Dunántúli Napló, 1973. július (30. évfolyam, 169-199. szám)
1973-07-15 / 183. szám
HEINRICH BÖU_ Lurkó és nővére Platthy György rajta GALAMBOSI LÁSZLÓ: Ringató Csillaghegyű kökénylaág átdöfi az égi mohát. Égi moha, felhő-csipke hova száll? Szárnyát lánggal meg ne hintse a madár. * Kong a mély. Bong az éj. Köve, érce megreped. Sejlő sugár férceli, bárány gyapja béleli fehérebbre a telet * Gallyak mögött áll az angyal, tűzbe mártott piros karddal. Csöngettyűzzön a sok fa: vadkörte meg vadalma. Berek ölén torony nő, tetejében keszkenő. * Selyemköntös bojtja ring, hullámzik a rozmaring. Rozmaringban páva röpdös, páva száll. Bögyében kék liliom zeng, liliommal muzsikál. * Mi forog? Mi csorog? Újjak között gyöngy bozsog. Gyöngy-vért készül, legényeknek gyöngy-ruha; lábuk csosszan, lépnek hosszan gyöngyből horgolt saruba. Mi forog? Mi csorog? Újjak között kö bozsog. Kősisak készül, kondul holdja. Kőkesztyű készül, kékül fodra. Legény mosdik gyöngyben, kőben, gyönggyel megszórt kőtekenőben. *' « Kőtekenőből hull a virág. Kőtekenőből hajlik az ág. Omlik a csipke a fejre, a nyakra, a váltra, omlik a szirma a földi világra. Sarjad a mámor, sarjad a gond. Serken a nádsíp, bong a kolomp. Omlik a csipke a fejre, a nyakra, a vállra, omlik a szirma a mennyei tájra. * Omlik a szirma, hull a virág. Omlik a lombja, hajlik az ág. IFI PÁLINKÁS GYÖRGY: ’ Mikor... „Egy madár láthatatlan visszanyilalló fénye sebzi társam nyugtalan életét" (G. Ajgi csuvas költő) Mikor szeméből kiesett a távolságok megnyújtott remegése csak a benső szárnyak csupasz surrogására figyelt (— ahol a csend gravitációja) (— ahol a tér-idő elforduló ivén) (— ahol a gondolat sebességkülönbségei érzékelhetetlenek minden irányban) ahol a megnevezések rekedt artikulációjú tartományában a szó egyformán visszhangtalan Nyomozási jelentés K eresek egy tízéves, valószínűleg sápadt, sötéthajú, szomorúságra hajlamos, nagy, barnaszemű kislányt. Okom van feltételezni, hogy szép. Ismerem születési idejét, gyermek- és ifjúkora tartózkodási helyeit: Düren, Heisenberg, esetleg Palenberg, Aachen. Egypontosán meghatározott évből. 1887-ből keresem. Úton van a Düren és Golzheim közötti országúton, Golzheim- ba igyekezvén, esetleg onnan jövet, nem tudom. Ha Golzheimbe megyen, egy üres tálat cipel, ha onnan jön, egy répalevéllel teli edényt. A Düren—Golzheim közötti távolság 7 kilométer, a kislány teljes útja 14 kilométer. Nem tudom, mennyi időre van szüksége egy tízéves kislánynak ahhoz, hogy ezt az útszakaszt megtegye, egy olyan úton, amelyről nem tudom, vajon már akkor is kopár, fasor nélküli volt-e. Tételezzük fel, hogy legalább három, esetleg hat óra? Azt is elképzelhetjük, hogy odafelé és vissza az úton az üres és a teli tálat esetleg le kellett tennie, hogy vékonyka karjait megpihentesse. Nem tudom, hány kiló répalevelet hozott a rokonoktól, vagy ismerősöktől, azt sem, ajándékozták, vagy csak olcsóbban adták neki. Három óra? Négy, vagy hat? Nyolc kilogramm, tíz, esetleg hét? Nem tudom. Azt sem tudom, mennyi pénzt takarított meg az üzleten. Tíz pfenninget? Harmincat, vagy csak hetet? Nem tudom. A lányka úton van és én kérésem. Máriának hívják és néhány évtizeddel később az édesanyám lett. Az édesanyámról sok mindent tudok, erről a kislányról semmit. * Nyolcvanöt éve gyakran átutazom Golzheimon, Golzheim előtt gyorsan, Golzheimban a megengedettnél gyorsabban, Golzheim után ismét viszonylag csökkentve a sebességet gépkocsimmal. Tételezzük fel, 100 kilométeres sebességgel megyek. A hét kilométert három, négy, esetleg hat perc alatt robogom végig. Persze minden attól függ, mennyi mezőgazdasági jármű csoszog az úton, miként lehetséges őket meqelőznöm, s milyen a szembejövő forgalom. Hat percnél több időre semmiképpen nincs szükségem. Ha egész idő alatt, amíg a kislány úton van, gépkocsival mennék, három óra alatt Darmstadtban lennék, hat óra alatt valahol Augsburg és München között, ezalatt a lányka még mindig az úton poroszkálna. És milyen sűrűn tette meg a kislány ezt az utat. Egyszer? Többször? Minden évben? Miként hívják azokat az embereket, akiktől a répalevelet hozta, hogy hét, hogy harminc pfenninget félretehessen? Mindezt nem tudom. Ha a kislány nyolcvanöt évvel később látná az országúton a gépkocsikat és az egyikben a fiát? Lát enqem vajon? Én nem látom őt, habár mindig is őt keresem. Semmit sem tudok róla, legalábbis nem sokat Szigorú édesanyja van, öt leánytestvére és két fiú, egy, enyhén szólva köny- nyelmű apja, aki sokat szeret inni. Vajon mibe kerül egy pohár sör, egy konyak? Biztosan többe, mint amennyit a tízéves kislány a háromtól hat óráig tartó ballagással az üres és teli edénnyel megtakaríthat. Szeretnék beszélni vele, megkísérelném, hogy mindenről kikérdezzem. Hogy megtudjam, mire gondol. Két, három megfakult képről ismerem a kislány-édesanyának keserű, kedvtelen arcocskáját. Néhány anekdotát is tudok róla. A ponyvaregények becsapott gyámoltalanja volt. Látom a sokévtizedes fakó fényképen, hogy valamikor nagyon szép volt. Klasz- szikus gyámoltalan, klasszikus arccal. Katolikus, erős janzenista színezettel, öröm- telen puritán, egyházellenes, elkeseredett. Vágynék a kislánnyal beszélgetni az országúton. Nem az édesanyámmal, vele sokszor beszélgettem, de a tízéves kislánnyal, soha, Mit gondol vajon, mit érez, mit vall be önmagának, mit rejt el maga és mások elől? Mit gondol iszákos, könnyelmű apjáról, aki két perc alatt többet vedel, mint amennyit ez a lányka három, vagy hatórai szerzetesi gyaloglásával megkeres. Most, nyolcvanöt évvel később szeretném ízekre szedni és összezavarni a tovatűnő időt —, hogy a lánykával szórakozzak. Magammal vinném, s bizonyára szívesebben maradna kinn a sivár országúton, minthogy visszamenjen megkeseredett anyjához, kinek örökké takarékoskodnia kell, mert egy érzéketlen férfi mindent elherdál. Mesélnivaló is lenne sok az öt leánytestvérről, a két fiúcskáról, a családjával nem törődő apáról, a széttörő külsőségekről. De hát végül is mindez érdektelen számomra. Én azt a kislányt keresem szenvedélyesen, aki később az édesanyám lesz. Mindaz, amire gondolhatnék, amit elképzelnék, kinyomozhatnék, unalmas, mert tudom, miként bogozzák ki. Jól. Rosszul. Nem is annyira rosszul. Nem is oly kiválóan. Egy azonban biztos: a valószínűséggel megegyezően. Egy kicsit kérdést intézve így, vagy úgy a problémához: irodalom? Nem azt keresem. Tízéves lánykát keresek, akiről nem tudok semmit. Nyolcvanöt évvel később, ugyanazon az országúton robogok, és nem látom, nem hallom, semmit sem ismerek róla. Sok mindent elképzelek, majdnem mindent, de — mint említettem —az engem nem érdekel. Keresek egy tízéves kislányt sápadtat, sötét szeműt, szomorúságra hajlót, amely mindezek ellenére meglepően gazdag humorral van megáldva. Nem az emlékét, a reá vonatkozó tárgyakat, hanem őt magát keresem. Cs egy valószínűen vöröshajú, so" vány, szeplős tízéves kisfiút keresek, aki 1880-ban reggelenként az essem Schwanenkamp utcából az iskolába futkároz. Victornak hívják, és számos évvel később az apám lesz. Apámról is tudok néhány dolgot, de erről a tízéves fiúcskáról semmit. Tudok néhány történetet, elmondott emlékeiből is őrzjSk néhányat és mások is meséltek róla nekem, de őt nem ismerem. Legszívesebben széttörném, az idők rendjét, hogy apámat néhány percig élve látva lássam, mielőtt a róla szóló emlékezések hagyománnyá válnának. Látni szeretném iskolatáblóját, könyveit, füzeteit, vékony karéjnyi kenyérkéjét, zsebkendőjét, s az is izgat, hordott-e már akkor is szemüveget. Néhány apró mozaik megmqradt róla, életéről, melyekből ösz- szerakhatóvá válnék egy ember életútja. Nyomozni lehetne, kombinálni, elképzelni róla az igazságot. Zsánerkép keletkezne, a hagyomány szerint vöröshajú. sovány fiúról, aki reggelenként a Krup^ gyár falai tövében iskolába megy. Ismert a környezet, én nem a fiú emlékeit, hanem őt magát nyomozom. Szeretnék a szemébe nézni, látni a zsebkendőjét, a füzeteit, az iskolapadját. Victor- nak hívják a fiút, 1880-ban tízéves és később az apám lesz. És saját magamat is keresem, tízévesen, kerékpárral, az iskolába baktatva. Nem az én emlékeimet, sem azt, amit mások ismernek rólam. És feleségemet keresem tízévesen, gyerekeim, barátaim, testvéreim. Szétrombolnám az átkozott időt. Látni 1923-at, 1935-öt. 1917-et, az iskolába vezető utat, játszva az utcán, áhitotosan a templomban, a gyóntatószékben. Szeretném minden tízévesnek a gyónását hallani. Mindent elképzelek: tízévest egy maradék birtokon 1957-ben: tízévest 1958- ban egy gimnázium udvarán; tízévest 1960-ból egy parkban. Mesélnek róluk, emlékeznek rájuk, fényképek tanúskodnak létükről. Minden kéznél van: iskolát eszközök, katonakönyvek, imakönyvek, gyermekrajzok, levelek, naplók lapjai; felhasználhatnák őket. -s Én ennél többet szeretnék. Szemeik nedvébe nézni, kezemet szájuk elé tarto- ni, hogy érezzem lélegzetüket, látni akarom a kenyeret, melybe harapnak, az almát, melyet mások rágicsálnak. 1930 vagy 1935, labda a kézben, körvonalak az aszfalton: minták a tálon, amelyben Mária egykoron a répalevelet hordta az országúton, s a tízéves, vöröshajú, sovány, szeplős kisfiú cipőjét keresem, akit Victornak hívtak. Nem akarom vissza a múltat ami elmúlt; a jelent keresem. Nem azt, amit mesélnek, nemcsak az igazat, a megvál- tozhatatlant. Az elmúlt idők jelenét akarom. Be- és kiszállni, ahová és amikor én szeretnék. A Lipcse téri ugróköteiet keresem, és a kenyeret, amelyet a mo- kadám úton az iskolaudvaron ettek; láW ni szeretném még egyszer a krétavonalokat a Teoburger utca járdáján: a szélmalmot a Schwanenkamp utca házának az udvarán: a sört, melyet a Peltzerger utca aszfaltján kiöntötfek. Korsóban hozták, hogy az öreg egyszer otthon maradjon; a fényes üveggolyókat a Kreuz- macher utcából. És az almát, melyba egy lány 1940-ben beleharapott, vagy o másikat, melyet egy másik lány 1935-ben szedett kosarába. Nem emlékként, nem anekdótának,’ nem vitrinben őrzött talizmánként, nem azért, mert az akkor volt, többé nincs és soha nem is lesz. A hajat akarom visz- sza, amely leesett fejemről. Révész Tibor fordítósa ’ Akácz László: Tarhonyaleves Reggeltől egészen mostanáig zuhogott. Az eperfák ágai könnyeznek, s tócsa, tócsa mindenütt; mintha belőlük párologna föl ez a hideg, nyúlós este. Még mozdulni is alig lehet: hiába húzom a gumicsizmámat, két marokra fogja a vizes föld. Igen, minden úgy van, ahogy anyá- mék mondták. Megjöttek az esők, és ameddig csak látni, mindenütt sár, sár, sár. .. Menni, ilyenkor menni? Reggelen- kint kúttól-kútig széthord bennünket a terepjáró, s így estefelé, mikor hazaérünk, hova is indulhatnék el. A falu szép időben, autóval is jó félóra, s annak a telepfélének, ahol feltört a gáz, nincs egyebe egy ócska bódénál. Egy savanyú fröccsért elbotorkálni oda? Egy langyos, savanyú fröcs- csért? Dehát még csak öt óra. Egy félnap, amíg ki lehet nyúlni a piszkos vaságyon. Fölnézek; eqy kövér csepp hull az arcomba. Föltépem a csizmámat, s bemegyek az öreg tanyába, ahol lassacskán már három hete lakunk Vándorélet, eqyszer itt, máskor ott — kellett ez nekem! KI az, aki a pipáját piszkálgatja ott, a petróleumlámpánál? Skerlec, a « bicskás gépész? Na, ráadásul még ez is! Csak aztán nehogy nekem is föl kelljen futnom a fára, mint annak az embernek Zalában ... A legjobb lesz lefeküdni, hátha ebben a pocsék időben hamarabb visz el naposabb vidékekre az ólom. A fene, de éhes vagyok I Persze, már hét óra is elmúlt. Otthon ilyenkor már javában vacsoráznak. Sza- lonnás rántotta, hagymával, rajta szép dísznek a piros paprika. Dehát a csomag, amit anyám küldött... Nincs már abból semmi; semmi, csak tán valami zacskó. Tényleg, az a barna zacskó! Előkotrom, tarhonya van benne. Szép, sárga szemű tarhonya, háromtojásos. Nagyot nyelek, s a kis szemek megpuhulva, kikerekedve ugrálnak előttem: a fényes lében hasábra szelt sárgarépák. Először is valami edény kell. Tornyai, az egyik fúrómester néha főz, az ő polcán kell lenni egy lábasnak. Na, ez már megvan. Tornyai az eresz alatt kotyvasztja a vacsoráit; a két kormos derekú téglarakás is ott emeli a vállát. Rozsét lehet tördelni a kerítésből — már csak főzni kell. No, de hogyan is készül a tarhonyaleves? Előbb a víz forr, s abba teszi bele a tésztát édesanya, vagy mindjárt együtt, az egészet? Kérdezzem meg ettől a Zalából szalasztott bicskástól? Ha tudná, akkor se mondaná meg.... — Előbb pirítani kell! Tényleg, pirítani. Tehát zsír, valahonnan kell egy kis zsír... — Szalonnát tegyen bele; azzal jobb! Meg egy kis hagymát is az aljára. Szalonnát végülis a részeges Gál polcán találok, s szerencsére egy félbevágott hagyma is ott szaglik mellette. No, innen már tudom, Előbb, ahogy anyám szokta, szép kis darabkákat szabni a szalonnából, majd rászelni a hagymát is. Aztán a zsírt kisütni, a tarhonyát megpirítani. Dehát ez a gally nemigen gyullad. Már alig van néhány szál gyufám, és még mindig csak kis ködök röpködnek a lábas alatt. — Petróleumos papírral próbálja; az maid segít! Skerlec áll ott a tanyaajtóban, furcsa, vékony újjai közt egy gondosan összehajtogatott csomagolópapír. A tűz szapora csapdosásától a szalonna hamarosan sercegni kezd, majd lassacskán a hagyma is sárgul, fonnyadozik. Egy nagyobbacska ágért nyúlok, hogy megkavarjam. — Ezzel — mondja a másik, és felém nyújtja a maga faragta fakanalát. — Jó, azzal I A hagymaszeletkék hamarosan-ösz- szezsugorodva remegnek; lassacskán következhet a tarhonya. / Teszek a tűzre. Ahogy felcsap a láng, most valahogy nem tűnqek olyan durvának Skerlec ráncai. Várok egy ideig, aztán újra a ráncokra nézek, és azt mondom: — Kavargatná? Amaz nem szól, de a hagymás zsírba hulló szemeket pontos mozdulatokkal kezdi igazgatni. Amikor a tarhonya megbámult, kihozom a kannát, s míg a vizet csorgatom, újra odaszólok a férfinak: — Egy kis rozsét is..., legyen szíves ... Skerlec leguggol. Méginkább elereszti a ráncait; a törődött arcot most mintha rács helyett háló borítaná. Amikor beviszem a kannát, a részeges Gál polcáról két tányért veszek le. Egy papírdarabbal kitörlöm, majd odaigazítom őket a foltos asztalra. Ahogy a leves gőzt vet, a lábast a törülközőmmel derékon kapom, s odacsúsztatom a két tányér közé. — Tessék — mondom Skerlecnek, aki most megint a tanyaajtót támasztja. — Tessék, vegyen! Szó nélkül eszünk. Az utolsó kanál után felállók, elöblítem a tányérokat. Aztán visszaülök az asztalhoz. Skerlec odanyújtja a cigarettás dobozát. Amikor egyforma tüzes mindkét parázs, megkérdezem: — Honnan érti ennyire a módját? Csendesen válaszol: — Két évig főztem az asszonyra. Beteg volt, nekem kellett helyt állni. — És az a bicskázás..., amit mesélnek magáról? Egy pillanatra megmered, de lassan elengedi magát megint. — Igaz. Az asszony meggyógyult, aztán odébbált eqy technikussal. Azt kergettem föl a fára. Mikor a többiek úgy fél kilenc tájban párás szemekkel megjönnek a telep bódéjától, csodálkozva nézik, ahogy az asztalnál előrehajolva, csendesen beszélgetünk. A következő estéken aztán méginkább megütközve figyelik, amint ösz- szetanult, ügyes mozdulatokkal együtt főzzük meg*a vacsoránkat. Y I A t
