Dunántúli Napló, 1973. október (30. évfolyam, 260-290. szám)

1973-10-18 / 277. szám

6 DUNANTOL! NAPLö 1973. október 18. Az élet szele kerülgeti a községet Névadásra készülnek Ófalu Nyakig »an munkában Heim Károly . ófalusi tanácselnök. A szomszéd szobában a Baranya • és Tolna megyei Volán vállala­tok, a megindítandó autóbusz- járatok menetrendjét rögzi’ik. Ott kellene lennie, de az útépí­tők;- is várják egy megbeszélés­re. Közben jönnek, rendel az orvos, sőt még az ablakot is ki kell nyitania, mert ott jelentke­zik egy néni. Minden Összelőtt az út miatt. diumszerűen így is ezt a szere­pet énekelte. A vélemény: Car­men énekesei közül Magyaror­szágon Ebolit ilyen színvonalon eddig nem produkáltak. — Mit tanult elsősorban a Mozarteumban? — Paula Undberg az olasz és a német énekstílusból ötvözi össze o legjobb vonósokat. Én olasz stílusban énekelek, de most megtanultam a szöveg­hang én/ényesítését is. Aztán megéreztem odakint az igazi Strauss-stilust, és még sok min­dent. Mészöly Kati eddig egyelőre olyan kis helyen kamatoztatja újabb koncerttudásót, mint Fadd, Kármán György zeneel­méleti bevezetésével. És a cso­dálatos emlékű Azucena ének­lés-alakítás után öt alkalom­mal Carment játszik még Pé­csett, azután a nagy bizonyítás következik: Eboli. De meghív­ták próbaéneklésre Bécsbe is. Földessy Dénes — Heten kerültünk be a pá­lyázat alapján, de ebből hár­mat csak előadásokat hallgat­ni engedtek, mindössze négyen énekeltünk. A növendékek kö­zött egyedül voltam szocialista ország-beli. A tanárok között viszont három magyar is akadt: Melles György, Kármán György, a pesti TV szerkesztője, és Gertler Endre Belgiumban élő hegedűművész. Sajnos, nem opera szakon tanultam, ahol darabokat állítottak be, de ma­gas részvételi díjat — 10 000 schillinget — kellett volna fi­i zetnem. Ehelyett az általános i ének szakra kerültem, ahol pó- diumszerűen énekeltünk. — így is bejutott a nemzet­közi énekes világ áramkörébe: társai japán, texasi, uruguayi, holland, svéd és angol éneke­sek voltak. Felvételkor Kodályt és Kadosát énekelt — sikerrel. Mestere a 76 éves világhírű Paula Undberg volt, aki szerint, ha Mészöly Katalin odakint az j opera szakra kerül, akkor Ebo- ! lit tökéletesen énekelte volna, ! egy rendezett darab - keretein belül. A záróhangversenyen pó­Szokolai felvétele — A múlttal nem sokat lehet dicsekedni, a jelennel mór igen, a jövővel pedig majd meg jobban — hangzik a tömör vé­lemény. Baranya észak-keleti szögle­tében, hegyek koszorúzta völgy­ben, nagyon szép tájon fekszik a falu. Történelméről vajmi ke­veset tudunk. A mai település­től két kilométer távolságra áll még egy templomtorony ma­radványa, a helyet Észter-város­nak ntondják. Valamikor na­gyobb település volt, ennek é- sze lehetett a mai Ófalu előd­je, melyben magyarok laktak. Igazolja ezt, hogy Pálfi, Tokaji, Huszár nevű családok élnek, akiknek tagjai az idők során teljesen elnémetesedtek a be­települtek között. Sanyarú helyzetben lehettek Mária Terézia korában a bete­lepülő Sváb-földiek, ha még ezt az isten háta mögötti helyet is jobbnak találták, mint régi ott­honukat.. A betelepítések utol­só hullámaiban jöhettek, és gyorsan elfelejtették őket. Le­írhatatlan kitartás, hallatlanul nagy szorgalom kellett ahhoz, hogy itt falu legyen. Igazi föld­művelésre alkalmatlan volt e vi­dék is és nagyrészt alkalmatlan most is. fgy aztán kiáltó kűlörb- ség van Ófalu és a többi német nemzetiségű falvak között. Itt foggal-körömmel kellett küzde­ni a betevő falatért. Az egész falu őrizte az elve­tett kenyérnek és takarmány­nak valót a vadaktól — vetés­től a betakarításig. Elsősorban állattenyésztéssel foglalkoztak. Háromszor annyi bikát adtak el évente, mint a hidasiak, há­romszor annyi tejét fejtek, mint most Mecseknádasd és Ófalu együtt. A faluba eljutni he­gyen, völgyön, erdőn ót jó idő­ben is istenkísértő vállalkozás volt. ötven pár lófogat biztosí­totta a külkapcsolatot Tolna cs Baranya felé, vitték a termést, terméket, hozták a sót, cukrot, petróleumot A többit maguk készítették. Elmaradott hely volt ez, a legutóbbi évekig nehezen ment itt az élet. Szinte követelményszerűen hozzák elő a második világhá­ború előtti és alatti éveket, mert innen számítják a helyi történelmet. Ami előtte történt, annyira régi, hogy emlékezni sem érdemes rá. Ófaluba he­tente egyszer egy újság került, rádió egy volt, a katonaságtól szabadságra jövő és leszerelők jelentették a világot látott em­bert, amíg 1943-ban néhány felhevült bonyhádi szervező át­csörtetett az erdei utakon. Az akkor mintegy 500 lakosú faluban 26 embert sikerült be­szervezniük a Volksbundba, akik miatt egyideig állandó meszelésben élt a falu. Éjjel ráfestették a kiszemelt házakra a „V” jelet, horogkeresztet, nappal a lakók lemeszelték, 'gy ment a birodalomhoz való tar- ' tozásról a meggyőzés. Néhá­nyon önként jelentkeztek az SS- be, a többséget azonban 1944 nyarán magyar tiszti segédlet­tel sorozták be az SS-be, illet­ve a nemzeti hadseregbe. Szerencséjükre, a háborúból már csak néhány hónap volt hátra és az SS-be kényszerített ófalusiak többsége hamar ha­zakerült. Bújdostak az erdőben, félve, hogy háborús bűnösnek tekintik őket. A kényszer-soro­zottakat rövidesen igazolták, megszűnt a bújdosás, a faluból nem volt kitelepítés és nem volt betelepítés, nem történt va­gyonelkobzás. A falu élte to­vább a maga életét, de ha le­het, még jobban visszahúzódva, mint addig. Politikai aktivitás­ról a legutóbbi időkig keveset lehetett beszélni. Ezt Pálfi Ja­kab, a pártszervezet titkára is megerősíti. — We mindig megkésve jutott el az új élet szele — mondja. — Nem csoda. A faluért ös­szefogtak az emberek, de több­re már nem jutott idő. A tejet Cikóra vitték, a postát Hidasról hozták, a körzeti orvost Erdős- mecskén találták, gyógyszer- tárba Bonyhádra jártak, állat­orvosért Hidasra futottak, a Ke­reskedelmi ellátás Mecsekná- dasdról jött és ide vitték ko­csin az úttalan utakon a bete­get. hogy a 6-os úton átadjak a mentőnek. Azon lehet csodálkozni, hogy milyen okok miatt maradtak meg itt az emberek, hogy mór régebben nem ürült ki a falu. A tsz megalakulása hozott fel­lendülést, de foglalkoztatottsá­got nem tudtak biztosítani, és ezen a mecseknádasdiakkal történt egyesülés sem változta­tott. Nagyüzemi gazdálkodásra a határ fele nem alkalmas, le­gelősítették, illetve parlag. A 150 db-os szarvasmarha üzem­egység 28 tagnak biztosít ho- vonta 2000—2700 forint kerese­tet, plusz a háztáji, ami együtt szép jövedelem. De mi ez a 600 fős lakossághoz viszonyítva? — A föld itt már nem tud a mai kornak megfelelő megélhetést adni mindenkinek és emiatt a többség Pécsett, Komlón, Szek- szárdon vállalt munkát „heie- lősként", ami azt jelenti, hogy hetenként csak egyszer járnak haza. Közben ide is eljutott a vil­lany, nyomában a rádió, te e- vízió, a fejlődő lakáskultúra, a szélesebbkörű tájékozottság, 80 napilapot fizetnek elő. Egyszó­val az elszigeteltséget az utób­bi években már csak az útnél- küliség jelentette. Annak, hogy nem néptelenedett el a falu, a legfontosabb oka a német nyel­vűség, a faluhoz való ragasz­kodás. Hat fő kivételével oz egész lakosság német nem­zetiségű, ma is egy nagy család. Ezekben a napokban nagy a pezsgés a faluban. Elkészült a bekötőút, 22,5 millió forintos beruházás. Jövő héten lesz az ünnepélyes avatás. Ófalut ezen­túl jó aszfaltút köti össze a 6- os főközlekedési úttal Me- cseknádasdnál. Az út már a háború előtt kor­tesígéret volt. Utána pedig sok ok miatt nem hitték az ófaiu- siak, hogy valaha is útjuk lesz. Amikor megbizonyosodtak, hogy valóban lesz, rövid idő aiatt 238 nap társadalmi munkát vé­geztek az útépítésért, a köz­ségrendezésért, ami nagy szám, ha meggondoljuk, hogy o mun­kaképes többség egész héten a falutól távol dolgozik. — Az út sok mindent jelent. Kiváltja a politikai változást, mert ezzel végleg meggyőződ­hetett a nép, hogy nem szén­Pécsi énekesnő Salzburg, Mozarteum — er­ről álmodik a világ sok éneke­se, és ez az ólom teljesült most Mészöly Katalin, a pécsi Nem­zeti Színház operaénekesnője számára. A világhírű zenei in­tézményből érkezett haza, há­romhetes tanulmányúból. Han­gulatára tehát az öröm, a si­kerélmény, a biztonságérzet a jellemző. Igaz, mindezeket az érzéseket nehéz rajta észre­venni, sőt, szerénysége nem is formális, hanem okos tartózko­dás: a Mozarteum hatása in­kább az operaszínpadon lát­szik majd meg, mint most a szavakban. Csupán néhány in­formációt mond: vednek hátrányt — vázolja Hein Károly és Pálfi Jakab a várha­tó fordulatot. - A tanács sokat tett, hogy a falu kilépjen elma­radott helyzetéből, de az igazi kilépést az út jelenti. Sok igazság lehet e leszűrt vé­leményben, mert már megvásá­rolták az első személygépko­csikat. Volna több, csak ne vol­na olyan nehéz a jogosítvány megszerzése. Üj közvilágitást is kap a falu és már kérdezgetik, hogy lesz-e presszó, valami jó szórakozóhelyiség, hallani, hogy mind többen gondolnak házuk korszerűsítésére, de szó­ba került a széküzem megvaló­sítása is. Nemrégen hagyták abba a klumpakészitést. Időközben Po- uscli Antal faesztergályos fa- kulacs-készítéssel tűnt fel a Pécsi Faipari Ktsz-nél. Aníg gusztálták, szóba került,' hogy tud-e igazi, gyékény-szalma fo­nató széket készíteni, Mutatott is. — Egyet mennyiért csinál? Hát háromszáz forintért. — Adunk darabonként négy­százat, csináljon néhányat mu­tatóba. Most nagy divat a fonott szék. Lehet, hogy miatta üzem- létesül Ófalun? — Hozzáértők vannak. Az út kész, már nem késik so­ká a változás, sőt az új élet szele már kerülgeti a falut. Koszon József a Mozarteumban Mohácson Radnóti Miklósról nevezik el az 502. sz. Szakmunkásképző Intézetet A mohácsi 502. sz. Szakmun­kásképző Intézet Radnóti Miklós nevét veszi fel eb- i ben a tanévben. Az iskola hon- j ismereti szakköre a neves költő mohácsi tartózkodásáról adato- ! kát gyűjtött. A leendő szakmun- j kások nagy alapossággal és lel­kesedéssel szedték össze azokat az eseményeket, melyek meg­rázó módon tárják elénk Rad­nóti szomorú sorsát. — 1944. október 6-án vagy 7-én délután 3 óra körül Bez- dánba érkezett egy elcsigázott, rongyos munkaszolgálatos csa­pat — emlékezik Rüff Ferenc. Egyenesen a Duna partja mel­lett épült vendéglő udvarára hajtották be őket. Ott volt a rév­átkelés Kiskőszeg felé. Az SS őrök is fáradtak voltak, lepihen­tek, csak egy őr maradt az ud­varon. < / Édesapám volt ott a vendég­lős, én magam bezdáni szövő­mester voltam. Segítettem neki, hiszen sok dolog akadt a ven­déglőben akkoriban. Amikor a munkaszolgálatos sereget az udvarra terelték, a hízókat etet­tük, Beszórtuk a kukoricát és mentünk vissza a vendéglőbe. Akkor hirtelen hangokat hallot­tunk az öl felől. Látjuk ám, hogy a szerencsétlen munkaszol­gálatosok behajolnak az ólba, c disznók elől a vályúba, fölare szórt kukoricát felszedik és en­ni kezdik azon szennyesen. Nagyon megsajnáltuk őket és az SS őrnek szóltunk, engedje meg, hogy, a nyomorultaknak j egy kis kenyeret adjanak. Az j őr, eqy idősebb ember azt ■ mondta, hogy jól van, de előbb ! kimegy a kapu elé, nehogy a német tiszt meglássa, hogy en­gedélyezte a foglyok etetését. Mikor az őr kiment, a munka­szolgálatosok közül megszólalt ekkor egy gyenge hang: „Ruff úr, adjon egy darab kenyeret, mert éhenhalok!” Apám ránéz, honnan ismeri őt ez a szegény munkaszolgólatos, és csak nagy- nehezen ismerte fel benne a bezdáni Schwarz kereskedő fiát. í Apám azután elszállásolta i őket a vendéglő istállójának 25 ! méter hosszú padlásán, mely [ szalmával volt tele. Anyám hatalmas bográcsban krumpli- paprikást főzött, és apám egy kis hordó bort gurított fel a pin­céből. Szegények úgy ettek, mintha mennyei eledelt fogyasz­tottak volna. Közben elmesélték, hogy Borból, a Jugoszláviában lévő rézbányából jöttek. Cservenkánál hosszabb időt töltöttek, a cukorgyár körüli munkákat végeztették velük. En­ni nem kaptak. A gyengéket Cservenkából elindulva a tégla­gyári gödörnél agyonlőtték. Reg­gel indultak Cservenkáról, Szi- vac, Kevély, Zombor helysége­ken át gyalog menetben és most érkeztek Bezdánba kb. 200—250-en. Cservenkánál még 500-an voltak. F Másnap a kísérő német kato­nák kétfelé osztották a munka­szolgálatosokat, egyik fele a bezdáni, másik fele a kiskő- szegi Duna-partra került. Az volt a feladatuk, hogy a Bácskából menekülő lakosságot a kompra rakodni segítsék, és átszállítsák a Dunán. Nagy volt a torlódás az átkelésnél. A szállítás — sok kocsi, jószág, ember, bútor stb. — körülbelül egy hétig tartott. Október 12-én vagy 13-án a bezdáni parton lévő munkaszol­gálatosokat is — miután a szál­lítási munkákat elvégezték — átvitték a kompon. Grain Ferenc mohácsi gyapjú- fonó mester visszaemlékezései: — Mohácsra 1944, október 13-án egy elcsigázott, borzalmas kinézésű munkaszolgálatos me­net érkezett német katonák kí- i séretében. Körülbelül 300-an le- | hettek. Némelyiknek véres volt F az arca, rongyos volt a ruhájuk, I bakancs, vagy cipó helyett sok- j nak rongyokba volt csavarva a lába. Sántikólva, egymást támogat­va, magukat vonszolva jöttek. Borotválatlanok, mosdatlanok voltak. Az Eszéki országút felől jöttek, befordulva a Fő utcára, és amikor a Béke szálló elé ér­keztek, az addigra összesereg lett mohácsiak felé nyújtották sovány kezeiket és ezt kiáltot­ták: „Mi boriak vagyunk! Mo­hácsi vevőink, adjatok egy kis kenyeret!” Ennek ellenére Pa­dos Józsefné az ámuló, meg­dermedt mohácsiak közül előlé­pett és egy darab kenyeret akart átnyújtani a vánszorgók- nak. Ekkor egy német katona a kísérők közül Padosné ele ug­rott, ráordított: „Kotródj innen!” Padosnét hirtelen a bódéjuk mögé rántottam. A menet to­vább vánszorgott a Duna felé. A Fő utca végén befordultak a Szent János utcába (ma Ság- vári Endre út) és a töltésig le­mentek. Ott „Állj”-t vezényeltek a kísérők. Az agyongyötört munkaszolgálatosok a töltés ol­dalánál lerogytak a fáradtság­tól. Itt két nyomorultnak szét­verték a fejét Aztán a Dunába dobatták a többivel. Körülbelül fél óra múlva — is­mét sorakozót vezényeltek és ugyanazon oz úton visszakísér­ték őket a Bőrgyár új épületéig, ma ez a Temaforg Duna parti emeletes, új raktárépülete, itt még fel sem szerelt, üres gyár­épületbe beterelték a nyomorult embereket. Minden átvonuló munkaszolgálatos egységet ide szállásoltak be. Az új épületben egy szál szalma sem volt, a be­tonon kellett feküdniük a meg­gyötört embereknek. Talán egy hétiq voltak városunkban. Min­den nap a vasútra hajtották őket, ahol o vagonokba rakod­tak. A szörnyű menet végül is­mét útnak indult. A Kígyó utcán keresztül a piacra érkezve az éhező emberroncsok a piacon eldobált káposztaleveleket, zöld­ség-zöldjét felkapkodták és me­netközben a szájukba gyömö­szölve vonultak a Fő utcára”. Kámány János 1944-ben vá­rosunkban bújt el rokonánál dr. Németh Adóm ügyvértnél, majd a mai Ságvári u.-ba ment át. Visszaemlékezéseiből: — Mikor pedig német kato­naság lepte el Mohácsot, akkor átmentem Lehel János nevű já­rási tisztviselő sógorom Szent János utca 16. számú házába. Utcára néző szobaablakunk szemben volt a bőrgyár kapu­jával. Ebben a qyárban sanyar­gatták a jugoszláviai Bárból idehozott és SS legények által őrzött és kínzott zsidó munka­szolgálatosokat. Mind csonttá fogyva, lerongyolódva, sokan mezítláb voltak és legtöbbje járni is alig tudott. Annyian voltak ebben oz egészségtelen, nyirkos gyárban összezsúfolva, hogy aludni is csak ülve tudtak. Lehel sógoro- mék házának udvarán kondér- ban főzték nekik az „ételeket”. Megfigyeltem az udvari szoba ablakán át, hogy a bélsárral tele állatbeleket is bedobták megfőzni a kondérba. Ezért a moslékért is egymást taposták az agyonéhezett emberek ... a közeli utcák lakói ételmaradé­kot, kenyeret, kukoricát, volt egy piaci kofa, aki többször egész kosár almát öntött közéjük. Ezek a szerencsétlen emberek egymás hátán és a földön ha­salva ették föl az elszórt „élel­met”, közben a szadista SS-ek seprűnyél vastagságú botokkal verték őkét. Éjjel több esetben láttam a függöny mögül, amikor két-három SS legény, vánszo­rogni aliq tudó,, munkaszolgála. tosokat lökdösve, ütlegelve vit­tek a Duna-part felé... Nem­sokára lövések hallatszottak. Az őrök pedig egyedül tértek vissza”. A városban töltött utolsó napjukon a Széchenyi tériq jöttek, ahol egy órát álltak. Itt ugyanis az Emlék­templom mellett német katonai konyha működött, ahol a fegy­veres kísérők étkeztek, illetve vételeztek. Talán éppen itt írta 3-as számú Razglednica-t, mely annyira megdöbbentő, megrázó é$ jellemző volt helyzetükre: „Ar ökrök száján rám mrál csorog, az emborek mind véreset vizelnek, a század bűzös, vad Csornákban áll, Fölöttünk lú o- förtelmes halár'« A gyűjtésben részt vettek a kővetkező szakmunkástanulók: Kovács Judit, Steigerwold Kata­lin, Faragó Teréz. Domoszlai László, Vbrga Tibor, Nagy Ist­ván, Bischoff Boldizsár. ' Kiss Béla honismereti szokkörvezető 1

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents