Dunántúli Napló, 1973. július (30. évfolyam, 169-199. szám)
1973-07-29 / 197. szám
ILLÉS ZSUZSA v Alomba ringató (Gáborkának) Mese, mese Gyöngyös mese Ringó mese Hívlak, gyese Vesszöszíjas paripádoe Deret fúvó ördöglovon Eget tartó zöld erdőkön Patakszomjú nagy mezőkön Cslllagszirmú éjszakákon Pirosszájú hajnalokon Mese, mese Gyöngyös mese Mese, mese Hívlak, gyere Teríts ólmot pillájára Hangot pöttyintő szájára Tejif latos arcocskára Keze pihe bársonyára Ringasd esillagrogyegósba Takard aranyló palástba Rejtsd el gonosz szemek elöl Őrizd zord bánatok elöl Mese, mese Gyöngyös mese Ringó mese Röppenj ide. OYUIAY PÁL ¥ Érted hajlítják törzsöket a Nap leié a fák, érted énekel a szikla-magányába szorult madár, érted űzik a vizek mélyére fúródott halakat a szomorúan vijjogó sirályok, érted bújkál a hold az éjszaka homályóba, érted égek otthonunktól a messzeségig. ÁGOSTON ZSUZSANNA Tüskebúra Szembeköptek a szelek homokkal, mert vaskerítések bordáit megkerülve, harsányan, ' lenevettem az égről a csillagokat. Rugdaltak a szelek homokkal, felhőlábait kitéptem a nyámakl Simogassatok szelek homokkal, kerestem tölgyet, de bogáncs szúrt lábamba. Kitéptem tűskebúrámat, combomat égeti a halált Szilánkok vándorolnak bennem, kampósbotjuk körülvérezte szivem. SZAVAI JÓZSEF Egy napon Egy napon elolvastad a legkisebb apróhirdetést te az újságban Egy napon nem zúgott füledbe a város zaja, Egy napon oly fojtó volt a csend a sirdogéló lámpák alatt Egy napon nem akartad megváltani a világot (Egy napon négyarckép-falu üvegszobádban * visszanyerted vízesés-látásodat) Egy napon nem égetett a tűz, nem vakított a sötét, Egy napon a mindenséa puhán aludt zöld héja alatt, Egy napon a tűzhányók befelé törtek ki, Egy napon elporladt tengerek csöpögő vízcsapokká váltak Egy napon nem húztad fel reggel 6-ra az órát E napon megsemmisült a világ HEGEDŰS MAGDOLNA: Életsarjadás N emsokára letelik a szabadságom, s még sehol semmi. Pedig lejártam érte a lábam. Irén néni ki is tette a cédulát Mert azt mondtuk, hogy két hét múlva biztosan elmegyünk. Találtam több helyen is szobát de amikor megmondtam, hogy gyerek is lesz ... Nem kérdezte meg az öreg néni, sikerrel jártam-e, leolvasta orcomról. — Hogyan gondolta ezt kedvesem? — kérdezte, amikor visszajöttem. — Ki fogadná be magukat gyerekkel? — s kicsoszogott a kapuhoz, és levette a cédulát Pedig télire nem maradhatunk itt Nem lehet rendesen fűteni a szobát mert rossz a kémény. A két bölcsőde közül, ami a környéken van, egyikből mór megkaptuk az elutasítást a má. sikból még nem. Már hűvösödnek az esték. S egyre nyomasztóbb a gond: mi lesz velünk? — Jobban meg kellett volna gondolni azt a gyereket! — mondta kíméletlenül a lakáshivatal vezetője. — Hiszen még olyan fiatalok! Nem értek volna rá vele? Mi nem is gondolkodtunk ezen! Terhes lettem, és szülni fogok. Olyan magátólértetődő volt ez, mint ahogy az éjszaka utón fölvirrad a hajnal. De még az öregasszony se mondta, hogy talán... meg keltene mégis gondolni. Nem. Egy szávai se mondta. ♦ Azt hiszem, azokbon a hónapokban mi voltunk a legnagyobb csoda abban a rozoga házban. Mert régi ház volt az, ahol akkor laktunk, apró ablakokkal, púpos kis öregasszonyokkal. Házinéninkén kívül még három öreg hölgy lakott az udvarban. Németh néni, akinek férje, s fogadott gyereke is volt, s a két apáca. Szűzen élték le az életüket s elszáradtak, mint a kék- kóré. A fiatalabb kövérkés, ápolónő volt valamikor, az idősebb: aszott kis öreglány, tanítónő volt a zárdában. Vékony kis teste deformálódott az idők folyamán, Irén néni szerint a sok írás, füzetre-hajlás miatt — Ilyen lesz majd maga isi — mondogatta Irén néni, valahányszor sötét plllealakja elsuhant az ablak alatt mint egy árnyék. Sose mulasztotta el hogy figyelmeztessen: nézzem csak. vegyem a példát barátkozzam csak vele: Ilyen leszek. Nem. Az lehetetten. Én húsz éves vagyok. Olyan a testem, mint az alabástrom. sehol egy ránc, sehol egy gyűrődés, termékeny vagyok, mint az áldott mező, nemsokára szülni fogok. Nem. En nem leszek olyan, mint a Stefánia néni * űflus huszonhatodikén, Anna napon, pontosan egy évre az esküvőnk napjához, lejárt az időm. Este moziban voltunk, alighogy lefeküdtünk, ösz- szerántott valami ismeretlen fájdalom. Tudtam, hogy -másnap szülni fogok, de képtelen voltam ezt elképzelni. Most kiszakad belőlem az, aki teljesen egy volt velem eddig? Akinek mór ismertem minden rezdülését itt belül a testemben? Százszor, ezerszer elgondoltam, vaion milyen lesz, de nem tudtam formát adni neki. Arcot se találtam a számára, hiába sorakoztak föl képzeletemben édesded gyér. mekábrázatok. Egyik se ő volt Ha legalább tudna segíteni valamelyik öregasszony I Ha csak egy is szült volna valaha a négy közül! Menjünk most azonnal a klinikára? Vagy ráérünk majd reggel? Ez már a szülés fájdalma, amit érzek, vagy halvány előjele csupán? (Hallottam vajúdó asszonyokról, akik túl korán mennek be a kórházba, s ott kínlódjak végig a napokat Féltem, hogy így járok én is.) A délelőttöt otthon, a délutánt a klinikaudvaron sétálgattam ót _ Talán reggelre — m ondta kissé bizonytalanul o doktor. Sétálgassak, olvasgassak, ha van hozzá türelmem I Meg aztán nem rémülök el any- nyira. Hiszen magam is tudtom, hogy nem lesz ez olyan egyszerű. Mert olyan hihetetlen oz egész I Hogy nekem gyerekem lesz! Hogy most megszületik, akit magamban hordtam eddig ... Rámsötétedett Nem maradhatok Itt a kertben. Egy ideig ténfergek a klinika kacskaringós folyosóin. Néha meg kell óll- nom, megkapaszkodni egy-egy ablakban, vagy ajtókilincsben. Kétségbeesve számolom az időt Milyen hosszú most minden perel Jajszavak hallatszanak a szélesre tárt ajtókon. Július von, hőség, folyik a víz az embereken. Elhal a jaj, s gyereksírás göndörödik bele a hirtelen támadt csendbe. Lassan kiürül a szülőszoba, csak én maradok Itt Mór azok Is megszültek, akik jóval később jöttek nálom. Egyedül fekszem a hatalmas teremben. Az orvos meg néhány nővér tesz-vesz oz ágyam körüL Elmennének kicsit kifújni magokat a délutáni roham után, talán az éjszaka nyugalmasabbnak ígérkezik. Itt csak hajnalra lesz gyerek. Jbj, ne menjenek el. ne hagyjanak Itt! Dljön le Ide mellém és beszélgessen velem I Milyen elhagyatottnak érzem most magami Mint oktnek senkije sincs ezen a kerek világon. Csak a gyereke, aki nem akar megszületni... Elhagy minden erőm, s belezuhanok valami valószínűtlen, tompa csendbe. Szavak Indulnak felém valahonnan a távolból, de nem érnek el hozzám. Érzem a doktor műszerét gondos tapintását — állandóan hallgatja a szfvhan- got aggódó tekintetem végig- pásztázza, de ha kinyújtom a karom, hogy belefogodzam, nincs. Nincs Itt Magamra hagytok volna mégis? , Most... most... csak még egy kicsit tartsak ki, az utolsó erőfeszítésig I Utoljára gyürkőz- zenek neki az izmok, préselőd- jenek egymásba, mint a vasfogak, majd oldódjanak meg, szelidszépen utat engedve az életnekI Csak még egy kicsit... Nem bírom ..., nem bírom tovább! Nemcsak a test a lélek is elernyed, a gondolatok is megmerevednek, mint a gipszfigurák. s a hitem is elhagyott A h'rt, hogy világra tudom hozni a bennem sarjadt életet Es ekkor beiém könyökölnek és... Fekszem ernyedten, kfterftve, tán a testem is kifordult önmagából. Homlokomról drágo- gyöngyként gördülnek le a ve- rejtékcseppek. A friss vér szaga eljut az arcomig, de nem bántó, nem keserű. S hogy pillanatig tart-# mindez, vagy kemény percek telnek-e el közben, nem tudom. Olyan most minden, mintha itt a vértől-verftéktől latyakos szülőágyon megállt volna az idő. Arra neszelek, hogy már nem fáj semmi. Körülöttem néma futkosó s, majd rövid, határozott parancsszavak. Vész vibrál a hűvös éjszakai levegőben. Inkább csak sejtem mindezt mint érzékelem, hiszen a fejemet is alig tudom mozdítani. De a kővetkező pillanatban belém vitlámlik az eszméiéi: — Nem sfr a gyermekem I Miért nem sfr? Bájulti Meghalt? Halott gyereket szültem? Azért volt hát ilyen hosz- szodalmas, ilyen keserves ... Ezért nem tudtom elképzelni az arcát... — Miért nem sfr? — kérdezem érődén üt riadtan. S mert nem válaszol senkt megismétlem néhányszor, egyre kétségbeesettebben. Es mielőtt összekaparva maradékerőmet föl ug nőnék, hogy vad dühvei számonkérjem a szörnyűséget erőteljes sírás szakad föl az ájult kis ajakról Mohán, fuldokolva kapkodja magába a levegőt az első levegőt a világból, alig győz sírni is, ló- legzeni is egyszerre. •— Gyermekem von és éfl Már rfrl Nem tudom, sikoftom-e, Mót- tom-e ezt vagy csak suttogom elhalkuló lehelettel. S ekkor valami meleg végigfolyik az orcámon. Itt felejtettek. Fekszem a huzatban s számolom a perceket Kellene szólni, hogy hozzanak rám egy pokrócot mert fázom, de olyan erőtlen a hangom, hogy nem jut el még a nyitott ajtóig sem. Éjfél utón van. Újabb szülő nők jöttek, újabb futkosás, kezdődik az éjszakai hajrá, harc az életért S egymás után sírnak föl az új gyerekek. A hajnali gyerekek. Most aludnom kellene. Aludni, kipihenni a szenvedést a kimerültséget Kipihenni a kétség- beesést — Próbáljon meg aludni 1 — mondta az orvos, amikor kitoltak a szülőszoba előterébe. — Tulajdonképpen három ára hosszat mozdulatlanul kellene feküdnie. Be tudja tartani? — Hogyne I Csak aludni nem tudok. Ekkora kín után? Ekkora őröm utón? Aztán elfelejtkeztek rólam. Fekszem o huzatban ós vórok. Várom, hogy majd csők reggel lesz. és akkor totón megláthatom a Fiamat * } _ I áttdt már Ilyen szép gyereket? — Gábor párnáé^ " Ul X1J Ln -I------------1——1 t ói oici| tkj uicngcutW( lehanyatlanék. mint a rongy.' A szemével Int'hogy nem. Hogy Ilyen szép gyereket még nem látott — Igái o feje megnyomődott a szülés alatt és a homlokán az a sebhely, az nem te tudom, mitől lett de azt mondták, hogy néhány nap múlva elmúlik. és sötétkék szeme von. Hol-' lottói már sötétkék szemű csecsemőről? Gábor Ingatja a fejét Nem. Még nem Waflotl Ryenről. — Es mosolyog. Képzeld, ont kor szopott és elalszik, mosolyog. Hhiszed? A szemével bit, hogy elhteiL Ránehezedek két erős korjá-' ro. Érezheti, milyen gyenge vagyok. Bal szememben undok véresőmé csúfoskodlk, az arcom te csupa véraláfutós. — úristen, mennyit szenved-' hettél I — fátyoloz rám a teHn-í te te. B felejtem. Azt mondjákj egészen elfelejts az ember. Mosolygunk. Boldogok vagyunk. Gazdagok vagyunk: gyere-' künk van. * Az öregasszonyoktól már előre félek. Hogy majd ránk tapadnak, némi okarjók. Nem! Ne nézzékl Ugye, nem engedjük, hogy megnézzék? Boszorkányvi- gyoruk el raktározódik az agy sejtjeiben, s emlékezni fog rá és megrémül, amikor már gondolkodni tud. Irén néni könyörtelen. Már a kapunál belénk akaszkodtk, mint a pióca. Diadallal kísér bennünket végig az udvaron: — Idenézzen ám mindenki! Megjött a gyerek I A gyerek, aki talán egy Idcsit az övé Is... Fegó Lajos: Születés után TkVTegteszi." — Egyszer mondták és r/i’-L egymásra néztek. Némán vizslattak szét a szobában, a megkínzott viruló, vénné vált, örömteli arcokon kisebbfajta turístautakat tettek szemeikkel, ványodt, dagadt magányos, kltárulkozá társaimat vették számba, leltárba, felfedezve az öröklés, a hónapokig tartó út tévlépteí- nek láthatatlan jeleit a fej látható bordázatán. Vizslattak, szaglásztak, mint e kutyák, mint a kibérelt csaló pillanat a besúgó kezében, feltárulkozott a később vonyítva titkolt Visszhangzott a fehéren gyászos szobában, az olajoson tükröződő folyosókon, a kongó lépcsőházban, feldöntötte a szigorú-közömbös portást, kl- csusszant a zárt kapun az utcára és csú- fondáros mosolyra késztetett mindenkit azokat is, akik nem hallották, mert nem akarták hallani, mert éppen mást hallottak, mindenkit sajnálkozásra, fennhéjá- zásra, kárörömre, de nem az utánozni vágyásra kényszerítettek ezek a hangok: „Megteszi”. Meglebbentek a fehér lepedők, steril amőbák bujkáltak a gézek őserdeiben. a durván szövött indák között, megcsörrentek a cincogó műszerek az érzékeny kezekben, az érzéketlen falú edényekben, amint emelték őket mintha menyasszonyok volnának, akikre vár még a szennyezetten, steril ágy. Minden megremegett erre a szóra, még a barátommá vált burok is, amely pedig már rég bomlásnak indult Kétszer állt meg az idő: és kétszer változott meg a tér szokásos szerkezete: amint kifeszegettem magam, időtlen időkig tartott az időtlenség és körbefogott és elkapott a masszává vált tér a Finoman mozduló lepleivel, a gerlncsimo- gató, a bordatartó, a nyakat ölelő, a ke- zet-lábat pihentető alaktalanságával. S azután pedig meglódult a gondolathosz- szúságúra leláncolt, tétlenségre nyomorított szerelmespár: az idő—tér egymásba fonódó tömege. S felgyorsult a történelem. S elindult a sors hódító útjára, mint azoknak a bizonyos volt-birodalmaknak egykori létezése. Bizonytalan, hogy mikor és kinél a történelem meddig nyújtózkodik. S nálam vajon? Már eddig irgalmatlanul hosszú idő telt el saját számítású történelmemből. Eljátszottam az emberiség összes lehetséges lépéseit, jobb voltom a legjobb játékosnál, a legügyesebb politikusnál, a legzseniálisabb művésznél, a legeszesebb tudósnál, a legvérengzőbb embervérivónál én magam voltam ez alatt az egy nap alatt a meg nem történt tett és a meggyűlölt cselekedet És mégis az értékem a „megteszi”*. Kivé váltak ők, hogy ítélni mernek a látszottak alapján és miféle türelmetlenség vezeti őket, hogy nem várják meg a dolgok Önfejlődésének végét ahol már a felmérő tekintet megkapaszkodhat? Az önfejlődés vége? Ahonnan jöttem, annak a komorabbrk fele, mert valami véglegesen elzáródott a visszatérés útján: a nemlét A nemlétnek a halál a legborzalmasabb oldala és a lehetségesnek a lehetősége a nemzés előtti állapot, melyben senk! sem tudja, hogy én egyáltalán lehetek. De lettem! Vén ráncos arcukon a hurkák szétgurultak, majd a szem és a száj gödreiben újra összegyűltek vltustáncra, ítéletre, elmúlásra, halál utáni etbomlásra. Még RéU nek, még osztályoznak, még elvonják a falatnyi levegőt pedig a dőgtokorfló meze! alkalmazottaknak ők a kedvenceik s nem énl Hót így kezdem. Elvégzem a lehetőt, mindent ami be volt táplálva az érzékeny anyagba, akkor, ott, abban a régi pillanatban. Külsőleg és belsőleg, minden betegség ellen, amit a tévedés okozhat Megkísérlek a teremtés Inkvi- zítora lenni egy személyben, az isten ördöge és az ördög istene: az embernek emberré született és megszületett jobbik fele, aki nekigyürkózik, hogy kibékítse az egymást kizáró, de egymást feltételező két legnagyobb ellenséget: a létezést és a halált hogy csak nemlét és élet legyen.
