Dunántúli Napló, 1973. február (30. évfolyam, 26-49. szám)
1973-02-15 / 38. szám
DUN ANTŰLI NAPLÓ 1973. február 15A székesfehérvári SZMT Könyvtár gondozásában érdekes „mini” könyvecske látott napvilágot a „750 éves Aranybulla" címmel. A 4,5x6 centim iter nagyságú kis könyv tartalmazza II. András 1222-es híres alkotmányának teljes szövegét, valamint Csizmadia Ando nak az Aranybullával kapcsolatos tanulmányát. A 184 oldalas könyvecske 1000 példányban jelent meg. A pápaszemek mesterei Nemrég tartották meg Esztergomban az első magyar látsze- rész kongresszust. Ebből az alkalomból a műszaki múzeum érdekes kiállításon mutatta be a szemüveg hazat történetét. Az emberiség talán egyik tegáldásosabb találmányát, a szemüveget a tizenharmadik században Észak-ltáliában találták fel. A velencei tanács már 1301-ben rendeletileg szabályozta a szemüveg készítését. A tizenötödik század második felében a könyvnyomtatás feltalálása adott nagy lendületet elterjedésének. A Duna tájára — a történészek szerint — a tizennegyedik század közepe táján került a szemüveg, amikor az Anjou uralkodók alatt megerősödött az észak-itáliai kapcsolat. Közvetítői az akkor Magyarországon már 38 kolostorral rendelkező, tudományt művelő domonkos rendi szerzetesek lehettek. A tizenötödik század végéig — amint a korabeli festmények is megörökítették — általában a szegecselt „pápaszem” volt használatos, övön függő tokkal. A bőrkeretű szemüveg a tizenötödik század végén tűnt fel. A I pápaszemekről és a szemüveg- i keretek készítéséről szóló legréMOHÁCSI-SZIGET Mohácsi-sziget. Háromszáznyolcvanezer négyzetméternyi föld. Valamikor csak a vizek lakták. Furcsa. Egy kurjantásnyira ott a város és mégis, amikor sziget-felfedezésre indulok, ez az első gondolatom: a sziget a száműzöttek és a száműzetést vállalók otthona. Lám csak Napóleont is... If vára is... Amikor K. Zoli barátom rómkiált a homorúdi iskola ajtajából, egy pillanatra összerándul a gyomrom: úristen, mit csinált, hogyan ke"'” ide a szomszéd megye- szé 'yről, ahol eddig tanított? — Tudod, kell egy kis csend... — Igen — mondom bizonytalanul, és csak erősebb lesz bennem az érzés: száműzetés ez akkor is, ha a maga ítélete alapján él valaki ebben a víztől zárt világban. Vagy rejt előlem valamit a sziget, amit meglátni csak az ittenieknek adatott meg? Mert legfeljebb eny- nyit tudunk róla: az ország egyik legnagyobb szigete. Mohácsról komppal lehet átjutni. Valami köze van a busójáráshoz. Emberek is laknak ott. Nagy Jeges Ár. Matrózcsárda, víkendtelep, strand. Jó földek. Sár. Zárt világ. * Tanyák, facsoportok mögé bújva, körülölelik a földek. Irdatlan messzeségbe látni, ha uayan lehetséges egy szigeten Irdatlan messzeség . . . Asztalsima, az Alföldet idéző táj. Lakott tanyák' az 'út viszonylagos közelében és elhagyott tanyák valahol a sáros horizonton túl. Vonalzóval tervezett, a célszerűség jegyében fogant új települések és házak fölé látó haranglábak. Örök földig-hajlásra kárhoztatott gémeskút és tucatnyi ember munkáját játszva végző trágyamarkoló. Olajkály- hát, szuper televíziót kínáló kirakat és nehézkes ákom-bókom egy fára szegezett cédulán: „öhdarabb hízók elladó. Szász kilo van bene. Paprét..." Sokablakos, hosszú iskolaépület és felirat a kocsma falán; „Pad- lór~ köani tilos.” Gólyalábakon ácsorgó víkendházak és roskadozó. ledöntött, ekével örökre eltűntetett tanyák . . . Érdekes a mohácsi-szigeti ta- nyaviláa sorsa. Tolón ezen a víztől körülvett izo'ált földdarabon - biztos megélhetést jelentő iá földeken — méq lassúbb lett volna a tanyák természetes halála, mint az Al'ö'dön, ha nem szól közbe az ár, s a maga romboló érveivel erőszakosan nem avorsítja meg ezt a folyamatot. Tulajdonképpen a pusztító víznek, s a bai után előre gondolkodó embernek kö- srö^h"1' mai létét az 1956 után épült tűm.ot'ács és Sárhót. Zö- méb-'' !tt éoüitek fel az új otthonok s a k-t — '-'mosebb élet lg-"-- '-csőn a kömonti tele- pü' ’ - ’ •-> vagy mindjárt a vá- rosbo ’'■tohócsra csalogatta a távo!: '-m'ókon élőket is. Persze a töld naovon megkapaszkodik az emberbe, különösen oz első években nagyon sok volt még a visszajáró, a nyáron tanyán, télen közséqben-város- ban élő ember. Ahogy öregednek az ős-tanyasiak, úgy pusztulnak lassan a tanvák .. . Siettetnék is ezt a folyamatot - a termelőszövetkezet sok rozzant tanyaépületet megvásárolt, ledöntetett, földjével egybeszántott — ám néhány esztendeje megjelentek Mohácsi-szigeten az „új honfoglalók”. Valami csalhatatlan szimattal jöttek még Szabolcsból is - a minde.nhonnan kikopott emberek, akiknek éppen ez a csendes enyészet felelt meg a legjobban. Csak úgy elfoglaltak, vagy „majd megadomra” potom pénzért tanyát vettek és tulajdonképpen boldogulnának is itt a szigeten — ha azért jöttek volna, hoqy boldoguljanak. Tanácsi, rendőrségi eljárások, kötetnyivé dagadt munkakönyvek tanúskodnak arról, hoqy a boldogulás helyett inkább a bújdokolás lehetőséqe vezette őket ide. Sainos, gyerekestől, népes családdal. És ez az amiért még utánuk kell nyúlni. Az állami aazdaság két családnak munkalehetőséget biztosított Szabadsáq-pusztán. Állatgondozók lettek, lakást kaptak. Egyik maradt, a másik megint túl közelinek érezte a számon- kérő közösséget s a munkát, — továbbállt. A Mohácsi városi Tanács — kényszerhelyzetben — két családnak lakást biztosított: tizennégy gyerekkel éltek egy rozzant tanyaépületben. A Bajai Vízüqyi Igazgatóság által kisajátított, qáttérben lévő tanyák egvikébe is önkényes „honfoglaló” költözött. Bontani kellene az épületet — de mit teqyenek a tizennégytagú családdal? Nemcsak a szigetre jellemző társadalmi gond, — de ezen a háromszáznyolcvanezer négyzet- méteren élesebbek a kontrasztok. * Nézzem csak meg a házak tetejét, majd mindegyiken rajta a tévéantenna, az utak mellett ott állnak a propán-bután gázpalackok drót-kutricái, a mosógép, a hűtőszekrény olyan természetes, hogy csak na, figyeljek a lányokra, ha átmennek a komppal senki meg nem mondja, hogy szigetiek, lessek be a fészerek alá, ahol a termény mellett már sok helyütt ott a gépkocsi, kérdezzem csak a postást, hány újságot visz, láttam-e az újmohácsi klubkönyvtárat, mert az olyan, hogy a város is megirigyelhetné, tudom-e, hoav a termelőszövetkezet az utóbbi években jól gazdálkodik, egyenletesen fejlődik, hoqy a valamikor szigeti nebulók között már több a diplomás ember. . . . . . Mutatós adatsort lehetne összeállítani, bizonyító erejűt, megcáfolhatatlant - nézik is hoav ieayzem-e, mert most ez Jellemző a sziqetre. A jólét. No nem, ez talán túlzás, mindenesetre a jobblét. Mégis, valami mást keresek itt, nem a7 anyagi gyarapodás mindenütt fellelhető általános jeleit, valami igazán szigetit. Azon rágódom, amit a rév felé menet mondott egy férfi: „itt a víz az isten. Adta a földet, ha akarja elveszi a földet." És a homorúdi iskola falán meglelem az „istenségnek áldozó" márványtáblákat. Az egyik: emléktábla a két Suri kislánynak, tavalyelőtt haltak meg. — Mindketten vizbefúltak - mondja egy gyerek. A másik tábla maqasabban, szinte már valószínűtlenü! magasan: idáig ért a víz 1956-ban. * Kiköt a kishajó. Először a kerékpárosok kaptatnak fel a meredek partoldalon, azután libasorban a többiek. A parton állók köszönnek, köszönnek, köszönnek, egy másodpercnyi tétovázás, aztán köszönnek nekem is. Pedig itt mindent el tudnék hitetni magamról, csak azt nem, hogy szigeti vagyok. Kérdem is az asszonyt, akivel együtt rójuk a lucskos országutat Üjmohács felé — csak any- nvit mond: „nem olyanforma”. Bizonygatnám, hoav az előttünk haladó piros maxikabátos lány sem „olvanforma", de nem jutunk többre. — Szeret itt? — Hát — mondia bizonytalanul —, télen azért rossz. A bé- dai fűrészüzembe járunk dolgozni^ ilyenkor mindig késünk eqy órát a munkából, mert a révészek később indulnak. A szigetieknek ezt az időt vasárnap kell ledolgozni... Valaki még a túlparton azt mondta, „a sziget amolyan nyári testvér, mint a Pesten tanuló gyerek. Csak a jó időre jön haza." Ha zajlani kezd a Duna, megerősödnek a jégtáblák, partra vontatják a kompot és csak a kishajó köti össze a várost a szigettel. Ha meq igazi kemény tél van, egy időre teljesen elszakadnak egymástól. A jégen iárni nem is szabad, nem is lehet. Az öregek ugyan méq emlékeznek „békebeli telekre”, amikor a lovaskocsit is elbírta a jég — mesélnek is beszakadt nászmenetről, halálba- virtuskodó részea kocsisokról — de hol vannak már azok az idők? Ha iqazán be is állna a Duna, rögtön jönnek a jégtörők és utat csinálnak a vizen. Telente Mohácson felszökik az albérleti szobák ára. A szigetről nagyon sokan járnak át dolgozni és akik nem vállalják a bizonytalan közlekedést, a téli hónapokra mohácsiak lesznek. Vagy rokonoknál húzódnak meg erre az időre —, nagyon sok szigeti embernek van közeli hozzátartozója Mohácson — vagy albérleti szobát vesznek ki, A szigeti áruellátás kétoldali: a kereskedelem elsősorban Mohácsról szerzi be a szükséges dolgokat, s ősz végén alaposan megpakolják a raktárakat —, de Bács felől is táplálják a szigetieket, ha úgy hozza a szükség. Az emberek érzelmileg Mohácshoz kötődnek inkább. Mohács „A Város” a szigeti emberek szemében. Közel van, munkalehetőséget biztosít, s a települések egy része közigazgatásilag is a városhoz tartozik. Sárhát már nem egyértelműen Mohács-párti, a másik hidal felé is kacsint —, ott már inkább Bács felé házasodnak ... A vonzódás talán kölcsönös, de nem azonos hőfokú, a mohácsi emberek szemében ők „a szigetiek” és több, mint másfél évtized alatt sem barátkoztak meg ezzel a településnévvel: Újmohács. * Csak akkor kezdtem figyelni rá, amikor többen is így mondták: „a magához vett gyerek...” A szigeten nagyon sokan nevelnek állami gondozott gyereket. A termelőszövetkezet megalakulása idején szinte divat lett. Az elbizonytalanodott emberek úgy vélték, ez legalább biztos jövedelmi forrós, és a segítő kéz is elkel a ház körül. Erről most már nem szívesen beszélnek, inkább csak hümmögnek, hogy megszerették, megszokták ezeket az elesett gyerekeket, és „ahol jut négynek, jut az ötödiknek is .. .” És ez valóban így van, mert azóta is sok állami gondozott gyerek került a szigetre, de ebben már nem lehet elsősorban anyagi okokat keresni ... Az első időben idevett gyerekek közül némelyik már gimnáziumba jár, többen szakmát tanulnak és mondják, hogy visz- szajön a Jóska is az Erzsi is, a Kati is, pedig már nagykorúak, hivatalosan már nem kötné ide őket semmi. De nekik is otthonuk lett a sziget, — a szülői szeretetből száműzötteknek ... A lakosság fokozatosan csökken, az a folyamat, amely korábban a tanyákat érintette, elérte a most alig nagykorú településeket is. Sárháton nyolctíz ház eladó, eljönnének az emberek máshonnan is, ha a szigeti házukért kapnának annyit, amennyi elegendő egy községivárosi otthonra, — túl a Dunán __ A sziget urbanisztikus fejlesztése teljességgel elképzelhetetlen, legfeljebb arra lehet törekedni, hogy az itt élő embereknek jobb körülményeket teremtsenek. A mezőgazdasági műveléshez szükséges munkaerőnek itt kell maradnia, — a termelőszövetkezet a magas átlagéletkor miatt így is csak intenzív gépesítéssel tudja megoldani a feladatokat. Hamarosan megépítik a bekötőutat Alsókandá- ra és Felsőkandára, hogy a szigeten belül „közelebb hozzák” az embereket. Korszerűsítik a baracskai országutat is végig a szigeten, egészen a révig . . . ... ott véget ér az út, s bár kurjantásnyi távolságra a város, a Duna nem engedi közelebb a szigetet. D. Kónya József gibb hazai írásos emlékeket a Nádasdy-család leveles- és számadáskönyvei őrzik. Különösen érdekesek a budai várban talált tizenhetedik századbeli szemüvegkészítő műhely, vagy kereskedés régészeti leletei, amelyek közül kiemelkedik az ezüstkeretes, kristálylencsés, csuklós szemüveg. Érdekes azonban, hogy még a tizenhatodik században is idegenkedtek a szemüveg használatától. Az egyik püspök így írt erről: „Szeretnék a szembajomon segíteni, ha nem kellene félnem, hogy az orvosságban több veszély rejlik, mint magában a bántalombao." A tizennyolcadik század közepére azonban jobban megismerték a szem anatómiáját, és a szemüveg látásjavító hatását. Először az oktatás, majd az egészségügyi fel- világosító irodalom segítségével üzentek hazánkban is hadat a korábbi maradi felfogásoknak. Természettudományos alapon bizonyították, hogy a jó szemüveg hasznos és nem rontja a látást A kiállítás bemutatta az első képzett magyar optikusnak, dr. Erlanger Ludvignak a tizennyolcadik század végén, a tizenkilencedik század elején végzett munkásságát. Az 1827-ben kiadott címjegyzék négy pesti látszerészt és szemüveg kereskedőt tartott nyilván. A tizenkilencedik század második felében már sok, nemzetközileg elismert látszerész működött Magyarországon. LEHETETLEN Nagy társaságban egy középkorú, de még mindig vonzó hölgy így szól szomszédjához: — örökösen összetévesztenek most eladósorba kerüli lányommal.- Asszonyom - hangzik a válasz —, ez gyakorlatilag lehetetlen, ön ugyanis nem néz ki olyan öregnek, hogy feltételeznék: ilyen öreg lánya van. „Kerékpáros ország“ vagyunk Minden ezer lakos közül 30 kerékpórtulajdonos van hazánkban, tízzel több mint egy évtizede, s jelenleg Európában a „kerékpáros országok” közé tartozunk. Nemcsak nálunk, de az egész világon fokozatosan növekszik a bicikli iránti kereslet — ezt a Csepel Kerékpár és Varrógépgyárba külföldről rendszeresen érkező vásárlási ajánlatok is igazolják. Ezért főként a hazai, de a külföldi igények kielégítésére is a óyár most teljes rekonstrukcióra készül. A tervek szerint a gyár a korszerűsítés sorón egyebek között modernebb vázgyártó berendezést, galvanizáló- és szerelősort állít majd a termelés szolgálatába, s a rekonstrukció befejezése után a mostani évi 240 000 helyett félmillió kerékpárt ad majd át a megrendelőknek. Ebből körülbelül százezer nem összeszerelve, hanem alkatrészként jut a vásárlókhoz. A gazdaságosabb kerékpár- gyártás érdekében a gyár vezetői keresik a KGST országokkal való együttműködés lehetőségét is. Nemzetközi tanácskozás a sugárzás gyógyító hatásáról A Nemzetközi Atomenergia Dgynökséq és az Országos Atomenergia Bizottság közös rendezésében szerdán háromnapos kutatási koordinációs értekezlet kezdődött Budapesten. Ebből az alkalomból Angliából, Dániából, Görögországból, Lengyelországból érkeztek neves professzorok, a Nemzet-^., közi Atomenergia ügynökséget dr. V. Agranyenko akadémikus képviseli. Megvitatják a sugárzás gyógyító hatásának lehetőségeit; központi témájuk az orvosi, biológiai anyagok, a testszövetek sugárzásos sterilizálása lesz. Nyolcvan esztendős a telefonhírmondó A világhírű magyar feltaláló, Puskás Tivadar utolsó alkotása a telefonhírmondó volt, amely nyolcvan évvel ezelőtt, 1893. február 15-én szólalt meg először Magyarországon. Az új találmánnyal az elképzelhető leggyorsabb hírszolgáltatás volt a cél: egyetlen mikrofonba olvasott hír a város száz meg száz helyén egyidejűleg hallható volt. A híreket távirati stílusban olvasták fel és egy órán át folyamatosan ismételték. A telefonhírmondó központja Budapesten, a Magyar utca 6. számú házban működött. Minthogy önálló vezetékhálózat annak idején még nem volt, adá sait telefonon lehetett hallgatni, mégpedig úgy, hogy oz előfizető a telefonközponttól kérte a kapcsolást. Puskás Tivadar — részben azért, hogy függetlenítse hírmondóját az állami vonalaktól, részben pedig a közvetítések technikai tökéletesítése érdekében — önálló vezetékhálózat építéséhez látott. Sikerét azonban már alig érte meg, egy hónappal a hírmondó-szolgálat üzembehelyezése után halálát közölték a néhányszáz előfizetővel. Művét a Popper István alapította Telefon-Hírmondó Részvénytársaság folytatta. A rádiózás előhírnöke az akkori viszonyokat tekintve gyors ütemben fejlődött. Az indulás évében 70 kilométer hosszúságú önálló vezetéke és 500 előfizetője, 1900-ban már mintegy 700 kilométeres hálózata és 6437 előfizetője volt. Kezdetben — akárcsak három évtizeddel később a rádió — csupán hírek közvetítésére szorítkozott a telefonhírmondó, amit ezért sokáig „beszélő újság"-nak is neveztek. A fejlődés újabb állomása : 1896-ban már több mikrofon alkalmazásával zenei átvitelre is alkalmassá tették a szolgálatot, amely az operaház előadásait is közvetítette. Egy évvel később közvetlen összeköttetést létesítettek a Meteo- rológíoi Intézettel, ahonnan automatikusan szabályozott óra segítségével pontos déli jelet is adtak. ötven évvel ezelőtt a telefon- hírmondót a Magyar Távirati Iroda vette át, s az akkor üzembehelyezett Csepel-szigeti rádióadóval telefonon és rádión párhuzamoson adták a műsort. Később hangszórós hírmondóhálózat alakult ki. Az utolsó telefonhírmondó hangszórót 1943-ban szerelték le. A telefonhírmondó a háború után ismét feléledt, a vezetékes ródiószolgálatban folytatódott. Az első vezetékes rádió- közvetítés 1949 decemberében hangzott el Budapesten, a Váci utcai gócközpontból, 183 előfizető részére; 1953 augusztusában már 200 ezer előfizetője volt a vezetékes rádiózásnak. A fejlődés során — az ország villamosítása, a viszonylag olcsó és nagy tömegben forgalomba került rádiókészülékek, az életszínvonal emelkedése nyomán — fokozatosan felszámolták a vezetékes rádióhálózatot, amelyet ma már a hálózati és a tranzisztoros, telepes rádiózás teljesen feledtet. Hazánkban jelenleg mintegy 2,5 millió rádióelőfizetőt tartanak nyilván. Ennek ellenére a 80 éves telefonhírmondó némileg korszerűbb utóda, a vezetékes rádió még mindig él: a kórházakban mintegy 30 ezer fej- ha Ugatás készülék közvetíti a rádió műsorát,
