Dunántúli Napló, 1973. március (30. évfolyam, 50-80. szám)
1973-03-04 / 53. szám
Ivo Andric: Tu faj a Drinán Páról a víz, leheletétől ködük a völgy. Kioltva már a tűz a tutajon. A meredek hegy ködlő tetejéről kiáltás szólít valakit Az egyenetlen időközökben, a hívó hangra ahogy figyelek, oldódni kezd belőlem a hideg, feledvén, ki vagyok s honnan jövök, megadással nyugvásba révedé, és amikor már-már azt hiszem, végképp elnémult, hirtelen hallszik a hívás. Korholom magam: Aludj, nem neked szót Te, aki feledted magad, mért hogy te virrassz itt és rémüldözz egy Ismeretlen idegen hang miatt Am némi csend után —- ennyit vár, aki vár, szólal a hang, és újra meg újra szól. De hallom, mind távolodik a rengetegben. S ezt gondolom: nemsokára túljut a sziklaóriáson, és mást ver föl álmából, ahró vadat vagy csüggeteg visszhangot csupán. S én álomba merülhetek. És alhatom. Dudás Kálmán fordítása Potor Kumalo* Halál a napfényben BRANIMIR SCEPANOV1C Aznap, amiken' két barátommal együtt bejöttem Cape-Townba láttam e merő tragédiát életnek és hirtelen halálnak drámáját amelyet a valóság játszott el a hatodik kerület a fokvárosi Csikágó környékén; és ettől az élménytől félni kezdtem, és már meztelennek is érzem magam. Az egyik megálló után a busz lassan közeledett a Tervnant Street felé, amikor a széles utca sarkán rohanó férfi bukkant föl. Szorosan a nyomában fiától fiú szaladt és a vad üldözőt egy galerira való suba ne követte. Vagy harminc yardot tehettek meg, a banda- vezér már majdnem elkapta a mene- Ifülőt amikor az elképesrtő fürgeséggel megállt sarkonfordult, ütött — és mi, a buszon, már csak a tett végeztével láttuk meg a kést a felemelt kézben. akkor döbbentünk rá, hogy a kamaszt leszúrták. A másik megfordult újra, és továbbmenekült — a ledöfött fiú megtorpant mellére nézett és mintha tül gyorsan értette volna meg, hogy mi is történt vele — ingén a vörös folt egyre nagyobbodott —• láttuk arcán a hitetlen meglepetést az értetlen fémületet, láttuk, hogy élni akar, nem akar meghalni itt, most, előttünk. „Oh! istenem segítsr — kiáltotta és szaladni kezdett a busz fara felé, míg a vér kicsorgott szívéhez szorított balkezének ujjai közül — mintha csak meg akarná állítani a vérsugarat. A busz pedig csők ment, nagyon lassan, a motor halkan mormogott, s az utasok a döbbenet pézaiba meredtek, szóra-képte- Senül. Aztán megpróbáltunk letolakodní a busz emeletéről, le az alsó peronra, dé az egyik utas, Oki már az előbb lefelé indult mozdulatlanná dermedt OZ iszonyattól és félre kellett löknünk. A haldokló keze nyomán nagy vérfolt maradt a fényes, krómácél kapaszkodón, ott ahol a fiú rámarkolt hogy felhúzza magát a peronra. Most az ülések közti folyosón feküdt, hátára fordulva, lába térdben becsuklott, karját hátracsapta — mintha egy térdeplőt döftek volna le imádkozás közben. Az inge átázott a vértől, a vér rófrőes- csent a nadrágjára, az ülésekre és a padlóra is. Mellkasa nehezen emelkedett — az inge szorosan ráfeszült bordáira, ahogy lélegzetet vett. Nyitott, senkire sem néző, kifejezéstelén szemében indulat látszott, borzalom, a félelmetes és té- bolyító tudat hogy, ez az elképzelhetetlen doloq, a halál, már közeledik és hogy á fiú nagyon egyedül van. Az élet vére pedig egyenletesen ömlött átszűrt szívéből. És mi, mi oly tehetetlenék voltunk, nem menthettük meg ez* a qyönge, fiatal é'etet. És a hálál, amikor jött, gyors volt és hirtelen, mint az aranyió naplemente, amikor háttal állunk a napnak, vagy mint véletlen harangkondulás nyári éjszakán. Teste már olyan emberé volt, akiből kitörlődött' minden emberi, hulla volt: élettelen, akár valami lottyadt, személytelen bábú, melyből hab és vér folyik; s kárminpiros «síkot hagyótt a oeron kemény acél- szegélyein és a forró aszfalton. ö Peter Kumalo dél-afrikai író. VASÁRNAPI MEHÉKIET Az utasok persze pánikba estek, de azért akadt néhány ember, aki, mikor a busz végre megállt, segítségért sietett, orvosért g mentőkért, és a rendőrségért. S máris szájtáti, de hemzsegő tömeg kerekedett a sikátorokból, ahonnan ez a fiú oly gyorsan érkezett, hogy meghaljon. Cifra ruhájú emberek és munkától törődöttek, meg szennyes ruhájúnk is; meg kócoshajú, piszkos kötényű háziasszonyok, részegek, meztelentalpú gyerekek, akiket a halál varázsa elhívott a játéktól. Mind izgatott, mind kíváncsi volt, mind látni akart és amikor már látott, kényelmetlen, kérdő némaságba csitult, az ellenséges és kéretlen Jelenség láttán. És az egész idő alatt nem szakadt meg a gyors beszéd, az izgatott hangok remegő zümmögése, a mely- fölé kérdések és bizonytalan magyarázatok emelkedtek. — Jaj, szegény anyja — mondta egy asszony. — Hogy hitték« — Itt a Tennant Stroeten iát ÍV ... —- Jaj, borzasztó. — Vigyázz — csupa vér... — moridiók mások és aztán kérdések következtek. — Meghalt? Csak nagyon kevesen merték felelni, hogy igen, meghalt, hiszen még ők is remélték, hogy él — életben kell maradnia. Nemigen válaszoltak tehát, csak hümmögtek halkan, kényszeredetten. És a szájtátó tömeg hullámzása felélénkült, amikor újabb járókelők jöttek és azok is előrenyomakodtak. Aztán: — Nézd, ez az asszony a£' anyukája ... Az emberek arca aggodalmas volt, eirémült, szánakozó. Egy síró kisgyerek fúrta át magát a tömegen, és valaki megszólalt: „Istenem, ez a kisöccse.” — S a gyerek felszállt a buszra, halott bátyjához, élve akarta őt látni és halottnak találta; őrjőngésébén egy orrába la dó autó kerekei elé vetette magát, de elkapták. Az emberek összeszorultak, utat nyitottak a fiú szüleinek, akik jöttek már zokogva és jajgatva, s amikor meglátták a halottat, hisztériás görcsökben fetrengtek; az anya. haját szaggatta tébolyultként. A szomszédok nyugtatni próbálták őket, elvonszolni —, de a szülök nem mentek el, nem mozdultak a holttest mellől. A mentők és a rendőrség egyszerre érkezett meg, szabad útért harsogó szirénázással. Egyenruhás emberek toppantak ide, hangjuk tekintélyt gerjesztő és parancsoló; utasításokat osztanak, elküldik az ácsorgókat, kérdéseket adnak fel. Aztán felemelik a hullát, és elviszik. A rendőrök sietnek, hogy utolérjék a gyiikosvadászatra indult tömeget —, de a gyilkos már messze jár, rég eltűnt az egyik mellékutcában a piactér mellett, s amikor a hatóság elvonul és vele együtt a csődület oka is, szétoszlik a tömeq, lassanként és kelletlenül, még kérdezősködnek. Az újon- nán-iöttek szomjasan hallgatják a többiek bizonytalan maqyarázgatásait. Sütött a nap, ez a délutáni égről leiógó óriás, izzó labda, vad nyári ereiével, és szétteriesztefte meíeq, ragyogó fényét, mint va'ami aranvköoenyt •—, de három ember feje fö'ött egy nagy, fekete fe'hő támadt és ők ottmaradtak, sírtak a határtalan sötétben. (^Fordította: taéfe ÖySrg$ Mehettek volna moziba is: já amerikai filmet pergetnek; beülhetnének a közeli kávéházba, ahol mindig akad egy-két ismerős. De nem mozdultak el hazulról még estefelé sem: mint rendesen, aznap is a csodavárás tartotta őket veszteg az ablakban: hátha elmegy valahova Márké, o szobatársuk, és kettesben maradnak... Pedig az ötödik emeleti ablakukból nemigen volt mit látniok. A szemközti járdán is a téli szél cibálta fák alatt korzózókat legfeljebb ha lábujjhegyre állva nézhették. A szürke égboltot meg már halálosan unták, amint egyhangú körhinta-hajóként hajtotta rajta lomba felhőit a szél. Iván, az ifjú férj, szórakozottan simogatta még nála is csodáváróbb kis felesége haját Sonja egy mosollyal sem méltányolta: ákombákomokat rajzolt a belehelt ablaktáblára, oly egykedvűen, hogy arcán a szenvtelen vonások már nem leplezhették sokáig a hangulat feszültségét Csakhamar meg is szólalt: — Nem költözünk mi opia be soha! — Ujja megtorpant az ablaküvegen, s arcát élő vádként emelte Iván felé. ■— Már megint kezded? — mondta szándékoson kurtán a férfi. ■— Kezdem? Magad is tudod, hogy folytatom! — Oktatanul. Hisz ezzel nem segftsz a dolgon ,.. De ha kedved van, elmehetünk hozzá. — Inkább beszéld iá Márkát hogr tűnjön el, egy félórára. — Csak nem fogom kém!fi — Semmi belátás nincs benne ... Ej, ez a tét is! Sose tavaszodik ki... Hogy legalább a parkba kimehetnén*. — Légy türelmes, nem tarthat örökké a tél.. . — Sajnos, a fiatalságunk sem — mosolyogott el Sanja, de pillái már könnyért dajkáltak. Ivón megfogta a kezét és engesztelőén mondta: — Kérlek, menjünk el mám inkához. Sonja kelletlenül vette a télikabátját, s az ajtóból tüntetőén végig mérte Márkát Az azonban még a köszönésükre sem reagált: keresztrejtvényt fejtett, ágyban, mert ha éjszakai műszakra megy, egész délután ott hever az ikerágyon. Különben is úgy vélte: nem ő tehet arról, hogy Iván megengedte magának ezt a luxust, mármint a nősülést erre a közős albérleti szobára. Vad szél kapta szembe őket, amint kiléptek a házból. Érdes hóport sodort a járdán, a sarkokon csigákat csava- rintott és kíméletlenül arcukba pergette. Szem elé kapott karral védekeztek a szüntelen támadás ellen. — Majd meglátod, más lesz ám, ha átköltözünk! Sanja hálóson simult hozzá, ha ne» is volt olyan naivan derűlátó, mint a férje. Lehet, hogy most is csak vigasztalásnak szánts ... De hogy meghagyja hitében, ha mégsem puszta vigasz, megszólalt: ® Seepcwtewäe « ssjsrib járóiéi \k&zéptrtsswsx&- dékének legerősebb feagjes- Számos, műve Je- íerrt meg. Ir szmművekeí: és t®-|átékokc34; 5& Lektor egy íővcáiresí kiedówtálL Rúdetem, rágógumi, fogkrém, pille- cukor, födő, kenyér, hagyma, szardínia, ementáli, kávéspohár, friss csülök, VAT 69, cipőkrém, vaj — mi ez? Kitalálta: ABC áruház. Amott a sarokban az üres üvegek csörömpölnek, emitt papírzacskóba bújnak a kiflik és a zsemlék. A mirelit dobozokat hókristóly borítja, g papírtálcára rakott almákat celofán. A sarkokban konzerv-gúiák és liszt-piramisok, a pultok között cukorka-útvesztők és befőtt-alágutak. Bemégy, hogy félkiió kenyeret és hat tojást vásárolj, s kijössz eqy ananász-szörppel, friss tejszínhabbal, újszerűén csomagolt pattogatott kukoricával, sőt pirított tökmaggal, ritkán kapható zabpehellyel, mulatságos címkéjű csokiszelettel, újfajta tubusos sajt. tál, szokatlan halkonzervvel .vagy esetleg egy dobozzal, amiről egyelőre még nőm is tudod, mit tartalmaz.. „ — De ugye nem fogod elhanyagolni a tanulmányaidat? Hivatal után leülsz szépen és tanulsz. Jó? — Persze. De ha beköltözünk, kiveszem az évi szabadságomat és jő darabig ki sem mozdulunk a lakásból I — Bepótoljuk az elmulasztottakat? — kajánkodott Sanja. — De be ám! Von mit pótolnunk. Mióta is tart ez az öröklét? — Hetvenkilenc napja! — vágta rá egyből Sanja, és felpillantott a neonlámpákig örvénylő hótölcsérre. — El se hiszem I — Ejnye, elfelejtettünk virágot venni! — mondta Iván.-— Inkább narancsot vegyünk neki. — igazad vem, betegnek jobb is... — Beteg, beteg ... Majd meglátod, sose hal meg I Nekem az az érzésem. • Mintha minden látogatásunkon jobb és jobb színben volna .. „ — Ugyan. Hisz a napokban Is «*-- vast kellett hívnunk jiozzál Emlékszel, milyen zavarban volt a doki, nem tudata, hogyan közölje velünk a vizsgálat eredményét Nyilván súlyos Sehet az állapota ... —- Tapintatos voft az agaz, ®wwt ccrf hitte, rokonai vagyunk. — No Hallod: úgy é ■wselkedtünk Őszintének hatott... Belekacagtak a hóesésbe, aztán bán beugrott narancsért a sarki boltba. Utána vidáman fordultak be a házba, ahgl a sóvárgott lakás várt rájuk. Maminké derűsen fogadta őket S amint felkönyökölt ágya bon, Sanja megigazította a fejealjáfc — Remek színben vagy ma, manónké — jegyezte meg ivón —, és mintha a szobád is derűsebb volna, mint geübte«'. Ugye nem neheztelsz ránk, hegy' tegnap nem látogattunk meg? Iván — mondta Sanja meggyőzően — túlórázott. —■ Mér hogy neheztelnék? Hisz a munka előbbrevqló, kislányom. Én őrülök, ha látlak benneteket Talán attól gyógyulok ... Szép, hogy így törődtök velem — mondta maminké. — Köszönöm, Iván — hálálkodott az átnyújtott narancsért Hallgattak. — Mintha most te látnám, amikor először kerestetek fe; és istópoltatok. Azt mondtatok, hogy gyerekkorotokban itt laktatok a házban és sokszor kaptatok tőlem narancsot mert jók voltatok. Most meg derék felnőttek vagytok. Ne haragudjatok, de én már rég el is felejtettem, hogy valamikor narancsot adtam annak a két házbeli kisgyereknek ...-—- Hiszen regen volt meminko, nesffi Is csoda — mondta Sanja. — Rég bizony. De ti nem felejtettétek el! Talán el se tudjátok képzelni, milyen öröm nekem, hogy nem felejtettétek el... Á két fiatal tanácstalanul isszenézertt, — De majd meghálálom, ha meggyógyulok. A tavasz talán meghozza, majd a gyógyulást..» Csudálatos birodalom. Elegáns hajó, amely rendezetten, kiglancolva ring a vizen. Nem látod az alsó emeleteit, ahol szüntelen jövésmenés van, hoznak, visznek, raknak, emelnek, válogatnak, cipelnek, becsomagolnak és kicsomagolnak, húzkodnak, föltomyoznak, telefonálnak, szaladgálnak, vitatkoznak, rendezkednek, szó mólnak. A szalámik és fagyasztott tonhalak mögött vezet az út a hajó „vú; alatti” részébe. Lépcsők, hosszú folyosók. Egy- egy félig nyitott ajtó mögött lehet látni c ládák halmát, üveg-erdőket. Az egyik alagsori helyiség az oktatóterem. Seregnyi polcot tölt meg a sok konzerv, a középütt álló Jókora asztalt is elborítják« Egy szilvabefőtt egy — Persze, hogy meg, mamfnkó. HU’ se kitavaszodik meggyógyulsz. — Én is úgy érzem, mintha lassacskán visszatérne az erőm, — örömmel halljuk, maminké. bői kívánjuk neked, hogy meggyógyult Gyengéden vettek búcsút a nememé kedötől. Hazafelé lassú léptekkel látták <as utcákat Szótlanul, mert mind a kette* egyre gondoltak: sohasem költözhetne!: el a közös albérleti szobájukból. Nagy- sokára Sanja törte meg a caendeta — Tudtam én azt hogy meggjá- gyuf... — Mit tehetünk? A tSnsfees Itt Mtei terem rózsát — Sem lakást — mondta epés«« -a fiatalasszony, és nagyot rántott Jván karján, amikor befordultak az utcájukba: Hova mégy?! Csak nem go*dolod, hogy az az atthonülŐ mege«B- berelte magát és elment hazulról! — Igazad vem. Sétáljunk egyet ® parkban... * A fcftört abtakokon dofe a fems/i napsugár mórikált a falakon, a bútoroké*, a széles ágyon, a párnákon Is, melyet' közül mintha csak az imént kelt volna fel valaki, ment volna ki a konyhába vagy a fürdőszobába... — Végne • mégiscsak Rt vagyunk — mondta szomorúan a ferfL,-—itt — hagyta íá ha fkon Sem Je Mozdulatlanul ültek, mint rég! <jk bérfetükben, amikor más szórakozás híján a téli szelet hallgatták. — Csak «I kette* voltunk a temetésén..,. — Ne* voft senkije «Jtonk kh& — Megadtuk neki a végtisztességet —■ mondta Iván és óvatosan, szinte fejősen kémlelt körül: nem szólalt-« meg mamjnkó képmása a napsütötte fairól? De szeme egykedvűen meredt feléjük. Ivón hirtelen elkapta róla a tekintetét és mosolyt erőltetett arcára. — Tele volt virággoi a sírja, le szórtad tele, meg én. — igen — mondta szórakozottan Sonja, anélkül, hogy a képre pillantott: volna. — Mindig virággal kedveskedtünk neki. Csak a vége felé hoztunk egyszer narancsa*, hón lehunyta a szemét OrgonaflIOfc tévedt be a szobába. Milyen hálás fenne most egy csokor orgonáért, ha még itt feküdne!..,, — Most kettesben vagyunk — fegte kézen Sa-nját — Nem zavar berwiÜEs- ket senki. Néz* rám, San jócska. Scmje keze hideg volt és mezdutek lan. Iván ujjal lásson fellazultak a szerw- tefen kézről, és szótlanul odébb húzódott De csak karnyújtásnyira. Hallgattak. Mint a befalazottak. És érezték, nemcsak a csend némasága az, ami befalazta őket Mozdulatlanul ültek a patakzé napsugárban. „polipdarabok olajban” és egy ecete* hering társaságában beszélgetek Katies Józsefné főpénztárossal, aki a 10. sz. ABC áruház törzsgárda-tagja, kétszeres Kiváló dolgozó. Húsz éve dolgozik az élelmiszerkereskedelemben. Hogy a sors útja mily kifürkészhetek lenek, arra az ő sorsa is bizónyitékí a népitánc revén lett boltos. Tizértnógy éves korában már táncolt, a Budai Ti. DISZ-szervezetben. A díszesek segítek ték álláshoz az ötgyerekes család tagját: első munkahelye a Kiskirály utcai sarki „ifjúsági bolt” volt. Később került át a Népboit Vállalathoz. Amikor átesett egy sú!yós gyomor-, műtéten, „nyugalmasabb” beosztás utón kellett néznie. Ezt jelentette a pénztár-osság . Dudás Kálmán fordítósa Hétköznapok Napi hatvan mázsa
