Dunántúli Napló, 1972. október (29. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-05 / 235. szám

6 DUNÁNTÚLI NAPLÖ 1972. október 5. 2S5 éves a pécsi Nagy Lajos Gimnázium 1543-ban a régi Pécs meg­szűnt. A török város egészen más képet mutatott, és a fej­lődés egészen más irányban haladt (Ezért kell a mohácsi vészt fordulópontnak tekinteni a magyar történelemben.) A tö­rök jogfelfogás vallási alapokra épít. Egyenjogú minden „igaz­hívő", vagyis az Iszlám köve­tője, más mindenki rája-nyáj, akinek feladata az igazhívők szolgálata. A török vallási szempontból viszonylagos türelmet tanúsí­tott a gyaurok irányában. így különösen a Béccsel szemben­állóknak vélt erőket néha még támogatta is, amennyiben az vallási köntösben jelentkezett. A reformáció ennek következ­tében nagyon gyorsan terjedt o nem törökösödő lakosok kö­zött. Leginkább az unitáriuso­kat tűrte meg. mert abban sa­ját monoteizmusát látta. Eze­ket az unitáriusokat nevezzük itt Pécsett ariánusoknak. A vá­ros és a megye jelentős része ilyen arianus volt. A katoliku­sok közül a ferenceseket, a „barátokat" tűrte, mert azok életformája az Iszlám derviseié­hez hasonló. Szigorúan üldözte azonban a jezsuitákat, mert azokban Bécs embereit is látta. Az életveszély, a durva ül­dözés ellenére a török meg­szállta területen rendszeresen működtek titokban jezsuiták. 1686-ban, amikor a keresztény csapatok bevonultak Pécsre, itt két jezsuita tartózkodik: Bittevi Mihály és Prentaller János. A hagyomány szerint a török azért tűrte meg őket, mert egy basa lányát meggyógyították. 1687- ben aztán ez a két jezsuita már a lelkipásztorkodóst ösz- szeköti a tanítással, és meg­kezdik a tanítást a mai Ágoston tér környékén levő viskóban. Ezzel az iskolával kezdődik a Nagy Lajos Gimnázium törté­nete, és ez. az iskola a kora­beli krónikás szavai szerint „miként az újszülött, úgy gőgi- csél a maga irodalmi bölcső­jében 16 tanítványt számlálva”. 1688-ban: „.. . a pécsi Pallas már szavakat kezd kiejteni”. 168^-ben: ,,... már járni próbál s bár egy kissé nehezen megy még, a fogalmazás lépéseivel tesz kísérletet". Lajos, bádeni őrgróf, akinek parancsnoksága alatt felszabadul Pécs, Pécs leg­szebb mecsetjét adja a jezsui­táknak, majd br. Tullius Miglio királyi biztos további adomá­nyokat ad. így 1695-ben meg­kapják Mehmet aga egykori házát, a mai belvárosi iskola telkén, majd Csoór Ibrahim ja­nicsár aga házát is a templom mögött. Ide helyezték el az iskolát, egyben lefoglalták az építendő rendház és iskola ré­szére Achmed Zaim házát és telkét. (Ezen a telken áll je­lenleg az iskola.) Az építéshez azonban pénzre lenne szükség. Ez pedig a jezsuitáknak nincs. Ekkor lép színre Széchény György esztergomi érsek, aki előzőleg pécsi püspök volt. 1694- ben Draskovich Pál gróf­nak kölcsönadott pénzből 50 ezer forintot adományoz a pé­csi jezsuitáknak rendház épí­tésre. Ez az összeg még egye­tem építésére is elegendő len­ne. Áz adományozó azonban 1695- ben (103 éves korában) meghalt, és a pécsi jezsuiták az adományozott összeget teljes egészében soha nem kapták meg. Mivel súlyos anyagi gond­jaik voltak, község adományo­zását kérték a királytól. Bérbe­vételre qondollak, mégpedig először Pellérdre, majd Gör- csönyt vették bérbe. Valószí­nűleg azért mondtak le Pellérd bérletéről, mert akkor arra már a dúsgazdag olasz kereskedő — Passardi is alkudott és vele a jezsuiták anyagiakban nem tud­tak versenyezni. 1702. február 23-án kapja meg a budai kamarai admi­nisztráció az utasítást, hogy Görcsönyt örök áron, 1500 fo­rintért adja át a jezsuitáknak. Görcsönyben ekkor 13 koloniális és 2 zsellér jobbágy él. A rend­ház sokat vár az erdőtől, amellyel 10 téglaégető kemen­cét is lehet táplálni. Ez a gör- csönyi tégla lesz az építkezés fő anyaga. A birtok értékét megfelelő befektetésekkel a kor krónikása kb. 20 ezer forintra becsüli. Itt Görcsönyben első dolguk volt a romokban levő templom rendbehozása, oltár építése, valamint egy iskola létesítése. Az építkezés azonban nem indult meg. Ennek oka az ak­kori politikai helyzetben kere­sendő. A Rákóczi-szabadság- harc idején a város, és így a Rend is többször van kitéve megpróbáltatásoknak. —- De Nesselrode gróf, pécsi püspök is birtokjogi vitát kezdett Gör- csöny tulajdonát illetően. Vé­gül 1726-ra cseréppel be van fedve az épület. Elkészült a mai iskola Széchenyi térre néző része. Dr. Rajczi Péter Él ott Lajos-tanyán egy öreg ember. A vizek, haljárások is- I merője. „A törpe” mondta. ,a j z%varosban szeret járkálni. A i csuka, az alattomos, de ostoba | hal.” És megmutatta nekem a I pontyokat. Az Ódráván evez- ! tem a ladikban (respektusom is i támadt, mindjárt mondta' en- ne: az újságírónak van esze, tudja hajtani a ladikot), fino­man surrogott a növénysző­nyeg, az öreg meg az üles- deszkával kopogtatott a ladik alján. „Ott megy” mondta egy- szercsak „látja, tolja a vizet. Nagy ponty ám . . ." Én meg furcsa nosztalgiával bámultam a lomha vízgyűrűkre, azt gon­doltam, de jó lenne naphosszat az Odrává portján üldögélni és nagy pontyokra vadászni. Lenne egy házicérnávol szala­gozott harcsafogó kalapom, — mint Vécó bácsinak, — szép hálóm, ami a bárka ka­róin szárad a víz közepén, vai- sáim, amiket tudnám, hová rakjak le, reggelente össze­szedném a halakat — koromfe­kete, bütykös törpeharcsákat, tányérkerek kárászokat, falánk és buta sokkilós csukákat. Aztán odébb eveztem. A partközeiben furcsa neszek, piszmogások és száraz zörgé­sek jelezték a pézsmákat. „Nem jó, ha a hálóba kerülnek, nem jó” csóválta fejét az öreg, „majd megmutatom, elrágja, kiszaggatja. Nem jó." Megnéz­tünk egy sor varsát, leltünk né­hány törpét, és egy kosárba ki­szedtük a bárkából a harminc kiló halat, amit hajnalban ex­pediáit a varsákból oda Vécó bácsi. A kosarat már várta a lovaskocsi, vitte be Drávasztá- rára, a téeszbe, ahol eladják a halat. Egy szákravaló pedig ránk várt, a halpucolás meq kitűnő alkalom a beszélgetéshez. * — Már nem bírom úgy ... Ellőtték a kezemet a németek, meg itt is - a nyakát mutatja — ettől hallok olyan rosszul. Még sosem jártam úgy, mint májusban ... — Mi történt májusban, Vécé bácsi? Felnéz, hótratolja egy kicsit a ka la pót. — Nem bírtam a varsát a ladikba emelni. Hiába, hatvan­három éves vagyok. Nyelek kettőt, nem tudok mit mondani. De egyáltalán nem értem a többieket, miért ne­vetnek. Később, bent a szobá­ban észrevettem a falon ne­hány fényképet ........... képünk a termelőszövetkezet szorgal­mas halászmesterét ábrázolja a zsákmánnyal...” Akkor már értettem mindent. Abban a var­sában három harcsa volt. Az egyik ötvenhét, a másik huszon­hét, a harmadik huszonegy ki­lós. Százöt kilós varsa. Ott tet­te le, ahol a kanális torkol a folyóba. Később meg is néztem a helyet, kíváncsi voltam, hol laknak a hatvankilós halak? — Április, az a jó idő a har­csára. Olyan akkor, mint az az ember, aki álomból ébred. A víz változik, ezt megérzi és el­indul a telelőjéből. Csavarog. Én tudom, hogy hol, merre. . Csapóhoroggal csak odavágok és hopp, biztosan ott a nagy harcsa. Biztosan. A varsát is tudni kell, hová tegye az em­ber. Én azt is tudom. De Vécó bácsi máshoz is é t Igazi halászember. — Sokan azt gondolják, csak ki kell szedni a halat, aztán kész. Persze, hiába van sok hal itt, mert akad ám, bőven, min­denféle fajta, nem mindenki tudja megfogni. Én megfogom őket. De nem ez ám a haló-, szatl Szerszámot is kell tudni csinálni! Megjavítani a szét­rágott, elszakadozott hálót. Az ám a tudomány, a hálókötes! Nem talál az országban még egy embert, aki úgy köti a há­lót, mint én. Mutatja is. Próbálom utána­csinálni. Nem megy, kinevet, öreg keze lomhának tűnik, mozdulatai hallatlanul precí­zek, a csomók úgy szaporod­nak, hogy szemmel alig tudom követni. Á nagy húzóhálót ja­vítja, meg is toldja, mert rö­vid. Csodaszépen dolgozik. Mint egy műszövő. A régi háló vízszítta, sötét fonalaiból kivi­rít a hófehér perlonszál, de cso­mót, kötözést nem látni. — Másutt marokra fogják a lyukat és eikötik. Az az ember nem halász, az csak fuser, tud­Lehet a dologban valami. Nagy volt a víz, maga ho­zott rendbe mindent a tanyán. Igaz, sok segítséget kapott a téesztől. Február óta a dráva- sztárai termelőszövetkezet ha­lásza. Akkor szűnt meg a Ha­lászati Szövetkezet. Mondogat­ja: — Halásztam én már a Sze­moson, Tiszán, Dunán, nekem mindegy, milyen víz, voltam itt a gróf bérlője hosszú ideig, de ilyen jó dolgom még sohc nem volt, mint most. Bármit kérek, az mindjárt itt van. Csak láto­gatóba, vendégségbe ritkán jönnek. Pedig hozok ám jó ha­lat, lehet főzni . . . A tüzelőfa az udvaron maga­sodik. Mellette a halpucoló brigád, élén Zsófi nénivel. Vé­có bácsi feleségével, oki bent lakik a faluban, aki éppen olyan kitűnő halász, mint az öreg, és aki látott mái négy­kilós törpeharcsát is. . A tö-- pére sós-ecetes vizet kell ön­teni, palaszürke lesz és meg­döglik. A csukát Vécó bácsi pucolja, kedvenc hala. A ház előtt szőlőlugas, divat az itt, mindenfelé látni Drávusztórán, jó kis savanyúféle terem rajta. Odabent, az előszoba, savany- kás füstszag, volamikoi itt volt a kemence, a füstölő. Egy da­rabka szalonna lóg itt, háló­darab, meg néhány rongyot kabát. A halász munkaruhája. A szobában rend, fogason a töbl». féle kalap, („ez a harcsafogó, ez a kimenős”), a kihúzliatót asztal, kályha, meg egv prices, az új takaróval, hogy ne legye­ik az éjszakák olyan hűvö­sek. — Mikor volt bent a faluban, Vécó bácsi? — Nem megvek be messze van. Hajnalban nekem itt kell lenni, így többet tudok pihen­ni... Az üst már tűzön van, repül­nek bele a haldarabok. Még kell várni, míg rottyan egyet, okkor jöhet a fűszerszám, só, paprika. Odébb, a kútban — átkozott a hal a harmadik víz­ben — hűsöl egy kosárban a sok üveg bor, sör... * A szobában kerül tányérba a piros halászlé, megtréfálnak egy-két vendéget, szétnyomnak a tányérjukban három-négy szem cseresznyepaprikát. Ok az ivásra, javul a hangulat. És új ember is érkezik. A vejti ha­lász. Vécó bácsi kínálja, ő még nem kéreti magát, nekiül egy tányér halászlének. Magamban summázom: ez aztán a jószom­szédság I — Még ilyent! — csattan fel egyszeresek az öreg Vécó mél­tatlankodva —, hát láttak már ilyent? Halászember, aki elfo­gadja a halat vendégségben. Én is szeretek vendégségbe jár­ni, nem mondom, a jó pörköl­tet, stifoldert el is fogadom. De halat...?! Ebből látszik, hogy nem tudod megfogni, örülsz, hogy egyszer ehetsz ... Egyél csak, nem sajnálom. Most már a derültségre is van okunk. Nagy egyetértésben nevetünk a vejti halásszal együtt. * Estefelé jár. Utolsó pillantás az Odrává kereklevelű növé­nyekkel, hínárral tarkított víz­tükrére, még egy utolsó gondo­lat a nagy halakhoz. Beáján, lom magam "halászinasnák. „If- kovics Félíxtől megtanulhatja” húzta ki magát Vécó bácsi, így hívják különben, de ő azt állítja: Vécó voltam én, Ifko- vics Vécó, világéletemben). ,.es maga meg is tudná tanulni, mert van esze. Jó is lenne, ha megtaníthatnék valakit', mert nincs utánpótlás . . . Ha “n meghalok, nem lesz többet ilyen halász . . .” Aztán indulás. Ittmarad egy kedves nap emlé­ke, egy kihalóban levő ősi mesterség utáni vágyakozás és egy darabka városi idegbaj, amit már csak a másnap pótol­hat ... , Lajos-tanya messze van Drá- vasztárától. Az ember elballag­hat, végig a Bresztik, egy hagy tó partján, keresztülvág egy erdőn, s akkor odaér az Ódrá- vához. Az fogja körbe a tanyát, ahol él egy öreg ember,' a vi­zek, halak ismerője, a halász­mester, Ifkovics Vécó bácsi. Reggelente kijár a vízre, meg­emeli a varsákat, amikben hemzsegnek a koromfekete, bütykös törpeharcsák, tányér­kerek kárászok, ostoba, sokki­lós csukák . .. Karnpis Péter Botanikai ritkaság Ciprusíák a Tettyén Ciprus a Tettyén. Eddig úay ■dták, hagy Magyarorszá­gon csak egyetlen valódi cip­rustő van a, szabadban a Balaton mellett. Kiderült, hogy a Tettyén és a Rigóder­tetőn két-két valódi ciprus él — közülük az egyik már har­minc éves. A botanikai ritka­ságot dr. Vöröss László Zsig- mond, a Pécsi Tanárképző Főiskola tanára fedezte fel. Az utca felől csak egy öreg ház és néhány fa látszik. A kapun már villanycsengő van, de a biztonság kedvéért ott lóg a régi „egyvezetékes" is. A házigazda magányos, öreg néni, büszkén kalauzol a gyö­nyörű dzsungelhez. — Látta volna ezt a kertet harminc évvel ezelőtt, amikor még szegény uram élt és gondozta! Tele van ez ritka­ságokkal, csak én már nem­igen tudom, hogy melyik mi­csoda. A park régi templomok hangulatát kelti, amiket már benőtt az erdő, s az ember a kincskereső izgalmával megy előre. Különös öröm ez a városi embernek, jól esik látni a színek, a formák, a megújulásnak és pusztulás­nak ezt o burjánzó egyvele­gét. Aztán hirtelen örökzöl­den, méltóságtel iesen elő­bukkannak a ciDrusfák. A szél megborzolja őket —olyan mintha a tengerről jönne. Dr. Vöröss László Zsigmond meg- illetődötten nézi. — Tudja, mit jelent ez? — töri meg a csendet a botani­ka szakértője. - Még bátrab­ban lehetne kísérletezni Pé­csett a mediterrán növények megtelepítésével. Minél több olyan fát kéne ültetni, ami il­latos virágú. Ne felejtse el, ez az illat déli! A várost még egyedibbé, még jellegzete­sebbé lehetne tenni. S job­ban kellene vigyáznunk meg­levő értékeinkre, például a gyepre is. A gyep tisztítja a levegőt. Megszűri a port, a legnagyobb porfogó. A fű kö­zül a port sem kiseperni, sem kifúrni nem lehet. Vigyázni kéne rá mindenütt. Ehelyett az emberek beletörlik a lá­bukat, a fiúk a parkbon fo­ciznak, koptatják, rongálják a gyepet. Elköszönünk a nénitől, s ahogy lejjebb ereszkedünk a hegyről, úgy maradnak el a Tettye bokrai, a zöldellő fák. A házak közötti kationban sehol egy üde folt. Por van, fülledt meleg, a kő háztól házig ér. Sok ciprus kellene! Szunyogh Szabolcs csavarog..." „Miként az újszülött úgy gőgicsél..." w „Eri tudom, hogy hol

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents