleset. Mégis előfordul: az évekkel ezelőtti, emlékezetes Budaörsi úti autóbuszbalesetet — amikor egy zsúfolt busz lezuhant a felüljáróról — egy gyári hibás gumiabroncs okozta. Az eddig említett balesetek nem szándékos mulasztások következményei. Vannak viszont olyan műszaki meghibásodások, ezekből következő balesetek, amelyek kizárólag szándékos mulasztásra, felelőtlenségre vezethetők vissza. Ezek az okok kivétel nélkül kiküszöbölhetők. balesetek Ilyen például, amikor valaki a friss műszaki vizsgát követően három évig rá sem néz a járműre. mondván, hogy a következő műszaki vizsga csak három év múlva lesz. így :gaz, csakhogy ezt az alkatrészek nem tudják . .. A harmadik, s egyben legsúlyosabb előidéző ok a szándékos mulasztás, felelőtlenség. Amikor a jármű vezetője tisztában van azzal, hogy levegős a fék, kotyog a kormány stb., mégsem fordít gondot a megjavítására. * Baranya megye határáig elkészült a 66-os út felújítása. A Kaposvári Közúti Építő Vállalat tavaly ősszel kezdte meg a 66- os pécs—kaposvári út Sásd és a megyehatár közti szakaszán a burkolat felújítását. A megyehatárig elkészült az aszfaltszőnyeg, felfestették már a burkolati jeleket is, s most a padka- rendezés folyik. A Kaposvári KÉV ugyanakkor folytatja az út felújítását a megyehatártól Kaposvár irányában. Ha az egész szakasz elkészül, jelentősen megjavulnak a Pécsről Balatonra utazás feltételei. * Ugyancsak a Balatonra és a szomszéd megyeszékhelyre való eljutást segíti a szigetvár— kaposvári út felújítása. Somogy megye határától Szentlászló irányában haladnak az útjaví- tók, aszfaltszőnyeget húzva az előzőleg már kiszélesített, mindeddig rendkívül balesetveszélyes útra. Ugyanezen az úton dolgoznak a somogyiak is, most Bőszénfánál szélesítik, rendezik az utat Komolytalan rovat Korvin János kincse Nem mai történet, de meg kell örökítenem az utókor számára, Az a község, ahol történt egyetlen főtérrel volt megáldva, ott pediq már helyet foglalt Kossuth Lajos szobra. Körülötte virágok és március 15-én felvonult az iskola a gyerekekkel, elszavalták a „Talpra magyar-t”, az iskolaigazgató elmondta az ünnepi beszédet (mindiq ugyanazt) és a szobor a következő március 15-ig háborítatlanul vigyázta a főtér nyugalmát, Igenám, de a főszolgabírótól ukáz érkezett, hogy — első világháború után voltunk — fel kell állítani a hősök szobrát. Jó helyen! Zavarban volt a községhá- I za. Az ukáz, ukqz, de Kossuth apánkat megszokta a nép. De a hősök szobra se kutya I ösz- szeültek tehát a község vezetői és hosszas vita után megegyeztek, hogy a Kossuth szobrot áthelyezik a község utolsó és második számú terére, ide meg megy az új szobor. Igenám, de hogy győzzék meq a népet? Már akkor sem szűkölködtek talpraesett emberekben és elfogadták a segédjegyző indítványát, hogy a kételkedőket hívják be a községházára, adjanak nekik egy halászlét, fejenként egy liter bort, aztán mutassák meg nekik onnan a bíró ablakából, hogy mennyivel jobban látszik onnan a jövendő szobor helye. Az okvetetienkedők megették a halászlét, megitták a jóféle rizlinget és ezek után ők voltak a leghívebb propagátorai a szobor méltó helyének. A Kossuth szobor tehát annak módja szerint áthelyeződött és kezdték ásni az új szobor alapját, Innen vette kezdetét a csoda! Kiderült, hogy a szobor alatt lyuk volt és amikor tovább piszkálták, előkerült egy bolthajtás. Mindenki összedugta a fejét és visszaemlékeztek a szájhagyományra, hogy annakidején Kinizsi Pál itt verte szét Korvin János hadait, A fáma szerint pediq itt ásta el a kincsét, amit előrelátóan magával cipelt. — Hátha ott a kincs? Kitört a kincskeresés. De ki menjen le? A helybeli segéd- patiku* tudományos ember volt, ahogy ma mondanák, hobbyja volt a geológia és a barlangászat. Eddiq csak a geológiának élhetett, de a barlangászatrq a községben semmi alkalma nem volt Szakképzett ember lévén, tehát legelőször arról akart meggyőződni, hogy van-e ott Itenn elég levegő. Leeresztett tehát égy istállólámpát kötélen, ha az elalszik, akkor nem érdemes lemenni. A lámpa némileq pislogott, de nem aludt el. Lemenni tehát lehet! Elhozták tehát a tűzoltólétrát yés leeresztették. Az először talajt ért, de amikor ránehezedtek, akkor tovább merült még lejjebb és vagy 20—25 centiméter után megállapodott. Itt derült ki, hogy milyen hasznos a patikus hobbyja! Ismét elővették a madzagot, a bögrét rákötötték, a patikus meq talajmintát vett. A talajminta, barnósszínű tőzeges anyag volt, aggodalomra nem adott okot. Ezután a patikussegéd nekiindult a kalandos vállalkozásnak. Leért, bokán felül süppedt a tőzeges talajba és megindult az enyhe lejtőn lefelé. Vitte magával a lámpát is. A levegő mind nehezebb, fojtóbb, dohosabb lett, de baj nem történt. A patikus meg híven szenvedélyéhez, ötméterenként újabb talajmintát vett a földről, az oldalfalról is és fel-felküldte. Ott fenn meg külön skatulyákba qyűjtötték és ráírták a sorrendet. A patikus megtett már vagy negyven métert. ’Tizenhat doboz minta. Még mindiq semmi! Csak a bolthojtus! Meq a mind fojtóbbá, nyomottabbá váló levegői A patikus aggódvq figyelte a lámpát! Erősen pislogott, de nem aludt el. Folytatta tehát az utat. Megtett méq vagy tizenöt métert! Nem vett mór talajmintát! Nem volt rá szüksége! Mintavétel nélkül is tudta, hol van. A nagyvendéglő reterátja alatt! Kiszámította légvonalban, hogy csak ott lehet. A nem vett minta is ezt bizonyította! így nem került elő Korvin János kincse! Lehet, hogy a re- terát alatt van? Szőllősy Kálmán i
