Dunántúli Napló, 1972. október (29. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-29 / 256. szám

Bárdosi Németh János:

Népének nevében

Jegyzet és vallomás Illyés Gyuláról (Részlet)

mmufs MŰVÉSZETI folíóik«! .... 19J7

keltünk. Emlékszem a Nehéz föld megjelenésére a 20-as évek végén. A galambszürke fedelű kötet a Nyugat ismert Mikes Kelemen-emblémájával jelent meg s első kinyitásra is a költészet tiszta, ózondús levegőjét árasztotta. Szilaj pusztai levegőt hozott, pedig az inaséveket Párizsban töltötte: Sauvage, Cocteau, Tzara szürrealista mesterek „lebegésével” járta Párizs utcáit, tereit, hogy Ozora, Cece világa — a szomorú magyar valóság- szembesítse vele a származás nehéz örökségét s ezzel induljon el a maga útján: a költészet magasságába.

A Nehéz föld — mai szemmel nézve is — nemcsak Illyés Gyula pályáján, de az új magyar költészetben is jelentős verseskötet. Az „új költői sereg”. — ahogy Babits Mihály nevezte ezt a nemzedéket egy lírai antológia bevezetőjében — már kibontotta lobogóját: Szabó Lőrinc, Erdélyi József, Sárközi György, Fodor József, József Attila neves költők voltak, amikor az élenjárókhoz — éppen ezzel a kötettel- felsorakozott Illyés Gyula is.

Ez a költészet egy vesztes világháború romjai közt kereste a reményt és a kiutat. Ahány költő: annyi hang és forma újításával. De az egész kórus „a rosszulkormányozott emberiség“ új hangjait énekelte. Mindnyájan bizonyos forradalmisóggal. Illyés már okkor is vallotta: „Az irodalom örök unokatestvériségben van a szocializmussal”.

S nem véletlen, hogy ez a hang — a maga módján - minden rangos fiatal költő versében benne volt. József

Attila koraérett költészetében már korán, a „város peremén” világa, Szabó Lőrincében a kapitalista rend elleni dühödt lázadás, expresszionista, puritán nyelvezettel. Erdélyi Józsefében az Erdély-széli cselédek sorsa, Illyés Gyuláéban ugyanúgy a dunántúli „puszták népe”, de más költői megközelítésben. Mindketten Petőfi elfelejtett hangját keresték: Erdélyi a dal tiszta nyelvén, Illyés emeltebb műfaji hangzással, a klasszikus dunántúliakhoz. Berzsenyihez, Vörösmartyhoz is viszonyulva: az elégia, oz óda áradó sodrásával. Lebegőbben, mozgalmasabban, ujjaiban a szürrealista iskola finom fogásaival: teltebb és teljesebb művészettel.

*

A Nehéz föld-ben engem főleg a hazai hangzás fogott meg: az otthoni tájak, a kedves dunántúli dombok, völgyek hullámzása, színek, dolgok és gondok közös szava, a származás nehéz öröksége, a paraszti ősök közös keserűsége ütött szíven: egy nagy társ szívével és ébresztő szavával. „Erős gyökerű vidék” s „görnyedt szolgák" szólalnak meg a kötetben, a magára- találás szárnyaló énekeivel.

„Nyomomban szelíd borjú lépked fürgén, igy láthattok engem, jövök a dombok közt,

Kemény homlokomra veres koszorút csapott a nap, mint Arionnak S énekelni küldött —

Dalomtól felhevül a levegő, délibáb villog, ha álmámról szólok.

Jövők toronyiránt, meg-megátlok néha, a szederfa alatt, hol kőkorsóban hűsöl

Az édes ivóvíz, el-eltünődöm, nyugtom sehol sincsen,

Megyek, csak megyek, lábaim váltakozása friss gondolataimat Dalokba ringatja, lágy hullámokba úszik kedvem aranyló rozstáblói felett.

Néha mégis elborul homlokom, koszorúm lehullik csörögve,

A kémény füstjében Dózsa György sercegő bőrének szagára emlékszik orrom,

Mintha én is haraptam volna belőle, gyomrom felkavarog Köpésem vitriol, ha isten segít, megláthatjátok még fekete marását.”

(Énekelj költő)

Bertha Bulcsu:

Interjú Juhász Ferenccel

(Részlet)

A szemében fájdalom 01, az arcán feszültség, visszatartottság. Két hete került haza a szanatóriumból... Állunk a kertben. Az ősz színei mindenen. A lugason érett szőlőfürtök, a ház mellett pázsit, körben rózsatövek, kéklő harangvirág.

I o- Hát ez,.. Ez ugye a kert — mondja Juhász, s a hangján érezni lehet, hogy kevés köze van a lugashoz, gyephez, s a félig elpusztult mandulafákhoz. Kerti szerszámokkal aligha gör- nyedez a bokrok alatt, hiszen ezek a bokrok számára nem így valóságosak, hanem látványként, képként, szóként. Nincsenek privát bokrai, virágai, cselekvései. Ami él körülötte és szerephez jut, mind-mind a költészet áramkörében létezik, része a nagy készülődésnek, szenvedésnek, s részévé válik a műnek. Juhász minden tudatos és öntudatlan energiájával egyetlen célra, feladatra összpontosít, s ez a költészete, más szóval önmaga megvalósítása. Ebbe az erős központi áramkörbe futnak be a kertből, a házból, az országból és a világból az összes szálak, ebbe az áramkörbe kell mindennek és mindenkinek bekapcsolódni Juhász körül, ha létezni akar. Ez az áramkör nagyon erős, mágneses terébe tehetetlenül bezuhannak a tárgyak, virágok, épületek, grcok, hajak, szájak, kiszáradó, sorvadó véredények, és a sejtjeikkel beépülnek a versvárakba, verstornyokba, verserődítményekbe, a monumentális versvárosokba. Ez a zseniális kőmíves álmokból, virágnevekből, csillagnevekböl, ritmusból, színekből, tört fényű szavakból, betű-pozdor- jából akkora várat épített, hogy a földünkön használatos létrák már nem érik el a tetejét. Juhász még egyre épfti a versvárat. Létra nincs, így nem tud lejönni, s nem lehet hozzá felmenni. Fenn áll a falon, s tudja, hogy nem tud lejönni, elvegyülni, szürkén éivézkedni. Talán, ha valaki, valahogyan feljuttatna egy kötélhágcsót... De hol, hogyan, ki...? Úgy tűnik, a versvár falairól út már csak felfelé vezet Tudja ezt... Legalábbis sejti . . . Dacosan, kegyetlenül építi versvárát tovább. Fent hideg van. Az égi galaktikák rendjét lesi...

*

— Szabolcsi Miklós az új Kritika első számában a következőket irta rólad: „A modern emberiséglátomások világ-víziók, hosszú versek, nála szocialista meggyőződéssel, — legjobb verseiben pártos hevülettel telnek meg, igy megteremti a szocialista realista lira sajátosan magyar, korszerű, 1970- e$ változatát, példáját nyújtva o korszerű népiségnek is." A Szabolcsi által használt szocialista jelzőn sokan csodálkoztak. Te személy szerint szocialista költőnek tartod magadat, vagy egy olyan költőnek, aki a szocialista épités mellett áll?

VASÁRNAP

MÉllÉKLET- Nem. £n szocialista költő vagyok! Ezt miért is tagadnám? Mert mások megtagadják tőlem e hitemben jogomat? Mert mások esetleg a gyanútlan vagy jóhiszemű olvasóval elhitétni akarják az ellenkezőjét? Akik nemszocialista költőnek mondanak engem: vagy ostobák, vagy csalni akarnak a szavukkal. Igen! Szocialista költő vagyok. Ezt minden művem bizonyítja. Egész eddigi munkásságom és életem. És nemcsak az, hogy hiszek a szocializmusban. De hiszem azt is: a szocializmust segítem megvalósulni költészetemmel. Költészetem tartalmaival, költészetem világnézetével, költészetem élet-hitével. Költészetem szubjektivitásával. Én nem hiszek a tár- gyiassógban. nem hiszek a mítoszta- lanságbán, a múlt-nélküliségben, az érzelmi objektivitásban, az el-nem-kö- telezettségben. Ez lenne az én nemszocializmusom? Hiszen valahogy valahová mindenki elkötelezett! És leginkább azok, akik tagadják az elkötelezettség jogát és lehetőségét. A kötelességét! Ök: a gyávák, a megbúvók és megalkuvók! Vagy éppen az a gyanakvók velem-baja, hogy hiszem azt: a szocialista költőnek a legtöbbet, a legjobban, a legőszintébben kell csinálni! Ez a szocializmus megvalósulásának akarata! A szegények közül jöttem és a szegényekért meghalni is tudok, ha ke!! majd. Ez: így van! Hitemben és szívemben! Nem akarlak

szép szavakkal ámítani! Az én szocializmusom: eszmélkedésemben és esz- mélkedésem költői gyakorlatában a legtöbbet adni és a legtöbbet akarni azoknak és azoktól: akikből jöttem! A szocialista költészet sem tárgyában, sem gyakorlatában, sem nyelvében, sem hitében, sem erejében nem lehet gyöngébb, kisebb és kevesebb, mint a polgári költészet. Én hiszek oz élet (minden kuszasága és diszharmóniaszövevénye, halól-szövethalmaza ellenére) örömében, a történelem szépségében, a nép erejében, a nép és népem erkölcse tisztaságában, a munka gyönyörében, a munka kötelességében és egyetlen bizonyosságában! Az én szocializmusom: többet tenni, többet akarni, többet követelni! Nekik, tőlük, értük. A legtöbbet adni nekik a képzeletből és a valóságból. A szellemből és az anyagból. Az anyag termékeiből (amit ők teremtettek), a természetből, játékból, örömből,' hitből. Nem-szocializmus lenne ez? Bűn? Árulás? Éppen az ellenkezője az! A kevéssel való megelégedés. Igy, a nem-hit abban, hogy a nép érteni és szeretni tudja a legbonyolultabb szervezettségű és nyelvű költészetet! Az én szocializmusom: mindenben a teljesség akarata. És a hit abban, hogy

ez kefl és lehetséges. Hogy a népben és népemben van erő: a teljességre. Hogy: tudom: nem elégszik meg az olcsóságokkal, a kocátokkal, az áljósággal, a hamis áruval és hamis tudattal! Az én szocializmusom, mint Ady Endréé, Majakovszkijé, József Attiláé! Az ő hitük az én hitem is. A baj éppen az volt, hogy a népet nézték le azok (költő-ifjúkoromban), akik az ennél kevesebbet akarták, s hitetni el akartatták hazám-népével, hogy a vakság, a kevéssel-is-megelégedés, a nem mindenre odafigyelés: a szocializmus. Akik ezt hirdették és mondták: nem szerették a népet, nem becsülték a népet, nem hittek a népben, féltek a néptől, annak fölemelkedésétől, a szellemben és anyagban, ég- reemelt szívétől és fejétől. Azok nem ismerték, és féltek ismerni a népet. Gyanakodtak. Vádaskodtak: hivatkozva arra a népre, amely oly mohón áhítozott a jóra, az emberi jobbra. Az én szocializmusom: hogy hiszem: többé lennünk: kötelességünk. Tudatban, eszmélkedésben, erkölcsben, tudásban, munkában, szerelemben, politikában, halálban. Család-életfám és halál-családfám minden ága, gyökere, levele: szegények és munkások élő, vagy már a földbe-rothadt virágzó sokasága. Miért ne hinném, miért ne akarnám őket? Ók küld.tek a fényre és értük is szólok. De az én szocializmusom: hit bennük és hit abban, hogy tudnak és mernek mindennel szembenézni. Minden anyaggal, formával, állapottal, bonyolultsággal, szerkezettel, tudattal, magánnyal, lét-titokkal, szellemi, erkölcsi, gyakorlati virágzással, vagy enyészettel. És ezért költészetem kötelessége, hogy bátran (akár bonyolultan) mindennel és a mindenséggel szembesítsem őket. Az én szocializmusom: hitem, hogy szívük nagyobb és bonyolultabb, mint a világegyetem. Hogy szívükben virágzik a világegyetem. Félelmeivel, robbanásával és halálával is. Ezt tudniok és élniök: hitem szerint, kötelességük. Miért várnék el tőlük (és magamtól) kevesebbet? Ez az én szocializmusom! És tudása esendőségüknek, gyengeségüknek, lustaságuknak, szégyenüknek, oly- kori irgalmatlanságuknak, butaságuknak is. Hogy önhittek is lehetnek, mo- hóak és becsaphatok. Tisztán láttatni és látni a lét-ismeretben, élet-gyakorlatban, politikában, szerelemben. Tisztán és okosan cselekedni. Az alapokra állni, az alapokról nézni, az alapokról építeni föl a lét erkölcsét és az élet épületét. Egyszerűnek lenni az összegezésben, bonyolultnak a vizsgálatban. Minden bonyolultságával láttatni az Egyetemes létet. Ez az én szocializmusom.

Juhász Ferenc:

A vedlő

aranycsipkelcmg-oszlop

Aranyat-vedlő jegenyén ugrál a rigó feketén. Aranypikkely-lángokat: rugdos rothadt tollakat.

Mint nagy fekete A-betü ugrál a kő-tekintetű feketerigó a jegenyén.

Csipkés a hulló láng-remény.

Hull pörögve lefele a jegenyefa levele, a tar/ ágak közt égve hull.

Nézem mosolytalanuL

Aranycsipkeláng-oszlopon, aranytolicsipke-körudon ugrál a rigó. Mi jogon?

Meghalsz? Meghalok. Jól tudom.

Simon István:

Élő parázs

Illyés Gyulának, születésnapjára

Bármilyen kicsi lánghoz szólnak is annyian, mindig a ditirámbus zeng pindaroszian.

Pedig a lobogó láng részleges egy tűzön; magját, bár nem bomol, ráng, én jobban becsülöm,

mi anyám vaslapátjáa már mindétig hideg földes-szobánkban kályhám felé lilán libeg,

s vén tenyerekből mintegy intésre ugrik át szítani (elpöccintett kupakú hányt pipát;

tömjénhez ami kellett, most hozzá lengjen e versből (mint rég istennek róla) hálám jele.

Féljen a szív, a tiszta, hogy rakásra dül-e az évek piramisba hányt-vert máglyatüzef

Van láng alatti ősmag; kék parázsú daeoml S lassan fog az idő vagy sors ilyen kupacon.

Mindegy majd honnan jSn szfl, a rája hullt hamut bolygassa csak meg, főikéi s sziszegve újra gyújt.

tfj. Kapoli Antal rajz«

Á Jelenkor novemberi száma

A moi magyar költészet két jelentős alakjához kapcsolódik a folyóirat új számának legnagyobb része. A szóm élén Juhász Ferenc öt költeménye áll, ehhez kapcsolódik Bertha Bulcsu in* terjúja Juhász Ferenccel és Pomogáts Béla tanulmánya a költő „A halottak királya” című legutóbbi kötetéről.

A novemberi Jelenkor másik összeállítása a 70 éves Illyés Gyulát köszönti. Ebben Simon István Illyésnek ajánlott költeményét, Bárdosi Németh János emlékezését, Tüskés Tibor vers- elemzését, Futaky Hajnának a Testvérek című dráma pécsi bemutatójáról szóló beszámolóját és Gál Istvánnak a költő bonyhádi diákéveit felelevenítő írását olvashatjuk.

A szám további részében Takács lm• re és Takáts Gyula költeményeit, továbbá Weöres Sándor műfordításait találhatjuk. Folytatja a folyóirat emellett Várkonyi Nándor Pergő évek című önéletrajzi írásának közlését, s figyelmet érdemel Mándoki László jegyzete a két Kapoli faragóművészetéről (ehhez az íráshoz kapcsolódik a szám képanyaga), valamint Bato Imre tanulmánya Weöres Sándor Psyché- kötetéről. Végül Rajnai Lászlónak az Új Janus Pannonius-kötetröl szóló kritikája zárja a számot.

*

összeállításunkban szemelvényeket és részleteket mutatunk be a széna Illyés Gyulához és Juhász Ferenche« kapcsolódó anyagából.

A

>

Illyés Gyula hetvenéves. Most, hogy születési ünnepére készül az ország (vagy, ahogy ő jobban szereti, a „hon”), én is köszöntőm Illyés Gyulát. De a prózai szó szétfolyóbb, versben s hálát, a „szívbélit" többször elmondtam mór a Nehéz föld, Kézfogás és egy őszi balatoni út emlékeként Levél Tihanybái című verseimben. A köszöntő szavakat is innen kölcsönözve, egyik versemből:

„Egy kézszoritást, szeretetet néked, ki tiszta sikra értél, lásd, kiket a vak Bakony elfed, hűek a rejtett, csöndes érnél, példát, utat sorsodban látva, eget hordanak a homályba.” Néhány emléket, vallomást szeretnék itt összefűzni, ahogy a közel négyévtizedes barátság erre módot adott. S ezzel az emlékezéssel megidézni, ami örökre eltűnt: az ifjúságot, a múltat.

*

Illyés Gyula nekem most is azokat az izgalmas időket idézi, amikor útra-