Dunántúli Napló, 1973. október (30. évfolyam, 260-290. szám)

1973-10-14 / 273. szám

FIATALOK KISS JANOS Gát De jó lubickolni a fájdalomban lemondás ölébe hajtani fejünk ernyedten pipiskedni létünk görcseivel széttárni üres karunk tenyerünk Kényelmes sirató asszonynak lenni De TENNI Még nem ez a rang Bár mesekönyveinkben i ritkul a sültgalamb ILLÉS ZSUZSA Regélő Hókristály harangot szőttem Esőből gyöngyöt gyöngyöztem Virágból illatot varrtam Reggelek suhogtak rajtam Hegyekből hűvöset hoztam Hajamból meleget fontam Estétől csillagot loptam Picike holdat bogoztam. ADAM ERIKA Nincs erőd Hallom hogy sikolt a fü ha rálépsz. Könyörög a virág, ne tipord el. Te a gyávák erejével leszakitod de arra már nincs erőd, hogy felemeld. PALINKÓ ISTVÁN Kleptománia Darányi Marianna: Akik a halálból élnek „A TEMETŐ NYITVA: MAR- CIUS 1-TÖL OKTOBER 31-ig: 9—19 ÓRÁIG, NOVEMBER 1-TÖL FEBRUAR 30-IG: 10—18 ÓRÁIG" „SÍRJAIT GONDOZTASSA A TEMPÓ KTSZ-SZEL!” A ravatalozóban felkapcsol­ják az üvegcsillárt, meggyújt­ják a gyertyaégőket. Egyensap­kás férfiak hozzák a koporsót, ráhelyezik az állványra. A ko­szorúkon : „Utolsó üdvözlet” „Drága édesanyánknak” „Feltámadunk” Az emberek komolyan és mél­tóságteljesen vonulnak be. cat, szőke hajáról hátracsúszik a fekete csipkesál. Kislánya hozzásimul, de ezt se veszi ész­re. A kandeláberekben fellobban a láng. A pap lép be, orrán arany­keretes szemüveg, okos arca szenvtelen. Mellette a kántor szürke tavaszikabátban. Az egyensapkások a bejárati ajtó mellett állnak. A Kis Ban­dit beszélik, akit otthagyott az asszony. — Jó kis cafka volt, még ve­lem is... A pap meglóbálja a füstölőt. — Miatyánk, ki vagy a meny­VV; “pf uoc (vb-ír 'J.'.fyr'U* TRISCHLER FERENC RAJZA Mint hatalmas lapát húsz kiló szikkadt homokot percenként ontja magából a lopott gondolatok végtelen sorát az agy SZABÓ GABRIELLA Lemondás Szürkévé sirta magát az ég Most is beteg a magány Én már nem kinzok vitát Küldjétek el a NAPOT Ha találkoztok vele Tépjétek ki szivemből a tűzet, mert megfagyok: belefulladok álmaimba. A koporsó mellett a fekete- ruhás gyászolók állnak. Arcu­kon fáradtság és fájdalom, ki­sirt szemük merev. Egymásba kapaszkodnak. Egy feketébe öl­töztetett kislány sir, ijedt és ta­nácstalan. Ez mór nem a képes­könyvek és az összegyűjtött vadgesztenyék világa. Távolabb a többiek állnak. Kékruhás, vastag férfi ünnepé­lyes arccal. Midi-mellényes nő feketeszélű zsebkendővel. Pacs- keros néni, karján kosárral, benne kiskapa és árvácska-pa­lánták. Szemüket a gyászolókra függesztik, arcukon részvét és bölcsesség. Fényképész sündőrög, a tá­volságot méricskéli, vakuját vil­logtatja. Az egyensapkások ráteszik a koporsóra a födelet és amikor szögelni kezdik, az egyik nő fel- csuklik, zsebkendőjébe rejti ár­nyékben ... — olvassa hom­lokra tolt szemüveggel. Arca akár egy nyugdíj előtt álló könyvvizsgálóé, olyan mozdulat­lan. A szőke nő a koporsóhoz támolyog. A többiek visszahúz­zák maguk közé. Orrfújások, szemtörölgetések. — Uram irgalmazz nekünk, Krisztus kegyelmezz nekünk! — felelget egymásnak sietősen a pap és a kántor. Ez az utolsó temetés ma. Szombat van. Az autó megindul, előtte a pap és a kántor, énekelnek. Néhol lelkesen kiengedik a hangjukat, máshol éppilyen in­dokolatlanul elhalkulnak. Vajon hány temetés ceremó­nia-mesterei voltak már? A fényképész előreszalad. Szabályos rendben sorakoz­nak a sírok. Barokk angyalok bamba mo­solya, embermagas Krisztus fi­gyelmeztetően feltartott ujja, vaskerítések és cédrusok, pa- docskák és fogantyús kriptate­tők, fényképek és vázák. Vörösmárvány síremlék, vas­tagon aranyozott betűkkel: „Csák Gyula 1919—19.. és fe­lesége Nagy Rozália 1922— 19..” A halálozási évszúm még nincs bevésve. Előrelátó emberek. A menet lassan halad. A mi­di-mellényes nő óvatosan lép­ked a porban. A testes férfi homlokát törülgeti. Az autó megáll, a pap bevág a sorok közé, az emberek utó- nazúdulnak, cipőjük alatt el- nyaklanak a margaréták. A földkupac mellett a pap meg a kántor újra énekelni kezd, a fényképész kattogtatja masináját. A pap beszenteli a koporsót és az egyensapkások leengedik. A gyászruhások tartása roska­tag, arcuk merő víz. A férfiak lapátolni kezdenek, a tompa kopogásra a cslpke- sálas nő felsikolt. — Anyám! — és térdei nem bírják el. Zokog, jajgat, kiabál, mikor a verem helyén hant van, akkor is. Saját magát siratja*. Az úton Opel Rekord áll, a sofőr beindítja a motort, a pap beszáll, az autó diszkréten su­han el. Az egyensapkások már le­döngölték a halmot, beleszúr­ták a fejfát, elrendezték a virá­gokat, és most várnak, míg egy férfi mindnyájuknak pénzt nem ad. Akkor az ásókat vóllukra veszik, és akkurátosan elballag­nak. Részvétnyilvánítások. Kézfogások és vigasztaló csókok, szomorúan elrebegett szavak. Pedig az igazi részvétet magunknak tartogatjuk. A gyószruhósok gépiesen nyújtják a kezüket és szeretnének már egyedül maradni. Mire jó ez az egész? — Ej, de jól kisírtam ma­gom I — mondja a pacskeros néni elégedetten. — Ki volt a megboldogult? — fordul a mellette elsiető fényképészhez. — Valami öregasszony. A nagy kapu előtt a kofaasz- szony dupla áron árulja a virá­gokat. Fölötte a falon tábla: „SÍRJAIT GONDOZTASSA A TEMPÓ KTSZ-SZEL!" ADAM ERIKA Holdének Mint a hold jő felhők mögül Előbukkansz ruhák közül Forrás voltál — Oltom szomjam — Etel voltál — Éhes voltam — Megettelek, megittalak Tenyerembe ringattalak. Fényes holdat felhő fedi Ne siess úgy felöltözni A hold helyett fénylő tested Lámpásomnál kifüggesztem: Másnak ne égj, Nekem ragyogj I Boros István: Impressziók orgonakoncerten T eret betöltő harsogás. Gyöngéd bú­gás. Méltóságteljes csönd. Magas hangok jégcsapvibrálása. Fülbe kígyózó dallamok. Légies könnyedség. Harsonás angyal fúj az ég felé. Társa az orgona szélén ül. A zene titkos árnyékai szobrok mozgását leplezik. Kitárulkozó, békés, feledtető, freskóele­venítő, mindent megvizsgáló, átgondoltató, mélyreható, rejtélyesen tipegő hangok! Térdelő angyal keresztbe font karral uralja a síkot. A többiek elbújnak mögötte, leselkednek. Lehajtott fejű Mária-szobor. Némán, ott a sarokban. A hosszan kitartott hang betakarja a templomot. Körülnyaldossa, befolyja, átöle­li, babusgatja. Freskók, s a változó valóság gyönyörköd­tet. Jó lenne köztük. Csuklyás viharkabátok: modernség, ösz- szegubódzva a régi templomban. Szép disz- szonancia. A muzsika még idebent van. i a vasArnapiI MEllEKlEJ ED Még nem robban. De hirtelen meglódul, özönlik, csattog kifelé. Őrjöngve lángol. Mária nem bírja. Reszket. Feje egyre lej­jebb csukódik. Letörik? Reszket a vihar. A zene szól: ez vagyok! Erősebb, mindenha­tóbb Jézus Krisztusnál! Búg, bőg. Betör a víz, mindent elönt Csitul. Himbálódzik a főoltár. Lebeg a vizen a tükröződő mély kép. Elúsznak a padok. Minden kifekszik, elsimul. Eláztat, dirib-darabra tör a zene. Hónykódnak a kincsek, Mária az örök iszapban. Lámpafény-móglyán táncoló faszobrok. Finom szoprán. Nem tudom legyőzni gyen­gédségét Jó lenne összebújni veled. Fejed vállamra hajtanád. Atölelnélnek. Körülnézek. Elmélyült arcok: összpontosí­tanak, gyönyörködnek, szenvednek, élvez­nek. Beleélők, álmosak, közömbösek, szno­bok, vallásosak, probléma elöl menekülök. Fiatalok, közép-korosztály, öregek. Kinek hol jár a gondolata? Arany papok, arany istenek. A hűvös istenház most anyai meleg. Nem bénít meg prédikációval. Lecsukott szemmel egyedül vagyok a zenével. Csak a tied. Vagyonod, hogy elveszíts. Bach. Életrekeló vonalak, lágy csavaro­dások. Kinyitja a tetőt, az ajtót az összes mozaik-ablakot Kivarázsolja zenéjét a vi­lágra. A dallamra nincs jelző, s ha van: ha­zugság. Pusztán a zene: való. Bachnak el­hiszem: van isten. Csak az ő kedvéért is­merem el! Lehelően simogató orgonajáték, bizsergető égi dal. Szeretnék angyal lenni. Röpülni a szél­ben, langyos napsütésben. Szárnyaló ének és fantázia: érzem Szent György küzdelmét. Látom verítékcsillogó arcát, de sajnálom a sárkányt. Lehet, jó, kedves volt, s csak torzult emberi vallás keresztelte szörnnyé. Most a Szent dicső­séggel feszit Prágában. Zsongó, hódító tömjén között röpül az idő. A zene mór kihűlt. De a lényeg: az ál­tala interpretált gondolat. Hatósáro min­denkiből isteni tekintet néz rám. Jóság a Júdásokból. SZATYOR GYŐZŐ: LEGENDA SOMBOR JUDIT ALAPHANG olyan rettenő öreg szemmel élünk hogy elfelejtjük lassan a tágranyilt rácsodálkozás bamba szivárvány ízét s a panelfalak már ablak nélkül készülnek Beérésre várva térfélén lebegünk a fél-ájulások közti vákuumokban s ébredéskor csak a bagó hült bűze izzad fejünkön szünetjel-pókháló arcunkra tapad földmagnyi sebeink nyalogatjuk ércesedik térdünkben az izom — rúgásra érik ALAN JACKSON A LEGSZÖRNYÜBB ÁLLAT a legszörnyűbb állat mi a tengerben úszik az ember mert nadrágja a térdéig csúszik a legszömyűbb állat mi átszeli az eget az ember mert hajával törődik s nem veled a legszömyűbb állat mi földet túr az ember mert vasért és olajért fúr a legszömyűbb állat mi húsért öl az ember ki gyilkol s nem éhségtől a legszömyűbb állat mi szoptatja fiát az ember ki ijedt ha egy mellbimbót lát a legszömyűbb állat mi párt szerez az ember ki nem tudja után vagy szeret a legszömyűbb állat mi hord. meleg irhát az ember ki bűnnel kövezi magát ő a legszörnyűbb állat mert mindig győz ez mesteri verseny és cél már nem űz Kőszegi Tamás fordítás« GYŰ LAY PAL HETENTE HATSZOR az imaórák szünetében híg tejfölt nyal a sötétség kollektív összesímulást jelez a pirosbetüs naptár a lapokat forgatom hetente egyszer a késői ébredés a haragszünet az éttermi ebéd a kávé a délutáni fröccs az újságolvasás a papucs napja hetente hatszor korai kelés kapkodott evés gyógyszer rohanás elkésés L. G. a szomszéa az éjjel nem volt otthon a házmester reggelenkint morog a lakókra K.-néra gyanakszik megint mellé öntötték a szemetet de meglesi és majd jól megmondja a magáét hetente hatszor vasárnap nem ő is későn kel a szomszédban sir a gyerek jó műsor megy a televízióban egy évben ötvenkét hét minden évben új év » i i á

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents