Dunántúli Napló, 1973. január (30. évfolyam, 1-25. szám)

1973-01-14 / 11. szám

MAAAFKO LÁSZLÓ: 3Lis gyerek út itt valahol földünkre tekered ik a sírás sir sir sírok kitakart sebek apák tente tetlenek sírás cémahang befurakodik a fülekbe befurakodik az agyvelőbe világ hajszálrepedése kisgyerek sir ár ár a kisgyerek sir sírok kisgyerek felőli Testét nem »érzi ki a föld de lelke itt bujdokol párkányt keresve érintése arcodon letörölheted a vért .Miciöda raqyűrjáj Micsoda tisztaság) átdereng szobám falán a hé húsomon a csontjaim imbolygásaimon a szá Kampis Péter: NAPSZAKOK L Itt élgk négy fölad közt. Város. Ház­tetőid, utcáid, kétezer éves öregember­szagod, szőlőleveles lankáid falai kö­zött. Lábam már sok éve tiporja örökké sebzett, hepehupás útjaidat, fölöttem a mindég változó égbolt, melyről szü­lötteid patriarkális büszkeséggel állít­ják, hogy kéksége mediterrán kékség, haragosszürkéje mediterrán vihart ígér. Az égbolt reggel áttetsző, úgy borul rád, mint fátyol, nem mutatja meg igazi arcodat Halvány az arcod reg­gel, Város, utcáid kanyarulatai még homályba tűnnek, csak a messzeség sajdít valami derengést megoldást, ígéretet, derűt.., Magános, nagy séták ideje. Még csönd van, házaid hunyt szemei mö­gött félrefittyedt fejjel alusznak a me­diterrán emberek. Ez a nagy séták, üresen koppanó léptek, fehérlő tejes üveghalmok, siető didergő újságkihor­dók, nagy középületeid cirádáin hü­lyéskedő galambok, s a mindezek fö­lötti csendes tűnődés ideje. Itt élek, s négy falad közt tűnődöm Város. Lám, még úr a csönd, szőlő- leveles, szüretillatú lankáidon indulok fölfelé, csábit a magasság, s a fá­rasztó kapaszkodók után jó egy padra bágyadni, s nézni, hogyan billenti le hajnali muszlin fátyladat a végtelen­ből felbukkanó Nap, hogyan nyílnak meg házaid, hogyan válsz lüktető ele­ven hússá. Szeretek itt élni Város. Innen fönt­ről a piros hajnalban még feketék tornyaid, kupoláid. Tűnődésem, gon­dolataim feketén kúsznak föléd, mint a novemberi madarak. Miért szeretlek öregemberszogú, szegény-kis Város? Miért pihenteti szemem háztetőid ösz- szevisszasógo? Miért szeretek végig­nézni múltodat idéző, kétezer év nagy- szerűségét takaró belvárosodon? Miért nem szeretem a telepet, hamis-pers- pektívájú, egyformán unalmas házait? Ki tudja mindezt?! Sokan próbáltak magyarázni: ki tanáros alapossággal, hogy hány lakosod van, milyen régi vagy, mivel foglalkoznak az emberek falaid között, ki tervezte középületei­det és miért? Sokan szőlő izét énekel­ték meg, mások tudományos igénnyel, komolyan elemeztek — de nagyon ke­vesen vették észre szappantisztaságú hajnalaidat, utcáid konok magányát, öregemberszagodat Szeretlek, Város. A hajnal csöndjé­ben várakozóan nézek derűs ígéreteid elé, készülődöm megvívni veled napi küzdelmemet Idegen vagyok, s magamra maradok négy falad közt Város. De megvívok veled, mint már sok éve nap mint nap, kedvvel, s hajnalonként azon tűnődve: ütsz-e ma övön alul? II. ... tudod kérlekalássan megmond­tam neki hatszáznegyvenért veszem látogasson magyaros éttermünkbe es­ténként Pereira de Losangelino hárfó- zik nagy téli vásár húsz harminc negyven százalék azt mondom neked fiam most vegyünk neked pizsamát azt a csíkosat itt a soha vissza nem térő alkalom, vegyen elektromos fény­képezőgépet na öregem potom hét­ezer ugorjunk be á van szerencsém tiszteletem hogy s mint jössz este na­ná csak előbb befonom a szemöldö­kömet téli nagyvásár negyven harminc húsz százalék Ali Babát igyon a Kon­gó a legjobb nahát öregem így mel­lérúgni nem fotballista az ilyen borot­válkozzon Figaró pengével csak ná­lunk kapható a világhírű Wilkinson az a legjobb da idemo kupovatí da idemo kupovatí tegyük csak ide a ko­csiba nézd mennyi galamb borzasztó, hogy már megint nem lehet kapni hal­lottad hogy alászolgája főorvos úr tudod ez tette el láb alól sütkérezünk sütkérezünk hatászáznegyvenért nem is olyan olcsó látogasson ma­gyaros éttermünkbe da idemo kupo- vatí esténként Pereira de Losangelino hárfázik zongorán kísér Freymann Magda. És rendülés nélkül állunk naphosz- szat a köpködőn, mint az öreg, ma­gános, kopasznyakú keselyük, egy kis dögevésre várva, körülöttük hullámzik a tér, gyűrűzik az utca; szippantja és okádja a sűrű, savanyúszagú tömeget, a piacozók, vásározók, eleganciások, centrumosok, férfiak, nők, őreqek, fia­talok, józanok és részegek csődületét Kapsz a piacon nylon-zacskót és gyűszűt, az utcán töltőtollat, az áru­házban külföldi cuccot, a vásárban lovat szekerestül, meleg kolbászt és szolgálatkész úrilányoktól nemibeteg­séget Kapsz valódi metamorfózist, ha van türelmed kitapintani. Délutánra átlé­nyegül a káposztaillatú emberiség és finom orrliktágítással a kulturális, piac­ra gyülekezik. Parfüm száll a levegő­ben, komoly szemek merednek képek­re, komoly fülek konyulnak a melódiák és a színpad felé — áhitatos csend, élvezkedik a csokornyakkendős pucc- parádés, strucctollas, lornyonos városi őslakosság.,, Kapsz >1* mindent Még nyugalmat ts. A déli verőfényben is várnak az üres utcák, amelyek alkalmat kínálnak a szép gondolatoknak, a nosztalgikus hangolatoknak; ők határozzák meg Város a te igazi arcodat... UL Esteledik. Piacod kopár, halványuló kőasztalai között néhány buszra váró cigány unottan rugdossa arrébb a szemetet Megpihenni térsz Város? Nem. Még tartogatsz meglepetéseket az utcáidon bóklászó idegennek. Nyugalmad lát­szólagos. Házaid hunyt szemei mögött nyugtalan arcok, fürkésző tekintetek surrannak végig rajtad... Szegény kis Város, te ... Küzdelmes napod múlóban. Magad i$ pihenni vágysz, innen fentről iátom, ahogy a Jakab hegy mögé hanyatló Nap piros szürke fényében lustán elnyújtózol odalenn ... Aztán besötétül minden, s parányi leszel, Város. A sötétben gonosz tűzű szemek fürkésznek az ujjnyi réseken, a főkorzón jólrendezett, drága kiraka­tok és rosszulsikerült neonreklámok riasztják a lusta sétálókat Borozóid népesek most, Város. Fel­tolt kalapok, bütykös, reszketeg kezek, pohárból kilöttyent rubincseppek, ma­guk elé meredő, báva tekintetek, fel­emelt hangok, felgyülemlő nagy-nagy mediterrán keserűség erjesztő meden­céi. Itt oldódnak meg a világ nagy kér- dései, hogy a keserűséq arcbavésett vonalai simává enyhüljenek, a t>óva tekintetek derűt és boldogságot sugá­rozzanak ... A bütykös, reszketeg kéz, amely egy deciliter boldogságot tart fiatalos lendülettel bólint casus bibendl. De borozóid is kiürülnek. Város. El- csöndesedik minden, megpihenhetsz. Hunyd be lelkekbe fürkésző, gonosz- tűzű sokezer szemed, ernyeszd el ma­gad. Ma megint te győztél, örökkévalóbb vagy, de ellenfeleid összeszor/totí ajakkal, ökölbezárt kézzel alusznak — Hagyd most őket... holnapi győzel­meikről álmodnak. Fényeid pislákoló árnyékaiban a he­gyen magam is álmodom. Rólad ál­modom, \raros, az éjszakában is látom háztetőidet, utcáidat, érzem kétezer éves öregember-szagodat, szóiőleveles lankáidhoz simulok .., Itt a hegyek és erdők éjszakájában gyűjtöm erőmet a holnaphoz. Holnap- Holnap biztosan én győzök, Város. Magasán szárnyalok főied, kicsi leszel és alázatos —- és ebben a kékszínű boldogságban is szeretni foglag té­ged... Téged, négy faladat Pillantá­som lágyan siklik majd végig apró, piros tetőiden, tornyaidon, zöld kupo­láidon — és rajtatok apró mediterrán emberek.., BEBESI KAROLY: Cédulák chitip rűinftfu sz O volt a nagy, aid a tűzet ellopta — igen. De még nagyobb volt, aid a vízre gondolt Égni, égni, elégiái £s oltani szüntelen. JllinéL oiLág&iabJx, amuli k&rzaJbttxUuabb AJ-megvilágosodás az arcokon AJ-áhitat a szemöldöldv alatt Ál-kéjre boldogságra fagy valódi iszonyat Batyatell Okosabbnak lenni bárkinél nem túl bölcs dolog. A bölcs az okosoknál mindig ostobább, ősi imamalmok mormolják az imát A perc emlékműve előtt hajatlaa aggastyán térdepel Víg István rajza T 1 ERZSÉBET: Az öregember főműve HALLAMA A meg íratlan öregembernek, akihez öbbszörös félreértés révén kerültem, őnnyezett a szeme. Mikor azt mond- s: igen, hogyne, tetszik tudni, az úgy olt... elcsuklott a hangja és köny- yezni kezdett Az első félórában le- yűgözött a könnyeivel, aztán meg­raktam. A hangja megcsuklása olyan olt, mint egy jelzőcsengő, ilyenkor em kellett mást tenni, hunt témát áltani. A sírás nem bontakozott ki, könnyek megálltak félúton. Az öregember is ilyen volt, alig ót- íkinthetö. Zavaros, elmotyogott töf- sheteinek se eleje, se vége nem volt, század elő összekeveredett bennük második világháborúval, ó nevek és vszgmok mint tétova hangyák bizony- jlankodtak az öregember motyogás angjának végeláthatatlan pókhálójó. an. Aztán meglepő éles igazság, friss cetlemi erőről tanúskodó megjegyzés vetkezett, olykor egy nyikkanó neve­ss. Fel-felvillont valami az óregem- erben, aztán kihunyt. Elhagyatottságo legindító volt, de könnyei félóra múl­ta elveszítették hitelüket Egyszerű élet- jazsógai megfogták az embert, de ez vonzalom elröppent, mihelyt az öreg- mber belekezdett póroVímű. zöm- *1 ősi tizenkettesekben fogalmazott sriei egyikébe. Az öregember ugyan- . költő volt, azaz fűzfapoéta, író volt zaz gz Örök ígéretek, a folyton regé­nyeket tervező jövendő írók közül egry. Éppen olyan volt, mint minden társa. Szavai szárnyaltak, izzattak és lobog­tak, de ha papírra vetette őket, a szavak szikkadt holt magvakként hul­lottak a földre. Az öregember ugyanis magnak szánta minden szavát ame­lyet népe leikébe vet el, $ amelytől egycsapásra megváltozik a világ. A versek azonban legfeljebb úgy juttat­ták az ember eszebe a magot hogy azt őrölni szokás, és g darálás egy­hangú, unalmas tevékenység.,. Az öregember nagyon kedves volt még egy féldecire is meghívott a sarki kocsmába, $ nagyon bánatos volt, hogy nem mentem. Újöbb, iro­dalmi terveit tárgyaló fejtegetésekbe fogott. Meglehetősen unatkoztam, amit tekinthetünk foglalkozási ártalomnak is. Biztos vagyok azonban abban, hogy minden, valaha is szerkesztésben dől- gozott ember számára vörös posztó a rövid, tintás sorokkal telerótt, kockás- füzetből tépett lapok tömege. Biztos vagyok abban is, hogy nemcsak én kapcsolok ki az első ilyesfajta sornál: „eljött végre o nap, életem nagy nap­ja", hogy q „szívembe költözött o bú”- féle fordulatokról ne is beszéljünk. Ezért a ritmikus sorokkal roeg-meg- szakított beszámoló olott is az öreg­ember avítt kucsmáján és a sarokban álló, ósdi asztalon legeltettem a sze­mem. Az öregember elgörbüld megtos gyótt, soho-ki-nem-egyenésedő ajjoi reszketegen fésülgették a kockás irka­lapokat. Aztán a görbevégű ujjok megkocogtatták a karomat, nagyobb nyomaték és odaadóbb figyelem vé­gett — Sajnos, sose sikerült megírnom, amit szerettem volna — mondta ép­pen az öregember — de most aztán már nem hagyom annyiban, o nagy életrajzi regényem címe az lesz: A Sors útjain ... Bólogattoní, s tovább követtem a fagyott ujjak sétáját, ezek aztán tény­leg végigjárhatták a sors útjait gon­doltam, a hajdani lapátfülű inasgye­rektől kezdve a tizenkilencen és a külföldi éveken át egészen idáig, az ötvenes évek félreértéseiig és az ap'ó föld megvásárlásáig és a nagy csődig, a család és anyagi bázis elvesztéséig, a gyerek disszidálásáig, ha ezt tudná egyszer úgy igazából megírni ez esz öregember... de ő az emberi jóságot és gonoszságot szedi nmekbe, e szíve búját és a „majdhaegyszertíismeg- tudjátok” — vigaszt... — Ha megírtam életem nagy mű­vét, Az élet fája című önéletrajzi re­gényemet ... —r mondta éppen az öregember, amikor odafigyeltem. — A Sors útjain —■ igazítottam H kissé szórakozottan. — ét éjét fája —■ mondta meglepő önérzettel az öregember. — Sose ad­nék ilyen szokványos címet — tette hozzá gőgösen. Ekkor támadt fel Igazi érdeklődé­sem az öregember iránt Költő, gon­doltam, igazán az! Szemérmetlen, fe­ledékeny, nagyvonalú. Tevékenységé­nek éitelme rtiága o „költősködés”, nem pedig az eredmény. Mások bal­gán készre izzadják a verset szer­kezeteket teremtenek, gondolatokat gyömöszölnek a formák présébe, ap­ró, reménykedő járatokat vájnak a viláq testébe, mint a vákond. Az Öreg­ember, e völódi költő — ez nem. Ennek g költóség maga, óz írás. áz élet eme fura kiegészítője, bórso. ez a narkózis, ez a szenvedély a fon­tos. Élete nagy művének még á címét se tudja, de art pontosan tudja, hogy nem az o fontos... Ez o furcsa, sírás és gőgös öreg­ember, mint kiderült, éjjeliőr. Ahogy vándorolnak az építők, úgy vándorol ő is velük. Végigvándorolta az orszá­got. Van egy kis bódéja, abban őr­ködik. Egyszer lopni akartak a telep­ről, az öregember nem hagyta, erre jól megverték. Eltört a karja, annyira. Egyébként nagyon jó munkahely, nem­csak azért, mert rendes emberekkel dolgozik együtt, például amikor gyer­tya helyett petróleumlámpát kért, megadták. Hanem azért Is, mert egye- dül van és van ideje gondolkodás — írok — mondja révülettel a* öregember, • gyakori árastól ázott szeme most ragyog — csak (rak, írok néha egész éjszaka. Eg az asztalon a gyertya, vagyis most már néha g lámpa, de íráshoz jobb szeretem a gyertyát és én csak veszem elő a po-: pírt meg a ceruzát és gyerünk,..) Es én hallom az éjszaka neszeit a bagolyhuhogást a víz távoli csobba, nőseit, a gyertya halk sercegését az asztalon, a ceruza szusszanásait, ahogy a gyönyörű üres papírra vetj magát odaklntről a sötét éjszakq mély sóhajait egy-egy apró zajt ahogy pattog a deszka vagy éjjeli út, jón akadályhoz ér egy bogár. Mér» hetetlen az éjszaka, mérhetetlen ez az üres papír, az egész világ ráfér... Nem írtam meg akkor az öregem, bért, azért sem, mert nem tudtam ki­igazodni élete valódi és vélt állomé» sai, meséinek kanyargós pókhálófona­déka közt De lehetséges, hogy azért sem, mért érdeklődésnél, sajnálatnál, mindennél több volt bennem az irigy­ség az öregember iróht... Azóta újra és újra eszembe Jutott a megíratlan öregember az ő gyertya- világos, boldog éjszakáival. Aztán le­ültem, hogy írjgk róla, s hq már el­kezdtem, be is fejeztem, egyszerűen óbból g vakond-kötelességérzetből, ami annyira hiányzik az öregember­ből. Azt akartam csak elmondani ró­la, hogy ilyen — s ezzel pedig Csak azt akartam mondani, hogy az em­beri selejteset kivéve minden emberben van valami a költőből. Kiben több, kiben kevesebb, kiben rejtetten, kiben S Unevettete* nettekéig,

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents