Dunántúli Napló, 1973. december (30. évfolyam, 320-348. szám)
1973-12-09 / 328. szám
DON CARLO Verdifelújítás a Nemzeti Színházban Több, mint száz éve, 1867-ben mutatták be Verdi operáját, a Don Carlost Párizsban. Igen mérsékelt sikerrel, aminek több oka volt. Elsősorban az, hogy a művet epigonnak' tartották — hiszen az akkori nagy francia siker, Meyerbeer: Afrikai nő c. operája hasonló gondolatokat, szereplőket kínált: így pl. nagy inkvizitor szerepet, a „parasztok” színpadravitelét és így tovább. De sokkal inkább dramaturgiai fogyatékosságokkal lehet magyarázni ennek az első változatnak fogadtatását: Schiller szabadság-drámájából meglehetősen gyenge operalibretto született. így változtatni kellett a szövegen, sőt, a felvonás-beosztásokon és ennek megfelelően a megzenésítésen is: Verdi 1883-ban és 85-ben foglalkozott ismét az operával, de még évtizedekkel később, 1929-ben Werfel is erős átalakításokat javasolt — és jórészt ebben a formában hangzik el az opera napjainkig. Érthető ez az igyekezet, hogy' „megmentsék” a darabot, hiszen itt Verdi legszebb műveinek egyikét alkotta és a szöveg alapja nemes szépségű. Tudjuk, Schiller drámájából Beethoven is idézett naplójában, s ez a motívum:*a szerelmi dráma és az ország-tragédia összefonódása később is sokakat megragadott. Kétség kívül, ebben a" ,,végleges” változatban sem könnyű követni a cselekményt — de legalább a főbb szituációk és jellemek elénk rajzolódnak. Tegyük hozzá, elsősorban a zene segítségével, és az olyan produkciók szuggesztív hatására, mint amilyen ez a felújítás Pécsett. ^ Izgalmas rendezés Lányi Viktor több évtizedes fordítását Hiisch Bence dolgozta át, s így a szöveg csaknem végig jól érthető-követhető. A négy felvonást csak egy helyen- az eredeti második felvonás lezárásával — „törték ketté”, azaz itt tartottak szünetet, így fokozottabban érvényesültek a zenei összetartozások, a jelenetek kontrasztjai stb. S a tempó is pergőbb lett — hála a rendezésnek. Eck Imre a rendezés mellett a díszlettervezés feladatát is vállalta. Koncepciója érdekes: mindvégig naturalista díszletek helyett egy rácsrendszert szerepeltet a színpadon, gyors mozgatásokkal ebből alakul a lugas, börtönrács - meg minden, s csak egy-két konkrét „bútorral" utal a helyszínek váltakozására. Természetesen: a rácsrendszernek szimbolikus jelentése van, jelzi az összefonódásokat, elválasztódásokat, sőt a különböző időket, dimenziókat Mindezt hangsúlyozott világítási effektusokkal „erősíti”. Csaknem mindenhol meggyőz elképzelésével, mely áz opera egygondo- latiságára utal elsősorban, és nem is hiányoljuk az impozán- sabb, látványosabb képeket. De: a következetesség nem mindenhol erény az effajta romantikus opera esetében — legalábbis erre a diszlstezésre vonatkoztatva. Fülöp király szobájában a szereplőknek pl. kerülgetni kell a „kerítéseket" - ki tudja, miért nem helyezték ezeket a színpad szélére? Vagy: a kerti jelenet „lugasa” sem illúziót Ga'ambosi László: Bátorító Gyönyörűség aranykelyhe, bátoríts a szerelemre, bátoríts az ölelésre, ölelésből ölelésbe. Fordul a Nap sugár-száron, nefelejccsel szórt a lábnyom, nefelejccsel szórt az arcunk, fényességből fénybe tartunk. j Fénybe tartunk, magasságba, szerelemnek otthonába. Gyönyörűség aranykelyhe, bátoríts a szerelemre! Térjünk meg a puhaságba: mindent-együtt oltalmába. Térjünk meg a keménységbe: mindent-együtt reménységbe. Mindent-együtt reménysége; reménységből reménységbe. Tárulkozzál Világosság! Tárulkozzál Orök-Országí keltő, rács nélkül, csupán fényekkel többet el lehetett volna ez esétben érni. Apropos, fények. A máglyaénetés egy pillanatában valósággal mennyei fény önti el a színpadot — ami ismét csak megkérdőjelezhető. De, és ez a lényeg, mindezen esetleges negatívumok ellenére, a rendezést dinamikusnak, izgalmasnak éreztem. És legfőképpen: zeneinek! Amit látunk, soha, sehol sem vonia el figyelmünket a zenéről. És többségében milyen jó a szereplők mozgatása, sőt, néhány színpadkép az alapvetően - és itt helyesen — sötét tónus ellenére is kifejezetten vonzónak, szépnek hatott. Gombár Judit jelmezei hagyo- mányőrzőek, találóan jellemzik a szereplőket és a helyzeteket. (A kivégzendők sisakjával, annak Ku-Klux-Klan jellegévei azonban nem tudtam kibékülni.) Á kórus szereplése nem hatott a reveláció erejével, de jó néhány szép hangzás, megoldás dicséri Károly Róbert karigazgató hozzáértését. Persze, nagyobb létszámmal még teltebben, tömörebben hangzottak volna a karjelenetek. Verdi-atmoszféra Az előadás legfőbb erőssége Breitner Tamás vezénylése! Igazi Verdi-atmoszférát teremt, ragyogóan ismeri-szereti ezt a stílust, a művet, s elképzeléseit csaknem maradandóan képes megvalósítani. „Csaknem" írtam, mert az ó odaadása, igyekezete sem volt elég a kürtgikszerek, pontatlanságok teljes elkerüléséhez. (Különösen az első rész hatott néhol kissé idegesnek, el- fogódottnak — főképp o színpadon. Ekkor erősödött meggyőződésünk, hogy a november 30-i premier még nem adta a produkciónak azt a fényét, ragyogását, amit a későbbi előadások bizonyára meghoznak.) Breítnernek köszönhető elsősorban, hogy izzás és feszültség övezte az est legnagyobb részét. Nagyszerűen építkezett! És olyan hangzásokat, drámai forrponto- kat hozott létre, melyeket nemcsak a budapesti, de — nyugodtan írhatom — bármelyik európai operaház megirigyelhet. A pécsi társulat rangját jelzi, hogy kettős szereposztásban hozhatták színre Verdi remekét E felújítás alapján azonban most csak egyik - az első — szereposztásról, az itt látotthallott tolmácsolásokról számolhatok be. Kimagasló alakítás Mészöly Katalin Eboli hercegnője! Hangban, játékban envaránt megragadó, sőt utolsó nagy jelenetében valósággal lenyűgözői Magas hangjai gyönyörűek, nagy vivőerejűek, s adottságaival kitűnően is bá nik a művésznő. (Az első részben azonban még nála is éreztünk bizony ' znsógokat.) Kitűnően formált Németh Alice Erzsébet királyné szerepe is. Talán a megszokottnál kissé líraibbá formálta alakítását, de végig tudatosan, átgondoltan szárnyalt hangja: neki köszönhettük az előadás legérettebb, talán legdifferenciáltabb énekesi teljesítményét. Kisebb szerepében kitűnt Gyutay Edit,A férfiszereplőkről hasonlóan sok jót írhatunk. Marczis Demeter II. Fülöpje komoly, rangos alakítás. „Nagyáriája” az est egyik fénypontja! Máshol is érezteti a szerep súlyát, erejét, noha mélységei nem olyan elementáris szépségűek, mint magasságai. Horváth Bálint, a címszereplő most is feltűnt ritka hangszépségével, különösen a magasságokban. Valódi olaszos fényű és erejű hangja van. Ám ebben a szerepben fokozottabb igényekkel kell szembenéznie: szép megoldásait nem ronthatja hangelcsúszásokkal, intonációs- és más éneklési problémákkal. Ha valakinek érdemes, sőt kell jó mestertől’ tanulnia — az ő, hiszen nem mindennapi hangját csak akkor és. csakis úgy tudja teljességében kibontakoztatni. Horváth fiatalember, jóformán még pályája kezdetén áll. Hogy ez a pálya meddig és hová ível — érzésem szerint messze, magasra ívelhet. — csaknem kizárólag rajta múlik. Bolla Tibor Posa márkiként szokott megbízható, átgondolt alakítását nyújtotta, de magvasabb, teltebb hanggal még maradéktalanabb élményt adott volna, akárcsak a Főinkvizitor szerepében Németh József, akinek drámai képességei csak a forrpon- tokon bontakoztak ki, igaz, akkor elemi erővel, és ilyenkor felnőtt a szerep megkívánta ranghoz. Mindenesetre Németh József hangjában-éneklésében is van, bőven van kiaknázatlan lehetőség, szép jövőt ígérő „tartalék”. Kovács László (V. Károly) és Gurszky János (Ler- ma gróf) kisebb szerepükben hasonlóképpen rátermettségüket bizonyították. Jó produkció Egyenetlenségei ellenére is jő produkció a pécsi Don Carlos. Egy felnőtté vált operatársulat ajándéka ez az előadás: nemcsak Verdi remekével ismerteti meg az érdeklődőket, hanem az olasz operajátékkal, a vérbő romantikus stílussal. S mert az előadók hisznek ebben a zenében, azt képesek átlel- kesiteni, s tovább szuggerálni: így találnak utat a ma közönségéhez, Juhésí Előd Kolbe-kiállítás Hat-nyolc évvel ezelőtt gyer- mekrajzkiállítást rendeztem Mohácson egy általános iskolában. A téma a busójárás gyermeki képzeletvilágot ma is felcsigázó élményének a feldolgozása volt. Vizuálisan felfoghatóvá tenni és kifejezni tudni! Neer Ádám nyolcadikos és Legányi Jenő elsős tanulók rajzát mindmáig megőriztem magamnak. Az én szememben ezek tulajdonképpen a maguk nemében remekművek. Az élmény felidézését, újraélését érzékenyen visszaadó munkákat Kolbe tanár úr tanítványai rajzolták. Azt hiszem, nem rendhagyó, ha egy alkotóművész művészetének továbbrezdülő fázisában érjük tetten. Hisz az igaz művész mindenkor tanít, nevel, láttat és nemcsak a megélhetés biztonságát nyújtó fizetés arányában, hanem egy belső szükségszerűségtől sárkalltan. A festő többet, mindenesetre mást, bizonyára szebbet és igazabbat lát bele a köznapi valóság tárgyaiba, mint mi, azaz, hogy képes meglátni a törvényszerűt. Felfedi a rendet és megérzi a harmóniát. És ezt a festő által „felfedezett" világot az érzékeny gyermeki lélek számára is kifejezhetővé varázsolja. Nem tudom, csak sejtem, hogyan taníthatott Kolbe tanar úr. Bizonnyal a fantáziát, a képzelőerőt tornáztatta elsődlegesen és az élmény belső képi rendezését szorgalmazta, amit befejezhet aztán a kéz munkája. Lendületesen kavargó vonalak, színek harsogó foltja és a papír fehérsége, ceruza és ecset a szükséges kellékek, és máris felszabadulhat a lélek és szárnyal szabadon s nem rónául minduntalan görcsbe. A művész kifejezi önmagát, lelkivilágának érzékenységét, képzelőerejének gazdagságát egyaránt S a kép ürügyén magáról az alkotóról is képet alkothatunk! Miért mondom mindezeket? Mert a Kolbe Mihályról alkotott összképbe beletartozónak érzem. A pedagógust és az alkotót nem lehet kettéválasztani, jóllehet a festő életművének maradandóbb fele az alkotás maga. Kolbe pécsi kiállításo az elmúlt évek munkásságát mutatja csak be, tehát ki kellett tágítanunk az ismeretek körét Tudjuk, de tán nem- árt felidézni, hogy több. mint 40 éve került először Mohácsra, még főiskolás korában, s ez az első találkozás, első élmény végleges idetelepedést eredményezett. Tudjuk, hogy a negyvenes években művésztársakra lelt a kitűnő Martinszky házaspárban, de ez idő tájt Árkayék is gyakorta megfordultak ott, és a pécsi művészekkel is — mindmáig — szoros baráti kapcsolatba került Ezek azok a hajszálerek, melyek a képzőművészeti élet vérkeringését jelentették a számára, a művészközösség ösztönzését Mindez azonban önmagában —- sokak példájával bizonyíthatnánk — vajmi kevés ahhoz, hogy kikerülje a magány buktatóit, a könnyebbik lehetőséget a járt utat, az olcsó, napi sikerek csábító vonzását Látszólag könnyű feladat Kolbe Mihály festői portréját megrajzolni. Tiszta, egyszerű emberi karakter, következetes, emberszabású életmű. Saját lehetőségeinek körét soha nem lépte át, ezen belül viszont a teljességre törekedett A világ dolgaiban, a művészet rendkívül szerteágazó bonyolultságában is tájékozott, a nyitott szemmel járók közé tartozik. Festői témája a mindennapok életét kísérő természeti jelenségek, az emberi életet környező mikrovilág — makrogazdagsá- ga. Első olvasásra tán paradoxnak hat ez előbbi szójótékos fordulat Aki azonban elmerül Kolbe grafikáinak tanulmányozásában, az nyomon követheti a művészi látás-láttatás egész folyamatát A természet gazdagságát újból és újból felfedező, a látvány naturális visz- szaadósa helyett sűrít és összegez, elhagy és kiemel, vagyis átlényegíti a látványt, a valóság képét a művészet régiójába adja. De a szemlélőben is végbemegy az átváltozás hasonló folyamata, legyen az ábrázolás csak egy bogáncs, vagy sövény, vagy vízparti növény rajza, a műalkotás a természet emberben kialakult képévé egé- szedik. A vízparti növény magát a vegetációt a vegetáció oedig a természetet asszociálja a szemlélőben. Martyn Ferenc megnyitó beszédében találóan jelelmezte Kolbe rajzait, amikor japán metszetekre, tusraizokra emlékeztetett. Kolbe húz egy vízszintes vonalat, az a föld. Húz egy másikat, az bizonnyal a Duna. És húz függőlegeseket is, azok meg fák. S itt van a művészet évezredes, megfejthetetlen rejtélye, amikor valaki el tudja hitetni ezt velünk. Amikor felismerjük a vonalban a Dunát, a fát Kőibe elhiteti ezt velünk, s mi több, képes láttatni velünk a keleti művészet minimálisra redukált a fölöslegest nem tűrő egyszerűségével. Vonalai jelszernek, kifejezőek. A vonalak ritmusának váltakoztatásával, vékonyságával, vastagságával, helyenként lavirozással színbéli hatást ér el. Rajzai így festői hatásúakkó válnak. Újabb’ olajképei, a kiállításon bemutatottak, grafikai indíttatásúak, az évek során kialakult rajzi stílusának formajegyeit viselik magukon, A tompa, pasztellszíne- zés ellenére is kevésbé kiérleltek, zsúfoltak, kevésbé összefogóitok. Konkrét tájai absztra- háltak ugyan, a szín- és formaelemek rendszere azonban nem oly fegyelmezett leegyszerűsített, mint a fehér-fekete grafikák esetében. Az ILKA című, a negyvenes évek második felében készült kisméretű festmény képviseli csak a múltat, s utal egyben a jelen kiállítás elmúlt évekre szorítkozó válogatására. A festmény a szó klasszikus értelmében időtlen. A festészet 20. századi tapasztalatainak tanulsága és az egyiptomi falfestészet .legnagyobb felületek törvényét' szem előtt tartó keresetlen ar- ^chaizálás egyaránt jellemzi. Dekoratívon stilizált, síkszerű ábrázolás. Jelentős mű, mindenképpen közgyűjteménybe kívánkozik. Kedvcsinálónak szántam e fentieket, de „Minden Demos- thenesnél ...” A kiállítás a Déryné utcai teremben december 16-ig tekinthető meg. Romváry Ferenc k