Dunántúli Napló, 1972. október (29. évfolyam, 232-257. szám)
1972-10-08 / 238. szám
BIHARI KLÁRA BOLDOGTALANSÁG O tt gubbasrtott a pádon a fal mellett, s az öltöző-vetkőző asszonyok szeme átátfutott rajta. — Miért nem indulsz, Teri? Hiszen már elkészültél I Mit töltőd itt az időt?... — kérdezte •gyikűk. Sólyomné felemelte hervadton is csinos kis ■rcát: — Indulok ... Mindjárt indulok ... — felelte a Rajtakapottak szégyenlős mosolyával. De csak ült tovább, a térde mellett fekvő, tenyérrel felfelé fordított kézzel. Lábánál szorosan, hogy a cipőjén keresztül is érezze, a tömött táska, amelyben holmiját hozta-vitte. — Csak nincs valami baj veled, vagy a családdal? — kérdezte Pállikné, akivel már több esztendeje egy műhelyben dolgozott — Dehogyis ... hogy lenne. Sólyomné fáradtan, erőtlenül mosolygott Jobbjával bágyadtan legyintett hogy megnyugtassa a másik asszonyt. — Talán az urad? Jól benne van a korban, Ilyenkor szoktak megbolondulni a férfiak. — Pállikné vádoló hangsúllyal beszélt, és sötéten nézett egy határozott pontra a falon túl. — Hogy a nyavalya essen beléjük! — tette hozzá. — Nincs az én urammal semmi... Sólyomné felsóhajtott Nincs, igazán nincs vele semmi baj. Hirtelen megrándult a szájaszéle, valami, mintha hirtelen támadt görcs lenne, felszaladt a torkáig, s csak egy hosszú, ziháló lélegzettel oldódott ki. Pállikné erősen ránézett:- Mégis csak mocorog tebenned valamit Valid be, hogy Imre miatt... Nincs abban semmi szégyen.- Ugyan már... - Sólyomné megint legyintett kicsi, kidolgozott kezével. — Nagyon jó ember az én uram. Alighogy ezt kimondta, szeme könnyes lett Mereven nézte maga előtt az öltöző cementpadlóját Szemhéján kihűlt az iménti forró nedvesség. — Akkor meg... — Pállikné lezáró, érezhetően megrovó hangsúllyal ejtette ki a két szót és felvonta vaskos vállát Sólyomné felkelt, a tükör előtt eligazította selyemsói jót a nyaka körül. A sál kellemesen tar- . ka és habos volt, az új őszi-tavaszi kabátjához vette. Megnézte magát, hiúság nélkül, kedvetlenül, azután fogta a táskáját és a hosszú gyárudvaron keresztül kiment az utcára. A kapuval szemkört a túlsó oldalon ott állt az ura. Amint észrevette, megállt s szájaszéle Ismét megrándult, mintha megbántották volna. Várt míg az ura igyekvő léptekkel átvágott az úttesten.- Szervusz, lelkem — köszönt már félúton, a meglepetés hangján, mintha már régen nem látta volna a feleségét. Alacsony, ötvenéves ember volt, régi módi és vidékies rövid, vastag felsőkabátjában, a lapos ellenzős sapkában. Barna szemében, kerek, barna arcán az egész életre kiterjedő, jóindulatú, bizalomteljes mosoly fénylett. Belekarolt a nála is kisebb termetű asz- szonyba és járásához igazította lépteit- Késtem egy kicsit... de lehet, egy negyedórát is... — szólalt meg Sólyomné. Nyújtott hangjában egy csöpp kihívás rezgett. Ö maga sem észlelte ezt, csak egy kis ütést érzett a gyomrában. — Nem tesz semmit lelkem, nem gép az ember, hogy rugóra járjon — válaszolt az ura nyugodtan. Az asszony nem nézett rá, mégis tudta, hogy mosolyog. — Én meg éppen ma tovább maradtam benn. A holnapi gépcsere miatt. — Sólyom megszorította karjával az asszony karját. - így azután, hogy te is késtél, mégiscsak összejöttünk. — Siettél te nagyon ... Azért értél ide ... azért előztél meg ... — felelt Sólyomné és hosszan sóba jtott — Nem tagadom ... nevetett fel az ura. — Ha már ilyen közel dolgozunk egymáshoz, hát együtt menjünk hazafelé. Bárcsak mindennap így sikerülne. Bár tíz év alatt sokszor sikerült. — Egy kicsit elüldögéltem... — szólalt meg most már érezhető ingerültséggel az asszony. A tíz év említésére zúgás támadt benne, és ez tovább rezegtette a nyugtalanságát Leültem a mosdás, meg az öltözködés után, csak úgy... - tette hozzá, s az utolsó két szót megnyomta. — Hát ha úgy tartotta kedved ... — A férfi jóindulatúan nevetett Megint lépést váltott mert a felesége más ritmusban ment mellette. — Vegyünk gyümölcsöt? Almát körtét? — kérdezte kicsit később. Az elébb csak a szavakat fogta fel, mert az asszony hangsúlyának apró változatait elnyelte, közömbösítette a gyanútlan- ság. - Szilvát is lehetne, ha kedved van hozzá. — Vehetünk... — felelt az asszony a bánat nehezékével hosszú sóhajában, mint akit arra ítéltek, hogy visszanyomja türelmetlenségét ö kért gyümölcsöt az utcai árusnál. Az ara, régi szokása szerint addig sem engedte el a karját amíg kézitáskájából előkotorta kis pénztárcáját és fizetett csak engedett a mozgásának. Azután odafogta a megtelt szatyrot az ő szerszámoktól duzzadt aktatáskája mellé. — Nézd csak, milyen szép nő! — Sólyomné szabad kezével egy rózsaszín arcú aranyszőke asszonyra mutatott aki megállt a közelükben. Maga sem tudta, miért hívja fel rá az ura figyelmét Mintha egy vigyorgó kis ördög piszkálta volna, nem tudott ellenállni ennek az ingernek. Sólyom ránézett a nála félfejjel magasabb, telt gödrösállú nőre és jólelkűen elmosolyodott: — Szép, derék asszony csakugyan. De hát az urának szép. Te meg énnekem, anyukám. Sólyomnénak hirtelen elgörbült a szája, mintha a sírás kényszere rántotta volna félre. * — Fene a gazemberébe, hát nem megütött ez este. mert visszacibáttam az utcáról, amikor a talponállóba akart menni! — kiabálta másnap reggel keserű haraggal Pállikné az öltözőben. — Eltűrted? — a mellette vetkőző, vaskos asz- szony megvetően nézett rá. — Énhozzóm nyúlna az uram, tudom, megkapná a magáét! Még egy év múlva Is megemlegetné. De te csak itt kiabálsz, otthon meghúzod magad. Szereted, azért túrsz neki. — Szeretem a bitangot, az már Igaz, magam sem tudom, mért — mondta Pállikné sötéten. De a szemében fények gyúltak, s egy rejtett, titkos örömre világítottak rá. — Igaz, nagyon tud kedveskedni, ha jókedvében van. Talán érért bocsátók meg neki, ha nem is érdemli meg. — Ha nem is érdemli meg... — morogta csak úgy magárvak a testes asszony. — Az a bajom nekem is, hogy azért a pár kedves szóért amit nagynéha odadob ... Sólyom né ba, ahogy hallgatta őket belevágott valami. Amikor megértette, hogy ez az irigység érzése, egészen elgyengült Mi az? Mi van vele? Nemrégen kezdődött el ez a furcsaság. Huszonhat évi boldog, zavartalan házasság után. Ez a nyugtalanság. Mintha valami tapadó háló nyűgözné, amitől nem tud szabadulni. Ami egyhelyben, egy állapotban, egyforma hőfok alatt tartja. Nem tudja mi ez, de valami tűrhetetlen van benne, mint az olyan álomban, amikor mozdulni próbál, de nem lehet mert a tagjait lehúzza az ellensúly. Dohát mit irigyel voltaképpen? Az ütést omlt Pállikné kapott az urától? Nem, nem, de azért mégis ... Elképzelte a közelharcot, amiben Erzsi visszatartja az urát a kocsmától. Meg azt a másik küzdelmet amivel kikényszeríti a kedvességét Mégis ... ‘történik köztük valami. Akár- hogyis, de történik. Azt szeretné talán, hogy Imre is igyon? Dehogy is szeretné! És mégis, érthullámzott rajta az elképzelt feltételezett indulatok hevessége. Ha neki is birkóznia, küzdenie kellene... El nem használt jelenlévő erőket érzett magában, amelyek feltolakodtak, viaskodni akartak, s amelyeket le kellett gyűrnie, N eki soha nem kellett lebeszélnie az urát az italról. Egy pohár fröccsöt ha felhajtott a vasárnapi ebéd után. Nem figyelte sem nyíltan, sem suttyomban a nőket még azokat se igen vette észre, okik szégyentelenül kellették magukat Ha neki egyszer Is össze kellett volna magát szednie ohhoz, hogy egy másik asszony vonzásából visszahúzza az erátl De nem. Mindig csak azt hallotta: te vagy nekem a legszebb, a legkedvesebb, anyukáml Pedig milyen forrón zúdult ét rajta a féltékenység, csak attót hogy elképzelt egy veszélyes helyzetet Hogy tudott volna kiabálót veszekedni, küzdeni Imréért az ő tulajdonáért! Lám, ezek az asszonyok Itt körű lőtte, hogy emetked- eek-zuhorvnak egyik indulatbál a másikba, szinte mindennap történik velük valamL Csak 6 nem várhat semmit Semmit amitől zúghat a vére, a lelke. De most már mindegy. Nincs mór reménye arra... Mire Is? Hogy valami változás lesz. hogy még nincs vége, hogy még nincs véglegesen elintézve... Micsoda? — Könnyű neked! — rezzent fel a PálUkné hangjára. — A kapuban vár iád az urod, karon- fog, úgy megy veled az utcán, mint egy vőlegény. Láttam tegnap le. — Attól még... — A testes asszony legyte- tett — Nogyon tudnak a férfi ok színlelni. És éppen azok. a gazemberek, alük • legjobban értik a híze!kedést — Az enyém nem olyan ... Az enyém Igazán kedves... — suttogta Sólyomné. A szeme hirtelen könnyes lett a hangja panaszosan megrezzent: — Mindig jé ember volt... Most Is az... Nagyon, nagyon jó ember... K/SS DÉNES i Anyanyelvűnk Szavak törzsét kifordítom ezredévek mélységéből szakadnak fényre gyökerek Anyanyelvűnk gyümölcs az ágon ragyog gazdag lombkoronákoa szókincsünk mint az ékszerek De tőrvény hogy a gyOmőlcsmogbae múlt és jelen is halhatatlan csirában hordjon életet Egy pontba sűrítve az ágat a törzset s a lombkoronákat eget földet és gyökeret KALO! JANOSi Búcsú A szivem láng b nyugtalanság, itthagytam ezt a lenge lankát Ez gyújtotta föl sok-sok álmom, útjait ezért mind megáldom. Nyírfáit is ás magyar csöndjét mielőtt innen elköszönnék. Szőlősorait — ahogy lassan — elmosódnak az alkonyatba*. Megáldom ege nefelejcsét maradjon mindig tiszta emlék. Az embereit viszem bennem, ők lesznek örök győzedelmesei a tóhnosolyá halál ellen énekelnek majd a szívembe*. M AKAY ID Ai Litánia Amíg még föltartok eted, vedd a megmaradt semmbégeb Közönnyé kövült fanokat holt idegek, volt lüktetések, fogak kitördelt gyöngyeit. Hódoljanak hangtalan Néked a múltba süllyedt birodalmak, a földbe-tiprott császárképek, a kövig-rombolt templomok, a bukott Isten, az üres égnek miséző, megőrült papok. Lobogjanak a halott hóslkok. Vakítsanak a fekete fények. Szentségtartóbah káromkodások imádkozzanak hozzád. Könyörögjenek érted. ZELK ZOLTÁN i Te ismerős! Karnyújtásnyira sincs még * nap — s már olyan ismerős az arcod, Rámájában ott ül még a perc — s oly ismerős, oly közeli az arcod. Te ismerős, te nagyon Közeli, tudod, milyen ismerős az arcod? hogy gyerekkorom udvaránál messzibb égitestre költözött a nap, hogy fényévek sem érik el a percet mikor megláttalak I OLVASÓ KENDÖS FEJ KRUMPLI-HÁMOZÓ Mohácsi Regős Ferenc rajzai
