Dunántúli Napló, 1971. június (31. évfolyam, 148-177. szám)

1974-06-22 / 169. szám

A szellemi munka és o nSfor/* dított idő viszonyáról kívánunk felvetni néhány gondolatot Az időkihasználás gyakorlati problémái igen szétógo- zóak, ezért a problémát csak c tudományos előadások körére szűkítjük, abban a reményben, hogy néhány meggondolás a szellemi munka más területén is hasznosítható lesz.

A tárgyról megjelent cikkek, glosszák, tanulmányok, riportok nagy száma közt tallózva egyaránt találunk tudományos igényűt, ironikust, türelmetlent és ha hozzászámítjuk a még számosabb le nem írt gondolatot, vagy félig kimondott véleményt, kritikát — úgy találjuk, hogy az Időkihasználás kérdése időszerű sokakat érintő égető problémát jelent, amelynek minél több látószögéből való vizsgálata, megvilágítása célszerűnek látszik.

Az „IDŐ", mint rendelkezésünkre álló „nyersanyag” szűkén mért az egyén számára. A „magánidő" beosztása személyes jog, de lehetőségeit sok körülmény korlátozza. A közös idő, köztük a munkaidő kihasználása viszont közügy. Ezzel történő pazarlás a társadalom érdekeit sérti, és mivel mindenki a maga „véges idejéből" ad hozzá perceket, órákat — e területen az egyéni érdek szorosan kapcsolódik a társadalmihoz, a közöshöz.

Tekintély! alapon

Legélesebben merül fel a a probléma a tudományos kongresszusok — Ide sorolhatjuk az ankétokai sympoziono- kat — területén, amelyek „hagyományos" formája nem látszik betartani az időkihasználás kívánalmait sem az egyén, sem a közösség szempontjából.

Az „eredményesség", Ha a gyakorlatban megközelíteni kívánjuk és ha egyáltalán kifejezhető „kongresszusi szinten" bizonyos tudományos elfogultság nélkül — mégis bizonyos cél és a ráfordított Idő (persze anyagiak Is) függvényének kell lennie. Mivel pedig látszólag az Idő az, amivel korlátlanul rendelkezünk, a kongresszusok, tudományos ülések azzal bánnak a legpazarlóbban.

Elemezve a „cét"-t: bizonyos tájékoztatást adni bizonyos tárgykörből, eszközé: előadások, referátum, szakmai előadás. Hozzászólás és vita jfefieggeL

A rendezőség ezek arányát Igyekszik megszabni.

Maga a referátum eleve bizonyos tekintély! elven alapuL Szakmailag elismer» tudósra bízzák az áttekintést, áld köny- nyen beleeshet a két régiét hibájába: nagy tömegű Ismert adatat közöl, lapossá és érdektelenné válik, előadása nem tükrözi a terület dinamikáját, ellentéte pedig — ha szintén tekintély! alapon — a saját munkásságát hozza túlságosan előtérbe olyan részletességgel amely csak a „sectio” előadásokon volna Indokolt. Mindkét szélsőséget és egyáltalán a referátumot is köti az Idő, mert az orra szánt többnyire 1 árát „Ülik" kitölteni. így sokszor már kifárasztott vagy éppen „sokat előre Hallott" hallgatósággal számolhatunk már a kongresszus első óráiban, különösen, ha a különböző, hasonló elvek alapján beiktatott „korreferátumokat!" is számítjuk.

A kongresszusok egyéb előadásainál a különböző szekdók munkájában tolón még nehezebb az „Időfegyelem" betartása. Érvényesülni látszik az a mondás: „Egyre több lesz az olyan tudások száma, akik egyre többet tudnak egyre kevesebb dologról". A rendezőségnek valóban az előadói Igények dömpingjéve! szembenóllva kell kfvólosztani Időben (és térbeni) elhelyezni az előadásokat Jó részük valóban csak a jelenlétre pályázik — lévén lényegesen több a „dobogóra kerülést lehetőség", mint a sportversenyeken — viszont annak objek- tívebbrtek látszó szelekciós lehetőségei nélküL

A kérdés három csoportot érint: a rendező bizottságot az előadókat és a hallgatóságot

önfegyelem

A rendezőség feladata a fentiek szerint az előadások válogatása, az előadóé a mondanfvafő közlése. Az elŐadá

részéről önfegyelemre van szükség, hogy ne éljen „nagy alkalommal” öncélúan csillogtatva előadói készségét, vagy akár annak hiányában is kapzsi módon használja ki a kapott időt. Ha meggondoljuk, o „hagyományos" szemléletben az előadó viszonya a kapott időhöz indokoltnak látszik. Ugyanis, ha valóban csak a lényeget mondaná, ha csak azt közölné, amit a tárgyhoz maga részéről hozzá tud tenni, ha nem töltené ki a maximális időt, előadása szegényesnek tűnhetne, „tudományos képzettségét és gondoláikén« hinnénk, hogy e „kongresszus szellemét" kellene félteni, ha az előadásokat lényegre korlátozott tartalmúvá és ennek megfelelően időben is célszerűen beosztott, nem sablonos mértékűvé tennék. Ha pontosabban tudnák, hogy az egyes előadásokon mit fogunk kapni, akiket a tárgy valóban érdekel, nem hagynák ki arra számítva, „úgyis ismétlés lesz".

Ha az előadások, referátu mok idejét (tartalmát) megfelelően fegyelmezve koncentrálnánk, jutna idő a kongresszus el nem hanyagolható „szellemének”, közös ügyért munkálK8 vetkezteti selben végigvív*

a kérdést, sivár és ijesztően ható „futurológiái" kép alakulna ki, amelynek puszta felidézésénél nem megyünk messzebbre. A gyakorlat számára azt a gondolatot jelentené, hogy agyunk kapacitását jobban ki lehetne és ki kellene használni. Ha elfogadjuk azt, hogy az emberi agy átlagos kihasználása 10 százalékra tehető és azt összevetjük azzal a pszichológusok által hangoztatott adattal, hogy lések 90 százalékát „fecsegésnek kell venni, értve alatta,

IDŐFEGYELEM

„Aki harminc mondatban fejti ki, amit háromban is elmondhatna, az egyéb haszontalansá- gokra is képei." (f. Neumann)

tolnak gazdagságát" tartanák kevésnek és esetieg a „hozzászólás" alacsonyabb kategóriájába sora (hatnák.

így alakult ki a gyakorlatban, hogy szinte „Illendő” az első csengetést megvárni. Fokozása azokra a szánalmas percekre vezet mikor valaki már nem a mondanivalóval,, hcmém a szavakkal küzd, hogy azok meny- rryiségét bizonyos Időtartamba töltse, vagy ellenkezőleg bizonyos Időtartamot kell kitölteni szavakkal így néhány mondatban előadható érdekes eset (VazulszÜka) „hagyományos tálalása" szinte kívánalomként a iá vonatkozó egész Irodalom részletes taglalását is gyakran vonzza maga után.

A kongresszusok haflgatósAgának száma csak a töredéke a résztvevőkének és a gyakorlatban többnyire passzivitásban maradt tömeget jelent, akik Id- rekedtek az aktív szereplésből és az ő idejük „kihasználásá- voT a gyakorlatban még kevesebb gondoskodás történik.

Természetesen Jogukban dH minden szekciót és előadást végighallgatni, és elvileg belőlük kerül ki a hozzászólók egy része. A gyakorlatban az előadótermek, különböző szekciók előadótermeiből ki- és beáramló tömeget jelent, amelynek Jár- kálása többnyire ónnak következménye, hogy az élettaniiag Ismert emberi figyelő- és befogadóképességet nem veszik figyelembe, és a kongresszusok „hagyományos" szervezése nagyon Is passzív szerepet szán azoknak, akikre a kongresszus sikerét kellene építeni, akihez a tudományos megnyilatkozások szólnának. így alakul ki. hogy a büfékben előadások alatt nagy a forgalom és sokszor élénkebbek a folyosói sympozlo- nok, mint a hivatalos hozzászólások, viták. A hallgatóságnak ezt a rejtett energiáját lehetne hasznosítani, amely igen gyakran a merev keretek közé szorítva elsenyved.

Kísérletek történtek, hogy a

kongresszusokon ún. klub-megbeszéléseken gyűjtsék össze az egyes problémák érdeklődési körébe tartozókat A kerekasztal-konferenciáknál kötetlenebb tárgyalási módon valóban jő vitaszellem alakulhat ki. Az új kezdeményezésre természtesen éppúgy kell vonatkozni az időfegyelmi meggondolásoknak, sőt itt talán méq több önfegyelemre van szükség, hogy a spontán hozzászólások túlten- gésében el ne sikkadjon o lényeg

kodó emberi, baráti találkozásokra, de a tudományos előadások idején kívül, nem azzal párhuzamosan, hatását alaposan lerontva.

Kétségtelen, hogy a szervezők, vagy pszichológusok a felvetett kérdéseket még sok szempontból kimélyítenék, de mindenképpen érdemesnek látszik a tudományos előadásokat időfegyelem szempontjából is vizsgálni

A jövő kongresszusa

Ha nem akarunk csupán az

elméleti meggondolások terén maradni, a fentiekből bizonyos mértékben körvonalazni lehetne a jövö század kongresszusát. Mi emberek az időt percekkel, órákkal mérjük, próbáljuk éveinket világtávkrtba Is kivetíteni, de hamarosan elszédülünk a csillagászati idő, a fényévek fogalmától. Az Idő megnyújtásával Clarke sem tud mit kezdeni, pedig „A jövő kőrvortalai"-ban csaknem minden technikai kérdést legmerészebb fantáziával és optimizmussal megoldott, de az Idő kiterjesztésével csak a relativitás elméletén alapuló elgondolásokat tudott felmutatni, amelyeknek a gyakorlati életben nincs jelentőségük. Még néhány futurológus véleményét idézve dr. F. Taylor, a tudományos Irányítás elveinek megteremtője szerint: „mindegyikünk három-négyszer annyi munkát végezhetne, mint amennyit végez, munkaidejének meghosz- szabbítása és erőinek túlterhelése nélkül". Vagy C. N. Parkinson Ironikus szavait „... a napirend pontjának szentelt Idő fordított arányban áll a szóban forgó dolog jelentőségével”.

A tudományos előadások szövege nem a stilisztika, hanem a szemiotika Irányában haladna, talán túlzásnak látszik, de gondoljunk csak a gyakorlatban állandóan használt felesleges kitételekre, öncélú magyarázkodásokra, sallangokra, ballasztokra.

A kongresszusok új Időfegyel- me, abból az elgondolásból Indulna ki, hogy az emberi agy a komputer géppel, ha nem Is a munka mennyisége, de intenzitása tekintetében felveheti a versenyt, értve alatta, hogy bizonyos kérdések megértésere előkészített agy (előkészítés alatt a tudományos képzést értve egyetemig, vagy akadémiáig) egyes szinten történő újabb „betáplálásának" irányítottnak kell lenni*,

hogy nem közöl semmi újat és csak 4 százalékra tehető a valóban új híranyag közlése (6 százalék zaj járul hozzájuk).

Csak 10 százalék?

Tudnunk kelt, hogy a puszta hírközlés éppolyan érthetetlen lenne, mint egy ismeretlen nyelv. Nehéz meghatározni hogy mennyi „töltelék tzó”-ra volna szükség, hogy elérhesse o közlemény az érthetőség határát Itt nagy színvonalkülönbségek lennének. Mindenesetre elválasztaná a tudományos üléseket a tudományos Ismeretterjesztő nívótól. Természetes, hogy mindkettőre szükség von — és reméljük, Igény Is lesz. Tudományos szinten is el kell különíteni az oktatást a továbblépéstől — ez minden kategória időfegyelmét és hatékonyságát növelné.

Az agy kapacitásának kihasználása és a felesleges szó- közlés fenti viszonyában jelenleg valami „circulus vltiosus” alakult ki a gyakorlatban, amelynek hasznosabb „circu- lussá” alakítása a két lehetőségből adódnak.

Az emberiség mindjobban ráébred, hogy nem szennyezheti büntetlenül környezetéi bolygónkul amelyen á, Arra is rá kell ébrednie, hogy nem terhelheti feleslegesen szervezetének legérzékenyebb részét, az agyál zajtól kezdve a felesleges behatásokig. Az űrrepülés és célzott antibiotikumok korábban, amikor a technika és a gépek a „miniatürizálódás” irányában haladnak, a mammut kongresz- szusokhoz alig merünk hozzányúlni

A z Időfegyelem az Ismeretanyagok szelekcióját vonná maga után, és célszerűen rendezné az emberi agyra gá- toltatás nélkül áramló információtömeg egy részéi Ez a rendezés kihatna az agy „szabad mezőire" és frissen tartaná tartalékát olyan kérdésekre, olyan életformára, amelyet a futurológia csak sejthet A szellem és tudomány továbblépése új terü- letet nyerhet az erőtartalékok felszabadulása terén. Az egyén pedig az időfegyeiem rendezésével olyan egyensúlyt nyerhet, amelyen megtalálja a maga helyét a tudományban.

A szétágazó problémában egyetlen előrelépés sem könnyű — de máris: — többet mondtam 30 mondatnál is, három szóról:

— „Időfegyelemre van szükség!"

Dir. Konkoly Thege Aladár

Művezetők, technikusok, termelésirányítók

A munkásosztály fogalmához

A munkásosztály fogalmának helyes értelmezése mindenkor elvi jelentőségű kérdés, meghatározásakor a marxizmus —leninizmus ezzel kapcsolatos iránytmutató tanításait és társadalmunk jelenlegi helyzetét kell figyelembe venni. Anélkül, hogy elébe-vógnánk a kérdésről folytatott tudományos vitáknak, a már eddig elért eredmények alapján is meghatározható a munkásosztály köre tudományos, szociológiai értelemben (a termelés társadalmi rendszerében elfoglalt helye szerint) és szélesebben, politikai értelemben is.

A munkásosztályhoz tartoznak a termelésben elfoglalt helyük szerint az állami és szövetkezeti ipar (bányászat, gyár-, építőipar), az állami mező-, erdő- gazdaságok és a vízgazdálkodás; a közlekedés, szállítás és hírközlés; az állami és szövetkezeti kereskedelmi és egyéb szolgáltatások fizikai dolgozói, valamint a felsorolt ágazatok művezetői és technikusai, illetve az ennek megfelelő szintű (funkciójú) közvetlen termelés-irányítók. Az összes foglalkoztatottaknak így 58 százaléka, mintegy

2.9 millió fő tartozik a munkás- osztályhoz.

Politikai értelemben a munkásosztályhoz tartoznak a fenti ágazatok nyugdíjas munkásai, valamint azok, akik korábban munkások voltak és jelenleg a politikai, állami és kulturális élet posztjain dolgoznak. Velük kiegészülve a munkásosztály létszáma mintegy 3,5 millió.

A korábbi elméleti, szociológiai vizsgálatok nyomán a munkásosztályhoz soroljuk a művezetőkel technikusokat, illetve az ennek megfelelő szintű (funkciójú) termelés-irányítókat is. A hivatalos statisztika korábban csak a fizikai állományban lévőket sorolta a munkásosztályhoz.

Ismeretes a tőkés országok

kommunista ideológusainak a munkásosztály fogalmáról folytatott vitája. A vita egyik főkérdése az vall Igaz-e, hogy a marxizmus—leninizmus csak a fizikai munkát végző bérmunkásokat tekinti munkásnak. A vitázók többségének az volt a véleménye, hogy az alapvető osztályismérvek, a munkásosztály marxi meghatározása alapján a legfejlettebb tőkés országokban az üzemi műszaki dolgozók zöme a munkásosztályhoz sorolandó, mert 1. ezek a dolgozók sem rendelkeznek a termelés és a csere eszközeivel; 2. a munkaerejük eladásából élnek, tehát bérmunkások;

3. értéktöbbletet termelnek a tőkésnek, tehát kizsákmányolt dolgozók.

Különben maga Mars sem csak a fizikai munkásokat tekintette munkásnak. Az „összmunkát" fogalmába azokat sorolta, akik részt vesznek a termelőmunkában. Ugyanakkor rámutatott, hogy a technika fejlődésével a termelőmunka fogalma kiszélesedik: a termék elkészítésében részt vesz a segédmunkás, a szakmunkás, de a tervezőmérnök és az igazgató is. Valamennyiük munkája a termék elkészítéséhez szükséges „összmunka" része. S mivel a termelés feltételezi a szállítást is, Marx termelőmunkásnak tekintette a szállítás, a közlekedés dolgozóit is.

Az „összmunkái" közgazdaság! fogalma azonban sokkal szélesebb a munkásosztály fogalmánál, amely politikai kategória 1*. A termelőmunka kritériuma csak egyik ismérve a munkásosztály meghatározásának s pusztán aszerinl hogy valaki termelőmunkát végez, vagy sem, nem lehet eldönteni az illető osztályhelyzetéi

Az osztályismérvek fontos tényezője ugyanis a termelés rendszerében elfoglalt hely is (nevezetesen, hogy beosztott részmunkát végző, vagy vezető), és a jövedelemszerzés módja (bér, jutalék, osztalék) és mértéke is. így az elmaradott országokban a mérnök, a teehnfktm olyan mértékben kivételezett helyzetben van, olyan magas a jövedelme (amelyet különben tőkésíthet is), hogy ez már szociális különbség a munkásosztály zömét képező fizikai dolgozókhoz képest

A mi iparunk jelenleg a gépesített, futószalagos termelés szintjén áll; az automatizálás, a komplex gépesítés, egyáltalán a tudományos és technikai forradalom új vívmányait tömegesen még csak ezután alkalmazzuk.

Munkásosztályunk ennek megfelelő képzettsége, anyagi-szociális helyzete mellett a tenne- lés közvetlen Irányítói — Ideértve a technikusokat Is — a munkásosztályhoz tartoznak. Az üzem műszaki, közgazdasági vezető értelmisége és a munkásosztály között Is csökken a különbség, jelentős közeledés ment végbe az előbb említett tényezőkön túl a társadalmi kapcsolatok, származás vonatkozásában. Ez a folyamat azonban még nem fejeződött be, így o műszaki értelmiségnek ez a része nem sorolható a munkásosztályhoz.

A munkásosztály különböző kategóriáinak felsorolása bizonyítja, hogy nem értünk egyet a munkásosztály határait leszűkítő nézetekkel. így azzal ez állásponttal sem, amely a munkásosztályt azonosítja az iparban foglalkoztatott fizikai munkások statisztikai összegével. Részben horizontálisan válnak szélesebbé e határok: a szállítás, a kereskedelem, a szolgáltatások és a mezőgazdaság dolgozóinak egy része is a munkásosztályhoz sorolható. A technikai fejlődés következtében pedig ma már a közvetlen Irányító személyzet (művezetők, technikusok) irányába vertikálisan is tágulnak a határok.

Igen jelentős, mintegy 200 000 fős csoportról von szó. Nagy többségük munkás volt vagy munka közben szerzett szaktudásával, vagy valamilyen Iskola elvégzésével vált a termeié* közvetlen irányítójává. A munkások nemcsak szakképzettebb, legtehetségesebb és -igyekvőbb csoportjáról van szó, hanem politikailag Is öntudatos rétegről. A Csepel Vas- és Fémművek munkásairól végzett felmérés adatai szerint a művezetők 68 százaléka, a csoportvezetők

46.4 százaléka, a technikusok

46.4 százaléka, míg a szakmunkásoknak csak 21,8 százaléka és a segédmunkásoknak csak 7,3 százaléka lett párttag az üzemben. Ennek figyelmen kívül hagyása objektíve a munkásosztály arányának, súlyának csökkentésével jár.

Ugyanakkor ellenkező előjelű túlzásoktól is óvakodni kell. A múltban a munkásosztály fogalmáról, kiterjedéséről folytatott vitában a kelleténél jobban előtérbe kerültek a munkás- osztályon belül végbement változások, s háttérbe szorultak a munkásosztály állandó vonásai, amelyek pedig minden változás mellett, vagy éppen azok révén folytonosan jellemzik az osztályt A munkásosztály határainak, a határesetet képező rétegeknek a vizsgálata esetenként háttérbe szorította a munkásosztály gerincét képező ipari munkásság, ezen belül is a nagyipari, nagyüzemi munkásság kérdéseit. Már pedig a munkásosztály vezető szerepe és a szocialista építés szempontjából a legtipikusabb munkáscsoport a nagyüzemi munkásság. Politikánknak ennek létfeltételeiből es érdekeiből kell kiindulnia. Ez természetesen nem mond ellent annak a ténynek, hogy a gazdasági, társadalmi és politikai fejlődéssel fokozatosan egyre újabb és újabb csoportok és rétegek válnak a munkásosztály szerves részévé.

Blaskovits János

pnífflffiW 5