Dunántúli Napló, 1973. július (30. évfolyam, 169-199. szám)

1973-07-08 / 176. szám

Nászay Csilla rajzai PAKOUTZ ISTVÁN Motívum Se a pásztor, se a gúnár nem ad jelet Magától értetődően halad hazafelé a menet. Végérvényesen-természetes a mozdulat, ahogy az útkanyarban egyszerre fordulnak be a ludalc. PAKOUTZ ISTVÁN Mérleg hava Elhagytad. Mert elhagyott. Mit vethetne a szemedre? Semmivel se tartozol. Elhagyott Mert elhagytad. Mit vethetnél a szemére? Semmivel se tartozik. ARATÓ KAROLY Portré Tárgyai mögül arca fölparázsllk árnyéka fogasra akasztva lóg fölérobognak megtapossák látomásai a fehér csikók De ménesükkel nem törődik tavasz vonzza bámul a kertbe hol kőrmenetet járnak a fák feltartott karral énekelve Eloldódik magától arcától elindul a szája s teljes erővel a feltámadást beleujjongja a világba Szökni vágyó kalapáló szive bordáit szétfeszíti annyira hogy köztük biboran kicsúszik s ráül egy futó szarvas agancsaira * Ekkor keze is csuklóból leválik felröppen köröz tájai felett keringve suhogva keres egy szárnyaló másik kezet Csokonai Baranyában Csokonai-év van: 200 éve született a költő, akit manap­ság Debrecen vall leginkább a magáénak. De a poéta Bara­nyában is megfordult, s ennek az útnak néma tanúja ma is áll — a Doktor Sándor utca és a Kórház tér sarkán a „Százéves" borozó nemrégiben felújított épülete, a valamikori Magyar Korona szálló. 1800 tavaszán, csurgói he­lyettes tanárkodása megszűnté­vel a költő Pécsen keresztül in­dul haza Debrecenbe. A búcsú- zás hangu'atát a Visszajövetel az Alföldről című verse őrzi: vasárnapi) MELlfKLET Dll Sok volt a baj s a törődés, Me//y alatt erőm rogyott, De az édesb képzelődés Felejtette Somogyot. A baranyai utat a Festetics György grófnak írott egyik le­vele is említi: „Az ég megőr­zött, megsegített; még arra is, hogy Baranya és Bács várme­gyéket is kitapasztalhassam." Tudjuk, hogy március végén Szigetváron megnézi a vár ostromának emlékeit, majd Pé­csen és Baján keresztül tér ha­za Debrecenbe. A Magyar Korona szálló ép­pen a szigetvári út mentén volt. 1750 körül épült, várfalon kívüli vendégfogadónak. Feltehetően Csokonai sem kerülte el. F gy ideje bizonyos képek *■““ üldöznek. Iceberg, vagy­is lebegő jéghegy, amqly csak afféle dudorként emelkedik a tenger színe fölé, de nagyob­bik fele, akár valami kékeszöld jégből formált óriási hajótest, láthatatlanul rejtőzik a víz alatt. Vadrózsabokrok takarta észre­vehetetlen, majdnem elzárt, szűk nyílás, barlangok, vagy barlangrendszerek bejárata, amelyekben oszlopként áll vagy függ a cseppkő, és föld alatti tavakra, folyókra, termekre, fo­lyosókra, átjárókra bukkan az ember. Egyajtós, egyablakos há­zikó, amelyből hatalmas zárt pincébe juthatunk, s odalent egy iszonyatosan nagy, csillo­gó, fekete gép serény munká­jának kattogása és zúgása hal­latszik. Sokfajta képet látok, de mindegyik ugyanazt a gon­dolatot fejezi ki: ami látható, az kicsi és egyszerű, ami nem látható, az óriási, hatalmas és bonyolult. Röviden és nem kép­letesen szólva: a látható az én vagyok, jelentéktelen tisztvise­lő, a városban működő számos pénzintézet egyikének alkalma­zottja; de az is én vagyok, ami nem látható, illetve helyeseb­ben, hogy is mondjam, az én életerőm, lelki energiám; mind­ezt pontosan tudom, de képte­len vagyok bármit is kezdeni ve­le. Sajnos két egyenlőtlen ré­szem között nincsen kapcsolat, a nagyobbik semmilyen formá­jában sem hat a kisebbikre, így hát néha az a gyanúm tá­mad, hogy nagyobbik, láthatat­lan részem nem is az enyém, csak őrzője vagyok, és mint az összes többi őr, én sem hasz­nálhatom fel, be kell érnem az­zal, hogy épségben megőrzőm halálomig. Az az érzés, hogy életem csők letétként van a birtokomban, elbátortalanít és lehangol. Egy alkalommal érthetetlen módon kedvem támadt rá, hogy kiönt­sem a lelkemet, és megemlítet­tem a dolgot egy csinos gép­írónőnek, Bellának, akivel egy helyiségben dolgozom. Az ice- bergről, a barlangról, a gépről természetesen nem szóltam: szégyelltem magamat. Csupán félénkségemre és elszigeteltsé­gemre céloztam. Bella némán meredt rám kissé kancsal sze­mével, egy kis ideig erősebben rágta az amerikai rágógumit amit már előzőleg a szájába vett, majd határozottan azt mondta: — Tudod, Girolamo, mi a te bajod? Az, hogy nem kommunikálsz. — Hogyhogy? — Megfigyeltelek, amikor köztünk vagy: nem beszélsz, nem veszel részt a társalgás­ban, nem szólalsz meg, tartóz­kodóan félrehúzódsz: vagyis nem kommunikálsz. — Nincs semmi mondaniva­lóm. — Az nem számít: a komm.u- nikálás nem azt jelenti, hogy az embernek mondanivalója van. — Hát akkor mit jelent? — Kommunikálni annyit je­lent mint... kommunikálni. — Ó, igen. De végül is sze­rinted hogyan kell kommunikál­ni? Bella újra eltűnődött, közben erősen rágta a rágógumit és fé­lig lehunyta a szemét Végre válaszolt: — Nem tudom: az ember sok mindent csinál úgy, hogy számot se vet vele, pél­dául lélegzik, jár. Van egy öt­letem. Menjünk le holnap a tengerpartra Luclanőval, Giuda- nóval és Carával, jó? Figyeld majd meg, hogyan csinálják a többiek és utánozd őket M egfogadtam Bella taná­csát. Amikor elindultunk a kocsival úticélunk, Fregene felé, akár a rovarkutató, aki rej­tekhelyéről kémleli egy csomó rovar viselkedését, szinte tudo­mányos alapossággal figyelni kezdtem útitársaimat. Majdnem a kezdet kezdetén fölfedeztem valamit. A két fiatalember és a lány roppant elevenen beszél­getett, szavaikat a munkát kö­vető pihenés öröme, a meg­könnyebbülés vidámsága, fel- szabadultsáqa hatotta át. Vagy­is kommunikáltak. De nem olyan személyes dolgokat közöltek egymással, amelyek csakugyan fontosak nekik, és amelyek köz­vetlenül és mélyen érintik őket hanem csupán információkat cseréltek a legkülönfélébb kér­désekről, sportról, tudományról, filmekről, divatról, politikáról, szórakozásról, takarékosságról és így tovább. Ezeket az infor­mációkat két, hallásra kevéssé meghökkentő vonás jellemezte: jóllehet nagy lendülettel mond­ták ki őket, semmi új se volt bennük, egytől egyig ismert, köztudott értesülések voltak, és a társaság tagjai általában nem is figyeltek rájuk, mégis, miközben egyikük beszélt, a többi, anélkül, hogy hallgatta volna, türelmetlenül várta, hogy az illető befejezze mon- dókáját, és ő juthasson szóhoz. Például: — Rómából az autósztrádán már öt óra alatt el lehet jutni Milánóba. — Én két óra alatt tettem meg az utat Rómából Firenzé­be. — Én félóra alatt Firenzéből Bolognába. — Időnként lassítani kell, fő­leg kis kocsival. — Az autósztrádákon az o legveszélyesebb, hogy a kocsik egymásba szaladhatnak. — No meg az egyhangúság. — Főként éjszaka. — És nappal hogyan véde­kezel a vakító napfény ellen? Satöbbi, satöbbi. Megnéztem az órámat, kerek félórát beszél­gettek az autósztrádákról, sor­ra vették a kérdés minden rész­letét, olyan lendülettel, olyan hévvel cserélték ki az összes lehetséges információkat, mint­ha minden szavukkal alapvető fölfedezést tennének. Elnéztem őket: arcuk kipirult, elevenen csillogó szemük könnyesnek tet­szett a rokonszenvtől. „Az ör­dögbe is” gondoltam önkénte­lenül magamban „mekkora hű­hót csapnak, pedig csak az au­tósztrádák használatáról váltot­tak néhány közhelyet’’. Elhatároztam, hogy én is megpróbálom a dolgot. A ko­csiban a következőképpen he­lyezkedtünk el: elöl a vezető és Bella, hátul Luciano, Cara és én. Odafordultam a csinos, ala­csony, barna Cáréhoz, aki ugyancsak gépírónő: láttam, hogy cigarettázik. Elkezdtem o beszélgetést: — Én húsz ciga­rettát szívok el naponta. Máris válaszolt: — Én csak tizet. — A keleti cigaretták a leg­könnyebbek. — Az amerikai cigaretták a legerősebbek. — A francia cigarettákba nagyon sötét dohányt töltenek­— A dohánytól rákot lehet kapni. — A füstszűrő megvéd a rák­tól. — Az egyik barátom napon­ta hatvan cigarettát szív el. — Az apám nyolcvanat is el­szív. És így tovább. Alaposan megvitattuk a dohány problé­máját, beleértve a tubák, a pi­pa- és a cigarettadohényt Ami­kor elhallgattunk, észrevettem. hogy ez legalább is Cara szempontjából kommunikáció volt: epekedó tekintetet vetett rám, csípője hozzám simult, ke­ze hozzáért a kezemhez. Bella felfigyelt a dologra, megfordult, és hirtelen azt sziszegte: — A legjobb cigarettát az Óceánon túl csinálják. — A hangja olyan dühös volt, hogy Cara meg én ösztönösen elhúztunk egymás­tól. íme Fregene. íme a zöldre festett kabinok sora, mögöttülf a tenger kék sávja, Elsőnek Bella és Cara ment be a ka­binba vetkőzni. Miközben oda­kint várakoztam, hallottam, hogy a különböző fürdőruhákról vál­tanak információkat: — A kétrészes fürdőruha ké­nyelmesebb. — Az egyrészes divatosabb. — A bikini kiemeli a csípőt — Az egyrészes karcsúbbnak tünteti fel a nők alakját. — Toplesst csak az hordhat akinek szép melle van. — Toplesst tilos viselni. Ez alkalommal is az volt a benyomásom, hogy a két lány kommunikált. De mit közöltek egymással? Az égvilágon sem­mit, legalábbis azokból a sza­vakból ítélve, amelyeket hallot­tam. B ella végre kijött a kabin­ból, s elindult a tenger felé, de engem arra se mélta­tott, hogy rám nézzen. Gyorsan levetkőztem, közben két társam információkat cserélt a vízálló és normális, az arany és fém, a négyszögletes és kerek karórák­ról, valamint az óraszíjakról és az acélláncból font karkötőkről: rohantam Bella utón. Amikor utolértem, lustán járkált o par­ton, s minden lépésnél megned­vesítette a lábát a nyugodt tenger egy-egy kis fodrával. Megfogtam az egyik karját és megkérdeztem: — Bella, mi ba­jod? Nem felelt, sanda pillantást vetett rám, és karját kihúzta a kezemből. Nem hagytam any- nyiban a dolgot: — Bella, mi­vel bántottalak meg? Azt taná­csoltad, hogy kommunikáljak, és én kommunikáltam. — Persze, persze, ne félj, ész­revettem. — Pontosabban, Cara talán azt hitte, hogy kommunikál ve­lem, de én biztosan nem kom­munikáltam vele. Bella szeret­lek, és csakis veled akarok kommunikálni, de nem úgy, mint a többiek, akik informá­ciókat cserélnek egymással: úgy akarok kommunikálni veled, hogy elmondom az igazat ma­gamról, hogy magamról beszé­lek neked. Először is szeretném, ha megtudnád, hogy én a lel­kem mélyén olyan vagyok, mint egy iceberg, mint egy mély bar­lang, mint egy föld alatti gép: nagyobbik részem nem látha­tó, ami látható, az semmi. Én azt szeretném Bella, ha megis­mernéd a rejtett részemet, amely, ha szeretni fogsz, végre felszínre kerülhet, végre kifeje­ződhet. Amikor elhallgattam, fürőd- tem az izzadságban: még soha sem voltam ilyen őszinte, még soha sem beszéltem ilyen sokat magamról. Elhallgattam, és re­ménykedve néztem Bellát Lát­tam, hogy sanda, becsmérlő pillantást vet rám, azután meg­vetése jeléül elfintorítja a szá­ját — Nem értelek — mondta végül. — De hisz én.:; — Nem értelek, nem is ókor­iak megérteni. Szokásod szerint nem kommunikálsz, legalábbis velem nem kommunikálsz, Giro» lamo. Persze az előbb Cará­val kommunikáltál a kocsiban. Eriggy Carához. — De Bella — Eriggy Carához és hagyj engem békében. Ebben a pillanatban a derült égbolt felől száraz robbanást lehetett hallani: egy katonai repülőgép, amelyet még nem láttunk, átlépte a hangsebesség határát. Támadt egy ötletem, s miközben a repülőgép süketítő dübörgéssel elszállt a fejünk fölött, odakiáltottam Bellának: — Szuperszónikus katonai re­pülőgép. Láttam, hogy fölnéz, és tekin­tetével követi a repülőgépet, amely hosszú páracsíkot vonva' távolodott. Azután kelletlenül válaszolt: — Nemsokára a pol­gári járatokon Is szuperszónikus gépek fognak közlekedni. — Igen, Rómából két óra alatt eljuthatunk New Yorkba. — A szuperszonikus repülő­géppel az a baj, hogy nagyon erős zajt üt, amikor leszáll. — Ráadásul meg kell hosz^ szabbítani a kifutópályákat. — A szuperszonikus repülő-j gép többe fog kerülni. — A szuperszonikus repülő« gép kevesebbe fog kerülni. És így tovább. Közben oda­mentem Bella mellé és megfog­tam a kezét; nem ellenkezett Epekedő tekintetet vetett rám és mosolyogva — mondta: — Ne ússzunk egyet? — De igen. Egymás kezét fogva, ujjainkat összefonva elindultunk a tenger felé. Fordította: Zsámboki Zoltán Alberto Moravia Kommunikáció Nehéz gyermekkor K ócos sötétszőke baja a homlokába lógott, szája körül keserű ránc. Húsz évének teljes súlya ráneheze­dett a fiatalember vállára, így szólt:-L- Maga újságíró. Meg fog engem érteni. Éppen ele­get írnak mostanában a szü­lők felelősségéről, a rossz ott­honi környezet hatásáról, a fejlődő gyermek lelkére. Én már nem bírtam tovább. Mélyet sóhajtott, aztán fel­dőltön folytatta: — Talán tizenhat éves le­hettem, mikor egy este, ha­zatérve otthonomba, szörnyű veszekedést hallottam a kony­hából. Szüleim szinte riká­csoltak a dühtől. Ugyanis a konyhakredencből, a leveses- tál alól eltűnt kétszáz forint. — És ki vitte el? — Természetesen én. De képzelhetni, hogy mit érez­tem. Hazajövök, hogy nyu­godtan elköltsem vacsorámat, otthon pedig tombol a vi­har, azon vitatkoznak, hogy melyikük rontott el engem. Ha nem állok közéjük, talán össze is verekednek. Ször­nyű volt! Higgye el, alig tud­tam elaludni. — Képzelem, hogy megvi­selte az eset. Szegény, sze­gény barátom! — De ez még semmi. Né­hány hónap múlva, egy ködös hajnalon, arra ébredtem, hogy anyám csomagol. Apám erőszakkal hozta vissza a szo­bából. Mondanom sem kell, megint elkezdődött az az át­kozott veszekedés. A dunyhát a fülemre húztam, de sajnos, így is mindent hallottam. — Miért akart elmenni az édesanyja hazulról? Csak nem egy másik férfi miatt? — Hová gondol? Előző nap eladtam anyám ruháit az Ecseri piacon, csak egy fla- nell háziruhát, meg egy haj­hálót sikerült megmentenie. Sejtheti, hogy mi következett ezután. Botrány. Óriási bot­rány, ami alaposan feldúlta idegeimet. — Nehéz gyermekkora volt, barátom — bólintottam szo­morkásán. — Várjon! A pohár akkor telt csordultig, akkor vqlt po­kollá az életem, mikor apám odavágta anyámnak; ő nem azért dolgozik, hogy gyermek­tartásdíjat fizessen. — A kedves anyukának született egy ... — Dehogy! Nekem. S mi­vel állandó munkahelyem nem volt, a gyermektartást se volt miből levonni. A srác pe­dig mégsem nőhet fel csak úgy, ebek harmincadjára. Szüleim éjjel-nappal vitáztak; apám azt akarta, hogy anyám vállaljon különmunkát, mert az én gyermekemet is fel kell nevelni. Nem is folytatom. A mi kis, meleg otthonunkból elköltözött a megértés. Nem tudtam tovább élni ebben a légkörben, nem bírtam to­vább: összecsomagoltam apám holmiját és eljöttem hazuról. — Még minden jóra for­dulhat, kedves barátom — mondtam vigasztalóan. — Soha — felelt dacosan a fiatalember. — Sohasem tudnék megbocsátani nekik... Galambos Szilveszter MarafVó László

Next

/
Thumbnails
Contents