Dunántúli Napló, 1973. március (30. évfolyam, 50-80. szám)

1973-03-18 / 67. szám

H a von a népeknek tava­sza, akkor a miénk jócskán bővelkedik annak min­den fényével, színével: három hét alatt három ünnepet — már­cius 15, március 21 és április 4 — fűz egybe, a népek élet­korát nézve, igencsak rövid éle­te. Mögötte az évtizedek azon­ban történelemmé lettek, s ha idézzük tettekkel írt lapjait - milliók mozdulnak meg. Mil­liók — a történelmi kor külön­böző rétegeiből, olyanok, akik az emberi élet végessége kö­vetkeztében egyáltalán nem, vagy egyre ritkábban találkoz­hattak, ám személyes ismeret­ség nélkül is szoros a viszo­nyuk: cselekvésük egymásra épül, s a nemzet történelme munkájukból bontható ki. A kibontás azonban, furcsa mód mindig az utóbbi nemze­déknek adja meg a lehetősé­gei, hogy (a feltételekhez mér­ten) hitelesen megismerje az e1'ítte járókat. S itt jön a má­sik furcsaság, s ahogy már az előbb is, ez is logikus és ért­hető: a ma embere úgy ismer­heti egyre mélyebben és iga­zabban elődeit, az előző nem­zedékek törekvésen tényleges céljait, és valódi eredményeit, ha egyre inkább eligazodik ko­ra és nemzete feladataiban és belülről vállalja konkrét dol­gait. A magunk igaz ismerete és életünk szabad alakítása ad­ja a legbiztosabb alapot az elődök törekvése igazi tartal­mának a megismerésére és küz­delmükből azoknak a felada­toknak a vállalására, amelyek ma is időszerűek, azaz, ame­lyek a szocializmus és a nemzet természetével, céljaival együtt és egyaránt kifejezhetők. Napjaink történelme és fel­adat-megoldása ezért újra és újra el öveteti velünk a haza és haladás fogalmát, s arra kény­szerít bennünket, hogy ponto­sabbá tegyük e fogalmakat, je­lentésüket korszerűsítsük - töb­bek között azért, hogy jó irány­ba ható eszköz legyen a szo­cialista hazafiság kérdéskörei­nek a megválaszolásában. Nem könnyű feladat. Az igazság fé­nyében legendák, beidegző- dött, megszokott ismeretek, mí­toszok foszlanak szét. Az igaz­ság kimondása is nehéz s el­fogadását a mi körülményeink között makacsul gátolják, noha védekező pozícióból a még mindig meglevő hamis eszmék: c jó szándékú elvont patriotiz­mus és a káros nacionalizmus éppúgy, mint a haza és a nem­zet jogos méltóságát cinikusan felodó kozmopolitizmus. Társadalmi haladás, nemzeti függetlenség Határozottan tudjuk, a törté­nelmi tapasztalatok tanítottak meg rá, hogy ennek a jelszó­nak a korszerű tartalma: a szo­cializmus és a proletárnemzet­köziség egymásból kibomló gyakorlata. Ha bármelyik oldal gyengül, ennek a másik is kárát látja, s ném lehet erősíteni,az egyi­két, hogy a másik ne erősödne. Ebben a dialektikában vizsgál­va kaphat korszerű értelmezést, igaz megvilágítást a nemzeti függetlenség kérdése is. A nemzeti függetlenség tar­talma elszakíthatatlan attól a folyamattól, hogy itt milyen tí­pusú nemzet kialakulásáról és fejlődéséről van szó. Ez pedig legmélyebben a termelési-tár­sadalmi viszonyok, s az ezzel legszorosabban egybeötvözó- dő hatalmi viszonyok típusának a megragadásával fejthető ki. Nálunk alapvetően ezek a vi­szonyok szocialista jellegűek, s ezért szükségszerűen nemzeti létünk is a múlthoz viszonyítva minőségileg átalakul. A polgári nemzet (ami nálunk magyarok­nál erősen feudális színezetű volt) bizonyos rétegében (gaz­dasági) gyorsabban, más réte­gében (ideológiai-tudati) las­sabban átalakul, átstruktúráló- dik a szocializmus erejének, hatalmának egyre növekvő in­tegrációs bázisán — szocialista nemzetté. Új típusú szocialista nemzet alakul ki. S ebben az új folyamatban a nemzeti füg­getlenség kérdése gyökeresen más problémákat hordoz, mint a nemzet korábbi története. Es nemcsak és elsősorban nem azért, mert a kor más felada­tokat, új szituációkat vet fel, hanem mert a problémák át­gondolása, tuda'i-érzelmi elsa­játítása és főként gyakorlati Haza és haladás megoldása más, szocialista tar­talommal történik, történhet meg. A történelem, amelyet a néptömegek tevékenysége hor­doz, a szocialista nemzetté vá­lást összekapcsolja a nép vég­leges és tényleges, és nem át­meneti és illuzórikus szabaddá válásával, felemelkedésével. S ha ezt a folyamatot akarjuk kibontani, akkor a szocialista forradalmunk eddigi eredmé­nyeit s további feladatait kell „népben, nemzetben” átgon­dolni. A feladat azonban a marxista számárai több ennél: a folyamat osztályjellegét is ki kell emelni, a munkásosztály érdekének a primátusát, el­sőbbségét — mozgássá olvad, annak az osztálynak a történel­mi tettét, amely szövetségben a parasztsággal mint osztállyal és más társadalmi rétegnél tudta csak, és ezután is így képes o szocializmus történelmi felada­tait megoldani. A munkásosztály a szövetsé­gen belül mindig megőrizte és ezután is megtartja vezető sze­repét. S a nemzeti független­ségnek új típusú problémái eb­ben a mozzanatban gyökerez­nek. Ugyanis a munkásosztály gyakorlata és tudományos ideológiája, a marxizmus—le- ninizmus nem tagadja a nem­zeti érdek, a nemzet szuvereni­tásának, döntési autonómiájá­nak a valóságát és tényleges szerepét, sót küzd mindezekért, de ellene van a szoicalisto for­radalom menetében (és ellene volt több mint száz éve, a for­radalmi hatalom kivívása előtt vitt osztályharcában is) minden olyan törekvésnek és ideológiá­nak, amely a nemzet érdeke és a nemzet függetlensége jelsza­vai mögül nyíltan vagy burkol­tan, akarva vagy akaratlanul a nemzet tényleges érdeke és függetlensége ellen szervez, in­dít támadást. A hatalom kivívása és meg­tartása folyamán is jelentkez­nek ilyen tendenciák. Jelentke­zésüknek van egy normalitás- ként megragadható köre: ami a szocialista forradalom és a szocialista nemzeti egység ki­épülő viszonyaival és ezt kísérő vitákkal legalitásként nyíltan a felszínre kerül, és ez természe­tes is. De von olyan réteg is, amelyet nagyon erőteljesen a burzsoá, nacionalista ideológia kondicionál, s ha az előbb em­lített rétegben az érdek- és esz­mecserék valóban a szocializ­mus értékrendszerében konfron­tálódnak, szembesülnek, s a szocializmus gazdasági-ideoló- giai-emberi válaszai egyre in­kább élt és elfogadottak lesz­nek, akkor e legálisan megszű­nő réteggel ez a másik réteg is visszahúzódik s egyre erőtle­nebb lesz. Am ha a legális konfrontáció, ha csak részben is, nem a szocializmus érték- rendszerében folyik le — pl., ha visszaél vagy nem él a szembe­sítés a hatalom szocialista po­zícióival — akkor e réteg mö­gött ez a másik, a szocializ­mussal szögesen szemben álló tényező jórészt az imperializ­mus mesterkedéseivel összefo­nódva igyekeznek megosztani a nemzetet, a munkásmozgalmat a hazafiak és kommunisták egymást kizáró hamis jelszavá­val, éket verni a szocialista or­szágok közé a szovjetellenes- séggel, szocializmus vagy a nemzet ármányos alternatívájá­val stb. erőösszpontosítást hajt végre, s adódó alkalommal a felszínre tör, s alapjaiban fel­számolná a szocializmus pozí­cióit (1956-os magyarországi, illetve 1968-as csehszlovákiai ellenforradalom), s közben el­lentmondást nem tűrve bizony elsöpri a legális szférában levő jogos és jóhiszemű kérdésfelve­téseket is (a kérdezőik legna­gyobb csodálkozására). Ezért a nemzeti függetlenség kérdésé­ben a munkásosztály és pártja a nemzeti önrendelkezésen túl azt is felveti, hogy ez az önren­delkezés fabatkát sem ér, ha ebben nem a munkásosztály, a dolgozó nép érdeke nyilvánul meg. S mivel az alfája és óme­gája a minden nemzeten belül és nemzetek között kialakult vagy létrejövő szocialista viszo­nyok megítélésének — mi sem természetesebb annál, hogy megállápítsuk: a nemzeti füg­getlenséget, persze itt valóban a nemzet függetlenségét ért­jük, alapvetően belülről eredez­tetjük. Hiszen függetlenné vál­ni ahhoz először vagy legalább­is súlypontozottan • nemzetté kell lenni, s ez csak belülről le­hetséges: A külső feltételek gyorsíthatják vagy lassíthatják ezt a folyamatot: de alapve­tően meghatározni nem képe­sek. Persze egy-egy esetben a külső feltételek döntő pozícióba kerülhetnek, s akár az egyik, akár a másik hatásuk átmene­tileg meghatározóvá válhat. (A nemzeti függetlenségre ugyan­is alapvetően nem a külső kap­csolatok a bizonyítékok, tehát az, hogy a magunk, a nemze­tünk dolgaiban külső befolyás nélkül döntünk, dönthetünk, ha­nem az, hogy e döntés alapve­tően melyik osztály érdekét szolgálja. Ha a munkásosztá­lyét és a vele szövetségben le­vőkét, akkor a nemzet szabad és független, bármennyire a külső körülmények „csikarták" is ki a döntést: s ugyanakkor ha a döntés nem a munkásosz­tály és szövetségesei érdekében született és valósul meg — le­gyen bár a döntés alanya a legszuverénebb, a legszaba­dabb — a nemzet e döntésével éppen hogy nem a szabadság útját járja, ellenkezőleg, arról letér és ezzel függetlensége ke­rül veszélybe. A fenti dialekti­kát a szocialista forradalmak „dolgozták ki", s természetesen mindmáig botránykő a nacio­nalizmus szemében. Abból, hogy a szocializmus döntően nem nemzeti, hanem társadal­mi rendszer, s hatalmának leg­lényegesebb eleme a proletár­nemzetköziség, nem a nemzeti jelleg, a nemzeti függetlenség megszűnése következik, hanem egy új típusú nemzet és más fajtájú nemzett függetlenség kialakulása, amelynek mélyén gyökeresen átalakulnak a ha­talmi viszonyok. S közben ter­mészetesen széthull a polgári nemzet, az új meg kialakul, a régiből megőrzi mindazt, amit saját minőségével szervesíthet, de elhagyja a széthullás fölötti siránkozást, amely mögött sok­szor nem is a nemzetféltés hú­zódik meg, hanem a burzsoá- ziá, nálunk már főként áttéte­les alakzatainak, a kispolgár­ságnak (történetileg mint szo­ciológiai és ideológiai közép­helyzetűnek, a burzsoázia és a proletáriátus között foglalt he­lyet), az új struktúrában való helykeresése. Méghozzá a régi helyének a keresése és kiépí­tése. De az már nincs meg, s' az új pozíciónak a kiépítését Ss mindig leleplezi a szocialista nemzetté válás. Veszélyes létű réteg, s kis bázisú létének fe­nyegetettségét a kis nemzet veszélyeztetettségévé duzzaszt­ja fel s mindenféle, persze ne­ki megfelelő középutat, s elég­gé vegyes, sokszor homályos, elvont megoldást javasol az új, a szocialista nemzetté válás út­közben felmerülő gondjaira. Szocializmus és függetlenség Mindez a törekvés és általa lerakott anyagi, tudati viszo­nyok, amelyek e két fogalom tartalmát alkotják, ismeretes, döntően ezek koncentrálódnak, szimbolikusan április 4-e, fel- szabadulásunk ünnepében. S ha mélyen és a dolgozó nép szempontjából következetesen átgondoljuk népünk, nemze­tünk történelmét, arra a kö\At- keztetésre kell jutnunk, hogy április 4-e legújabbkori törté­nelmünk legnagyobb nemzeti ünnepe. Alapvetően két dolog miatt: 1. Április negyedikével kezdődött el (az 1919-es ta­nácsköztársaság próbálkozása után) népünk egyre szélesebb tevékeny bekapcsolódása az emberiség igazi, valódi törté­netébe — a kizsákmányolástól mentes oszálynélküli társada­lomért folytatott küzdelembe. 2. E küzdelem folyamán mindez, ami népünk, nemzetünk törté­nelmében nagy és dicsőséges, mindaz, ahol népünket a hazá­val és a nagyvilággal a hala­dás kapcsolta össze, megőr­ződnek tetteinkben, munkánk­kal szervesülnek s új életre kel­nek, hatékony erővé válnak. Köztük az 1848'49-es magyar polgári forradalom és szabad­ságharc értékei is. Vannak főként a fiatalok kö­rében, akik úgy érzik, úgy lát­ják, hogy rendszerünk, ók úgy fogalmaznak, hogy manapság Arató Károly: Hazafelé Hazafelé, fénybe oldódva lépek sorompók, sorompók, srkoltva elváló sínek, fütyörészni kell most: naponta ádáz muzsika gyötör, vékony dal kel a szómon, vonatfütty megint elnyiszálja, én képeitek őrzöm, belső szememben veszekedtek, Magdolna, Kati, Agnes, merre totyogtok, köszvényes villamosok, vigyetek haza engem, állok zörgő dobozotokban, meglök, nyikorogva indít az áram, sokáig integetek az útkövezőknek, autók szállnak el: duruzsoló cserebogarak, szél cibál, karmos ujjakkal tépdeli hajam, nincs más, csak ez a szél, tengeráramnyi levegő, e hátráló házak, emeletek, egy lobbanással kiégő kirakatok, mosolyognak az ablakban könyöklők, léggömbként megszökik fejük, naponta ádáz muzsika gyötör, míg fütyörészek, \ emlékezem gyönyörre, szerelemre — az utcákon, macskakővek alól megcsalt szeretők kiabálnak. az idősebbek, a hivatalos szfé­ra nem becsüli kellően (ápri­lis 4-éhez, március 21-éhez, no­vember 7-éhez viszonyítva) nem­zeti történelmünk régebbi érté­keit, pl. 1848, március 15-ét. Ebben nemzeti mivoltunk lebe­csülését látják, gyávaságot a nemzeti büszkeségre, konfor­mizmust stb. Vagy fel-feltűnnek olyan megfogalmazások, s el­méleti elemek, hangulati tölté­sek, élesen és szenvedélyesen feltett kérdések is, amelyekben március 15-e és vele valami el­vont nemzeti érzés és függet­lenség ébresztése a domináló. Nemegyszer szinte fenyegető, színezettel telítődik az idézése, valamiféle még kér a nép in­dulatával, de hogy ki ez a nép és mit és főként kitől kér, en­nek minden konkrétuma nélkül. Persze akadnak bennük perifé­rikus konkrétumok és ezek jo­gosak is, de az elvont indulat s a hamis ideológiai kötőanyag ereket kiemeli valós helyzetük­ből s a maga arculatára for­málva félrevezető, így is úgy is érthető, értelmezhető, hamis programot sugall a nemzet lé­nyegéről s függetlenségéről. Márciust, az 1848-ast, ma prog­rammá tenni — időszerűtlen. Nem értéke miatt, hanerrwazért, mert az akkori törekvések cél­jait, még a legradikálisabb, plebejus (Petőfi, Táncsics) irányzatát is — döntően meg­valósítottuk, sőt, s ez érthető, mert szocialista forradalomról van szó, messze túlléptünk azo­kon. A haza és haladás akkori küzdelmei tehát beértek s a szocializmus melege kellett, hogy beérjenek. Munkásosztá­lyunk, pártunk és a dolgozó nép egésze tetteiben vállalta 1848/49 haladó törekvéseit. Ezért nem ‘kell 1848 márciusát és szellemét ébreszteni. De vál­lalta-e szavakban, érzésben, tudatosításban, propagandá­ban? Alapvetően igen. Soha­AbvllVASARNAPI llULmmn Aranykoronás keselyű Attila zászlaján Könyvritkaságok a pécsi antikváriumban A királyi udvar vendége volt Bonfini, a neves itáliai histo­rikus, akit Mátyás bízott meg a magyarság történetének megírásával. Az idős mester nemet mondott a megtisztelő kérésre, mondván, kötelesség szólítja hazájába, ahol nagy gondot jelent két, hozomány- nélküli leány férjhezadása. Mátyás király olymódon „vá­sárolta meg” Bonfinit, hogy maga házasította ki a hajado- nokat, mindkettőt ellátva ezer­ezer arany forint jegyruhával. Ezt követően született Bonfi- nius latinul írt krónikája, amit Heltai Gáspár fordított ma­gyarra, s először Kolozsvárott, 1789-ben pedig Nagy-Győrben adták ki. Ez utóbbiból egy ki­tűnő állapotban lévő Magyar Krónika jutott a közelmúltban a pécsi antikvárium birtokába. Páratlan szerencsesorozat: az év első két hónapióban iga­zi antikvár csemegéket kuta­tott fel és vásárolt meg ha­gyatékból, poros padlásokról, kamrák mélyéből, sőt hulla­dékból is a pécsi üzlet veze­tője. A már említett Heltai- féle krónikát, amelyet a ma­gyar királyokról készült művé­szi rézkarcok díszítenek, csak egy a sok érték közül. Az írás­mű nagy részletességgel fog­lalkozik „Átilával, aki Bende- guznak fia, a nagy Nemroth- nak unokája, az Hunok Kirá­lya és az isteneknek ostora...", s kinek, zászlaján aranykoro­nás keselyű volt. Minden ma­gyar király szerepel a műben, nemcsak „nagy fokú tusako­dásaik”, de intimitások, sze­relmeik és házasságaik is. Agriaeben, azaz Egerben nyomtatták 1776-ban art a rendkívül értékes jogi szak­könyvet, amelynek központi témája Webőczy hírhedt Tri- partiuma. Három részből álló bőrköté­ses könyv: nyomtattatott Po­zsonyban, 1774-ben, Länderer Mihály nyomdájában. írója, Dugonics András feleleveníti a trójai veszedelmet, az ostro­mot, magyarázza az esemé­István királyt ábrázoló rézkarc a Magyar Krónikában nyékét, sőt, a harcokban részt­vevők családfáját is felállítja. A harmadik rész végén „külön­féle versek" találhatók Vergi- liustól, Horatiustól — latinul. A Magyar Tanácsköztársa­ság néhány, rendkívül értékes kiadványát is sikerült megsze­rezni. Szamuely ’Tibor fordítá­sai, politikai brossúrák, s az első baloldali parasztújság a Dózsa Népe három számának egy-egy példánya. A lapban több neves politikus és író cik­ke mellett Várnai Zseni írását is olvashatjuk. Sok lenne felsorolni vala­mennyi, kultúrtörténeti szem­pontból jelentős könyvet, ame­lyek között harmincezer forint értékű is található. Mégis gaz­dára talál, hiszen a gyűjtök az ország távoli megyéiből is Pécsre utaznak egy-egy ritka­ságért. W. M. sen» tettek ennyit 1848 és 49. ébrentartásáért, mint az utób­bi 28 évben. Persze 1848 és 49 igazi jelentéséért És itt van még feladatunk: mélyebben meg kell világíta­nunk, s nyíltabban és határo­zottabban hirdetnünk, hogy 1848. március 15-ét és 1945. április 4-ét nem lehet szembe­állítani, különösen nem, ha lát­juk, hogy itt nem dátumokról s aznap történtekről van szó, ha­nem egy nép, nemzet prog­ramjáról. És hívhatjuk és hívjuk is Petőfit a mai harcainkhoz. De azt a Petőfit, aki tudta, hogy a talpra magyar hosz- szabb távon nem csak, és nem is elsősorban a nemzeti füg­getlenségre buzdít, hanem ar­ra, hogy a nép-nemzet belül­ről válhat szabaddá. Az akko­ri társadalmi rétegződés között lehetséges felismerését ébreszt­jük: az osztályharcos Petőfit, aki tudta, hogy haza és haló­dás egybeesése alapvetően nem egy ország és nem egy nemzet függetlenségén múlik, bár az kétségtelen a feltétele, hanem hogy világtörténelmi progresszióba kapcsolódik-e a nép törekvése, és a törekvés eredménye a dolgozó milliók­nak hoz-e tényleges hatalmat.; Ebben lehet az igazi nemzed nagyságot, a nemzeti függet­lenséget kivívni s nem ettől el­fordulva. Az együtt küzdő né­pek függőségi viszonyba kerül­nek egymással, de így függet­lenedhet a nép, a nemzet at­tól a hatalomtól, amely a bő­ség kosarát, a jog asztalát s a szellem napvilágát — a ke­vesek osztályrészéül tartja fenn. Ezt a Petőfit ébreszti Ady, ezt a szellemet ápolja József Attila s ezzel a Petőfivel, segítségévei csatározunk mi is. És nincs is más Petőfi. A má­sik — hamisítvány. Alakján ke­resztül nemzeti múltunk is tor­zul: 1848 hőseit, küzdelmeit valami elvont nemzeti lét okol­ja, a kicsi ország a többivel szemben lehetett nagy s vala­mi sors mindig kifelé kénysze­rít küzdelemre minket, magya­rokat stb. A téves általánosítás mögött persze valódi tények is meghúzódnak, de a hamisítót nem a tények, hanem a saját következtetései kötik le s mind­ez hamis célokat, ideológiákat, indulatokat kondicionált né­pünk történelmének, utóbbi év­századában. A nacionalizmus magateremtette formákat ra­kott 1848-ra és Petőfire s a konkrét küzdelem helyett most már a magateremtette formák­nak könriyen adhatott hámis, más országok, következéskép­pen saját népe ellen irányuló tartalmakat. A formákon ugyan fanyalgott, de annál gátlásta­lanabbal használta ki naciona­lista, soviniszta ideológiájának terjesztésére. 1945-nek kellett eljönnie, hogy az igazi 1848, a haladó erőkben addig is őrzött fényei valóban a nemzeti mé­retekben felragyogjanak. A téveszmék azonban még mindig homályosítanak. Letörölni s ár­talmukra utalni kötelességünk. Persze nem feledve, hogy nem csak a téves ideológia az el­lenfél, hanem sokszor a mi kényelmességünk is, s néha naiv bizalmunk, hogy a szocia­lizmus automatikusan is kiala­kítja a korszerű szocialista ha­zafiság szemléletét. Ha a tör­ténelem s a mai valóságunk tényeível ki is ál| igazunk mel­lett — ezt idézni és tudatosíta­ni ünnepen és ünnepek között, mindennap feladatunk. Dr. Pintér Zoltán

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents