Dunántúli Napló, 1974. május (31. évfolyam, 118-147. szám)
1974-05-19 / 135. szám
Sztcmiszlav Szivriev Gencso Hrisztozov Egy héttel ezelőtt — pécsi tartózkodása idején — Szta- niszlav Szivrievet, a neves bolgár prázaírót mutattuk be olvasóinknak, aki a Bolgár Hadsereg tisztjeként részt vett hazánk felszabadításában, Baranyában is harcolt, s meleg barátság fűzi országunkhoz, népűnkhöz. Most egy bolgár költőt, Gencso Hrisztozovot ajánljuk olvasóink figyelmébe, szerete- tébe. öt nem a háború szólította hazánkba, hiszen csak harmincnégy, éves, fiatol ember. A szófiai egyetem bölcsész hallgatójaként, induló költőként a magyar nyelv és irodalom Iránti érdeklődés vonzotta ide a 60-as években, s azóta alig múlik el év, hogy újra vissza ne térjen. Kitűnően megtanult magyarul, s legjobb költőinket fordítja bolgárra. Gencso Hrisztozov Bulgária déli részén, a Rhodope egy kicsiny hegyi falujában született. s ma is azon a tájon él. ahol egykor Orpheusz lantja pengett, az európai kultúra forrásvidékén. Akik személyesen találkozhattak vele, a halk szavú, végtelenül szerény, szinte félénk, de nagyszívű és tiszta tekintetű Gencsát barátként fogadták szívükbe. Drága kincsként, akivel beszélve, — akire gondolva is a távolból — tisztábbnak érzi magát az ember. 1970 májújában, amikor először jött Pécsre, egy borússzomorú, esős nopon a bolgár hősök harkányi emlékhelyét is felkerestük. A múlt év végén ismét nálunk járt, $ néhány verset hozott magával. A Harkány című különösen kedves nekünk. Rhodope sziklái között írta: a Tenkes alatt nyugvó hősökre emlékezve. A versben két táj szépsége és két nép sorsa ölelkezik. Szederkényi Ervin Harkány lm testvéreim őrök nyughelye. Keresem őket új tanyájukon. Keresem őket nyugvóhelyükön. Májusi eső pereg, öntözi földjeiket. Villő-leánykák: pillangók lebegnek, dúdolnak örök küszöbök fölött. S reggeli kakasok ébresztgetik őket. Fivéreim, Balkán szülöttei, kik hazátokból ide tértetek, de nagyon messze vagytok I De nagyon mélyen vagytok! Es nem tudok rátok találni egész tavaszon át, Mész nyaramon át. Átölelem virágzó udvaros, balkáni tetős házaitokat... Szegény testvéreim I Hát innen is elvitt sorsotok, elérhetetlen messze, földöntúli távokba veszve... Bede Anna fordításé Hajnali himnusz Korareggel megzendülnek harangjaim.. Korareggel nyárfáim visszhangja felel.. Korareggel benépesedik dombom. Ösvények és sövények zöld csipkéivel ékeskedő dombom... A város zöldje fölött az ég pirosa alatt korareggel megrendülnek harangjaim, korareggel nyárfáim visszhangja felel napkelte előtti hajnali gyülekezet órájában, eszmélkedő füveknek órájában csordultig-töit lelteknek órájában, s áhítatoknak.. .1 A végtelen testvériség órájában I Veress Miklós Győztes Mint valami kiürített raktár a város szívében — sárga tűzfalak, rácsos ablakok, szűk udvar — ez a laktanya. A 16-os hadosztály motoros szakasza tart sorakozót ezen az udvaron. Gajdarov hadnagy a kesztyűjét igazgatja, míg a hadapródőrmester „vi- gyázz”-t vezényel. A hadnagy lassított léptekkel elindul a jobbszárny felé: tisztelgő kezek, játékos fények a kardmarkolatokon, katonatekintetek, melyek majd „elnyelik” a tisztet. Minden nap végignéztük ezt a ceremóniát a kszanti gimnázium teraszáról — helyesebben, a felsőtagozatos lányok nézték, mi meg féltékenységtől gyötörten hallgattunk. Beköszöntött az ősz és az augusztusi hőség után, amelyben minden kifehéredett, a ke- ricsileri mészkövek újból rozsdás színben pompáztak. Ko- junköj mandulásai is esőtől áztattan csillogtak, és Boluszt- ra messzesége egyre közeledett. A százéves platánok monoton neszével ráborult az alkony Kszantira — a város, hogy éhségét csillapítsa gitárszóra zendített, mely ringott a puha homályban. A főutca üres kirakatai előtt tisztviselők, tisztek és rövidzoknis kis görög lányok sétálgattak. A motoros egység parancsnoka is ott sétált egy osztálytársnőnkkel. így, külön az osztagból, nem volt már olyan megközelíthetetlen — sietősen beszélt, a lány meg gyöngyözően kacagott. Alom volt ez, mely beszökött az 1943-as év vészterhes őszébe. A következő őszön én magam is ellépdeltem a felsorakozott katonák oszlopa előtt, elszánt és átható tekintetek szegeződtek rám — engem pedig ez büszkeséggel töltött el. A parancsnoki hatalomtól ittasan nem is vettem észre az idő múlását, míg egy napon a mar- hovagonok kerekei éles csikorgással megindultak a síneken, és a front felé ragadtak engem is. Legázolt rozs és lószerszám szaga terjengett a levegőben, a jancsikályha torkából sárga lángnyelvecskék törtek elő, és vörös színűre festették a csizmáit egy elbóbiskolt katonának. Egy fagyos decemberi napon a csapatszállító szerelvény megérkezett velünk Rakovica állomásra, közel Belgrádhoz. Az új esztendőt a fagytól der- medt Vojvodinában köszöntöttük, majd néhány héttel később bevettük magunkat Dél-Ma- gyarország lövészárkaiba. Az állások előtti tavak fölött rakéták villogtak, a hó haldoklott fényükben. A védelem erősen tartotta magát — már-már úgy tűnt, hogy itt várjuk ki a háború végét — amikor felzúgtak a márciusi csaták, és bekötözött fejemben megnyikordult egy lovasszekér kereke. Mohácsra kerültem, a katonakórhózba. A harcvonalból éjjel-nappal érkeztek a sebesültek — a nővérek leszedték a vértől megkeményedett kötéseket, és a jajgatást felszívta a fehér folyosó mélye. Északnyugaton pedig egyre dübörgött a föld, mi meg, mint kárhozatra ítéltek ébredtünk hajnalban ... Zomborban történt, ha jól emlékszem. A mellettem lévő ágyon nyugtalanul forgolódott egy könnyű sérülést szenvedett önkéntes, és folyton azt hajtogatta, hogy megérett már a bor. Az ő házában eddig még nem járt katonatiszt, mint mondta, ezért engem választott ki vendégének, és biztosított, hogy olyan bort fogok inni, amitől fiúgyerek lesz. Érdes hang szólalt meg mö- güle: — Jobb, ha leány... Nézd, mi történik a férfiakkal) Felkönyököltem, mert úgy tudtam, hogy az önkéntes mögötti ágy üres. A párnába egy gézcsomó süppedt A fekete bajusz és a takarón kinyújtott kéz árulták csak el, hogy a sebesült háton fekszik. Mintha megérezte volna magán a tekintetemet — keskeny ajka megrándult. Nem hasonlított sem mosolyra, sem másra, mert az arc többi részét kötés borította, ta. — Mikor hoztak be, pajtás? — kérdem. — Nem mindegy, hogy mikor? ... Az a lényeg, hogy idehoztak. Ismerős volt a hang. A bajusz és a keskeny száj is. Próbáltam valamit az emlékezetembe idézni, de nem sikerült, elveszett a sok ismerős hang káoszában. Éjszaka a sebesült fetnyőgött — éreztem, hogyan próbálja visszafojtani a hangját, de nem bírta. Rosszul volt. Egy ellenséges akna leszakította a lábát és megvakította — a szája körül szétszórt kék pontok még jobban kiélezték arcának halott sápadtságát. Jajgatott, engem meg valami különös, aljas megkönnyebbültség árasztott el: nekem mégiscsak van legalább egy szemem és a lóban is majdnem épp ... Megérkezett az ügyeletes oe- vos, megállt az ágya mellett: — Hé, Gajdarov I1 Ilyen vidám név és egyszer csak jajgatás ... — A név h vidám, minden vidám, én meg jajgatok ... Hirtelen megvillant valami az agyamban. Ugyanaz a tré- * * Dadós (esalédnéri C meletes épület, mögötte tekinté- lyes kert, úszómedencével. Amikor 1945-ben, közvetlenül a háború után, Becher ide költözött, a védettség és kivé- telezettség jelképe lehetett Nemcsak a ház, a környék is, ahol abban az időben a kormány tagjai laktak, hasonló kertes villákban. Berlin romokban hevert, a város utcáit 70 millió köbméter omladék borította, s Niederschönhausen ápolt kertes nyugalma mindenképp a védettséget jelentette. De ez a védettség is látszólagos. Becher közéleti hajlama végre munkaterületet kapott, a feladat azonban sokkal nagyobb volt, mint ami valaha is német művelődési miniszter vállát nyomta. Becher szervez, intézkedik és ír, ezekben az években is sokat, amit csak a feladat diktál, a feladat pedig felmérhetetlen. „Köszönettel tartoztok nekünk” - írja utolsó évei egyik versében, amikor mór maga is tudta, hogy felőrölte a munka. S ha visszanézett, így láthatta életét, folytonos tevékenységben, megtorpanás nélkül, csak a célra függesztve-.szemét Messziről indult, a müncheni ifjúkor polgári jólétében expresszionista verseket írt, s mint a kortárs-költők, Dehmel, Werfel, Trakl vagy Benn. De amikor a munkás- mozgalomban felismerte hivatását és feladatát, mago jelölte ki sorsát, s az elképzelt új Németország egyszerre volt álom és valóság, lehetőség és következetes harc, most már életre-halálra. A hatalomra került fasizmus elől menekülnie kellett. Prága, Brünn, Párizs életének állomásai, majd 1935-től Moszkva. Dolgo- ■•ószobóia falón fénykép: moszkvai otthona. „Úgy élt, mint egy diák” — mondja a Becher-archívum egyik munkatársa; kis könyvállvány, asztal, ágy, a széken, ke- zeügyében, könyvek. De itt a niederA költő háza Johannes R. Becher emléke Berlinben schönhouseni védettségben is egyszerűen élt Bár a ház tágas, a hatalmas kerttel szinte valóságos birodalom: a dolgozó- szoba puritán. A falon női fejet ábrázoló relief, ami még a párizsi időszakból való, három régi rézmetszet; német városképek, talán a hajdani családi házból hozta őket magával, a falak mentén könyvállványok. De nem is olyan sok könyv, legföljebb kétezer lehet „Kis csomaggal érkezett vissza Moszkvából" —- mondja az archívum műn- kartársa —, „csak a legszükségesebbet hozta magával". S a legfontosabbat — tehetnénk hozzá: töretlen hitét és munkakedvét Fényképek, c koraiakon nyurga, sovány fiatalember, a későbbiekben már a német kultúra irányítója: az agg Hauptmann mellett, akit ő vitt Berlinbe, rögtön visszatérte után, mintegy jelképezve az irodalom egységét Aztán Thomas Mann társaságában Weimarban, a Schiller-ün- nepségen, beszédet mond, felszólal, dedikál, — mikor ült hát le íróasztalához, melyen tollak, ceruzák, papírok sorakoznak, az alkotás eszközei és jelképei? Lehet, hogy az ünnepi emelvényeket szívesen felcserélte volna íróasztalával, s a niederschönhauseni villát akár egy albérleti szobával is. — És az özvegye? — kérdezem a hölgyet, az archívum munkatársát. — Az emeleti részt lakja, ezért nem lett múzeum az egész ház. Tavasztól őszig Bad Saarowban él, a nyári lakban, de ősszel visszatér ide. Amit a költő őrökül hagyott, igazán nem kevés, akkor sem az, ha a napi feladatokat jelentő alkalmi munkákat mellőzzük. De mit vitt magával? Valószínűleg sokkal többet, mint gondolnánk. A felszabadult Németország nogy költője volt Tudta saját ^lentőségét, de magányosságát is tudtok azt is, hogy az épülő Németország számára fontosabb a helytállás őszintesége, a meggyőződés tisztasága, mint a csiszoltsóg, a műhelymunka kimértsége. De ő azért nem adta alább. Versei akár egy poétika iskolapéldái is lehetnek: a rím, a ritmus mindig hibátlan, s a szonett, melyről terjedelmes tanulmányt írt, nála lépett ismét régi jogaiba. M gy szólt a költőkhöz, egy kicsit szl- gorúan, de aggodalommal is, mint aki az ügyet félti, a költészet ügyét, s számonkérve azt is, amit ő már nem írhatott meg. A költészet a romeltakarítás éveiben mindenképp háttérbe szorult, pedig Becher számára akkor is éppen olyan fontos volt, mint a könyvtárak, múzeumok megnyitása, mert az élet költészet is, az iszonyat után, s a romok fölött is meg kell szólalnia a dalnak. Pályája kivételes egység, s aki innen, a niederschönhauseni házból visszanéz, az egyre emelkedő utat is látja, amelyen Becher haladt a halhatatlanság felé. Csányi László fás hang, amelyik a meleg kszanti estéken megnevettette az egyik osztálytársnőmet, Együtt kerültünk az egészségügyi szerelvényre, majd a hadsereg kórházának szemészeti osztályára. Kint, Szófia parkban tavasz volt, és a hadnagy nem láthatta. Ellátogattak hozzánk süteménnyel a nőegylet küldöttei — zsivajukban érződött a kötelességteljesítés büszkesége is, a vak hadnagy meg csak hallgatott... A tavasszal, pontosan húsz év múltán, ismét találkoztam Gajdarov hadnaggyal. Harckocsizok ünnepelték a Győzelem Napját Szófia mellett — Gajdarov győztes volt, és egy fáradhatatlan szerkesztőség az ünnepség résztvevőivé tett minket. Simára borotválton fogadott a házában. A szemüveg violaszínű üvegére fehér egyenesszögeket rajzoltak az ablakok. Műlábán a cipő szárazon kongott a fényes parkettán. Kék öltönyt viselt, nyakkendőjét idegen kéz kötötte meg. És mosolygott. Mosoly volt az, és mégsem — inkább bűntudat. A vakok megérzik azt a kellemetlenséget, melyet nekünk okoznak ... — Ugyanaz I — kiáltotta« fel. Valóban, nem változott meg nagyon, de én úgy gondoltam, hogy ő is őrzi a látók hiúságát. — Ugyanaz!..; —■ Ismételte meg. — Én valóban nem vehetek észre semmiféle változást ... Kezdetnek nem rossz! Mondtam neki, hogy siessünk, de ő a karosszéknek támaszkodott: —■ Félek az ünnepségektől... Félelemről beszélt, de hangjában ingerkedés bujkált Lehet, hogy már látta magát az emelvényen kiültete oda, mint példakép, és nem tudta, hogy induljon-e, vagy inkább maradjon. Kerestem a szavakat, amelyek közelebb hozhatnának bennünket, de néha a szó kevés. Odahajoltam a karosszékhez: — Hát ml nem mulathatunk egyet?... — Látod, ez már más ... Nem éreztem, hogy egy vak embernél vagyok. Gajdarov felém fordulva beszélt, rám szegezett „tekintettel”. A hamutartó felett egymásnak ütődött a kezünk. — Nézz egy kicsit jobban oda — mondtam —, még megégetsz. Megrázkódott a válla a nevetéstől. Vidám lett a hangulat. Elmesélte, hogy mit „olvasott”, mit „látott” az utóbbi időben. Most vált világossá előttem a tegnapi telefonbeszélgetésünk is, amikor Gajdarov, aki megérezte zavaromat, így szólt: — Én egészen természetesen érzem magam a tárgyak között. Te beszélsz velem telefonon, és kialakul valamilyen kép benned a környezetemről, én is így vagyok ezzel. Anélkül, hogy látnám a Vitosát, ott van a képe az emlékezetemben. Ezt a valamit, ezt a „látást” kiterjesztem az egész világra ... Most már indulhattunk. Zászlók es katonák között lépdeltünk. A garnizoij díszegysége négyszög alakban sorakozott fel, fölöttünk a hangszóró a győzelem kivívásának eseményeiről beszélt. Az emelvényen egy tiszt szónokolt. Ö túlságosan távol, a hangszóró meg túlságosan közel volt ahhoz, hogy egy egészet alkossanak. Fotóriporterek szaladgáltak le s föl, vállukon vakuval. Hiú törekvésük, hogy rögzítsék a történelmet, nagyon őszinte volt, és az esemény valóban jelentőssé vált. Egy dísz- zubbonyos tiszt udvariasan székeket hozott, és mi helyet foglaltunk a lombos topolyák haj- vány zöldje alatt. Mindenről beszámoltam Gajdarovnak, ami körülöttünk történt, ő meg helyeslőén bólogatott és csodálkozott azon, hogy valaha mindez milyen fontos volt számára. A közelünkben türelmetlenül várakoztak a zenészek. Rézhangszereiken arany napocskák viliództak. Emlékeztettem rá, hogy a kórházban elfelejtette a színeket, és csak a sárgáról volt valami halvány emléke, melyet a fúvószenéhez fűződő élményei tartottak életben. — Látod, ezt egészen elfelejtettem — csodálkozott Gajdarov. Most meg egész színorgia kavarog állandóan a szemem előtt... Szemekről beszélt, de azok örökre kialudtak a beesett szemhéjak alatt. Az emberek különböző fontos dolgokkal voltak elfoglalva: álldogáltak, figyeltek, fényképeztek, úgy helyezkedtek, hogy a filmfelvevő kamera elé kerüljenek, Gajdarov pedig emlékezett arra, hogy hogyan hajszolta őt a pánikba esett parancsnok egy aknamezőre motorosszakaszával, az ellenséges géppuskalövésre, és arra, ahogyan a katonái cipelték a véres éjszakában vakon, láb nélkül. Körülöttünk a háború után! nemzedék tisztjei — számukra a háborús történelem a tények és a hadműveletek művészetének egy szerencsés fedezete, én meg szerettem volna valahogy felhívni a figyelmüket a drával hadnagyokra is ... Amikor Gajdarov megpróbált felülkerekedni sorsán, nem volt szándékában példaképpé válni. Sőt mondott valamit azoknak, akik kitalálják a nemes szerepeket, azért, hogy inkább szemrehányás legyen belőle a többieknek. A vak hadnagy kitüntetéssel végzett a jogi karon, nem azért, hogy csodáljuk őt Láttam a tanulmányait nemzetközi jogból, a magnetofonokat, melyek feltárják előtte nagy emberek gondolatait és amelyekre jogi értekezéseit diktálja ... Szerettem volna odaállni a felsorakozott oszlopok elé, és parancsot adni a tisztelgésre a pattanásosképű tisztiiskolásoknak. De az én öreg barátom csak ült a széken sötét szemüvegével, kék öltönyében, távol a világtól, melyben fotóriporterek szaladgáltak, és a hangosbemondó pontos egymásutánban sorolta a győzelem tényezőit. Irodalmi és művészeti oldalunkat a Béke és Barátság Hónapja alkalmából a baráti szocialista országok alkotóinak műveiből állítottuk össze.
