Dunántúli Napló, 1973. január (30. évfolyam, 1-25. szám)
1973-01-07 / 5. szám
Lovász Pál: Unoka Talány volt első mosolya, sírt, gügyögött és máris előttem fut — csíráié kis kamasz. Ö jobban villant vésire, visszaránt, és többet tud, kioktat: mi öröm. S van pillanat: a földi hajlaton túl - tán látja is szemem - játékkockákból gúlát rak nekem. Tanács öregeknek Ne higgyünk a tükörnek, szánalomnak! Másról beszéljünk! Ne figyeljünk oda! S ha helyet adnak; azt fogadjuk el ifjú - öreg egymást cseréli fel Káldi János; Küldjétek ide Küldjétek ide azt az ágbog-kuszaságú, „nagy-tollú" pasast, aki oly fellengzősen irkál-firkál, mintha a szülte volna az Atlanti Óceánt Küldjétek ide- két évre csupán - yníóv oz úttalan sarkvidékre, _ 1^ a csönd hegyei közé, ahol borzongás bénítja a fákat, s ahol- ha lemegy a Nap — ötszörösen is este van. Makay Ida: Erre kellett (Dózsa emlékének) Látod; erre kellett a halálod is. Tüzes trónod most vers, szobor, zene. Kínod megmeredt faár a metszeten, így kövül meg a harc, a lobogás. Minden iszonyat márvánnyá fehérül. Minden izzásból ez marad: a fény. Artikulation jajunkból zene. \/isz az autóbusz a városból az ' Ormánságba. Megfogadtam pedig, hogy nem megyek oda többet. Oda. ahol annyi minden megváltozott, mióta elszakadtam gyermekkorom halhatatlan világától, Szerettem volna úgy konzerválni ártatlan illúzióimat, az elbűvölő tájat, a szívemben őrzött embereket és gyermekkori múltat, ahogyan akkor láttam, edes álomkép gyanánt, miko utoljára intettem búcsút nekik, jóné- hány évtizeddel ezelőtt. Persze nem így lett. Mert egyszeresük hírül hozták, hogy haldoklik a Zseni János. Édesapja a fiatal Zseni Jánosnak, az én örökhű játszópajtásomnak. Annak, aki harminc esztendővel ezelőtt ottfeledkezett a Donnál és nem emeli fel soha többé a mázsás üllőt bolond- szilaj legénykedésből. Mennem kellett hát s mentem is. Visz az autóbusz. Elrohan mellettem a. táj: de más lett azóta! Talán csak o szöges éícbuzogány régi az öreg torony tetején,« S milyen közel jött a a falu! Hatvan évvel ezelőtt még tizenkét kilométert kellett gyalogolni, de legalább hatot, ha valamelyik vasúti állomásról ide akartam jutni, ahol kishazám volt akkor s az öreg patj- káros az apám: az Olvasókör elnöke és a Dalárda karnagya is egyben. Itt, ebben a száz házat számláló, háromszáz-lelkes falucskában, Magyar- mecskén, az Ormánság északkeleti szögletében. L| a a tegnapi Ormánságban ki* ■ ejtette valaki a áseni nevet, azonnal tudta mindenki, hogy csak a mecskei Zseni Jánosról lehet szó. Az ezermesterről, akinek haldokló-ágyánál, íme, itt álldogálok, később pedig oda is ülök a régi fonott-ülőkés kis- székre, A torony tonnáival nehezedik rám annak a hetven percnek a súlya, ami előttem áll s ami nemcsak megrendít, hanem meg is békéltet majd. Aprókat kérdezgetek s ő fekve vó- laszolgat. De feltűnő lelkesen, értelmesen. Mindössze az a csodálatos, hogy az idő, meg a távolság measzű- nik a mesében s mintha kábítószer hatna benne. Zseni bátyám elméjében az évek, az élet és a halál köd- buborékai játékosan pattognak, ütköznek, kalandoznak. Halottak támadnak fel, élők felejtődnek. Nem fáj semmi és csak óz édés-régi pogány Ormánság hangja zsong óz ágy felől. Talán utoljára. Aki itt volt gyermek, oki együtt élt ezzel a néppel, velük, szinte bennük, annak úgysem kelt krönológiá, szómagyarázat, tolmács. A lelkézrrmel haII- gbtom, a szívemmel látom és köny- nyezni kezdem a mesemondó múltat: — Emlékszik, Arerkám? Amikor még Lilikémhek, Picikémnek hittük? A pislákoló szem felcsil|ai*t. S meg jelenik a régi kis ház, amiben akkor éltek, a doktoréktul úgy félkörösztbe, a túlsó soron. Ott is a hátsó szobában, amibe a közös konyhán keresztül jártok, a kemence előtt Az ajtó mellett a kicsi fapadon nagy cserépedény a víznek, meg a csöcsös fekete korsó. A szobácska minduntalan műhellyé változott, benne áz ezermesterség fortélyos eszközeivel, száz szerszámmal, satupaddal, kézi hajtású köszörűvel, Mi minden nem készült itten I Elsőbben is a bognármesterség darabjai. Hiszen akkor a falvakban a kovácson és vargán kívül nein lehetett ^ iparost találni. Kereket, küllőt, agyat és talpat ezek a leleményes és nagy kézügyességű magyarok szerkesztettek. A bekecset prémmel a Zseni bélelte, sapkát ő szabott, varrt. Acélát ugyan a kovács üllőzött, de 0 követ, a kovakövet a szlavóniai rókákban a Zseni válogatta s a nyírfa- taplót is, aminek nyers anyagából csakis ő főzött, kalapált és szárított megfelelő matériát az ősi gyújtó szerszámhoz. Acél, kova, tapló bezzeg nagy becsben állt még az első világháború idején is, én láttam még az ősi tűzütést, a csiholást, a kőhöz szorított tapló-lapocskán. És soha nem •áqták palackuijukba a vasat! Bölcsőt Zseni faragott, koporsót ő gyalult. Sokszor még az egy öltöző fehér ruhát is ő tolta a halott feje alá, hogy legyen vele száraz, ha átmegy a Jordánon. Zsenink egész kocsit készített kőrisfából, keze alól kerültek ki kender kikészítő eszközei, a szövőszék részei, a vadászok felszerelése: tarisznyától a fegyverjavításig és töltéBaranyai Aurél nyékig. Sajtoló készség az almamust préseléshez, fürdőkád fából (most is ott a kamrában az ovális fakád), ülőke és járóka a kicsinyeknek, létra, pipaszór, furfangos zárak, minden. Még órát reperálni is hozzá jöttek. Szoba-műhelye a falusi polgárok állandó pipás társalgója lett Ide járt Szorzó Nagy János, a pásztorból lett kisparaszt, az Apó. Az én nevelő, védő, fogadott aranyos Apóm, akinek istállójában volt a nagyvilág legédesébb fekvőhelye, az emeletes ágy lószagú menedéke — idejárt a túltó sorról a disznóölő Sumoni József - az Isfányék Jóska bácsija, a vadász, aki mindig Ferenc Jóskát hibártatta, mért nem nyomi szaporábban azt a bankót, hogy hadd jutna a szegénynek is belőle. Kis Jóska bácsi, akinek, pálinkafőző kunyhójában olyan jóízűeket szopogattunk az álmosító durdákból. Ács-Csőre, aki az első háborúban katonai állatorvosok mellett szolgált s ott ragadt rá a jószágorvosló tudomány. Feltűnő manuális készségei kúrálta a jószágot s még orvosi táskája is volt Csanádi bácsi, a postakocsís, aki állítólag a Sobri Jóska betyár-bandájában tevékenykedett valamikor, Borisza Péter, Biró Péter, a komoly bölcsesség képviselői, Bakó Jóska, a harmadik szomszéd, Pörös Miska, meg a hosszi Czuni, á falu Hári Jánosa. Aztán eljött időnként Lukács János is, a vő, akinél, jobban . senki nem értett a ló-eladáshoz, a zömök, csupá- bojúsz Czakó, o jóhangú fiatal Bakó, meg a Kiskovács, Csiszár, Varga, meg a többi. Csak éppen a Kan János nem. mert az nem lopta ám az időt! ö ébredt legelébb s ő nyugodott le utolsónak a faluban. Épített is olyan ólat- górét az iskola mellett, hogy bámulat. No, nem akarom egyik templomhoz se hasonlítani. C zóval itt lábatlankodtunk mi is ^ a kis Zsenivel, mióta járni megtanultunk. Világos-szöszke, apró csigagöndör hajam itt világított az asztal alatt, ahová mindig lenyúlt egy-egy simogató tenyér. Kevés gyermeket dédelgettek úgy ebben az ormánsági fészekben, mint engem. Az eqykések! El sem hiszem már, hogy minden kis mecskei hajlék otthonom volt, hogy nekem főzték meg a lelőtt bogolyt, ami rémként riogatott minden este. Én kapA mecskei mohikánok tam kenyérsütéskor az első tejfölös lángost, este a kötött gombócát, kurci- nát, szárított meg főtt hasábot, a főtt- sűtt perecet s a takarékosan töltött mákos kalácsot búzahordatkor. (Sokkal többet nem is tudtak: anyám tanít- gáttá választékosabb konyhára oz ázsiai menyecskéket.) Selyemszalagot kötöttek hajamba, pirosat. Szoknyácskába bújtattak, hogy kislány legyek s ha időnként elért a szégyen, olyan angyali szeretettel mosogatták meg, • ruhácskám úgy száro- galták, mintha tulajdon édes-egy magzatjuk lettem volna. Túláradó, könnyeztető szeretetük még má is melegít, mikor nekem, magámnak is öt unokám van. Ó, ezek nem a Kodolónyi kegyetlen és keserű ormánsági parasztjai! Gyermekért így rájongani csak a mecskei magyarok tudtak. És mégsem lehetett több gyermek az egynél. Régen oz előhasi tehén szarvát kifúrták az ormánsági férfiak, higanyt eresztettek bele és somfaszeggel beütötték, hogy minden évben elljen a tehén. De a gyermek? Abból elég az egy. S ha több akart lenni, ott termettek a vénasszonyok, és nem volt irgalom. Mért matriarhátus uralkodott az Ormánság tájain. Erről is vallott Zseni bácsi, mikor egy percre kiment az asz- szóny. Suttogva mondta el á Juli meg a Móri esetét, a magtalan özvegység szorhárúságóba száradt nővérekét, akik a két csalódra való nagyházban magukra maradtok s egész nap csak szöszmötöltek, bánkódtak s a pénzt számolták, dugdostók mindig más, még birtosabb helyre. Mikor aztán a Halál elindult értük, megegyeztek: amelyik megmarad, a másik pénzét is a feje alá rejti. így fonnyadt el keserű zsugoriságban ez a szegény kettő, akinek először volt aranycipője a faluban. Elmondta János, mint a titkot, a rádi szüle mesterségét is, akinek nagy készlete volt a népi gyógyítás recepttárából : füstölő, gőzölő, fürdető meg köpéses módszerekből. A sömörre pipanyálat, vagy a favödör zöld moháját, ,,hernyóját” adta, kígyócsípésre pedig kettérepesztett vörösbékát. Kémény kormát a kimaródott sebekre, amikor még ucsifának hívták a fenyőt és süjnek a gennyes daganatot — Arerkám el kell mönni, mondta a szelíd emlékek szüneteiben az öreg ember, míg mellette ültem s tovább beszélt hozzám, úgy, mint gyermekkoromban. Én meg kérdezgettem, megvan-e még a tűzoltó kürtje - mert híres hornista volt —, tudna-e kostök- zacskót csinálni még s a dalárdái emlékeket, amikor a tenort fújta fülére tapasztott tenyérrel, hogy a nagy erőltetésben állkapcsa ki ne ugorjon a helyéből. A templomban is eiőénekes- ként harsogta a zsoltárt, hosszan elnyújtva a verssorok végén, ahogyan kellett. C most egyszerre csak felül és vé^ kony kainpósbotja segítségével kidönti derekát az ágyból. Ekkor látni, hogy szikkadt lábszárain lila színek búikéinak a fényesre feszült bőr bronz- pikkelyei alatt. Kilencven év! — döbbenek el s ahogy így. nézem meggör- bedt vézna kis alakját a tarka ingben és keskeny gatyában, felrémlik előttem a hatvan év előtti Zseni János, oz egykori háromholdas kispógár. Törzsö- kös ormánsági, alacsony termetű, mo- kány törökös fajta. Olyan csizmás cö- vekember, Magyar Miska. A fél falu embere ilyen szabású: turkototár, jakut vagy besenyő ősökre fajzottak és szinte hiszem, hogy az Ormánsáq ősi népe a hét vezér bevonulása idején már rég itt halászott-vadászott a Drávo- síkon. Zseni egy az utolsók közül. S ő is indulóban. Izmoiban - hol vannak mór? - a százféle barkácsolás fáradtsága nem okoz már jóízű bizsergéseket, nem feszegeti az akarat mindig valami másra. Az ágy megfogta s most már nem is ereszti el. Látni rajta a lassú elkopást: a feje megkissebbedett, de — milyen különös! - azon a bőr mégsem múmia, a pergament éles kis ráncait hiába keresnénk rajta. A hajzat azonban meggyérült nagyon s a bajusz, hej, ó bajusz! Amelyik orcájának hatalmas ékessége, yoJt s úgy,áll,t. kétfelé, mint a kenderből font ostor su- dara, molyos lett és hervadt, mint az őszi szomorúfűz ága. Most mór az is meqerőltetésnek számítana, hogy kétfelé törölje száraz és keskeny ajka! fölött. Ezen az arcon nincsen zordság, de keserűség sem. Az élénk pillopású szemben nincs csüqqedés, nyugtalanság, vagy éppen félelem. Még könny sent. Csak béke. A lassú búcsúzkodás napjai jönnek, a végképp elandalító csöndességé. — Lejár, Arerkám, lejár..; A z utolsó behívóra karácsony előtt ^ bocsájtotta el az Élet Zseni Jánost, de csak a temetőig, ott a Puskaporos partján. A gyökér itt korhad bele a réqi rögbe. Utána Mecskén csak annyi őslakó marad, amennyit két kezünkön megszámolhatunk. Ezekben is csak annyi vitalitás, hogy, mielőtt rájuk rogyná a régi ház, beszivárogjanak a városba, ahol nincsen már döngölt agyagpadló, fehérre meszelt gerenda s a falon zsoltár-idézetek. Az unokák nem éreznek honvágyat sem a hosszl-sor, sem a játszó- ház, sem a Pusztakert után. Az Ormánság elvágta maga alatt a fát Elmasíroztak a mohikánok s az utolsók közt Zseni is, az ezermester. „Tiszteljétek a közkatonákat!” Hétköznapok Szolgálatba lép: 5 óra 10 perckor N éhány héten át egy-egy írást azoknak szeretnék szentelni, okik egyszerűen csak dolgoznak, pon tosan, szépen, petárdák durrogása és dicsfény nélkül. Akiknek íróasztalán nem csengenek vajszínű telefonok. Akik nem feszítenek o legújabb kocsik elegáns trésein, Akik őszinte csodálkozással, sőt. gyanakodva fo? adják az újságírót: mit akarhat ppen őtőiük? Mit is? Bizonyítékot arra, hogy az élet és a társadalom alapja — a becsületes munka. Ez a munka fáradságos is, nehéz is. S bizony, hajlamosak vagyunk rá, hogy ne vegyük észre. Háromnegyed négykor kei. A felesége megfőzi a kávét, lábosban, töröVASÁRNAPI MEllÉKlET kösen, de hagyja leülepedni a ?ac- cot. Gyalog indul o garázsba, az utcák ilyenkor télen még sötétek, az állomás felől azonban már jól hallani o mozdonyok hangját, s néha sorompó is van. Átveszi és aláírja a menetlevelet, átveszi a perselyt, ott is oláír, Háti'qmegy Oz udvaron, vúgy ott van g kocsija, vagy nem. Ottói függ, odaadták-e valakinek egy lerobbant busz helyett. Beindítja 0 motort, megdörzsöli az ujjait. Visszafelé is sokszor sorompó von, Sietni kell: o Kossuth téren jelentkezni a forgalmistánál, fogni a kannát, átmenni a lépcsőházon, o folyósón végig, el a csapig, beengedni o vizet, betölteni Oz elcsöpögött hűtővizet, kannát vlsz- sza. 5.10-kor indul óz első járót a Téty- tyére, A boltósasszonyok ezzel a járattal mennek, egyik nap az egyik, másik nap a másik. Négy-öt kőműves, álmosan. Fél hatkor visszaindulás, 40 —50 utas is van, köztük áz öttusázó gyerekek, akik edzésre mennek, hogy aztán fél S-kor visszarohanjanok és irány áz iskola... 6.10-kor indul á következő menet a Kossuth tétről, ad dig van egy kis idő, elő az eldugott söprűt, rongyot, ablakot törölni, utá- nátakarftami 0 takarítóasszonyoknak (az irodák takarításához még csak akad ember, de kinek vart kedve éjiéi, hidegben, fagyban autóbuszokat toka rítáni?). Négyszer oda és négyszer visszá — elérkezik a reggeli műszak vége, újból be a forgalmistához, Igazolja a menetlevelet, rávezeti, hogy „szolgálatból távozott 8 óra 15 perckor”. Hazamegy, kérés valamit, tejet, szalonnát, töpörtyűt, eszik egy kicsit, aztán elmegy olajért vagy oprófát vág, utána lefekszik. Egy órát alszik, vagy másfelet, tizenkettőkor tólpraóll, meg- borotvólkozik, megmelegíti a tegnap esti főtt ételt, megebédel- Visszasiet a KósSuth térte, újrú a forgalmi iróda, újra a menetlevél, o „szolgálatra jelentkezett”, meg még néha egy kis „fújás". Nem ivótt-é alkoholt. Bár tudják, hogy nem. Nyugalmasabbak o koradélutáni járatok, t után benéz 0 felesége, aki o Tejüzemtől 40-essel jön idáig, kiad valami „utasitást'l, bevásárolt» Valót effélét * Az iskolából kezdenek hazatélé utazni ó gyerekek, némelyiknek lóg qz árra, rosszul felelt, a másik biztosítja Anti bácsit, hogy ha megnő, csakis áutóbuSzsoför lesz. Négykor beáll á Csúcsforgalom, feszegetik a busz oldalát az a deltas ifjú is felnyama- kodik, aki egyetlen megállót utazik 'csák. Egy öreg viszont nem szállt fel, elindult gyalog, harminc métert ment, amikor a busz megállt mellette. A tömeg addigra elhelyezkedett, kiderült, hogy akád még hely. Az áz öreg még ma is meg van hátva, pedig mi van abban? Egy kis jóérzés az egész. 18.40- kar leigazolják a menetlevelét, lehozza 0 buszt a Siklósi úti garázsba, menetlevél be, g persely leszereléséhez szolgáló kulcs ki, teli persely be, sorbaállás a tankolásért, aláírni, hogy 45 lltett tankólt hótramegy, rááll a napi vizsgálóra, 0 szerelő megnézi 0 biztonsági berendezéseket, féket, kormányművet, int, hogy mehet, vagy talál valami hibát, s akkor a sofőrnek még meg kell írni a műszak: könyvet Háromnegyed nyolckor vágy nyolc- kOr ér haza. * A péási buszsofőrök fizikai és pszichikai megterheléséről készített vizsgálat több vonatkozásban javulást mutatott ki. De az adatók tanúsága szerint a pécsi buszvezetők még így is 15 százalékkal többet dolgainak« mint a „szakmai átlag”. Anti bácsi, aki úgy vélte, jóbb ha nem írom ki szép sokac nevét, tizennyolc éve vezet autóbuszt, kitühtété- sei nincsenek, valamivel az átlagfizetés fölött keres és „kivételezett” abból a szempontból, hogy mindig ugygnozón o járaton jár. Most két évé a tettyein, Mint látják, ósztótt Műszókban, gmi a Csúcsforgalomban történő járatsűrítést szolgálja. Gyérmektelenek, ggy éve vettek televíziót. Azóta kevesebbet tudnák eljárni hazulról. Anti bácsinak hobby-
