Dunántúli Napló, 1972. november (29. évfolyam, 258-282. szám)
1972-11-06 / 263. szám
Válaszok — hosszú távra Néhány héttel ezelőtt a tv esti híradójában a magyar nézők tanúi lehettek azoknak a pillanatoknak, amikor a Barátság II. kőolajvezeték sok ezer kilométeres út után elérte a Duna nyugati partjait. Innen már csak néhány kilométer, a Szovjetunióból érkező olaj feldolgozására épült hatalmas finomítóüzem, Százhalombatta. A pár perces közvetítés azonban nemcsak egy nagy technikai vállalkozás utolsó mozzanatait örökítette meg, nemcsak egy gigászi munkateljesítmény végkifejlődését látták a nézők, hanem azt is, hogy a két ország között újabb kapcsolat jön létre. Magasabb szinten A tudomány és technikai forradalom vívmányai lehetővé teszik, földrajzi szomszédságunk és társadalmi rendszerünk azonosságából fakadó érdekeink pedig megkövetelik, hogy ■ tradicionális gazdasági cserén túl mind nagyobb mértékben kapcsolódjanak össze országaink között a szállítási és energetikai rendszerek, a hírközlés, az információ rendszerei. Ha mindehhez még hozzávesszük azokat a kezdeményezéseket, amelyek a KGST keretén belül folynak a szocialista nemzetgazdaságok szakosítása érdekében, a tervezés és kutatás ösz- szehangolásáért, a műszaki dokumentációk cseréjének meggyorsításáért, akkor világos, hogy a szocialista országok az együttműködés és a kölcsönösség magasabb rendszerébe léptek ót. Az egyszerű árucserék és kölcsönös szállítások korszakát a gazdasági rendszerek integrációja váltotta fel, s ennek következményei visszahatnak a társadalmi fejlődés legkülönbözőbb területeire. Mindnyájan mélységesen érdekeltté váltunk abban, hogy a tudományos és technikai -forradalom gyorsan és hatékonyan bontakozzéjí ki a másik országban. Világos azonban, hogy a szocialista országok mérete, potenciálja, a nemzetközi életben betöltött szerepük és felelősségük különbözik egymástól. Ami a Szovjetunióban történik, annak messzemenő hatása von a szocialista országok közösségében és az egész nemzetközi osztályharcban. Ezért ma Magyarországon különleges érdeklődést kelt, hogy a Szovjetunió politikai, gazdasági és tudományos gyakorlata milyen válaszokat ed azokra a kérdésekre, amelyeket belső fejlődésének új szakasza vet fel. Azért is, mert típusazonosságaink következtében a tudományos és technikai forradalom által felvetett számos társadalmi és gazdasági kérdés megegyezik, vagy hasonlatos, és ezért is, mert az azokra adott válaszok alternatívát alakítanak ki a kapitalista rendszerekkel szemben, s így ideológiai jelentőségű tényékké válnak. Minőségi ugrás A Pravda egyik szeptemberi számában például néhány érdekes részlet jelent meg a szovjet Központi Statisztikai Hivatal jubileumi kiadványából, amely a Szovjetunió fél évszázados fennállásának évfordulója alkalmából készült A számok mindenekelőtt a mennyiségi növekedés lenyűgöző adataival ismertetik meg az olvasót. Mindenki megérti azonban, hogy itt másról Is szó van: a halmozott mennyiségi növekedés most minőségi ugrásba megy át s már a jelen fejlődési szakasz — nem is szólva a távlatokról — a szovjet társadalom rendkívül nagyarányú változásaival jár együtt. A Szovjetunióban a munkások és alkalmazottak száma — amely 1922-ben összesen 6,2 millió volt —, az idén eléri a 94,9 milliót. A tudományos dolgozók köre, amely a forradalom előtti Oroszországban 11 600 volt, ma egymillió 290000 emberből áll, s ez a szám a világ valamennyi tudományos dolgozóinak negyedét adja. A megalakulás éveiben a hatalmas országban mindössze 22 millió ember volt városlakó. Jelenleg 144 millió ember él városokban, vagyis a teljes lakosság 58 százaléka. Csupán 1926 és 1972 között 976 város született. 1922-höz képest a nemzeti jövedelem 105-szörösére emelkedett és az ipari termelés 321-szeresre. Döntő fontosságú adat, hogy a Szovjetuniónak az 1950—1971 közötti években sikerült rendkívül magas szinten tartania az átlagos évi növekedés ütemét: 10 százalékot értek el. Az adatokat még hosszabban lehetne sorolni. Mindezekből azonban legalább két fontos következtetés ered. Először is az, hogy a szocialista társadalmi rend rendkívül magas növekedési rátát tett lehetővé a Szovjetuniónak. Másodszor, az következik, hogy a növekedés hatásai ma mintegy összegeződnek és o szovjet társadalom újfajta hatóerőivé válnak. Ezek a hatóerők összefonódva a tudományos és technikai forradalom kibontakozásával teljesen új gondokat és új lehetőségeket tártak fel, s a szocialista országokkal egyetemben új válaszokat is követelnek. Brezsnyev az SZKP XXIV. kongresz- szusán a Központi Bizottság beszámolójában a következőket mondotta: „A távlatok pedig olyanok, hogy a tudomány és a tudományos felfedezések hatására a termelőerők fejlődésében megkezdődött fordulat egyre jelentősebb és mélyrehatóbb lesz. Történelmi jelentőségű feladat áll előttünk: szervesen egyesíteni kell a tudományos és technikai forradalom vívmányait a szocialista gazdasági rendszerben rejlő előnyökkel, szélesen ki kell bontakoztatnunk a tudomány és a termelés egyesítésének a szocializmusra jellemző, sajátos formáit”. A tudomány és a termelés egyesítése a szocialista gazdasági rendszerben rejlő előnyökkel — ez az a hatalmas kihívás, amelynek mindnyájan részesei vagyunk, s ez az a stratégiai tényező, amelyet meg kell ragadnunk. De egyszersmind ez ad fel számunkra új meg új társadalmi leckéket is, amelyeket nem lehet megoldani kész sablonok alapján. Abban a termelési versengésben ugyanis, amely a világban folyik, hogy minél bámulatosabb eredményeket érjenek el az országok a technika fejlesztésében, a természetes és mesterséges nyersanyagok alkalmazásában, feldolgozásában, az áruk tömegének előállításában, követelőn hangzik az ember szava, az emberi célok betöltésének vágya. Uj módon Ma világjelenség, hogy a munkás- osztály, az értelmiség, az ifjú nemzedék szenvedélyes érdeklődéssel fordul e problémák felé és keresi azokat a megoldásmintákat, amelyek szóba jöhetnek. Ma már nem elégíti ki a nyugati értelmiséget sem a termelőkapacitások, technikák és technológiák mechanikus egybevetése, hogy abból vonja le végkövetkeztetéseit a különböző rendszerek képességeiről. Ezért miközben a szellemi élet körében fokozódik a kapitalista termelés és társadalom irracionális vonásaival szembeni bírálat, vele párhuzamosan növekszik az érdeklődés a szocialista országok termelési és társadalmi rendszerének kérdései iránt. Az persze igaz, hogy az az érdeklődés sokszor negatív kezdetű, s kiinduló szakaszában, mint tudományos pesszimizmus jelenik meg, különféle válságelméletek hatása alatt. De még az olyan sokkoló hatású dokumentumok is, mint amit az úgynevezett Római Klub-ba tömörült harminc nyugati közgazdász és filozófus, és az összegező tanulmányt készítő Massahusetti Műszaki Egyetem kiadott, még az ilyenfajta „világvégét” jósoló prognózisok is arra késztetik a gondolkodó értelmiséget, hogy végigvigye a szükséges következtetéseket; az emberiség jövője csakis egy racionális és emberközpontú társadalom útján képzelhető el. A történelmi alkalom más szempontból is kedvez. A szocialista társadalmak korai szakaszaikban igen mostoha időszakokat éltek át Annak érdekében, hogy a fejlesztéshez akkumulálni tudjanak, sokféle emberi igényt kellett mérsékelniük, vagy éppen efhalasztaniok. A gyors ipari és mezőgazdasági növekedés ellenére is viszonylag korlátozott lehetőségük nyílott a fogyasztás szférájának ki- terjesztésére. Ez a helyzet most alapjaiban megváltozott Az SZKP XXIV. kongresszusa új módon világította meg a feladatot Az életszínvonal nemcsak a termelés növelésének függvénye, hanem a termelés gyors növekedése is függ a dolgozók életszínvonalától. Csak az életviszonyok minden irányú haladása teszi lehetővé ugyanis, hogy a dolgozók minél nagyobb százaléka szerezze meg a különleges ismereteket és szakképzettséget amelyet a minőségileg új technika megkövetel. Ezt az elvet fejezi ki például az is, hogy a IX ötéves tervben majdnem kétszer annyit fordít a Szovjetunió a könnyűipar fejlesztésére, mint a megelőző tervidőszakban. Nyugaton ma különböző összehasonlítások történnek a szocialista és a kapitalista fogyasztási színvonalak terén — leginkább tendenciózusan. Megengedjük, hogy a legfejlettebb tőkésállamokban az életszínvonal magasabb, mint a miénk. De a különbség már távolról sem olyan, mint a korábbi időszakokban, s a bölcs ember tudja, hogy végső soron a fejlődési tényezők és a társadalmi lehetőségek összessége határozza meg a jövőt. Sőt, az a bizonyos „fáziskülönbség”, amelyet Nyugaton emlegetnek, a szocialista országok tudományos és technikai forradalmában lehetőséget ad bizonyos negatív tapasztalatok elkerülésére — egyebek között éppen a fogyasztás területén. Társadalmi tervezés A Szovjetunióban, csakúgy mint a többi szocialista országban — Magyarországon is —, napirenden van a gazdaságirányítási rendszer tökéletesítése, amely kiterjed a tervezés módszereinek változására, a szervezeti struktúrák tökéletesítésére, a gazdasági ösztönzők erőteljes alkalmazására, és a dolgozók fokozottabb bevonására a gazdasági döntések előkészítésében. Tudjuk jól, hogy a szocialista szervezeti-irányítási struktúrák sem mentesek a bürokratizőló- dás veszélyeitől. Azok a szervezési és tervezési módszerek, amelyek országaink extenzív jellegű fejlesztési időszakában megfeleltek, nem bírják el a legújabb követelmények kritikáját, s változtatások egész rendszerét kellett elhatározni. A több lépcsős gazdaságirányítás kifejlesztése, a döntési hatáskörök szükséges mértékű decentralizálása, ennek megfelelően a vállalatok önállósága rugalmasabbá, alkalmazkodóképesebbé teszik a gazdaságot és egyúttal nagyobb szerepet adnak a dolgozó kollektíváknak. A Szovjetunióban eredeti módon került napirendre a társadalmi tervezés ügye. A mai összefüggésben ugyanis a társadalmi tervezés nem csupán valami „jóléti függeléke” a gazdasági terveknek, hanem minden tervezési szinten — az üzemektől az Állami Tervbizottsógig — tudományos megfigyelések és prognózisok alapján készül. így például az érdekeltek megfelelő előképet kapnak a foglalkozási struktúrák változásairól, az ifjúság szakmai és képzési orientációiról, a munkához való viszonyt alakító technikai, technológiai és társadalmi tényezők hatásműködéséről, az országban lévő migrációs folyamatokról, a fogyasztási igények és szokások rendszerének változásairól. Ez lehetővé teszi, hogy minden szinten fokozódjék a gazdaság „szociális érzékenysége", s a gazdasági döntések nagymértékben figyelembe vegyék a társadalmi lehetőségeket és követelményeket Ónálló felelet A távolabbi jövő szempontjából mindez még csak a kezdet csuprán, hiszen új, eddig fel sem vetődött kérdések jelentek meg hirtelen a szocialista és nem szocialista társadalmak horizontján. De éppen az a figyelemre méltó, hogy a Szovjetunió, a szocialista rendszerek sajátos, önálló feleletet alakítanak ki, a tudományos és technikai forradalom olyan adaptációját amely az anarchikus, önelpusztító irányzatokkal szemben adnak választást a társadalomnak. Rózsa László HAZA A MAGASBAN Néhány évvel ezelőtt írásba« ■«, szóban is, többször panaszkodtak a televízió vezetői, szerkesztői, hogy a jelesebb írók, művészek idegenkednek a televíziótól, nehéz őket alkotóként de kiváltképpen személyes résztvevőként szereplésre bírni. Ha az utóbbi esztendő műsorait megfigyeltük, örömmel tapasztalhattuk, hogy ez a tartózkodás feloldódott. Egyre több jelentős alkotóművész vállalja a személyes megnyilatkozás felelősségét, a televízió legszélesebb nyilvánossága által nyújtott „közszereplés” lehetőségét. Csak a közelmúltra tekintve itt olyan „nevek” szerepeltek, mint Zelk Zoltán, Vas István és Szántó Piroska, Juhász Ferenc (egy Petőfi-műsorban) - s talán nem is emlékszem valamennyire. Jelentős művészeink televíziós köz- szereplése társadalmi érdek, mert a nézőnek, a televíziónak és a művészetnek egyaránt „haszna" származik belőle. A „haszon” közvetlenül persze nem mérhető, de nem is ez a fontos. Az a lényeges, hogy a televízió megtalálja az ország gondolkodóinak, művészeinek és a legszélesebb tömegeknek az érintkezési lehetőségét, a szűkebb értelemben vett kultúra demokratizálásának leghatékonyabb módját. Illyés Gyula szerdai szerzői estjét az író 70. születésnapja, magas állami kitüntetése és olvasóinak megbecsülése egyaránt ünnepi eseménnyé emelte. A Haza, a magasban, mint televíziós produkció, nem törekedett különleges, újszerű megoldásokra, az ünnepi alkalom ilyenkor rendszerint inkább bénítja, mint serkenti a műsorok alkotóit Helyes és jő „megoldás“ volt hogy a műsorközlő kedves, meleg szavakkal valóban „bevezette" a műsort, hozzákapcsolta mintegy az írónak a tv-hír- adóban közölt kitüntetéséhez. Bernáth Aurél az idősebb művésznemzedék mértéktartásában hiteles, baráti köszöntését fogalmazta meg. A műsor maga Illyés Gyula életútját áttekintő személyes vallomására épült s ebb* ágyazódtak egyes művek és részletek előadásai. Az életút felvázolása különösen a gyermek- és ifjúkor Időszakáról adott részletezett képet, a későbbiekben kissé vázlatossá rövidüli a vallomás. Szinte a teljesség igényével indult később azonban erről !■ kellett mondania. A bemutatott részietek Matt « ML termények és a drámarészietek nyújtották a legerősebb élményt • prózai művek dramotizálásai kevésbé kerültek. A vámot még nem MW különösebb csalódást az Ebód a kastélyban azonban — a kitűnő színművészek minden erőfeszítése ellenére — igen gyengére sikerült alig tudott valamit is érzékeltetni az eredeti mű óm tekéiből. Az ünnepi szerzői est legfőbb cAfo az Íróval való személyes találkozás egészében véve jál sikerült tehát • művek meg elevenítése azonban mész- sze elmaradt a jogos várakozástól. A hasonló műsorok alkotóinak gondosabban kellene válogatniuk és színvonalasabban kellene megoldaniuk • művek bemutatását A jelentős ólő művészek és a televízió közönségének örvendetesen szaporodó találkozásai csak nagy felelősséggel készített magas színvonalú műsorokkal érhetik el céljukat SZ. L ANGELO EPHRIK1AN. Néhány évvel ezelőtt járt már nálunk. Budapesten több ízben is. Koncertjei események voltak. Mint zenetudós, talán még közismertebb. Vivaldi műveinek avatott kutatója és tolmácsolója, a Vivaldi összkiadás egyik vezetője. Lemezfelvételeivel nagydíjak sorozatát nyerte el. Nagy várakozással tekintettünk koncertje elé. S az élmény, amit a Liszt-terem közönsége ezen az estén kapott, ritka, megbecsülhetetlen és visszahozhatatlan pillanata egy művészi alkotótevékenység megnyilvánulásának. A régi művek előadásánál mindig vita tárgyát képezi a stílushűség. Az eszkörtelen, kottahű (ahogy abban a korban játszották volna!) interpretáció ellentéte ez a mai szellemű, a mai technikai lehetőségek teljes felhasználását megengedő, a tempót, dinamikát szabadabban kezelő felfogással szemben. Ephrikian koncepciója azonban valahol a két szélsőség között van. A keÍVASA RN API MELLÉKLET BITTE Megörökített művek A Bolognai Kamarazenekar koncertje ze alatt megszólaló zene megőrzi a stílus tiszteletét, ugyanakkor élő, érzékeny, és virtuóz anélkül, hogy ezzel hivalkodna. Szinte megoldhatatlan technikai követelményeket támaszt (hangzásban és dinamikában), ezeket azonban eszköztelenségnek ható természetességgel állítja a kifejezés szolgálatába. Vezénylése puritánul egyszerű. Néha azt hihetnők, csak hallgatja zenekarát, pedig rendkívül szuggesztívan irányít mindig. Tartalmassá egyszerűsödött mozdulatai biztos irányt mutatnak együttesének, a BOLOGNAI TEATRO COMUNA1E KAMARAZENEKARANAK. Ez a tizenkét tagból álló kamaraegyüttes egyenrangú partnere Ephrikiánnak. Ilyen finomra cizellált meleg és egységes vonóshangzást a részletekig fokozott dinamikai skála minden fázisában Pécsett még nem hallottam. Egy zenekarnak — bármiféle legyen az — mindig fokmérője, hogy tagjai milyen szinten művelik hangszerüket és ezt a technikai tudást milyen mértékben tudják beilleszteni az egészbe, az egységes játékmód és hangzás kialakítása érdekében. Túlzás ugyan így kijelenteni — hiszen a technikai tudás alapfeltétel —, de a második szempontot kissé fontosabbnak tartom. Mint a concerto grossok szólórészeinél kitűnt, a Bolognai Kamarazenekar szólót játszó tagjai nem rendelkeznek kiugró hangszertudással, egyikük sem Heifetz vagy Menuhin, együttes teljesítményük azonban átlagon felüli, kimagasló. Végtelenül szuggesztív volt a tételek vagy a harmóniák elindítása, egyáltalán a hangindításuk, és a téteivé- gek együttlélegző kiteljesedése, feloldása. És az egész hangversenyt olyan abszolút tisztán játszották végig, hogy a záróakkordok kifényesedtek a megszólaló felhangoktól. Kivételes pillanatok! MŰSORUK pedig nem szűkölködött nehézségekben. Locatelfi concerto grossojót („/I Pianto <f Ari anna") a szinte romantikusan harmonizált vissza-visszatérő hegedű-recita- tívók fegyelme és az ezzel szembeállított virtuóz-polifon anyag; az elhangzott Mozart-műveket (c-moll adagio és fúga K. 546; D-dúr Divertimento K. 136) pedig nemes tisztaságuk teszik nehézzé. Előadói problémáknak azonban nyomuk sem volt ezen a koncerten. Tökéletesen megvalósították a c-moll fúga súlyos emelkedettségét, és a Divertimento fiatalos, derűs vidámságát. Még a műsorba kissé be nem illő Malipiero-Concertóf is élővé tették. A szűnni nem akaró tapsot három ráadással köszönték meg. Most végre Vivaldit is játszottak; a Négy évszak „Tél” Concertójának középső tételét, majd egy Corelli- és egy Höndel- Concerto grosso tételt, ha lehet még fokozván a hangverseny igen magas színvonalát. Kircsi László A Filmmúzeumban az elmúlt napokban játszották a Lila akácot. Szép Ernő poétikus regényéből Székely István rendezésében vászonra vitt törté- netet. A film nem művészi érték, de alkalmat nyújtott arra, hogy egész sereg olyan színészt láthasson a közönség, akiket csak névről Ismer a mai publikum jelentős része, külänöse« • fiatalabb korosztályok. Egyik ismert esztétánk a közelmúltban felvetette azt a gondolatot; nem lehetne-e egyes nagy művészi élményt nyújtó maradandó értékű színházi előadásokat filmen megörökíteni az utókor számára? Sokat hallunk Pethes Imre Cyranojáról, vagy Varsányi Irén remekbeszabott Tanítónőjéről, de ezek a csodálatos alakítások eltűntek az időben. Milyen nagyszerű volna, ha a közönség a celluloidszalagon örök életre balzsamozva láthatná azt, amiről annyi gazdag értékelést pazar jelzőt, finom és elmélyült megállapítást olvashatott t A.
