Dunántúli Napló, 1973. október (30. évfolyam, 260-290. szám)
1973-10-21 / 280. szám
Maratkó László: LENCSEFOGDOSÁS •Wa Ha rSpkSdnat a bont' kawMiirt, ««dd la a lw|«il>l. Mhagy alt&f *•...» (Rdulot agy totjAMti J«l«a- MkUlan b«zAlg.Usból). A félelemmel kell kezdenem, • halálfélelemmel, amivel az ember befejezni szokta. Azóta már sokszor beszéltem errál, s olyan ez, mintha üveglencsét fogdosnék, tapogatnék. Minden ujjnyom meglátszik rajta, s egyre kevésbé lehet átlátni az üvegen... ...egyik kísérőnk mutatott az égre: „maj-baj-mi" — mondta éneklő hangon. Repülőgépek. A zajtalan trópusi kékségben fényes tűfejek ereszkedtek alá. „Bőm” — kiáltotta ugyanez a hang. Az egyre növekvő tűfejek alatt légypiszkok tűntek fel — bombák. Hangtalan gyorsasággal növekedtek, majd hallani lehetett a süvítésüket. A gépek hangját még mindig nem, holott mór legyezőszerűen szétváltak és manővereztek. Dt nappal korábban még Budapesten voltam, most meg erek a gépek ... Valószínűtlennek tűnt a látvány. Talán a fénykép, igen, a fénykép ... Az elutazás előtti délutánon néhány árán belül kellett volna egy fénykép. A körúton bementem egy gyorsfényképészhez. A sötét lépcsőház gyanús folyosójáról egy piszkos kis előszobába nyitottam. Az asztal alatti polcon agyonfogdo- sott képeslapok. Fiatal, de mór kopasz férfi jött ki az egyik tapétázott ajtón. — Rögtön — mondta és eltűnt ' — Mihez kell a kép? — mondta, amikor beállított a reflektorok előtt. Nem volt kedvem a társalgáshoz. — Külföldre megyek, egy Igazolványhoz kell, sürgősen. — Holnap utazikf — Igen. A gépével foglalatoskodott — Nyaralni? — Nem, dolgozni. — Mi a foglalkozása? Nagyon szerettem volna, ha megnyomja már a masináját. — Hova utazik? — Messze ... — Mégis. Vietnamba. „Ha ez kellett neked P Megütközve felnézett, Idegesen kioltotta a reflektort csak egy csupasz körte világított a műteremben. — Hiszen ott bombáznak. Tudja, hogy ott bombáznak? Bután nézett rám. „Nem, egyáltalán nem tudom, hogy ott bombáznak. Teljesen véletlenül megyek oda." — Igen, tudom. — Es nem fél? Van csalódja? „Tényleg, nem félek? A szorongást sikerült legyőznöm, ahhoz van elég dolga az embernek utazás előtt, hogy elfoglalja magát. De a félelem? Erről még nem gondolkodtam. A félelemről úgysem lehet gondolkodni. Egyszerűen csak félni lehet Vagy nem is érdemes gondolkodni róla. Mert érdemes-e az ártatlanság majdani elvesztéséről gondolkodni? Persze, ezt csak így utólag tudom.” * Az Írás dicséret« kopott ex Ortságos Béketanács, az írószövetség ée e KISZ „Béke Vietnamban" c. országos irodalmi pályázatán. Pedig figyelmeztettek a félelemre ... ... Elindulás előtt a követségen fogadtak bennünket — Most nagyon súlyos a helyzet nálunk. Ezért úgy búcsúztatjuk önöket, mint a frontra Indulókat A frontra Indulókat? Ez jól hangzott. A fiatal, egyetemista tolmács ugyanolyan mosollyal fordította a mondatokat, ahogyan azok a mosolygó attasé száját elhagyták. Csakhogy nagyon valószínűtlenül hangzott Öltünk a hűs fogodóteremben. megterített asztalka előttünk, kint harmincfokos hőség lágyította az aszfaltot és a háborúra kellett gondolni. A háborúra. amelyet nem láttam, de a zsigereimből ismertem, hiszen anyám akkor hordott ki, amikor az első szónyegbombázó- sok kezdődtek. Megpróbáltam könnyednek képzelni magamat és büszkén mosolyogtam. Bátorság. A bátorság megtörténte pillanatában nem biztos, hogy bátorság, azt utólag szoktuk ráfogni. Erre is később kellett rájönnöm, amikor egy vidéki útról tértünk vissza Hanoiba ... ... A kompkikötő egy üzem mellett volt, ahol állandóan hegesztettek. Már több órája rostokoltunk, várva, hogy felférjünk a következő kompra, amikor pokoli erővel felvijjogtak a szirénák. Ezt a hangerőt szavakkal úgysem lehet érzékeltetni. A szlrénahangot a gyomrával érzékeli az ember, a felszolodó zsibbadással, émelygéssel. Akkor, ha egy nagyváros valamennyi szirénája ugyanabban a pillanatban szólal meg. Pedig akkor már a kocsink eleje fent volt a kompon. Kiszálltam, s a gyomromban valami idegen testet éreztem. A ragyogó hold fényében egy fehér ház virított mellettünk, a pálmák árnyékában. Mellette egy földbe ásott lyukban, az egyszemélyes bunkerben térdig állt a víz. Ide akartak a kísérőink mindenáron beleerőltetni minket. A víz hűvös volt, de a kiszolgáltatottság a veszélyeztetett üzem mellett, a csupasz folyóparton, bennem vibrált. Elekor láttam meg az asz- szonyt, karján a kisgyerekkel. Egy pálmafa alá húzódott, ott keresve menedéket Igaz. menedék a lyukon kívül nem is volt a környéken. Kísérőink változatlanul minket próbáltak meggyőzni a lyuk biztonságosságáról. De ott állt az asszony, akinek a gyerekét puszta pálma- levelek védték. A magasból hallani lehetett a gépek zümmögését, messze, a látóhatár szélén pedig a légvédelmi lö- vegek zórótüzét, amely piros csíkjaival úgy szaladt fel az égre, mint a tűzijáték. A folyó egy hangszóró hangját hozta, újra meg újra ugyanazokat 9 mondatokat, ideges, parancsoló hangon. — Azt mondja, ne jöjjenek még elő az emberek, mert nem múlt el a veszély — fordította a tolmács. Külföldiek lévén, kísérőinknek mi voltunk a fontosabbak abban a pillanatban. De az asszony változatlanul ott állt a pálmák tövében. Lepleztem a feszültséget, amely kitöltött. Odamentem hozzá, integettem o gödör felé. Először nem mozdult, majd lassan, kimérten és méltóságteljesen elindult. Két perc múlva lefújták a riadót Bátorság, gyávaság? Ami a föld egyik felén kemény és biztos fogalom, mint o kő, oz a másik felén cseppfolyósodik. Azt például sohasem fogom megérteni, hogy az igazgató miért volt gyáva ... ...éjszaka értünk ki a községbe, amelyet néhány nappal korábbon bombáztak. A különös illatokkal teli trópusi hajnalban is kivehetők voltak a szét- fröccsentett házak, a gyújtóbombák lángjától megpörkölő- dött téglák: „Kétszersült téglák” — pokoli frivolitás. A kórház. A földszintes, tor- nócos házak, teli sebesültekkel. Kisgyerek, térdből hiányzik a lába. $ alvadt pillantással néz maga elé. Ébren van, de nincs magánál. És a nehéz, párás levegőben az orvosi vegyszerek ismerős, de ilyen összetételben mégis furcsa szaga. Nem mertem a sebesülteket, a sérüléseket nézni, inkább a pillantásukat kerestem. A kislányét nem lehetett megtalálni. Oldalán feküdt, a bombarepesz a hátán hatolt be, érintve a szívburkot. Az iskolában kapta o találatot. Tízéves, vagy tizenkettő lehetett? Az igazgató lánya. Kimentem a tornácra, mert úgy éreztem, összecsuklom. De a levegő ugyanolyan volt, mint bent. Visszaültünk a kocsiba, szótlanul néztük az elsuhanó rizsföldeket, amelyek visszara- gyogtattók a napot. A tolmácslány szólalt meg. — Az igazgató gyáva volt. Az igazgató? A kislány apja? Hiszen nem is láttuk. — Neki kellett volna vezetni minket a faluban. így beszéltük meg vele. De nem vállalta. „Hiszen a lánya haldoklik. Ennél többet szavakkal úgysem mondhat.” De az igazgató gyáva volt — így mondta a tolmácslány. Aki alig múlt húszéves, s akit vagy öt évvel korábban Budapesten én tanítottam magyarra. Akkor érkeztek Magyarországra, frissek voltak és törékenyek. Mindennap, az egyetemi előadásaim után, Angyalföldre villa- mosoztam, ahol kollégiumban laktak. Az 55-ös villamossal, mindennap. Igen, akkor indultam el Vietnomba, s még nem tudtam, hogy évek múltán meg is érkezem. Magunkat kockáztatni és elveszíteni mindig könnyebb, mint másokat — a tolmácslány nem tudhatta ezt, hiszen fiatal volt és szép. Ezért marad kikezdhetetlen előttem a soha meg nem ismert igazgató fájdalma... ... de az elfeledhetetlen első halálfélelemnél kell folytatnom, amikor a gépek visszakanyarodtak a célra. Egy földhányáshoz kuporodom, s csakhogy elfoglaljam magam, felkattintom a gépem keresőjét. Találomra sütöm el a masinát, többször egy# , más után. Mellette^, hanyattvetve magát egy kubgi fiú nézi a gépeket, kreol arcán Izzadság folyik lefelé. A másik oldalon a német fekszik, aki mindig olyan egyenesen jár a szállodában. Találkozik a pillantásunk: „Te is?” — ez van benne. „Én is.” „Mit is keresek Itt tulajdonképpen?” ... Reggelenként, amikor átvágva a téren elindulok a buszmegálló felé, a zöld gyepen a fehér kőlapokkal kirakott utak olyanok, mintha éjszaka valaki felmosta volna őket. Semmi különös nincs ezekben a reggelekben, egyik nap olyan, mint a másik. — Siessünk — mondom a kislányomnak — mert lekössük a buszt. Rezzenéstelenül lógnak a hinták, a szétszórt homok még őrzi a Játszó gyerekek nyomait. Semmi különös nincs ezekben a reggelekben ,.. Nyolc óra van. A gépek dörgése már összehasogatta az eget. Mintha korbácsütések érnék a dobhártyámat. Néhány száz méterre tőlünk a gát közelében szürke, majd egyre fe- ketedŐ füst emelkedik fölfelé, egyszerre több pontról is. ,.MIt Is veszíthetek el itt?" A teret, a júliusban már kikopó gyepével, s a hintákat... „Majd elnevezünk rólad egy iskolát, vagy egy kollégiumot — mondja kopaszodó ismerősöm az indulás előtt. — Úgyis most épül egy új kollégium, nem Is hangzana rosszul a neveddel.” Csakhogy én nem szeretnék kollégium lenni. Most mintha jégcsapot döftek volna a gyomromba, amely a negyvenfokos melegben sem tud megolvadni. Haza kellene vinnem a térre. Mert ittmaradni a legkönnyebb, de hazamenni orra az egyáltalán nem különleges térre, a különlegesség nélküli nyári reggelekbe, amikor elindulok, keresztülvágva a téren. Abban nincs semmi különleges, csak az, hogy innen teljességgel valósrínűtlen. Valószínűtlen, hogy vannak Ilyen egészen hétköznapi reggelek is, amelyek csak innen hihetők. S erről még mesélni sem lehet, mert ez már túlbeszélés, kitalálás. Újabb ostorcsottogós közeleg. A vezérgép már túlrepült a folyón, a többiek pedig eltűnőben, de ez az egy még akar valamit, valamit rttfelejtett. Talán minket? Talán száz méter magasan lehet, vagy annyira sem. Lehajtom a fejem, néhány eentlmé- ternyi közelségből látom a por- hányás talajt, amely kitisztítha- tatlanul szétkenődött Izzadt ingemen. A dörgés most hengerül át rajtunk, semmit sem lehet hallani. Órámra nézek, nyolc múlt kettő perccel. Megmenekültünk. Es elindulok ét a téren ... Történelmi arcok —félezer éves fából Zágon Gyula festőművész, nyugdíjas rajztanár szigetvári otthonában történelmi arckép- csarnok fogadja a látogatót. Sötét, helyenként ébenfeketébe hajló, öreg fából faragva: Janus Pannonius és Dózsa. Tinódi Lantos Sebestyén és Hess András, Balassi Bólint és Bethlen Gábor, Hunyadi János és Kanizsai Dorottya, Szulejmán és — természetesen — Zrínyi... A faanyag legalább félezer éves. Amikor erős tölgyként még leveleket hajtott — az annál is vagy 100-—150 évvel régebben lehetett. A régi tölgyfából előbb gerendák készültek, aztán ezeket beépítették a föld alá, a szigetvári vár Siklós felé vezető kapuja alá. Ennek a tranzit jellegű kapunak — amelyen ki-bejártak a polgári, paraszti szekerek — oz alépítménye került elő a közelmúltban, amikor a csatornázási munkák megbolygatták a régi, elfeledett, föld alatt szuny- nyadó faanyagot. A régi gerendák útban voltak, kiemelték őket. s — ekkor kezdődött az „arcképcsarnok” története. — Négy méter mélyről kerültek elő a famaradványok — meséli Zágon Gyula —, amelyek megélték o török időket is... Elszurkosodott, fekete réteg volt a felső, korhadt rész alatt. Különös, az ébenfára emlékeztető színű volt ez a régi tölgy. Megragadott, mint a „történelem tanúja” ... Úgyse volt jó semmire, megszereztem, faragni kezdtem. Szinte rögtön kialakult az elképzelés: történelmi alakokat kiforagni a történelmi fából. Húsz történelmi alakot formált meg Zágon Gyula a fából — ennyi anyaga volt. Az utolsókon — Jurisich Miklós, Dobó István, Szondy György és a költő Zrínyi képmásán — most dolgozik. Egy szoborportré is van a domborművek között: Borbála asszony, Janus anyja. A többiek itt állnak sorban... Janus Pannonius félrefordított, fiatal arca, tollat tartó, érzékeny ujjai... Tinódi Lantos Sebestyén szakállas, komoly arca, tollas süvege, lanton nyugvó keze... Hess András portréja, könyvének, a magyar kultúra történetének korszakos jelentőségű könyvének címével: Chronica a magyaroknak dolgairól... Szulejmán, ereje teljében ... Kopernikusz, a forradalmi „fölforgató” elme, keze a szimbolikus földgömbön ... Dózsa a többinél szögletesebb, súlyosabb portré, koronával, kezére kulcsolt láncokkal.,, Kanizsai Dorottya fájdalmas, elgyötört, magába forduló arca, a egy kopjafa, a rátett egyetlen szál virággal... Balassi Bálim a lúdtollaI ... Mátyás király babérkoszorúval .., Hunyadi János a fatörzs kidomborodó- szélén megörökítve, képmása is, miként maga volt, szálas, barázdált, erős, földközeli... És persze itt van Zrínyi Miklós is, akit Zágon Gyula annyiszor és oly kiapadhatatlan izgalommal formált meg már... Anyag és hely, szellemiség és művészet olyan találkozásáról vallanak ezek a faragások, ami ritkaság. Csak akkor jöhet létre, ha megvan hozzá az a művész, aki évtizedek óta ebben a közegben él, patriótaként és csendes szívóssággal alkot, akit ezer és ezer szál köt a helyhez. A helyhez, amely egyben a történelem eleven hordozója. A gondolat itt nem hamis és nem kierőszakolt, nem általános, hanem konkrét, a magatartás pedig szerény, de céltudatos. így vélekedett Martyn Ferena Kossuth-díjas festőművészünk is, aki látta ezeket a faragósokat, és úgy érezte, ennek a sorozatnak a szigetvári múzeumban lenne a helye. — Mindenütt Igyekeznek ma már az ott élő vagy élt művészeket valamiképpen dokumentálni — mondta. — így van otthon például Rippl-Rónoi Kaposváron, Berzsenyi Niklón, vagy hogy közelebb jöjjünk, Kolba Mihály Mohácson. Hogy Tágon Gyula Szigetváron él és dolgozik, őszinte és becsületes módon alkot, ez önmagában is indokolná ezt az elképzelést... Amihez még hozzátehetiüt, hogy a félezer éves tölgy, Szigetvár múltjának „szemtanúja’' ebben a mai kézzel megformált alakban méltó és természetes helyén lenne a százados falakon. Hadarna Erzsébet Heinrich Böll: A drága lábam Újabb lehetőséget adtak a számomra. Küldtek egy lapot, hogy menjek be a hivatalba, és én bementem a hivatalba. A hivatalban nagyon kedvesek voltak hozzám. Elvették a kartotékomat, és őzt mondták: - Hm — Én is azt mondtam: Hm. — Melyik láb? — kérdezte a hivatalnok. A jobb. ■** Az egész? Az egész. Hm — mondta újból. Aztán különböző cédulákat nézet* át. Leülhetnem. A férfi végül talált egy cév a S A « n A pi| MtlltKlEt Bit dűlőt, amit jónak vélt. Azt mondta: — Úgy gondolom, itt von valami magának való. Takaros kis munka. Emellett ülhet is. Cipótisztító egy Köztársaság téri illemhelyen. Ml a véleménye? — Én nem tudok cipót tisztítani ; mindig ügyetlennek bizonyultam a cipőtisztításban. —. Meg tudja tanulni — mondta. — Mindent meg lehet tanulni. Egy német mindent meg tud tanulni. Ha akar, részt vehet egy ingyenes tanfolyamon. — Hm — mondtam. — Tehát jó? — Nem — mondtam. — Nem akarok. Magasabb nyugdíjat akarok. — Dn bolond —■ felelte nagyon kedvesen és szelíden. — En nem vagyok bolond. Nincs az az ember, aki pótolni tudja a lábamat. Sőt többé cigarettát sem árulhatok, mór oz is nehezemre esik. A férfi egészen hátradőlt székében és mély lélegzetet vett — Kedves barátom — lendült neki. — Az ön lába átkozottul drága láb. Látom, ön huszonkilenc éves, lélekben egészséges, és mindenben tökéletesen egészséges, kivéve a lábát. Dn megéri a hetven évet. Számolja csak ki, kérem, havonta hetven márka, tizenkétszer egy évben, tehát negyvenegyszer tizenkétszer hetven. Számolja csak ki, kérem, a kamatok nélkül. És nehogy art gondolja. hogy oz ön lába az egyetlen láb. És nem ön ar egyetlen, aki valószínűleg sokáig fog élni. És még emeljük is a nyugdíját! Bocsásson meg, de ön bolond. — Uram — mondtam, szintén hátradőltem és mély lélegzetet vettem, — úgy vélem, ön túlságosan alábecsüli a lábamat A lábam sokkal drágább. Ez egy nagyon drága láb- En ugyanis nemcsak lélekben vagyok egészséges, hanem sajnos tökéletesen egészséges vagyok szellemileg is. Hallgasson róml — Nagyon kevés at időm. — Figyeljen róml — mondtam. — Az én lábam ugyanis jápár ember életét megmentette, akik ma takaros kl« nyugdijat kapnak. A helyzet okkor ez volt: teljesen egyedül feküdtem valahol elől és figyelnem kellett, mikor jönnek, hogy o többiek idejében leléphessenek. A törzskar hátul volt a csomagolásnál, és nem akartak se túl korán, se túl későn lelépni. Először ketten voltunk, aztán agyonlőtték e társamat. Ez már nem kerül semmibe. Nős volt ugyan, de a felesége egészséges és tud dolgozni, önnek nem kell miatta aggódnia. Ez félelmetesen olcsó volt. Csak négy hete volt katona, és nem került többe, mint egy levelezőlap és egy kevés komiszkenyér. Ez volt óm a derék katona, ez legalább alaposon agyon lövette magát Nos, ekkor egyedül feküdtem és féltem, és hideg volt, és én is meg akartam lógni, igen, éppen meg akartam lógni, amikor... — Nagyon kevés az időm — mondta a férfi és keresgélni kezdte a ceruzáját — Nem, hallgasson rám — mondtam, — most kezd csak érdekes lenni. Éppen, amikor le akartam lépni, okkor kezdődött g dolog a lábammal. És mivel mégis csak fekve kellett maradnom, azt gondoltam, most leadhatod és le is adtam o jelzést És mind lekoptak. Szép sójában. Először a hadosztály, aztán az ezred, aztán a zászlóalj, és így tovább, mind szép sorjában. Először a hadosztály, Is elfelejtettek magukkal vii^ni, érti?I Annyira siettek. Valóban buta történet, mert ha nem vesztettem volna el a lábamat, mindannyian halottak lennének, a tábornok, oz ezredes, az őrnagy, mindegyik szép sorjában, és önnek nem kellene nekik nyugdíjat fizetnie. Nos, számolja csők ki, mennyibe kerül a lábam I A tábornok ötvenkét, az ezredes negyvennyolc, az őe- nagy ötven éves, valamennyien makk egészségesek testben és lélekben,' és katonás életmódjuk következtében legalább nyolcvan évig élnek, mint Hin- denburg. Kérem, most számítsa ki, szózhotvanszor tizenkétszer harminc, mondjunk nyugodtan átlagosan harmincat, nemde? A lábam őrülten drága láb lett, egyike o legdrágább lábaknak, amelyeket el tudok képzelni, érti? — Dn mégis bolond — mondta a férfi. — Nem - válaszoltam, — én nem vagyok bolond. Sajnos, lelkileg épp oly egészséges vagyok, mint szellemileg, és nagy kát, hogy nem lőttek le engem is két perccel azelőtt, hogy ez történt a lábammal. Sok pénzt megtakafíthattak volna. — Elfogadja az állást? — kérdezté a férfi. — Nem — feleltem és elmentem. (1950) Fordította: Tüskés Góboi u A i k
