Dunántúli Napló, 1974. március (31. évfolyam, 59-89. szám)
1974-03-31 / 89. szám
Somoskői Lajos Paraszt Orfeusz dala Pardi Anna Cipőnk ormán a por Kisbojtár-csodálta pacsirtaszárnnyal, érett piros alma-fényű tisztasággal, féldinnyehéjban őrzött álmaimmal, törött-cinkeszárnyü félszeg vágyaimmal, kocsi szalmát érő tenyereimmel, kéthetenként váltott foltos ingeimmel, kilenc mázsa búzáért elkelt váltóimmal, kilenc mázsa árpára becsült lábaimmal, alázatosságomért fizetett kilenc juhsajttal summás ebédektől falni tanult haraggal, kenyérrel, vöröshagymával, sóval, béresek-adta kis utravalóval, bottá lecsonkított körtefaággal.., hozom akaratom játéktalan gyerekkoromból, kamaszkoromból, minden korszakomból ki ne fogyhassam a tennivalókból! Dallam fürtöket fonhassak ragyogni ménkarcsu rakéták szálló tüz-sörényébe, Orfeusz énekeire taníthassam a bolygók magányát, a születő és a haldokló csillagokat! Amit átéltünk, Anyám, pontosan kiválik kertvégeken, ajtókilincsek előtt Ó, halhatatlan az a ringlófára repülő madár cipőnk ormán a por, a bedűlő léckerítés, a szél szomszédolása, halhatatlan az almák kocsányán lógó barna est, érte megyünk, értünk jön, eltemet, felráz, mint a szózat: egy nappal megint kevesebb, halhatatlan a szilvakék sziszegés: ereszkedjék meg, kerüljön hozzánk közelebb az ég, hogy ő mi legyünk, ne a messzeségtől újra meg újra elszakadó dallam. Ó, halhatatlanok azok a reggelek, tejként forr a dér, a mozdulat fele szokás, fele remény, te maradsz, én indulok arra, amerre te nem mertél. Mohácsi Regős Ferenc rajza. SIMON LAJOS TITÁN Almomban megnőtt az erőm: s ölbe kaptam Magyarországot. Előbb dajkáltam, mint a gyermeket, aztán cipeltem, mint Titán a földet, majd úgy emeltem homlokom fölé, mint ágacskát a Szabadságszobor, Majd lábujjhegyre álltam, hogy legyek nem kisebb, nem több, éppen akkora, akár a földet hordozó Titán. Zsámolyt is tettem lábujjam alá, Bakony bazaltját, Gerecse kövét, hogy kincsemre, kit égfelé emeltem, zúgjon a zápor, zuhogjon a fény, legyen már végre őserdő-kövér. \ S ha sarjad rajta gazdag vetemény, el ne takarják óriás fák, hát lábujjon és hegycsúcsú-zsámolyon emeltem égnek kincsem: a hazát. S szinte igaz volt, szinte nem csoda, hogy arcom völgyén ömlött a Duna. Pálinkás György Részvétlen ü * eltereljük a szót talán egy másik életünkre tartogatva de kibetűzhető lesz-e mindez elkövetkező emlékezetünkben K inyitotta a szemét Piros. Piros csík a függönyön. Mellette karika. Zöld. Biztos, hogy zöld? Behunyta a szemét. Nem is biztos, hogy színeket látok. Mióta nem láttam? Egyszer bejött hozzá egy nő, szép volt, nevetős, körülnézett, „borzalmasak ezek a fdlak, hogy tudja elviselni? Piszkoslila, vagy nem is lila, szürke, drapp, és ez a bútor... pedig a lakás kedves is lehetne.” A nő magabiztosan üldögélt időnként a falra bámult. Nem mert hozzáérni. Hazakísérte. A kapuig. Utána egy hétig ki se mozdult. A nőt várta, aki megígérte, abban a pillanatban, ha látni akarja, megkeresi. Persze, nem jött A szomszédtól bort vett. De- mizsonnal. Undorodott a szagától, ízétől, a mámortól, ami nem is mámor, csak át lehet aludni a napokat, estéket, éj» szakákat, ha felébred, főz egy lágytojást, darabka kenyér, fél liter bor, a zsibbadás, úgy érzi, megdöglik, ettől kicsit fél, azért megkönnyebbülés is, hogy vége lesz a bulinak. Végre vége. A lila falból áradt a hideg. Be kellene fűteni. Minek? És kinek? — Ide figyelj — mondta a nő —, úgy élsz, ejh, mit, nem is élsz, vegetálsz, mint akinek már szava sincs, gondolata se, vagy mozdulata, nem fulladsz meg? Valamit csinálj. Mit tudom én, mit, tőlem kérdezed? Most éppen én se csinálok semmit, ülök melletted és dumálok. Igen? Szeretsz? Kár. Megkereste a pálinkát, amit Gyulától kapott. Kortyolva itta. Na és? Ha nem csinálok semmit? Felneveltem három gyereket. Hármat. Rájuk ment húsz évem és nincsenek sehol. Az állásom is rájuk ment Naponta találkoztam velük a buszon. Otthagytam az állásomat. Arra is ráment húsz évem. Emese nagyon szép lett, egyszer láttam a posta előtt, meg se ismertem — akkor már két éve laktam ebben a lila lyukban — arra figyeltem fel, micsoda szép kislány! Szia apu, hogy vagy, tényleg megváltoztam? Ja, jövő hónapban megyek férjhez, á, nem szered az ilyen bemutatkozási cécókat a srácom, igazán kedves tőled, hát ha annyira akarsz, egy csillárt vehetsz, de az esküvőre ne gyere el, tehetek róla, hogy nem bírjátok egymást anyával? Jaj, apu, meglátogatni, van is erre időm, ugyan, mikor volt az, amikor vasárnap a Mecsekre kirándultunk, na és te? Miért nem nősülsz meg, nem is vagy még öreg, na szia, látod, most is rohanok ... Amikor újra felébredt, a rádióból tudta meg, hányadika van. Lágytojás, szelet kenyér. Visszafeküdt az ágyba. A rádió mellett újsából kivágott sztárfotó. Emesére hasonlít. Emese. Mese. Férjhezment. A kisebbik lány tizenötévesen szökött meg azzal a fiúval. Egy hétig kereste a rendőrség. Amikor előkerült, nagy esküvőt rendeztem. ibolya gyönyörű volt, fehér ruhában, koszorúval. Anyán* Pál Rita: Mese, mese, Emese... és a rokonok elhúzódtak, szép, szép, csak persze ez már nem lány... Ibolyát két éve nem láttam. Miklóst, a fiamat se. — Valahol elhibáztad, nem gondoltál még rá, hogy valahol elhibáztad? — kérdezte a nő. — Szerettem a gyerekeimet Mindenre képes voltam értük. Nem tudom, hol hibáztam? — Minden szülő hibás, ha egyszeriben‘más bolygón találja magát tőlük... — De hol, mit tettem rosz- szul? Nem tudom. — Most már hiába Is tudnád. Vége. Próbálj meg élni. — Nem megy. — Nyisd ki a gázcsapot Tisztességesebb lenne, mint így... — Maradjon velem. — örült! Nem is ismer. Hányszor látott? Tízszer, ötször, háromszor? A virágok az ablak előtt kó- kadoztak. Megnézte a naptárt Fogalma se volt, hányadika lehet A rádió újra bemondta. Borotválkozott, felöltözött Átment a szomszédba. Nem láttak egy zöldkabátos nőt, aki kopogott nálam? Nem, senki se kopogott Azért járhatott itt Kereshetett. Talán este, és nem vették észre. Mélyen aludhattam. Még két napot várt. Elolvasott egy könyvet Megöntözte a virágokat A nő résnyire nyitotta az ajtót összébbhúzta magán a köpenyt — Mondtam, ha hiányzik, megkeresem. — Annyi mindent szeretnék mondani, nagyon fontos, hogy... — Semmi fontosat nem mondhat nekem. — Valahol megvárnám holnap. — Tudja, hogy nézünk ki? Akár a rabok. Ócskán hangzik, de így nézünk ki. Mit akar? Menjen I Az arca fehér volt, a hangja magabiztos; kegyetlen. „ ... nyisd ki a gázcsapot. Tisztességesebb lenne, mint így élni..." Valahogy ezt mondta. Kimosom a zoknimat Betűtök. Elsején már dolgozom az új helyen. Veszek néhány inget, néha húst eszem. Nagyon sok nő van, aki szeretne férjhezmen- nt — Hiányzik magából a tartás — ezt is mondta a nő. — Van fogalma, mit éltem át? Várjon, előkeresem a fényképeket, a lányaim, tessék, ez Emese haja, tízéves korában vágatta le az anyja, az Ibolyáét meg eladta egy fodrásznak, mit szól hozzá, száz forint Ibolya hajáért? — Térjen észhez! Haj, fényképek.... Itt áll csupaszon. Nem pusztult el. Élni kell. — Segíthetne. Segíthetnénk egymásnak. Sohase bántanám. — Engem nem lehet bántani. Megfoghatják a hajamat és vonszolhatnak a földön. Akkor se bántanak. — Irigylem. —■ Mert nincs mesém? Nem is lesz. — Mindig utáltam ezt a szobát Mióta itt járt a zöldkabátos, még jobban. Talán azért mert amíg ült a széken, úgy éreztem, otthon vagyok. Ki tudná ezt megmagyarázni? Hiszen ütött. A szavaival, a szemével, félrehúzott szájával. A kezével is. Igaza volt Valamit mondtam, megsértettem. Otött Égett a bőröm és még csak nem is haragudtam. Rámcsodálkozott, „ilyet még sohasem tettem, nem hittem volna, hogy képes vagyok rá. Ügy látszik, már csak ütni tudok.. Végül is nem tudok róla semmit Azonkívül hogy van, neve is és lakáscíme, meg a többi. Jó se volt hozzám, pedig a szemébe belefért volna a jóság is. Egyszer úgy tűnt, sírni kezd, de aztán nevetett. Látta rajtam, mindent meqtennék érte. — Tudja, hogy fogadnám el? — kérdezte végül. Ha valahol ketten lennénk egy szigeten. A sziget közhely, de valóban csak így fogadnám el. Feküdnék a sátorban, hetekig nem is szólnék. Maga meg hozná nekem a banánt, narancsot. Este bejöhetne a sátorba, mert egyedül félnék. Csupa érdek. Nem látja. De a valóságban érdek sincs, ami magához kötne. örüljön neki. v — Persze, nyalábszám vinném a banánt, narancsot. De itt nincs sziget. Kérjen reálisabb dolgokat — Nem adhat nekem sem» mit Talán meg kellett volna csókolni, erőszakoskodni, megtörni, visszaadni a pofont A nőnek tulajdonképpen igaza volt. Pacal lettem. A barátaim unják a szöveget hogy a gyerekeim, az életem... Unják! V alamelyik nap őzt álmodta, gyalogol. Vége- hossza nincs, úton gyalogolt egy réten, időnként a folyóhoz ért, a vízben halak úszkáltak, nézte őket és boldog volt, sietett, várták talán, nézte a vizet és boldog volt Be kellene fűteni. Fázom, és valami melegét enni. Levelet írni a barátomnak. El is mehetnék hozzá. De ha írok, biztosan eljön. Kicsit kuszára sikerült a levél. Elindult feladni. A zebrán hajszál híján nekn ment egy kocsinak. Egy másik zebrán a busz fékezett az utolsó pillanatban. A levelet nem adta fel. Furcsa nyugalom zsibongott benne. Valami jónak kell történnie velem. Kell! I I Hetek múlva se történt Egy pocsék estén beállított a nő. Leült hallgatott — Mostanában mór nem is borotválkozol? — kérdezte aztán. — Miért jöttél? —■ Hogy nézzelek. Ahogy ujjongsz értem. — Miért jöttél? — Túlságosan elcsendesedtél. Féltem, hogy még jobban kikészítettelek, pedig nem is akartam. — Élek. — Látom. ■— Mit akarsz tőlem? Az orcádon láttam, amikor rámnyitottál, valamit vársz. — Vártam? Lehet De te nem tudsz belőlem kihozni semmit És ez a legfontosabb. Mire képes, mennyire több az ember a másikkal... nő a kabátjába bújt A férfi tudta, hiába szólítaná. Meg se fordulna. Nézte a lila falat. Valamiféle fájdalmat is árj zett
