Dunántúli Napló, 1971. június (31. évfolyam, 148-177. szám)

1974-06-30 / 177. szám

* Itália válaszúton Súlyos politikai válság a gazdasági balok káderében Moszkvától Moszkváig 25 hónap a szovjet-amerikai kapcsolatok történetéből A múlt hét csütörtökre virra­dó éjszakáján kompromisszum született az olasz miniszterel­nökségi palotában, a Palazzo Chigiben. A három párti - keresztény- demokrata, szocialista és szo­ciáldemokrata — koalíció Ma­riano Rumor irányításával to­vábbra is a helyén marad, mert sikerült megállapodnia a gaz­dasági és a pénzügyi helyzet javítására hozandó főbb intéz­kedésekben. Június 10-én ép­pen ezért mondott le Rumor, mert a szakszervezetek vezetői­vel kitűzött találkozó előesté­jén éles ellentét robbant ki a kereszténydemokrata. és a szo­cialista álláspont között az or­szág gazdasági és pénzügyi válságának megoldására teen­dő lépések ügyében. Látszólag tehát gazdasági kérdésekben támadt vita okoz­ta, hogy Olaszország 36. kabi­netje a lemondást választotta, majd Leone köztársasági elnök intelmére — az ország „legfel­sőbb érdekében” — a helyén maradt és kompromisszummal zárta a nézeteltérést. Valójá­ban azonban a gazdasági és pénzügyi válság mögött súlyos' politikai válság van. Olyan krí­zis, amely elsősorban az ország viszonylagos többségi pártja, a kereszténydemokraták belső el­lentmondásaira, szinte perma­nens válságára világít rá. A balközép létrejötte Itáliában több mint tízéves múltra tekinthet vissza az úgy­nevezett balközép kormányzati formula. Aldo Moro, a jelenlegi külügyminiszter — a keresztény- demokraták bal szárnyának egyik vezető képviselője — 1963. december 4-én alakított először balközép-koalíciót, amelyben a pártján kívül a szo­cialisták, a szociáldemokraták és a republikánusok vettek részt. Azóta hat kabinet lépett fel ennek a koncepciónak a le­gyében, amelyet az Olasz Ke­reszténydemokrata Párt nápo­lyi kongresszusán 1963-ban Moro körvonalazott. A középbal formula az olasz társadalom korszerűsítésének szükségességéből született Cél­ja — miként arról Fanfani, a kereszténydemokraták Jelenlegi főtitkára, de maga Moro is többször nyilatkozott — a kom­munizmus gyengítése azáltal, hogy a szocialistákat bevonva a kormányzatba, az úgynevezett szocialista politikából az ország teherbíró képességéhez mérten minél többet megvalósítsanak. Csakhogy időközben a ke­reszténydemokrata párt sorai­ban polarizálódás ment végbe. A hatvanas évek végére, a het­venes évek elejére az olasz ke- reszténydemokrócia hét-nyele kisebb frakcióra szakadt A bal- és jobbszámy között máig is mély űr tátong. Ez a körülmény az úgynevezett középjobb for­mula feltámasztásának kísérle­téhez vezetett 1972 júniusában, amikor Giulio Andreotti életre hívta a liberálisokkal kiegészült koalícióját Ennek a kormány­nak már nemcsak az Olasz Kommunista Párt hanem a szo­cialisták rs hadat üzentek, s a baloldal összefogása, a keresz­ténydemokraták megosztottsá­ga végül is Andreotti bukásához vezetett Nehéz örökség Ném maradt tehát más alter­nativa mint 1973 júniusában o római kongresszuson ismét meg­hirdetni a középbal stratégiát, amelyhez hosszas viták után sikerült a sok tekintetben kiáb­rándult és éberebbé vált szo­cialisták támogatását megnyer­ni. Az új koalíció nehéz örök­séget vállalt magórd. Miután elődjei képtelenek voltak vég­rehajtani fontos társadalmi és gazdasági reformokat, szembe kellett néznie az egyik »oldalon sürgető igényekkel — különösen o déli országrészek halasztást rtem tűrő fejlesztésében, a la­kásépítkezések meggyorsításá­ban és az egészségügyi, vala­mint az oktatási rendszer kor­szerűsítésében — a másik ol­dalról pedig az egész Nyugat- Európát akkoriban már erőtel­jesen hatalmába kerítő gazda­sági és pénzügyi válsággal. A túlméretezett állami bü­rokrácia, a pártok mindenek­előtt a kereszténydemokraták sorait mételyező frakcióharc, a megélhetési költségek szünte­len emelkedése miatt a mird általánosabb elégedetlenség olyan közhangulatot váltott ki Itáliában, amely mindenekelőtt a zavarosban halászó újfasisz­táknak, Almirante pártjának, az MSI-nek kedvezett és fokozato­san félezernél több merényletet és támadást követtek el a Mus­solini nyomdokain verbuválódott terrorista csoportok. Legutóob Bresciában robbant fasiszta po­kolgép, s nem sokkal a véres merénylet utón Rieti közelében bukkantak egy titkos jobboldali kiképzőtáborra az olasz bizton­sági szolgálat emberei. Az ügy különösen nagy port vert fel Itáliában, miután az egyik őri­zetbe vett neofasiszta suhanc bevallotta, hogy június 2-ón, a köztársaság napján merényle­tet akartak elkövetni az állam­elnök és a hagyományos kato­nai parádé nézőközönsége el­len. Olaszország eladósodott Ebben a helyzetben szinte bombaként hatott Guido Carli- nak, az Olasz Állami Bank kor­mányzójának az éves beszámo­lója. A jelentés drámai színek­kel ecsetelte Itália helyzetét: az ország eladósodott, külföl­dön minden hitelforrás kime­rült, nemzetgazdaság szerkeze­tében óriási egyenlőtlenség mu­tatkozik, a tőke változatlanul külföldre áramlik. A megoldás Carfi szerint: az adóbevételek fokozása — magyarul adóeme­lés, — a hitelek megszorítása, ami pénzszűkéhez vezet Rumor és kincstárügyi minisztere, az ugyancsak nemkevésbé drámai hangú beszédben ecsetelte a törvényhozásban a kritikus hely­zetet, arra buzdítva a lakossá­got hogy csökkentse vásárlá­sait, érje be kevesebbel, s egy­ben ösztönözve az Ipart hogy növelje a rohamléptekben emel­kedő importtal szemben szün­telenül csökkenő tendenciát mutató exportszállításait Ezúttal nem valamiféle mani­pulált válság, hanem a szó iga­zi értelmében vett gazdasági krfzis lett úrrá Itáliáh. A költ­ségvetés kiadásainak hiányát kilencmilliárd lírára becsülik, ez az évi nemzeti össztermék tíz százaléka. Tavaly a fizetési mér­leg hiánya túlhaladta a három­ezer milliárd lírát áz idén már most elérte ezt az értéket, az év végéig pedig hat-nyolcezer milíiárdra becsülik a várható hiányt Ez az összeg az Olasz Állami Bank valutatartaléká­nak éppen kétszeresét jelenti. Az úgynevezett inflációs ráta — oz áremelkedések mértéke — most 16,3 százalék, de 1974 vé­géig a szakértők szerint elérhe­ti, vagy meg is haladhatja a húsz százalékot. Egy esztendő alatt a líra elvesztette értékének egyötödét. A kiút MttStigm E súlyos helyzet miatt eem- esák a baloldali ellenzék, de a kálidéban résztvevő szocialisták is felháborodottan tiltakoztak. A mindinkább egységesen fel­lépő olasz szakszervezeti szövet­ségek — a CGIL, a CISL és a UIL — éppúgy, mint a kommu­nistákkal e tekintetben azonos álláspontra helyezkedő szocia­listák a javasolt intézkedések­ben a bérből és fizetésből élő dolgozók életszínvonalát fenye­gető súlyos veszélyre hívták (el o figyelmet. Szembehelyezked­tek a tervezett lépésekkel azért is, mert azok révén tovább emelkedne a munkanélküliség, csökkenne az amúgy is rendkí­vül lanyha beruházási kedv. A szocialistákon kívül a má­sik koalíciós partner a szociál­demokrata párt is helytelenítet­te a tervezett gazdasági és pénzügyi megoldásokat. Orlan- di, a párt főtitkára a kormány tehetetlenségét bírálta. Érdekes módon azonban sem a szak- szervezetek, sem a koalíciós partnerek, de az OKP sem fog­lalt állást a kabinet lemondá­sa, az újabb kormányválság mellett. A demokratikus erők ma már tisztában vannak azzal, hogy Olaszországban — rész­ben külföldi, részben hazai tá­mogatóssal — nagyarányú neo­fasiszta szervezkedés folyik, amelynek csak kedvez a poli­tikai bizonytalanság, hogy akár egy görög mintájú hatalomát­vételt végrehajtsanak. Más kérdés, hogy az olasz válosztók milliói torkig vannak az utóbbi évek szüntelen vál­sághangulatával. Május 12-én a válságról rendezett népszava­záson a kereszténydemokrata és neofasiszta párt által támo­gatott nem válaszok helyett az igen, vagyis a válás helyeslése aratott abszolút győzelmet. Szardíniában június 16-án já­rultak az urnákhoz o választók, hogy megújítsák a tartományi vezetés mandátumait. A hagyo­mányosan kereszténydemokrata többségi szigeten a kommunis­ták igen jelentős mértékben előretörtek, a kereszténydemok­rácia viszont — a liberálisok­kal és a neofasisztákkal együtt — figyelemre méltó érzékeny veszteséget szenvedett Ezekből a jelekből arra le­hetne következtetni, hogy Itáliá­ban baloldali változások elébe nézhetünk. Csakhogy a képletet így túlontúl leegyszerűsítenék, mert a valóság ennél sokkal bonyolultabb. Az OKP álláspontja Kétségtelen, hogy az OKP kész részt venni a hatalom gya­korlásában — vagyis belépni a koalícióba —, de nem akármi­lyen áron. Berlinguec, az OKP főtitkára nemrég kijelentette: a kommunisták általános demok­ratikus fordulatért szállnak sík­ra és azzol, hogy készek tárcát vállalni, nem hajlandók mások felelősségét csökkenteni, hibás politikai vonalvezetését takar­gatni. Az olasz kommunisták változatlanul a »történelmi kompromisszumot” — a kommu­nisták, a szocialisták és a ha­lódó katolikusok összefogását sürgetik, de ennek ma még nem minden feltétele adott Mindenekelőtt a bajok gyöke­rét a kereszténydemokraták bel­ső válságát kell orvosolni. Eb­ben a párt balszárnyára várnak fóntos teendők, de a jelekből ítélve még nem alakult ki egy­séges álláspontjuk, sőt az utób­bi napók kizárásai gyengítik ezt az erőt Mindenesetre megköny- nyíti a döntést az a körülmény, hogy újabban gyakran emlege­tik Olaszországban a nemzeti egységkormány megalakításá­nak szükségességét Ez kétség­telenül eredményesebben fog­hatna házié a gazdasági vól- ságfólyamct megállításában és O nyomában leselkedő fasiszta restauráeíós kísérlet veszélyének elhárításához. Gyapay Dénes A nagy Kreml-palota Kata- lin-terme történelmet idéző szín­helye volt a második világhábo­rú utáni legfontosabb szovjet— amerikai csúcstalálkozónak, mert arínak oz orosz uralkodó­nak a nevét idézi, aki megte­remtette a diplomáciai együtt­működés első hagyományát Oroszország és az Egyesült Ál­lamok között, amidőn megta­gadta a támogatást Angliá'ól o tengeren túli gyarmatok el­len vívott háborújában. A nem­zetközi kapcsolatok új rendsze­rének kialakítása helyileg is ép­pen ebben az arannyal és kris­tállyal gazdagon ékesített fo­gadóteremben kezdődött 1970. augusztus 12-én. Koszigin és Brandt itt írták alá a szovjet— nyugatnémet szerződést Leonyid Brezsnyev és Richard Nixon moszkvai találkozója alig­hanem a szovjet—amerikai kap­csolatok eddigi leghosszabb jégkorszakát zárta le. Az 1972 májusi csúcstalálkozó első nap­jaiban éppen ezért még senki sem tudta, valóban sikerül-e végrehajtani a sokat emlege­tett fordulatot az enyhülés felé. Nixon távozásakor a vnukovói kormányrepüléteren a helyőrsé­gi katonazenekar a „Moszkvá­ban én sietve lépkedek, hová, még magam sem tudom” kez­detű slágerindulóval búcsúztat­ta a vendéget pedig akkor már tisztán látható volt, hogy merre tart Nixon és merre tart a szovjet—amerikai együttmű­ködés. A csúcstalálkozó mérle­gében ott voltak a súlyok: öt kétoldalú megállapodás a tudo­mány, a technika, a környezet­védelem és a kulturális élet kü­lönböző területein való együtt­működésről, egy kereskedelmi kormányközi bizottság megala­kulása, a szovjet—amerikai kap­csolatok alapelveinek deklará­ciója és a közös közlemény. A Katalin-teremben írták alá a stratégiai elhárító rakéta- fegyverek korlátozásáról szóló egyezményt, valamint a támadó rakétafegyverek gyártását kor­látozó ideiglenes megállapo­dást. Ezek a legújobbkori tör­ténelem folyamán első Ízben rögzítették nemzetközi jogi ér­vénnyel, hogy az Egyesült Ál­lamok többé nem képes és nem szándékszik egyoldalú katonai fölényt biztosítani magának a világ bon. Ha fontossági sorrendet ke­resünk a szovjet—amerikai kap­csolatok további eseményei kö­zött, akkor egy másik — ame­rikai földön lezajlott — csúcs- találkozóval kell kezdenünk: Brezsnyev tavalyi Egyesült Álla- mok-beli hivatalos látogatásá­nak felidézésével. Amikor e sorok írója legutóbb a Kreml ben járt, s abban a szerencsében volt része, hogy néhány percet Leonyid Brezs­nyev dolgozószobájában tölthe- tett, — az SZKP főtitkára kül­ügyminiszterünket fogadta be­mutatkozó látogatáson —, a főtitkár íróasztalán könyvek, dossziék, aláírásra váró okmá­nyok sokaságában óz amerikai útról készült színes dia-soroza- tokat is ott látta mé^, jóllehet akkor mór háromnegyed év telt el a találkozó óta. Nos igerí- a dolgok termé­szetes rendjéhez tartózik, hogy az ember megkülönböztetett fi­gyelmet szentel élete és pályá­ja legfontosabb állomásainak. Az atomháború elhárításáról aláírt 1973. évi szovjet—ameri­kai megállapodás minden bi­zonnyal ezek közé sorolandó Leonyid Brezsnyev korszakos si­kerekben bővelkedő diplomá­ciai pályafutásában. Még in­kább az a külső szemlélő, a békére és biztonságra vágyó ember szempontjából. Futólagos pillantást vetve Moszkva amerikai „idegenfor­galmára” megállapítható, hogy a legutóbbi hónapokban mind­azok megfordultak itt, akiktől ilyen vagy olyan meggondolás­ból elvárható az együttműködé­si politika támogatása. Edward Kennedy és Hughes Scott sze­nátorok, a demokrata párt két vezéralakja, Horriman volt moszkvai nagykövet, Armand Hammer, a szovjet—amerikai kereskedelem két lábon járó történelme, és sokan mások, akik a közelmúltban megfordul­tak a Kremlben, nem feltétlenül párthívei Richard Nixonnak, de hívei az enyhülésnek. Minden jel szerint derekas munkát vég­zett a Szovjetunióval szembeni előítéletek leküzdésében a Po- nomarjov vezette parlamenti delegáció is — az első ilyen jellegű küldöttség, amely a dip­lomáciai kapcsolatok felvétele, 1933 óta Washingtonban járt A harmadik Brezsnyev—Nixon találkozó politikai alapozó mun­kálatai tehát széleskörűek és igen energikusak voltak. A moszkvai Pravda néhány nappal ezelőtt elégedetten állapíthat­ta meg, hogy az elnököt a Szovjetunióhoz való közeledés folytatásának szándékában azoknak a kongresszusi szemé­lyiségeknek nagy része is tá­mogatja, akik egyébként úgy érzik: maga Nixon túl mélyre süppedt a Watergate-viták in- goványába. A kapcsolatok stabilitása szempontjából ezen vagy azon a ponton meghatározóvá válhat a gazdasági kötelékek növekvő ereje. Hogy hol van ez a pont és mikor érik el, ez olyan kér­dés, amelyre a választ csak o gyakorlat adhatja meg. A puszta áruforgalmi adatok ebből a szempontból ma még nem sokat mondanak. 1973-ban a két ország kereskedelme meg­közelítette az 1,5 milliárd dol­láros értéket, s ezzel az Egyesült Államok a Szovjetunió külke­reskedelmi partnerei között a hetedik helyet foglalja el, meg­előzve a szocialista országok közül Romániát és Kubát, a ve­zető tőkés országok közül Ja­pánt. A körülmények ismereté­ben mégis igazat lehet adni azoknak a megfigyelőknek, akik szerint a világ két vezető ipari hatalmáról lévén szó, a keres­kedelem arányai viszonylag szerények. A moszkvai csúcstalálkozó ó+a eltelt tb hónapban egyetlen olyan területe volt a két ország kapcsolatainak, amelyen lénye­ges előrehaladást nem sikerült elérni: az 1972 októberében aláírt kereskedelmi egyezmény végrehajtása. Bár az amerikai export—import bank a Fehér Ház nyorríósgra igyekezett hite­lekkel segíteni a szállítások bő­vítését, az egyezmény kulcs-pa­ragrafusát — a legnagyobb kedvezmény elvének biztosítá­sát a szovjet áruk behozatalá­ban — nem hajtották végre, „A legnagyobb kedvezmény el­ve” az Egyesült Államok keres­kedelmi partnerei számára nem jelent kivételezettséget, csupán egy sor indokolatlanul magas behozatali vám eltörlését, ame­lyeket más országok, köztük Lengyelország és Románia vi­szonylatában már régen végre­hajtottak. Ilyen módon egész sor, a vi­lágpiacon keresett szovjet áru­cikk — például a szárnyasha­jók, a JAK—40-es sugárhajtású kisgépek, az olcsó szovjet órák, nem jutnak el jelentékeny meny- nyiségben az amerikai piacra, s ez is tetemes szerepet játszik abban, hogy a kereskedelem mérlege szovjet szempontból erősen negatív. Hiába alakították meg 1973- ban a szovjet—amerikai keres­kedelmi bizottságot, hiába igyekeznek az érdekelt ameri­kai üzletemberek hosszúlejára­tú megállapodásokkal kiküszö­bölni a vámakadályokat, a legnagyobb kedvezmény prob­lémája továbbra is megoldásra vár. Henry Jackson és Eugene Rostow amerikai szenátorok, o Szovjetunióval folytatott keres­kedelem kongresszusi ellenzé­kének vezetői a törvény-viták­ban. A szovjet belügyekbe való beavatkozással és az ezt szol­gáló propaganda minden for­májának aktivizálásával abban reménykednek, hogy sikerül megfelelően porhanyóssá tenni a talajt egy társadalmi mérték­ben is jelentős ideológiai, szel­lemi és politikai erózió számá­ra. Ennek legfőbb eszköze „az emberek, eszmék és információk szabad áramlása” lenne. A fellazításról a hivatalos Washington sem mondott le. De amíg a békés egymás mellett élés kimutatható gazdasági előnyöket jelent a tőkés vállal­kozónak, munkaalkalmat a pro­letárnak, amíg növeli a kor­mányzat nemzetközi tekintélyét, s enyhít belpolitikai nehézsége­in is, addig Nixonnak és kör­nyezetének nem lehet érdeke, hogy az ideológiai fronton al­kalmazott primitív és durva fo­gásokkal kockára tegye az egyéb tekintetben remélt elő­nyöket. A novoszijszki Pepsi-Cola gyár üzembehelyezése alkalmából a Nyegyelja című népszerű moszk­vai hetilap interjút készített Do­nald Kendallal, a PEPSICO INC. elnökével. Kendall elismeréssel nyilatkozott a szovjet—amerikai kapcsolatok fejlődéséről, derü­látónak mutatkozott a gazdasá­gi kapcsolatok távlatait illető­en. Csupán egyetlen kérdésre nem tudott választ adni. Ar-a, hogy milyen ízű is tulajdonkép­pen a pepsi-cola. A hetilap eb­ből azt a csak félig tréfás kö­vetkeztetést vonta le, hogy Ken­dall is azok közé tartozik, akik az utóbbi években megtanulták, hogyan lehet megkülönböztet­ni a lényeget a lényegtelentől a szovjet—amerikai kapcsola­tokban, Bokor Pál

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents