Dunántúli Napló, 1973. május (30. évfolyam, 109-138. szám)
1973-05-27 / 134. szám
Weöres Sándor: Tavaszi variációk Új tavasz! itt vagy, itt! fond füzérbe, karikába, mig szél borzol a föld hajába, rét és erdő ágait Új tavasz! csip-csirip! most hajlíts karikába, füzérbe rétet, erdőt napsütésbe, mig madár a rügybe csip. Fond füzérbe, karikába, áj tavasz! itt vagy, itt! rét és erdő ágait, mig szél borzol a föld hajába. Rétet, erdőt napsütésbe, mig madár a rügybe csip, új tavasz! csip-csirip! most hajlíts karikába, füzérbe. Rét és erdő ágait, rétet, erdőt, nap sugarába fond koszorúba és karikába, csípj tavaszi ott meg ittl Csorba Győző: Csokor A hatvanéves Weöres Sándornak (Részlet) lő hogy nem tett hóba: hát megmaradtál ittmaradtál — Élted első asszonyát áldjuk érte most már Várt a fent és várt a lent ezer év sokezer jól tudták hogy mit jelent ha jelentkezel Barna nagy diá szemed bőr alá csont alá bújt s amit leleplezett bújt elő egymásután Megvoltak de csak bitangok — fuvolád hegedűd egybeszedte mind a brancsot a helyére került Aki pusztaságba menne: ott zajos város áll aki alföld-sikra menne; hegyvidékre talál ó-fület feledni kell ó-szemet szemétbe dobni nálad újat nyitni kell vagy Adómét visszakapni — Itt e város öt torony? ötvenöt? fejet magasba nem fordított akkoron annyi új ház kocka-bokra Láttak volna surranó könnyű léptű félkamaszt: megtisztelte volna ó bárki akkor azt? Kocsma itt és kocsma ott agybukfencek reggelig ahogyan szokott s régtől ismételteik Szembeszálltam fölkavart sok vad ötleted Érzem még a rendre mart gyógyító sebet Érzem ó tündér-korunk! fönn az ég hab-felleges és mi játszunk álmodunk vége sose lesz ... VASÁRNAPI MEllÉKICT Martyr» Ferenc: Találkozásaim Tihanyi Lajossal (Részlet) Szájról olvasott, a másik legbensőjét szinte beitta, magába szívta, lélegezte. Az élesen megfigyelt arc, a szájról szájba fölszívott gondolat, ez az Izgatott élmény beleázott idegrendszerébe, és mintha dobot vert volna, olyan erővel húzta-verte vonalaival a papirost meg a vásznat: így, a Tihanyi arcképek. Még a Nyolcak idejéből emlékeztem borzas fejére. A nők valóban imádták, de mindenki kivétel nélkül, ha megismerte, megszerette. Rippl- Rónai a Nyolcak között legtöbbre tartotta. Vagy a Fülep írás? Aztán sokára ritka néhanapján a Montparnasse-on találkoztunk, meghívott néhányszor műtermébe és lelkesen mutatta festményeit. Otthona, műhelye is a Montparno-n volt, nem messzire a „Dóme”- tól. Természetes, nagy rendet tartott, külseje — akkor kordbársony ruhában járt — tiszta, ápolt volt, bizonytalanul vasalt inge frissen mosott. Franciája? — a meglepő az volt, hogy ezt a külön sajátjáét meg is értették. Tudom, magyarázni kellene az észrevételt, azt, hogy a képek gondoskodnak saját sorsukról. De hát ember festi a képet, és a nézőben, a másik emberben újra életre kél, élővé válik a letett munka. Tihanyi festményei nézőkben, ismerősökben, barátokban meg- küzdöttek saját életükért, sorsukért. Lettek barátok, kikben fennmaradtak, tovább éltek, hogy annyi viszontagság,' borzalom közepette túléljenek háborút, háború utáni sorsot. Évtizedek múltán megérkeztek a hazába, a szívverés, az érrendszer lüktetése olyan dobogó rajtuk és bennük, mint születésükkor. Ez a szenvedélyes ember valójában ügyetlenül rajzolt és festett, ha teszem Braque műveltségével nézik. De éppen ez a sajátos, „így is jó” festésmód rárakódva, eggyé válva kifejező erejével, ami egyedülivé teszi festészetét, A térkép, a forrásvidékek felkutatása, bejárása, Greco, valamint szimultán fölfeszítése a kubizmusnak, az Abstrac- tioh-Création egy ábrázoló, „moderé” szárnya — mit tudom én - mind ez, kiállításán járva, ez az első észrevétel egyre inkább elmosódott és egyre inkább szólt, szólt Tihanyi zaklatott, tragikus, befejezetlen, nagyszerű festészete... Tihanyi Lajos: Cigányasszony gyerekkel László Anna: NI em akarnék kiáltvány* ” hangot használni, az lór. más hang és a világ úgyis túlságosan zajos, köztudott. Ha mondandómat tekintem: mégis kiáltvány kerekedik belőle. Vagy inkább levél? Vagy levél sem, elsősorban a történetem?! A műfajokban még nem igazodom el teljesen. De becsülettel fogadom: igen vigyázok majd agyam és művem fegyelmezettségére. Hogy zavaros ne legyek. Homályos se. Óvakodom ettől. Eredetileg én a legkevésbé sem voltam alkalmas a dolgok megfogalmazására. Semmiféle szellemi tevékenységre. Az észbeli megvilágosodás voksötét- ben kezdődött. Azaz okkor még nem kezdődött, csak idáig kell visszagombolyítanunk a szálakat. Álltam a fénytelen, ótdöfhe- tetlen anyagú dobozban, és dühösen éhes voltam. Minden por- cikám külön-külön haragudott az éhség miatt. Nem adnak enni, hosszú-hosszú idő óta! Később kiderült: ez még viszonylag humánus eljárás. A veszélytudat rosszabb. Veszély-érzéke pedig a legbutábbnak is van. Látvány nélkül is, az elzártságban, a fekete, mozdulatlan, áporodott levegőből is kiszűrheti, hogy nagy baj készül. De engem csak q facsaró éhségem foglalkoztatott. Ha megfigyelhetem, amint a lovak elvonszolják társam tetemét, nem gyászoltam volna. Éppen nem. Társam ugyanis ve- télytársam volt — valamennyi. Ennél a tehénnél vagy amannál . .. vagy ha aktuálisan nem is volt vetélytársam, okvetlenül az volt potenciálisan. Sokalltam a hímek számát, általában. Azonkívül annyira ostobán, bor- nirtul éltem ez idő tájt, hogy ha a veszélyérzékemet nem is fedi el az éhség, akkor sem jut eszembe: énrám is ugyanez a Sors vár. Fiatal voltam, erős, nagytermészetű, életszerető — képtelen arra, hogy magamat dögnek lássam. Ez átkozott, fekete korlátoltság. Igen, igen, vitathatatlanul. És áldott, napsugaras naivitás is. Ha úgy vesz- szük. A hátamba szúrtak valami tűfélét, zászlócska lengedezett rajta. Vérem nem serkedt, de ettől fogva minden moccanásra húsomat bökdöste a tű. Ennyi, kivált az éhséggel párosulva, tökéletesen elég lenne ahhoz, hogy akár a végsőkig felinger- lődjünk. Ha nem következik utána nagyobb, sokkal nagyobb sérelem. Ha következik, akkor semmi, bolhacsípés. Felhúzták a doboz elülső oldalát és én máris vágtattam. Ez természetesen adódott lefojtott mozgásvágyamból, az elzártság után. Gondoltam: íme a szabadulás! Most nehéz npkem. Kétfelől is. Egyrészt: oly feneketlen irtózatba és szédületbe kerültem — pontosabban: megszédítő irtózatba —, hogy csak féiig-med- dig, negyedig-meddig figyelhettem meg a velem történteket. Piszok-foltos, riadalom-foltos, pánik-ködös emlékeimet később olvasmányaim segítségével tisztáztam. Itt rejlik a másrészt. Az úqynevezett viadal különböző fázisait annyi könyvben mondták el, hoqy nekem nemigen érdemes töltenem vele az időt Egy bika kiáltványa bikatársaihoz és az emberiséghez Legfeljebb az, amit már megjegyeztem . . . hogy én nem kívülről ... a körön belül vagyok... No, vázlatosan csak, érintőlegesen. Egy keveset mégis fontosnak vélek. irohantam a fény-korbá- csők alá, a parttalannak mutatkozó térbe. Azonnal és mindkettő engem sebzett, a fény és a tér. Sötéthez szokott szemem lassan alkalmazkodott. Időbe tellett, míg kirajzolódott a körpálya és a tribünökön az embertömeg. Utólagos rekonstruálásom szerint: az Aréna Monumentálban voltunk. Nem akarok kötekedni, legyen, az épületre talán illik a jelző. De meg kell jegyeznem, hogy az ember éppen itt a lehető legkevésbé monumentális. Ha gyönyörködni képes az egyenlőtlen küzdelemben. Elnézést, igen rosszul fejezem ki magam, Küzdelemről egyáltalán nem beszélhetünk, pusztán gyötrésről És hogy egyenlőtlen?! Egyenlőtlen a köbön, amit szívesebben jelölnék egy, sűrített, tömör szóval, de ilyent nem találtam a szótárban. Amúgyis lüktető szemem előtt lila kendőt lóbáltak a torero segédei. Külön nevük van, amint a fegyvereknek is, de ezeket szándékosan nem tanultam meg. Könnyen kitalálható, miért nem. A kendőről nem tudhattam, miféle izqó-mozgó állat Támadó szándéka azonban nyilvánvaló volt. Ha megtámadnak, döfnek, ez nálunk kikerülhetetlen kétszerkettő. Döfésem elöl a torero segédei beugrottak egy palánk mögé, ahová én sehogyan sem férhetek. Vagy a kendőt lobog- tatóról egy másik kendőt lobogtató díszpéldány terelte el a figyelmemet Tehát ki-ki kettős védelemben részesül, a palánkban és a másik emberében. Ezzel szemben én! Közöttük egyes-egyedül vagyok a teremtésben! Magányom foka önmagában is vészterhes. Súlyosbító körülmény a teljességgel kiműveletlen agyvelőm. Állatnak néztem a kendőt! Aki nem ismeri fel a mozgatót: a legnyomorultabbul kiszolgáltatott: Mi a véleményük az aréna közönségéről? Örömük forrása: az ostoba bika nem menekülhet az észlény elől! Pedig felöklelhetné az észlényt. És mégsem. Lóhátról és gyalogosan összesen hat fegyvert vágtak a húsomba. Hat mély seb. Hat mély kín. ömlött a vérem. Még valami ... Tudás-hiányomban az egyetlen parányi jópont. Nem tudtam, hogy ezt külön és azon-« felül szégyenlenem kellene. . . Hogyan lehetne körülírnom? Egyszóval: távozott tőlem az ürülék. A pánik-állapot miatt. Szeletelik a testemet! Ki, mi? Nem a kendőóllat. Noha ő a folytonos támadó. Az agyamnak kellett volna iárnia, hoqy megfejtsem a rejtélyt. Ehelyett „a szügyöm járt, fel-le, fel-le. Nem minden “bikánál történik ugyanez. Sőt. Mint (Részlet) értesültem: a spanyol nyelvben temérdek szó jelöli a bika viselkedésének, reagálásának, tulajdonságainak árnyalatait. Állítólag háromezer szó. Ugyanakkor art hangoztatják: mi egy- tömbteremtmények vagyunk, süket, tompa, tagolatlan massza vagyunk, míg az észlény oly differenciált! A Jelenkor júniusi száma A szám élén összeállítássá! köszönti a folyóirat a Pécshez szorosan kötődő Weöres Sándor költőt, 60. születésnapja alkalmából. Az összeállításban Csorba Győző Csokor című. versciklusát, Bardosi Németh János emlékező Írását, Bata Imrének Weöres drámáit elemző tanulmányát és az ünnepelt két új versét találjuk. A Júniusi Jelenkor szépprózai rovatában László Anna: Egy bika kiáltványa bikatársaihoz és az emberiséghez c. elbeszélését és Várkonyi Nándor: Pergő évek c- önéletrajzi írásának uj részletét olvashatjuk. Várkonyi Nándor ezúttal Irodalomtörténetének keletkezéséről és fogadtatásáról számol be. A művészeti rovatban kiemelkedik Martyn Ferenc Találkozásaim Tihanyi Lajossal c. személyes hangú írása. Tihanyi budapesti kiállítása kapcsán idézi fel benne a Pécsett élő festőművész párizsi találkozásaik emlékeit. A szám másik képző.nüvészetl írása Nagy Zoltán ismertetése Keserű Ilonának a Csepel Galériában rendezett kiállításáról. Az irodalmi tanulmányok közül kiemelkedik Czine Mihály összefoglaló elemzése a jugoszláviai magyar irodalom két világháború közötti fejlődéséről. A kritikák közül figyelmet érdemel Futaky Hajna íráso Benjámin László új, a könyvhétre megjelent Szikla- rajzok c. kötetéről. A szám illusztrációs anyaga bemutatja a pécsi Modem Képtár új szerzeményei közül Forgács Kann Erzsébet néhány rajzát, két szobrát, valamint Tihanyi Lajos két alkotását. A torero mozdulata hívott: „jer felém”. És én mentem bizakodva, hogy megment talán, ö is közeledett, tipegő léptekkel, sasszézva. Piros kendőjét ugráltatta, én beledöftem a valójában szenvtelen, érzőképtelen textíliába. A torero hátrált és megcsúszott. Emiatt az aréna közönsége zúgott, fújjolástól sem tartózkodott. A torero gyerekes és elkényeztetett, a dicsőségért él-hal, azokban a pillanatokban, amikor becsmérlik, neki is vére ömlik. Azonnal kárpótlást keres. Leírhatatlan fölénnyel, fenyegető tekintettel közelített hozzám. Majd a kardlappal orromra csapott. Meg- tántorodtam, a nézők tapsoltak és nevettek, a torero is jókedvre derült. Bal kezével elkapta szarvamat, jobb kezével megsimogatott. Gyengéden. Gyengéden, ha mondom. Eddig is táncos léptekkel járt, most egyenesen tánc-produkciót mutatott be. Balettozott kardlappal megütött orrom előtt. Váltig nem gondoltam arra, hogy meg kell halnom, de azt éreztem, hogy be vagyok kerítve. Mind dühödtebben döfköd- tem magam körül. Lényegében d semmit. A torero és a kendőállat kecsesen kisiklott. Mindnyájan tudják mennyire karcsú és hajlékony a torero. Restelkedve, de bevallom: későbbi tanulmányaim során azért is törtem magam egyebek között, hogy elsajátítsam a kecsességet. Mert felsőbbség rejlik benne. Játékos, bájos, erős erő. A mások élőlény kínjával szemben. Hm. A kegyetlenség, a gonoszság bája. Ez is létező. De a torero a maga életveszélyét is körültáncolja. Ringva, hullámozva, habos-könnyedséggel tagadja meg a félelmet. Pedig fél. A magam esetlen módján én azért beletalálhatok a közepébe , . . Inkább csak elvben. A legritkábban győzzük a sikk versenyét. Én, ismétlem, megpróbál- kortam vele utóbb..: Nem ment. Jó adag érettség kell hozzá, hogy felmérjük, mi nem megy. Hogy képesek legyünk lemondani... leszámolni... itt ez a tananyag. Nem azért mondom, nem savanyú a szőlő alapon, de ha a kecsesség a másik megnyomorítására szolgál, elragadó esztétikumával együtt is rondább, mint ugyanez otrombán. Az otrombaság célja hamarabb felismerhető. Forgószél kerekedett, s én art hittem: ez is a kecses lejtéshez tartozik. Megint fokozás. Meddig fokozódhat?!... Feketét láttam... s azt hittem: csak én ... Trópusi eső zúdult le ránk. Ezen a tájon szokatlan meteorológiai jelenség. A közreműködők fejüket vesztették. A torero a palánk mögé ugrott. Azután látva, hogy messzire kerültem tőle, újra előjött. Közrefogták segédei. Ziháltak, kapkodták a szót. Csak a torero kiáltását hallottam: csúszós a talaj, rosszak a látási viszonyok, így nem vállalhatja tovább. A viadalt félbe kellett szakítani. Jellemző akkori magamra: én a szabadító viharról gondoltam, hogy íme a vég. A szabadulás, persze, bonyodalmakkal járt Istái, lómba tereltek. Ott izgatottan tárgyaltak a bőrömről. Folytassák-« majd velem. — Hogyne! — Nyilvánvaló! — Légy észnél! — Te vagy tébolyodott! Az állatorvos higgadtan kijelentette, hogy a vérveszteségbe addigra belepusztulok. Pont Máig sem tudom, mi következett volna. Ha be nem vágódik az istállóba Don Figuera. Rohant a szakadó esőben. Noha nogyúr. Vagyonos. Ennek mértékében: hobbys. Sietve adta elő, hogy meg akar vásárolni engem. Minek? Köntörfalazott. Kishíján kettévált a lelke. Taktikus, józan üzletember és kótyagos szerencseimádó. Ha észreveszik, hogy itt babonáról, hobbyról, dörömbölő szenvedélyről van szó: felverik az áramat. Ha viszont gyorsan meg nem köti a vásárt, elveszít. Tudta, hogy nincs sok hátra nekem. Ámbár a menedzser megbízottai, valamint a torero és segédei ezúttal nem szé> gyellték a maguk előbbi munkáját kicsinyíteni. Don Figuera készpénzben fizetett. Jóval többet, mint ameny- nyibe kerülök — ha sértetlen vagyok. Szenvedélye kiütötte az üzletembert. Az állatorvost külön honorálta. Ez utóbbi fehér köpenyt viselt. Kiemelte hátamból a fegyvereket, és a zászlós, tűt. Fertőtlenítette és steril műszerekkel bevarrta sebeimet Al- vadás't serkentő orvosságokat adott és különböző vitaminokat. Szájon át, tablettában. Már újra éreztem a vagdaló éhséget, mely a pánikban elmúlt tőlem. Lenyeltem volna akármit. Don Figuera villájába szállítottak. Kertjének egy elkerített részébe. A kert szentélyébe. Itt a vagyonos és előkelő úr lakomát rendelt nekem. Míg faltam, hosszasan nézegetett Azután meg simogatott. Válaszul, döftem, Karját, mellkasát értem, hátra esett a pázsitra. Az úgynevezett viadal végefelé lássan-lassaé derengeni kezdett előttem, hogy nem a kendő-állat a vész értelmi szerzője. A kendö-állát ae istállóban már nem is volt látható. Amit viszont az emberről újonnan tapasztaltam, akárcsak az istállóban is. az a legkevésbé sem ösztönzött barátkozásra. Nekünk elszomorítóan csekély a felkészültségünk. Az is szövevényes tananyag a számunkra, hogy az emberek különbözőek, Don Figuera nem sértődött megj Feltápószkodott és beszélni kezdett hozzám. Azt mondta: megérti indulataimat, 6 se erezne másképpen azokután ... (Mellesleg: gazdám rendszeresen látogatja az úgynevezett viadalokat áprilistól novemberig minden vasárnap,) Ám szeretné, ha ismerném helyzetemet A váratlanul kitört trópusi jellegű eső a holtbiztos pusztulástól mentett meg. így én vagyok az egyik legszerencsésebb teremtmény az univerzumban. Ezentúl a kabalája leszek, gyűjteményének egyik dísze. Voltaképpen nemigen fogtam fel a szövegét. Dehogy tudtam én még akkoriban olyasmiket, hogy mi az univerzum és mi a kabala. Viszont az ostoba- otromba állatban is jelentkezhet a sejtés ... Képtelen lennék megmagyarázni miért, milyen alapon, de megsejtettem, hogy rövidesen fejlődnöm kell. Erre az időre félretettem Don Fizuéra szavait. Agyvelőm amilyen műveletlen, ugyanolyan elhasznó- latlan is volt. Kényelmesen elfértek benne és tartósan beletapadtak meqemésztetlen szövegek is. Amikor előrehaladtam tanulmányaimban, kipreparáltam a lexikonból az univerzumot és a kabalát Sok-sok mással együtt. Még valamiről... De ehhez tudni kell, hogy okkor éppen nem éreztem sebeimet Mivel -- elfelejtettem közölni — az állatorvos fájdalomcsillapítót is adott. Feltámadt bennem tehát némi virgoncsáq. S ez talán csekély összefüggésben van azzal, ami nem tetszett... Hoav Don Figuera azt mondta: gyűltemé- nvének egyik dísze leszek. Ha már így alakult, akkor miért egyik?!... Gondoltam: le kell majd avőznöm vetélytársaimat. És minél előbb. Azt hittem bor- nirtul: azok is bikák...
