Dunántúli Napló, 1973. április (30. évfolyam, 81-108. szám)
1973-04-30 / 108. szám
Kende Sándor: BEKKOR Furcsa lány IRODALMI ÍS MŰVÉSZETI FOLYdlRat— 1373 • iiimsuiiit A lighanem, valóban az vagyok. Legalábbis, annak tartanak. Ki tudja, mikor találkozom megint oz apámmal? így, ha összefutunk az utcán... Nézze, hol jár már! Mindig siet. Ott tolong az autóbuszmegállóban, de széles hátával még ilyen messziről is kimagaslik a tömegből. Házasságközvetítőnél volt. Vagy az irodába igyekszik, ahová a jeligés levelek érkeznek. Nem mondta, de én biztos vagyok benne. Ha végre találna magának valakit!... Én színésznőnek készültem mindig. Olyan szép szerettem volna lenni, mint az anyám. Ügy néztem föl rá ... istenem, néha, egy-egy óvatlan pillanatban megérintettem a karját, megsimogattam a vállát; boldog voltam, ha a közelében lehettem", ha leshettem, amikor a haját igazítja, ha nem küldött ki, amikor öltözködött, ha az ágya szélére ülhettem, amíg a szemöldökét rajzolta. Elviselte rajongásomat. Előfordult, hogy ilyenkor, fésülködés, vagy melltartó-próba közben egyszer csak ki- pottyantott a kezéből az asztalra mindent, felém nyújtotta a karját, és ilyesmiket mondott:- Nem áll jól neked, ha ennyire mereven nézel. Gyere ide szépen és próbálj nevetni. Máskor meg így: — Húzd félre a szád: lássuk, milyen lennél, ha sírnál egyszer? Később, tíz-tizenkét éves koromban már háziszokássá vált, hogy a vendég- néniknek és a vendég-bácsiknak produkálnom kellett magam. A háborúba rugaszkodó világban, mindenki az édes-sötéten búgó, orgonás hangú Karádi Katalin fülledt ölelésekre emlékeztető slágerét sóhajtozta: „az éjszaka, oz éjszaka, az első züllött éjszaka ..." Még én is. Behúzódtam a hangulatlómpa félórnyékába, bánatoson az ölembe kulcsoltam a kezem, és amilyen cingár szúnyog-kis teremtés voltam, úgy csuklott, mutált, reke- dezett a hangom, hogy: az első züllött éjszaka ... Nagyon ügyesen csináltam: a „züllött" szónál sikerült olyan mélyre vinnem, mintha egész éjjel füstös lebujbán rumoztam volna. Ettől az erőlködéstől el is akadtam mindannyiszor, de így még nagyobb volt a sikerem. Apu is, anyu is büszkén nézett rám. Anyu még ekkoriban is megtette, hogy magához húzott, és az ölébe ültetett. A nővérem okosabb teremtés volt. A válóper utón mindketten az apánknál maradtunk. Nem tudom, miért történt így; biztosan akadt rá okuk. Én rendszeresen visszajártam anyámhoz. Azt hiszem, ebben meg is állapodtak, hiszen az időpontok elég szabályosan követték egymást, amikor a nővérem bejelentette, hogy indulhatunk. Csakhogy én ezen kívül is el-ellndultam, vagy az iskolából hazafelé kerültem egyet. Pedig nem mindig találtam otthon, és váratlan látogatásaim alkalmával többször csak a konyhában beszélgethettünk: kaptam tőle egy horgolt kis táskát, vagy elcsentem a kredencen felejtett szem- pillakunkorítóját, és már mehettem Is haza. A pa új házassága utón is így ment ez. De most már bizony a legkiszámíthatatlanabb pillanatokban is egyszerre csak úgy éreztem, hogy látnom kell őt - és elszaladtam hozzá. A nővérem viszont az új anyánkat szerette meg. Ügy ragaszkodott hozzá, mint egy örök baráthoz. Rögtön, oz első naptól kezdve. Nem volt szép — de én nem merek arra gondolni, hogy talán ezért nem szerettem. Sokszor eszembejut és töprengek rajta eleget, mert végül mégiscsak tisztáznom kell magammal egyszer... Alacsony termetéhez képest, úgy láttam, rövid a nyaka és náíjy a feje, s a haját ráadásul mindig kibontva hordta. Ha beszélni kezdett, az első szó előtt szorosan lezárta a szemét, a homlokán a ráncok vibráltak ilyenkor, s a jobb vállát ijedten fölrántotta. Én féltem ezektől a kényszerű rángásoktól, és ha beszélném kellett vele, soha nem néztem rá. Többször nyitottam azonban be a szobába úgy, hogy a nővérem éppen valami könyvben lapoz vele közösen, vagy füzetcsomók és jegyzetek között keresgélnek együtt, elmerülten vitatkoznak, vagy csak ülnek a rádió előtt, egyformán szótlanul és hallgatják a zenét. Beszélgetni úgy tudtak egymásmással, mintha ketten élnének csak a világon: amelyikük hallgatott, tágra meredt szemmel csüggött a másik arcán, hogy magába szívja az elhul- lajtott szavakat is, szinte ölelésre nyújtózva várta a gondolat a gondolatot. Ügy hittem, egyáltalán nem barát- kozós fajta a nővérem. Iskolatáriak nem jártak hozzánk, és a legritkábban fordult elő, hogy elkéretőzött volna hazulról moziba, vagy más lányokkal valahová, és egymással se igen beszélgettünk komolyabb dolgokról, fiúkról se, új ruháról se, azelőtt se. Üj anyánk volt az első barátja. — Én átmentem rendszerint a másik szobába. Tulajdonképpen gyerek voltam még: — ő az idősebb, gondoltam, s az idősebbnek több esze van, valamiért tehát biztosan szereti... De néha elkerülhetetlenül együtt kellett maradnunk. Havonta egyszer például színházba mentünk. Ezt nagyon szerettem, és izgalommal vártam a napot, már reggel énekeltem — nevettek is rajtam, hogy bolondos kislány vagyok, s ettől még jobban örültem a színháznak előre. Csakhogy ez azzal járt, hogy este öltözködnünk is együtt kellett. Pedig mennyivel varázslatosabb lett volna az egész, ha mindent én találhatok ki magamnak!... Délután el akartam szökni anyuhoz, hogy elkérjem a fülbevalóját, a hármas aranykarikákat, mert úgy fésültem volna a hajamat, csigákba göndörítve a fülemre, hogy az aranykarikák vígan hintázhassa-' nak, ha megrázom a fejem. Hogy csiklandozták volna a nyakam! Hogy táncoltak volna! - Ök azonban azt mondták, hogy cigánylányt akarok tán csinálni magamból; viselkedjem tisztességesen, az ilyen alkalomra nem illik a feltűnő holmi. — Ti ehhez nem értetek! — toppantottam ellenségesen, és hátat fordítottam a tükörnek. — Szép vagy így is — mosolygott a nővérem megbocsátón. Én meg a ruhám vállpántjához kaptam, majdnem letéptem magamról. — Egy rendes rongya sincs az embernek! — szerettem volna kiabálni, de csak sziszegtem. Ö felnyitotta a tükrös ruhásszekrényt; egyéb válaszra nem méltatott. Elfulladt az én hangom is, alig bírtam kinyögni: — Neked mindegy, mit húzol föl! Üj anyánk is szólni akart: a válla megrándult, a feje féloldalra billent, s a szemhéja vibrálva lezárult — ez a vibrálás és rángás jelezte, hogy beszélni fog. De megelőztem. Fölkaptam az öltözőszék karfájáról az odaterített sötétkék sálat és rövid nyakára lendítettem, hogy eltakarja a rángatózást: — Anyának meg ez kell! Ma már belátom: gonosz voltam. — Szemtelen vagy! — ugrott oda a nővérem és pofon ütött. Majd közénk állt, és szélesre tárt karral, a testével védte őt — Szégyellő magad! — Ti szégyelljétek! És még egy pofont kaptam. Ezt is a nővéremtől. A fogát összeszorította, és a szeme is ütött. Nem tudtam visszaütni, nem lett verekedés belőle. Mert apa megjelent, a feleségéhez lépett, és kemény kezét a vállára tette. Én ilyen csöndet még soha nem hallottam... Apa átfonta az asszony derekát. . .. Apónk is szereti... — Ekkor döbbentem rá, hogy erre eddig nem is gondoltam. Még egy percig sem törtem ezen a fejem, eddig nem. Csak azon, hogy a nővérem miért szereti. Mondtam, hogy furcsa lány vagyok. Az emberek nem is szívesen tűrik, vagy unják a furcsaságokat De akkor még nem tudtam. Csak apám... Senki se tudott akkora csöndet teremteni maga körül, mint ő. Nem kaptam ki tőle egyszer sem, mégis mindig megszeppentem, valahányszor a szobába lépett. Mintha állna a rovásomon mindig valami. Ném féltem, csak nagyon gyengének, egyszerre rémesen kevésnek éreztem marjam a jelenlétében: kapaszkodni szerettem volna, mint akire folyton vigyázni kell. Apró koromban biztoson sokat lógaszkodtam á nyakában, s napestig hordozhatott a hátán. Mostanában, az ilyen hirtelen támadt csöndben, bárki volt is rajtam kívül a szobában, osztály-teára hívott iskoiapójtásók, vagy csak így, a nővérem és anya: ő először hozzám lépett, három ujjával az állam hegyébe csípett, és megemelte az arcom: — Mi a baj, művésznő? — kérdezte mindannyiszor, ha nagyokat nevettem előzőleg akkor is. Ilyenkor már csönd volt. E nnek a csöndnek egyszer vége- szakadt. Ez a csönd egyszer csak kevés volt. Idegen vad emberek léptek a szobánkba, s apa széles háta hiába magasodott az árnyékuk fölé: nem lett csönd... Az iskolában, az utcán, a világban csúnya zaj tombolt akkor már mindenütt, csak hozzánk, a 6-ik emeletre még nem ért föl. A szaggatott lövöldözések riadalma és a vonuló harckocsik lánctalpas csattogása monoton semmivé olvadt apánk csöndjében, mint a villamosok zúgása azelőtt és a teherautók pu- fogása az ablakunk alatt. Mindenminden odakint volt. Odalent. Valahol ... Amíg azok az idegen, vad emberek benyomták az ajtónkat. Anya nem tudott megszólalni. Ket- tőt-hármat rándult a válla, erősen behúzta a nyakát, jobbra, s a szemét szorosra zárta, vibráltak a ráncok a homlokán, annyira erőlködött, mindenáron mondani akart valomit. Talán .kiáltani. De addigra az egyik kcr- szalagos, puskás ember már megfogta. Mert nem volt a mellén, a ruháján, a jel. Amit — utólag már tudom - viselnie kellett volna. Apának nem kellett, nekünk se: ezért nem hagyta apa, hogy egyedül ó felvarrja magának. Hiszen mi csöndben éltünk ... — Ezért jöttek érte. Az ajtóban a házmester állt, Gyuri bácsi, aki mindig utánam kiabált, ha futottam a lépcsőn és az iskolatáskámat neki-nekicsapdostam a falnak; — ott állt az ajtóban, üres kézzel, ő kapott derékon, hogy ne mozdulhassak. A másik puskás ember rákiáltott apára, és a puskájával beszorította a sarokba, neki a falnak, és egyfolytában ordított; apa szavát nem is hallottam. A nővérem azonban fölkapta a fejesvonalzót meg a papírvágókést, olyan erővel nyújtózott velük, amilyen magasra az elkeseredett, kétségbeejtő, reménytelen sikoltás az erejét megsokszorozta, és rohant neki a karszalagosnak, aki anyát tuszkolta már az ajtó felé. Mielőtt a rettenetes kés lesújtott volna, a favonalzó beletört az ütésbe, mire az őrült ember egyetlen fordulattal leterítette. De Kati csak a térdére esett, és hörögve, fújtatva vágódott neki a férfi lábának, beleharapott az ikrájába, és magasba lendült az ökle megint. Rúgás érte, amitől arrább hemperedett, a szoknyája a nyakába gabalyodott, s a ronda állat a meztelen lábára taposott. Ekkor aztán sikerült átnyalábolnia, és úgy, ahogyan érte, meztelen lábszárral, a papírvágókéssel együtt, szinte csomóba gubancolva a ziháló, fuldokolva a húsába harapó, veszettül rugdalózó átkozott kölyköt, áttört vele a másik szobába, behajította, mint egy megtépett zsákot, és ráfordította a zárat. Egyetlen percig tartott az egész - anya el se mozdult közben arról a helyről, ahol az állat állni hagyta. S mire az éktelen dörömbölés megkezdődött, ahogy nővérem, tehetetlen dühében, sírva és sikoltozva nekirontott odaátról az ajtónak, a sarkával rugdalta, teljes testével odacsapta magát, hogy a kilincs már le is törött, s a fa belereccsent, a fehér zománcfesték egész hosszában megpattant: anyát már nem is láttam, majd a házmester se fogott már, eltűnt az is a lépcsőházban, végül a másik puskás apát engedte el, hátrálva ment a folyosó-kanyarig, a fegyverét ránk tartva, hogy ne merjük követni. A csönd!,.. Egyszerre hallottuk meg apával, hogy odaát... odaátról egyszerre nem rugdalják az ajtót... mi ez a csönd?!!! És az ajtóhoz ugrottunk, nem a folyosóra, nem a lépcsőházba anya után — hanem a csönd ... odaátró! a csönd!... Együtt estünk neki, a zár azonnal engedett. Csönd. — Senki. A nyitott ablak, úristen!... Csődület. Semmi se látszik a rengeteg emberfejtől'. Előbb ért le, mint anya... Az útjukba csapódott. K etten maradtunk a csöndben. Egész éjszaka ültünk. Éjjel nem volt szabad kimozdulnia a házból senkinek. Nem tudom, apa rám nézett e egyszer legalább. Én nem mertem ráemelni a tekintetem. Réggél elment. Nyakkendő és sál nélkül, ahogyan egész éjszaka ott ült. Csak a nagykabátját akasztotta le a fogásról, és a hórto alá csapta, úgy mént el; nem mondta, hová. öltem egyedül tovább. Vártam, hogy anyu eljöjjön. Azóta nem járt nálunk egyszer sem, hogy apa meghazaso- dott — de én vártam most mégis, hittem, akartam, hogy eljöjjön Most. Mindjárt reggel ... Fogalmam sincs, bele se gondoltam: lehetséges-e, tudta-e előre, hogy mi fog történni . . . és tudja-e, mi történt? ... Nem, nem gondolkoztam ezen, semmin se gondolkoztam, csak reszketve vártam, minden reccsenésre kinyújtóztam, visszafojtottam a lélegzetemet, hogy: — most! Ez volt az a nap, amikor délelőtt rendszeresen, megállapodásszerűen meg szoktunk nála jelenni. Az ablakhoz léptem, s kihasaltam rajta, ki akartam kiabálni a hidegbe: - hát észre se veszi, hogy nem csöngettünk be hozzá?! Miért nem telefonál, miért nem jön, hagy mi van velünk?! Már gyűlöltem, már imádtam, már mindent csináltam, fenyegetőztem az ég felé is, mormolva könyörögtem is magamban, hogy csak Jöjjön ... — minden lehetséges, most vége a világnak, most az egész élőiről kezdődik, most az is megtörténhet, hogy ... most.,. Itt van! — hallottam a külső ajtó rtyikordulását Nem. Apa ért vissza. Este óta nem sírtam. A kétségbeesés fojtogatott, a rajongásból gyűlöletté merevedő görcs, a fél-ájult fohász, hogy miért nem jön, miért akarja, hogy összeomoljon a képe?! Ezt az összeomlást én nem akartam, mert akkor mindennek vége, még ennek is vége, nem akarom, hogy apában összeomoljon a képe, apának nincsen senkije, apának soha nem lesz senkije, még a kép is összeomlik — ne, ne, az a kép ne omoljon össze... átkozom, gyűlölöm már, de nem omolhat össze, még akkor se, ha most már minden lehetséges... Ne follyon szét a kép: majd én, én olyan vagyok, mint ő... én olyan leszek, mint ő!... majd én. én mellette maradok, helyette, hogy ne legyen egyedül, én, majd, őhelyette, hogy ne foly- lyon szét a kép!... Nem tudom, mint mondtam. Apa megfogta három ujjával az állam hegyét, ahogyan szokta, és ezt hallottam: — Te??? — Ügy éreztem - hiszem alig nőttem bele a kamaszkorba és amúgy is túlérzékeny gyerek voltam —, hogy apa csodálkozása ezt jelenti: — Éppen te??? Ugyan! Savanyún nyögött, s elengedte oz állam. El is fordult, legyintett, majd mélyen a székébe roskadt. Előre vetette karját az asztal lapjára, fejét a tenyerébe temette, és úgy maradt. Egyre súlyosabban. Vártam, hogy az asztal beleszakad. ...Nem lesz szerencséje a házasságközvetítővel. Nem neki való — bárhogyan történt is eddig. Szenzációs dohányillat van itt! Mennyezetig érő ládaszerűségek — a silók —, csövek, vágott dohánnyal teli asztalok. A terem végében egy vastag csövön jön föl a vágóteremből a dohány, a dobból a felhordó szalagra kerül, az viszi a silókba. Kapcsolótáblák, gombokkal, ki és be, ez itt a baloldali szélső szalagot indítja be, ez meg leállítja, pofonegyszerű. Az asztal közepén egy lyuk; egy asszony arra felé söpri a dohányt, a lyuk beszívja, elnyeli. Az elszívóteremben félgyórtmányót- vévő ötv. Schneider Józsefné. Tizenhét esztendeje dolgozik itt, betanított munkásként, annakidején három évig várt a felvételre, egy szomszédasszony hozta be a gyárba. A férje, míg élt, szerelő volt Széchertyi-aknán. Az asz- szorty három lányt nevelt föl, a legnagyobb lányt rtem ö szülte, ötéves volt már, amikor ó hozzáment az apjához. A Jelenkor májusi száma Gazdag, változatos tartalommal, értékes szépirodalmi- és tanulmány-anyaggal jelent meg a Pécsett szerkesztett folyóirat új száma. A lap élén Fodor András költeményei kaptak helyet. Mellettük Pomogáts Béla tanulmányát olvashatjuk Fodor András Kettős rekviem című legutóbbi kötetéről. A lírai rovatban többek között Arató Károly, Pákolitz István, Simon István és Takács Imre költeményeit közli a folyóirat. Figyelmet érdemel Kerényi Grácia két versnovellája. A szépprózai írások sorában Kende Sándor és Sánta György elbeszélését, valamint Várkonyi Nándor Pergő évek című önéletrajzi művének új részletét találjuk. Három fiatal írót is bemutat a májusi Jelenkor. Balipap Ferenc és Kovács -Lafjos versekkel, Darányi Marianna pedig elbeszéléssel jelentkezik. A művészeti rovatban Csorba Győző Mar- tyn Ferenc Petőfi-képe címen ír a Kossuth- díjas festőművész Pécsett és Mohácson bemutatott Petőfi-rajzsorozatáról. Az irodalmi tanulmányok, jegyzetek közöl érdeklődésre tarthat számot Károlyi Amy tanulmánya Emily Dickinsonról, Levendel Júlia írása Mészöly Miklós szépprózájáról, továbbá Bécsy Tamás jegyzete Várkonyi Nándor Sziriat oszlopai című müvéről. Számos figyelemre méltó könyvkritika éf krónika-rovat zárja a folyóirat új számát. Arató Károly: A látogatók Felkelünk asztalunktól — a nagyvérkörbe kapcsolva izzani kezd a homlok mögött . spirál, százvoltos égővel nyakunkon sötét öltönyben állunk desszert-kupacok, dísztányérra lehellt rajzolatok fölött — De mohón előre szökkent kezünk már a volánon, lábunk az ugrani kész távozást bőgeti, túráztatja motorját, sebességmérő fehér ingünk közepén, gyorsuló szívdobogásra leng ki mutatója, méri a szembefutó házsorok iramát, a városvégről deltaszárnyon felénk zúgó sötétedést, vijjogva éjszakává terülő füstesíkoka? ereszt fölénk, tompított fénnyel, reflektorokkal lyuggatjuk a hirtelen nőtt homályfalat, gumi-sírással kanyargunk benne, marasztalóink arca sorompók előtt piros lámpa, körötte bogárzümmőgésse? nyugtalanságaink kavarognak, elúsznak integetéseink fölötte alacsonyan szállva, szakadoznak kézfogásaink, ronggyá szakadna!^ mögöttük sugarakkal tűzött varrótű-párna a virradati nap; égő sündisznó-ábra. Azelőtt ebben o munkateremben kézzel rakták ládákba a dohányt, s naponta megemeltek száz mázsánál is többet. Most, a gépsor mellett öt asszony dolgozik. Schneiderné olykor hátraszalad a beérkező dohányhoz, megnézi, nem nedves-e, nem száraz-e, kiszedi, ami nagyon „pillés”, vagy kocsányos, ilyenkor teliszívja magát a lehulló dohány finom porával. Ném dohányzik. Ma már jól keres, 1800— 1900 forintot. Ezidén eléri a nyugdíj- korhatárt. * A hórom műszakból a legrosszabb az éjszakai, bár olyankor könnyen, jól megy a munka, egy asszony kerekeskocsin betolja a feketét, ilyenkor ő is iszik egyet, forintért, jólesik ... Csak aztán reggel, amikor lefürdés után kimegy az utcára s hazaér, sehogyan se ólmos, a heverője mellett a fal mögött egy hentesüzlet van, ha dolgoznak a bárdok, képtelen elaludni, ilyenkor bevesz fél Tardylt, EgyszerHÉTKÖZNAPOK Asszony a gyárból * j % r
