Dunántúli Napló, 1973. április (30. évfolyam, 81-108. szám)
1973-04-11 / 90. szám
6 DUNÁNTÚLI NAPlö 1973 április 11. Csorba Győző VSSZa \ A stágtö! fölfetí. o tiiiis i.tején a ki., kuóiic (ele * olí kő lekedtcm én Lennúirsk lépteim iJő-j.íiip.ij s mire meg imám; év :im vethetném lendre le Néhány fa még ma adt agg fűzfák ismerem gyű.etlen arcomat .ogadnák kedvesen Húzatlan a harang szólalna a szikár haraglábban s a hang mint a szelíd madár körözne boldogan s a pad a ház előtt köszöntené vígan a sokszor rajt ülőt — Vén lettem nincs mese s ezek csak szép szavak és visszamenni se csal komoly indulat különben is belém telepszik mind a múlt ott járhatnám meg én csupán mi mélybe hullt földúlván csöndemet míg kint közömbösen szül a föld és temet tetszik vagy nem nekem. Pákolitz István Húsvét Fűzgallyrezzenésnyj sóhajos fuvallat Kékezüst víz fodrán pántlikás harangszó Nyusziselyem barka hajnalderengésben Bimbóbizsergetö méhek zsolozsmája Fészekbélelésü puha szavak bolyha Szopósbárányfelhök békességes csöndje Föltámadásizű földszagú reménység Világot virágzó tavasz-alleluja IVIarafkó László: Áprilisfa áprilisfa pántlikázva záporozva ezüstösbe esküdözve áprilisfa ágasodva harmatozz be lobot vető ujjbegyekkel Mit hagytál ránk Mit hagytál ránk kecske- szakállú a huzakodások hagyján de ezek az ujjlenyomatok történelmi tapogatások ez a csiganyál-lepedék s bennem csak a düh utánad se meghalni élni se akárhogy Bárdost Németh János Emberi tisztesség Én nem repülnek a Holdba a földön keresném meg a biztos otthont külön küszöbbel lánggal, . Hol termésedet se lopják meg a ház, haza tiéd — ehhez kerítsünk kibírhatót, melyben a világ megszüli a harmóniát, az emberhez méltó valót, bombák, butaság, nyomorok ellen ezt tartsa meg a szellem, aztán jöhet a több a csillagokig szikrázó csoda, de addig: mérnökök, költők, kőművesek építsetek emberi tisztességet a dologtevő Föld hasznos terein — Káldi Janos EMLÉK Ez a dombhajlat a szökés, nappali-holdas nyiresset, - ha látom évenként egyszei - téged is fölmutat mindig I A világcsavargo patak mögött a valószerűtlen susogósban megjelensz; előtörsz az évek bozótjai közül, nem állíthatnak meg tüskék bánatok; széttolvt mosolyodat megmutatod; s a ténybe-csöndbe-vesző hid - ez az emlékszerü, rozoga-karfás hidacska - arról beszél. hogy pallóján énekelted: „Lement a nap a maga lárásán . . Ha nagyon figyelek, szinte hallom is a hangodat olykor, ahogy egymásnak adják a kakukklüves partoldalak, az erdöszél hosszúra-nyúlt virágai és a levelek. A Költészet Napja 1973 C zép hagyomány hazánkban, hogy április 11-én, nagy költőnk, József Attila születésnapján üljük meg a Költészet Napját. Szerte az országban rendeznek ezen a napon költő-olvasó találkozókat, verses műsorokat, vers- móndó versenyeket, megemlékezéseket Ezen a napon az ország figyelme a költészet felé fordul, s azok mellett, akiknek már mindennapi kenyerük a vers, olyanok is verset hallgatnak, akik egyébként alig, A magyar líra rendkívül gazdag, a költők nálunk mindig a közqondolkodás fősodrában, a legelső sorokban haladtak. Olyan hagyományunk ez, amelyre méltán lehetünk büszkék. A magyar Ura ma is, nálunk is napról napra termi emberiormáió, gazdaaitó verseit A folyamat nem szakadt meg - a Költészet Napja is bizonyítja ezt. Makay Ida Halott nagyanyámnak Kinevettelek hányszor, nagymama! A suta-kedves tört-magyar beszéded, S hogy szégyelltem, hogy előre köszönsz, és kezet csókolsz a főjegyzönének. Szidást rettegő, kicsi sváb cseléd, szolgálnak most már királyi árnyak. Csak éppen meg kellett halnod. Érted?! Hol vannak ritkás egérfogaid? Patak-kavicsok. Félelmes szépek. Tollbamondsz szikla-bölcsességeket S oly iszonyú, hogy oly hibátlanul! Otthonra leltek szádban minden nyelvek. És .most egyetlen élő-botló szóért, — Szólj! — Odaadok minden zengő verset, Takáts Gyula/ MINTHA AZ ÚT IS A sárgarigó messze és a kék beton alig fénylő‘ üres szalag. Már tengerpartokon vonit a fék és adagol csövén a műanyag. A hajrából átvált az évszak . .. , Lassúbb, de édesebbre érve tágul a kagylóhátú térbe. Kövek szívják be, okár a tüdő. Az óriás sokrétű szervezet zihálva nyárból lassan őszbe nő l s a földben és némán szif/ünk felett érik, mint vers a vékony lapra, aztán szárnyaktól népesülve, mintha az út is fölrepülne . ., Beitók László AMIKOR Amikoi megfagy a levegő, a pillanat bordái beszakadnak, s hideg disznólülek árbocát tükrözik feszülő szemek, vízszintesen a nagyhangúnk, a hangszórószájú levelibékák átosonnak a léc alatt, leesik egy sörösüveg-kupak, kicsúszik egy fej, mint jégkorong, megáll a lámpák átlóiban, bele senki sem üt, arc és kar megmerevedik, mint Leningrád partjainál a tó jegébe fagyott lovak, a néma part hálóiban a rettenet ragyog, valaki bekopog, ajkát arcodhoz érinti, a bőr szava, az idegek látóhatár alatti villámlása kettéhasitja a szobát, s felszikrázik a szakadékban a Nap emléke, üveggolyók játékos koccanása, a tánc a tűz körül, minden, aminek vége van, minden, ami jöhet, — kelj fel és kiálts a szeleknek: itt vagyok! itt vagyok. A lépcsőig úszom Lenyom a hónélkülí tél, ködben, visszahajlitott idő-iv alatt a lépcsőig úszom, egy gyerek tízóraizik ott húsz éve, viszek neki téliszalámit, narancsot, meleg sugarat, jó hírt: meghalt lekvároskenyér, zsíroskenyér, ne álljon ott, nyakig a félelemben, nem hibázhatja el, hasonulni semmivel sem különb, az akol lehet a hangosan mekegőké, a világ nem az okol, viszek neki nyakkendőt, apja cipője helyett divatos félcipőt, mehessen el egyszer az iskolabálba, legyen mire felkötnie a magányt, viszek neki zsebpénzt, legyen legény az alsokí kocsmában, tudja meg: keze, lába, van ágyéka, van feje neki is, nem silányabb a másokénál, és adok neki két pofont, ne higgye azt, hogy — mert kivált — elúszhat a törvény fölött. Makay Ida Araió Károly ÉLMÉNY Csak ránézett — kinyílt a kapuajtó és a farkát űző, körbe kavargó szél is elült egy pillanatra, mikor a lány az utcára kilépett, kinek áruló jelként gyönyörével az éjszaka kéken a szeme alá égett, s pilláit lehunyva mosolygott. Mégis, feszülten, az őszben úszva, mintha valami húzta, szívta volna a jövő felé, az álmai után. úgy indult, áttetszőn, s’ emelkedett a házak közt a lány. Mi, siető járókelők, szégyenkezve s zavartan néztük a benzingőzben, hangzavarban s lassan nem láttuk őt, míg tagjainkat néhány percre bénította a döbbenet, a csend, s betöltötte egy szirom-arc sugárzón vak tükreinket odabent. Derék polgárok, jó családapák, bűntudattal hajtottuk le fejünk, mert valaki, akinek neve nincsen, gyanútlanul: elemlámpával járt ragadozókat rejtő, veszélyes dzsungeleinkben. A TITKOS ÚT ttt a szilvák már fekete-kékek, Vadrózsoágak forró elvérzése lángottatja o hétszer-mély vöröst. Ki idejutott, nincsen visszatérte, valaki vár az ösvények fölött. Rettegünk tőle, kiáltozunk élte, nincsen neve, és nincsen válasza és mennünk kell, és mind megyünk feléje, amíg elérünk hozzá mind, haza. Akkor végtelen síkon állunk. Szabadon már. És örökre bezárva. Nem könyörgünk. Már semmit se kérünk. Ingünk föltépjük, melleink kitárva. Gömbvillám vakít Szivenüt Elzuhanunk, A puszta fölragyog Villogó csontok mindenütt f 5c Pál Tózs-eL tie m ingája a csillagot közt Röfög a disznó előttem Gauguin fekete disznaja Nyüszít a kutya mögöttem Csontváry fehérszörű kutyája Égre bokrosult cédrus ága közi Egyetlen madár rikoltoz Szurdok-szakadék arcomon Panaszfalról hullott maiadéi Kezem ijesztően sirdogál Vadrózsák karma homlokom bo Kérdések hulláma veri a szirtet Tört árbocok rongya a köveken A földre pányvázott mén horkan Tajtékos hátán apám csontja Nyikorgó küllöjü szekerére Anyám feketében készülődik Aki elment újra visszatért Glória nélkül és mezítláb Keresztre kötve járja táncát Életem ingája a csillagok közt Pákolitz István: Négysorosok MADAR Füttyeiből pöttyögetett-kajla csokornyakkendőt kőt a gesitenyegallyro, FELNŐTT Kisgyerek-szivéből furutyás dallamok csermelye szivárog. Hátha megjönnek az angyalok, pásztorok s a háromkirályok. BUKTATÓ A vicsorítást is mosolygásnak vette. Úgy kell neki, hogyha ilyen élhetetlen. GYUJTOZSINÓR Amit akarnál, sehogyse akarhatom. Még jó, hogy van idő a keserves huzakodásra, HELYRETEVO Numen adóst? Szó sincs róla! Csak egy büdös vörösróka. Galambosi László: Barangoló Az ég veri mellét, dúlja a föld csendjét. Kereplő, nagy csörgő csattog, bóklásznak a cserjék. Döngetik a felhőt útonálló erdők. Bogarak, bús gyíkok fölött áznak virág-ernyők. A vadnyulak fáznak, gallyakkal cicáznak. j Villognak zöld kupolái ] elhagyott boglyáknak. Bogban áll a vándor. Inge fonott sásból; léc-dereka ki-ki csússzon a mohás gatyából. Kezében a botja, mintha lángból volna; tolvaj-röptű madarakat hajt a csillagokra. L *
