Dunántúli Napló, 1972. október (29. évfolyam, 232-257. szám)
1972-10-15 / 244. szám
7 ' / Lernte Géza Fiatalon, 43 éves korában, 1967. október 13-án halt meg Lemle Géza. Bonyhádon született tisztviselő családból. A korán félárván maradt gyermeknek a középparaszt nagyszülők, az egyszerű falusi emberek sorsa nyújtott egy életre száló tanulságot. Bátaszéki. elemi és polgári iskolai tanulmányainak befejezése után a bajai Tanítóképzőben szerzett 1943-ban tanítói oklevelet. A szülőföldről hozott emlékek, a háborús évek viszontagságai már a tanítóképzőben a haladás mellé állították. A lelkes ifjú diákot saját élményei, a népi írók adta méiy emberi hitvallás, gondolatainak irodalmi megfogalmazására ihlették. Verseiben, tanulmányaiban a háború befejezésének szükségességét, a társadalmi egyenlőséget, az ébredő szocialista eszméket hirdette. Marázó, majd az alig 100 lelkes Gorica tanítójaként, az elsők között vett részt a megye politikai, társadalmi tevékenységében. Sürgette a földreform, a szocializmus eszméinek mielőbbi valóraváltását és a marxizmus—leninizmus eszméit megismerve érett tudatos kommunistává. Királyegyháza és Szentlőrinc igazgatói funkciójában nevét tanítványainak százain túl megismerte az egész megye. Fiatalon megyei kulturális vezetővé emelkedett. Baranya megye közoktatásának irányításában, a pártoktatás és a pártpropaganda vezetésében, különösen a népművelés területén országos szinten is elévülhetetlen érdemeket szerzett Lemle Géza a szó legtisztább értelmében népművelő volt. Szervezőkészsége, magas elméleti tudása párosult emberi humanizmusával, népéért érzett felelősség- tudatával. Hittel vallotta, hogy a nép gazdagodásának, boldogulásának útja nem járható az egész társadalom kulturális felemelkedése nélkül. E gondolatnak nemcsak hirdetője, hanem egész lényével úttörője, aktív alakító személyisége volt. Kiváló volt a népművelés irányításában, szervezésében, élenjáró az új, korszerű módszerek kidolgozásában, a gyakorlati tapasztalatok elméleti összegezésében. Nevéhez fűződik a népművelési körzeti hálózat, a népművelési tervezés rendszerének, a népművelési szakigazgatás korszerűsítésének kidolgozása. Kezdeményezője és gyakorlati megvalósítója a Baranyai Vasárnapok rendezvény- sorozatának, a kisközséges települések hatékonyabb, magasabb- szintű kulturális ellátásának. Közvetlen alkotó munkája mellett szeretettel foglalkozott a fiatal népművelőkkel. Segített és bátorított. Nagyszerű szónoki képessége személyes emberi varázsában, ember- ismeretében, magas szakmai tudásában rejlett Sok-sok színnel, kifogyhatatlan derűvel tartott előadásai országosan, de a legkisebb baranyai falvakban is, a meggyőzés erejével hatottak. Sokrétű közéleti és művelődés- ügyi tevékenysége mellett sokszor erején felül is munkálkodott megyénk kulturális propagandistájaként Szakiró és publicista volt Szerkesztette a Baranyai Művelődést, Írásait közölte a Jelenkor, Dunántúli Napló, Népszabadság, Népművelés és felsorolni is nehéz lenne sok-sok munkáját, mely „Március" című önálló szociográfiai kötetében a társadalmi haladás, a szocializmus fejlődése, a magasabbrendű, egyetemes szocialista kultúra mellett tesz hitet Munkája elismeréseként a Közoktatás Kiváló Dolgozója, Szocialista Kultúráért, Kiváló Népművelő és a Szocialista Munkáért Érdemérem kitüntetésben részesült, melyről soha nem beszélt, mert szerény volt, a kultúra munkása, néptanító. Neve kitörölhetetlenül bevésődött a magyar és baranyai művelődésügy történetébe,*' s embersége, szellemi hagyatéka tanulságul és példaképül szolgál. Dr. Fülöp István VASÁRNAP ME ti ÉK LET IjjJJ C vek óta nem láttam Matyikét. ^ — Ugye nem ismer már meg, tanító úr.. „ ha szabad még így tisztelnem — toppant be váratlanul. — Dehogynem — öleltem meg az apró emberkét, s az asztalomon heverő öngyújtóra néztem. Tőle kaptam egy emlékezetes 1945-ös utazáson. — Emlékszik még? — Hogyne, Matyika. így szólítottam, hiszen annak idején maga kért erre. — Ne mondja: Kecskés úr... szólítson csak Matyikónak. így szólít mindenki. Tetszik tudni, nem vesznek engem komolyan az emberek ... Ahogy elnéztem Matyikét, szinte art vártam, hogy a fotel támlájára hajtja fejét és horkolni fog, mint akkor, a zöldremázolt katonaládán, a zsúfolt marhavagonban. Kicsit röstellkedett, de kibökte miért jött — Nem élet ez így — panaszkodott. — Le kellene telepedni. Nem tudtam közömbös arckifejezésbe erőltetni érdeklődésemet — Csodálkozik? .,. Más most a világ ... Más. Lehet, hogy Matyika sajnálja is a változást Mintha tegnap történt volna, úgy emlékszem akkori beszélgetésünkre. — Ez nekem való világ, kérem ... Kereskedek . .. Mikor, mivel ... Dohánnyal, pálinkával, cigarettapapírral, gyufával, zsírral, liszttel, szappannal — — fújta el a közszükségleti cikkek sorát — Csinálok kaszapengéből do- hónyvágót, benzines hordóból pálinkafőzőt, hulladék bádogból elektromos-benzines öngyújtót a falna, töltényhüvelyből rendes öngyújtót, bőrt cserzek a parasztoknak, meg ami jön. Aztán megfordította a kérdést — Hát a tanító úr... szintén feketézget? — Muszáj... Egy kts sóért megyek Pestre — rö ste liked te m a hirtelen felfedezett kartársi viszony miatt. — Mit visz? — Kis zsírt, vagy két kilóra valót... egy zacskó lisztet... egy kiló vajat Matyika hümmögött — Nem rossz. Tizenöt kiló só testvérek között is ... de tizenkettő biztoson. De ügyeljen! Olcsóbbon ne adja, mert azok ... elnézést, de buknak oz ilyen ... ilyenekre, mint a tanító úr. Matyika tárgyilagossága meghökkentett Valóban, ezen még nem is gondolkodtam. Milyen jó lenne, ha Matyika segédkezne! Mintha eltalálta volna, nyomban felajánlkozott — Tudja, én mindig ráérek, elkísérem ... — Köszönöm. — Semmi köszönet Ad majd egy éjszakai szállást ha maguk felé vetődöm. — Hogyne adnék, bármikor — ígértem. Úgyis rosszul éreztem mór magam, mert szívességét mással úgysem viszonozhattam.. Kelenfőldön nyélbe ütötte boltomat és visszakísért az állomásra. Hátizsákomban nyolc kiló só meg egy pár cipőtalp tanúskodott Matyika kereskedelmi képességeiről. Amikor búcsúztam, Matyika keze eltűnt agyonfoltozott kabátjának feneketlen zsebében és egy magakészítette öngyújtóval bukkant elő. Avval, amely most az emlékeket idézi. — Fogadja el tanító úr, emlékbe _ Majd találkozunk — integetett vissza a kijárattól —, mert én felkeresem... biztosan felkeresem. Ez volt első találkozásom Matyikével. Sokszor meglátogatott 45-ben még havonta beköszöntött hozzám, és segítségemmel kereskedett 46-ban már ritkábban fordult meg nálunk, aztán elmaradt. Ma sem bánt a lelkiismeret a Matyikével szövődött üzleti kapcsolataim miatt, mert a faluban szinte várták, megszerették. Később romlott Matyika helyzete, de barátságunk szilárdnak bizonyult Volt eset, amikor tele volt panasszal, s „ha meg nem sérteném” cigarettát kért A 45—46-os fénykort soha nem érte el. S most itt ül velem szemben, vagy hat esztendő után. Nem látszott megtörtnek, inkább a jövő gondjai emésztették, bár g is a múltra gondolt — Belefáradtam ... — Segíthetek? A felajánlott segítség felbátorította. — Tudja tanító úr, itt a városban kellene valami könnyebb munka ... Olyan, amelyik mellett azért lehet még egy kicsit ezt... azt... — forgatta kezefejét, tenyere hol a plafonra nézett, hol a pgdló felé. — Hiszen tetszik engem ismerni. Bólintottam, pedig nem tudtam, milyen lehet az a könnyebb munka, amelyik mellett lehet még egy kicsit ezt.,, azt... Matyikét jól megismertem. Azon a hosszú úton volt rá idő, hogy elmesélje hányódtatását. — Tizenegy éves koromban megszöktem a pusztáról. Én voltam a kilencedik gyermek, az utolsó: talán azért lettem ilyen „vakarcs” - mondta keserű öngúnnyal. Pendelyes koromban én voltam a kedvenc, de ahogy felcseperedtem, egyre sűrűbben hajtogatták: „Mi lesz belőled, Matyika?" A kapanyélre gyenge voltam, örökké predig nem bojtárkodhattam. Hót ezért szöktem meg. Tanult mestersége nem volt, de valóságos ezermesterré vált. Leírom, ha túlzásnak látszik is. Tudott köszörülni, egy vén vándorköszörűs mellett tanulta meg; hasonló módon sajátította el azt a cégtábla nélküli mesterséget is, melynek képviselői „drótoZni-fótozni” kiáltással propagálták tudományukat. Vándorcigányoknál teknővájóvá nőtte ki magát. Fél évig inaskodott egy falusi „műszerésznél”, itt leste el az óra-, kerékpár- és varrógépjavitást. Egy ideig a pézsmapocok vadászatot művelte. Dolgozott vándor aranyozó- nál és képkeretezőnél. Talán nem kompromittálom vele, ha a teljesség kedvéért azt is feljegyzem, hogy nelaltsága. Nem panaszkodott, elégedettnek látszott, de.,. Mi lehet az a: de —, amelytől mégis gondterheltnek tűnik. — Na és ezt... azt... lehet csinálni? — forgattam tenyereimet, próbáltam a dolog elevenére tapintani. — Arra még nincs idő. Épp>en ez a baj... — Hogy nincs idő? — néztem fürkészve az újdonsült hivatalsegédre. — Dehogy — legyintett. — Az a baj, hogy hárman vagyunk. Egy-egy emeletet takarít mindegyikünk. Én a másodikat... tetszik tudni új ember vagyok, és ez így van rendjén. Hat tantermem van. Háromnak rossz volt a zárja. Megcsináltam . .. Két kályhám füstölt — azt is rendbeszedtem. Hát bűn ez? — Miért volna az? — Na látja ... A hatodikosok hoztak öt képet, meg kereteket. A keretek nem passzoltak a képekhez. „Csinálja meg, Matyi bácsi!" — könyörögtek. Olyan szép szemekkel néztek rám ... hiszen maga tudja, hogy néznek a gyerekek, ha kémek valamit. Hát van szíve annak, aki azt mondja: nem?... Lemle Géza: Minn hezebb időben hosszú rúdon két vödröt cip>elt, „aranybányászással” foglalkozott Járatos volt ezeken kívül a vándorkereskedelem majd minden ágában a nyúíbórtől a tűzkőig, s maga készítette cikkekkel is növelte az árualapot, pl. igen jó gumiragasztót készített. Körülbelül ezek tartozhattak az „ért... azt” fogalmába. Tanácstalanságomat látva most sem maradt adós a magyarázattal. Kihúzta kabátja zsebéből a helyi lap vasárnapi számát, felloporta az apróhirdetéseknél, rábökött oz egyikre, s átnyújtotta. Hivatalsegédet keresett az egyik iskola. — Hót ez nem valami sokat hoz a konyhára — hűtöttem le Matyika lelkesedését — Az ezrest sem éri eL Könnyűnek, könnyű ... — Jó lenne ez nekem ... aztán mellette még — forgatta kezefejét mint előbb. — Nem bánom, de aztán maga se bánja megl — Nem ... nem ... — fogadkor ott. — Ha tetszene szólni az igazgatónak pár szót... Némi aggodalommal emeltem fel a telefonkogylót Azt tudtam, hogy az igazgató, aki egyébként jó barátom — hálás lesz, ha embert kap a vé- konyp>énzű állásra. Abban is biztos voltam, hogy Motyika munkájával nem lesz hiba. De mi lesz, ha gondol egyet és fa képnél hagyja .az iskolát? Nem mindennapi állhatatlansógát akkor így magyarázta meg: — Tudja, tanító úr, nyughatatlan természetem lett... mindig csak hányt-vetett az élet... Majd később: — Disznóságnak tartottam az adószedést Tőlem odót?.,. Hót nem disznóság? Máskor meg ezzel zárult mozgot- mas életének egy-egy szakasza: — Nem telt lakbérre, meg kellett tépnem ... A felháborodás csak úgy zuhogott belőle: — Próbáltam elszegődni itt-ott... nem vettek fel. Ha sikerült az istállóban háltam, s három ember munkáját végeztem ... Nem vagyok én atléta. Azóta sok víz elfolyt A körülmények, melyek annak idején hányták- vetették, eltűntek. De vajon megszelídült-e Matyika nyughatatlan természete? Az „ezt.., azt” miatt aggódtam. Mégis eleget tettem kérésének. Mi tagadás, megszerettem. Biztos már okkor, amikor több mint egy évtizede a pálinkával kínált a fagyos vagonban. Kecskés Mátyás két nap múlva hivatalsegéd lett E gy hét után megjelent gondterhelt ábrázattai. „Biztoson megunta a dicsőséget" — gondoltam. De nem az volt a hiba, tanácsért jött — Amúgy nem volna baj — újságolta — az igazgató szeret, a tanárok becsülnek, hanem a kollégák... pedig tessék elhinni, én csak jót akarok ... Kíváncsion hallgattam. Részletesen felsorolta, mikor kel fel, mikor takarít, mikor fűt be, mennyi az egyéb elfogR ámnézett, s hogy látta egyetértésemet, folytatta: — Aztán az ablakok ... Hordom fel a szenet a pincéből a második emeletre ... De az isten sem győzi I Akik az ablak mellett ülnek: vacognak... Hát elnézheti az ember? Mondja, tanító úr... mit csináljak?! — Amit a jóérzése diktál, Matyika. — Jó, jó. De azt mondják nem az én dolgom. Meg, hogy bolond vagyok, stréber... majd ótölük is elvárják. Akinek nem tetszik, hívjon lakatost meg asztalost... Tudom, mi fáj nekik! Hogy az én emeletem rendesebb. Hát bűn ez?! Mondja, mit csináljak?« Régen nem akartam rendes ember lenni, most meg nem hagynak a rendes emberek.., Két kezét fáradton térde«« ejtette. Alig tudtam megvigasztalni. Dolgozzék szorgalmasan, s vágjon vissza: nem az a stréber, oki dolgozik, hanem az tohonya, aki lopja a napot Valamelyest megnyugodott. — Megpróbálom ... aztán majd meglátom ... ó hét múlva toppant be újra. — Igazodik, tanító úr... igazodik... — Na látja! — Összedolgozom oz első emelettel... Tetszik tudni ott nő a hivatal- segéd. — Na-na ... — Ne tessék mindjárt rosszra gondolni — mosolyodott el zavaróiban. — Nem úgy... Csináltam neki pár virágtartót kijavítottam a villanykapcsolóit ... meghat ezt-azt... ö meg segít takarítani. Reggel begyújt, így nem kell olyan korán kelnem ... Szóval megvagyunk... A földszinti Károly bácsi meg morog tovább.;. Nem csoda. Kocsmáros volt és büdös neki a meló. — Hát a nyughatatlanság? — Nincs értelme kérem ... Egyszer megpróbáltam bicikliragasztóval. Az állomáson hat kis üveggel adtam el á 3 forintért... Tudja, én 18 forintért nem szégyenkezem. Másképp nézik már az embert Ügy néztek rám, mintha. én akarnám vinni a munka temetésén a zászlót... Nem vagyok én kérem munkakerülő, mint az a szakállas szentképárus ... tetszett már látni az állomáson ... vagy nyomorék, mint a cukros néni meg a luftballonos. Aztán másról kezdett beszélni. r — Szombaton szólnak a gyerekek: „Matyi bácsi, ha vége lesz a tanításnak, jöjjön a hatodikba." Mondom nekik: — „Miért, mi a baj.” „Nincs baj, csak jöjjön!” Az utolsó csengetés után megyek az emeletre. Egy kislány az ajtóban leselkedett, s ahogy észrevett, becsapta az ajtót Belépek, hát csak elkezdik kiabálni a gyerekek: „Éljen! Éljen! Éljen a Matyi bácsi!” Én meg csak nézek körül, miért ez a lárma. Aztán pisszegni kezdtek és amikor elült ,a zaj, elém penderedett egy kislány meg egy kisfiú. A leány kezében egy csokor virág volt, a fiúéban selyempapírba göngyölt valami... Rákezdi a kislány, hogy a VI. osztály nevében névnapomra minden jót kívánnak ... jó erőben, egészségben munkálkodjak tovább az iskoláért, a mi emeletünkért Aztán megint éljeneztek. Én meg csak hebegtem ... „Köszönöm ... köszönöm ... de nem most februárban van a névnapom, hanem később.” „Nem baj — kurjantotta az egyik gyerek — megünnepeljük akkor is!” Hát ezek a gyerekek! 80 forintba került a pálinka... és a virág is méregdrága ilyenkor. El is érzékenyült, restellkedve pillogott. — Tudja, tanító úr... nekem még sohasem adtak ajándékot. — Jól esik hajnalonkint a szíverősítő ... — Nem ihatok... a gyomrom miatt.. . a vándorélet tönkretette. Feltettem az üveget a szekrény tetejére. Csak nézegetem. Ahogy tekintetét felemelte egészen más volt az arca. Nem sokat változott, de mégis más. Mór magamra gyanakodtam, talán csak én aggatok rá új vonósokat, mint karácsonyfára a díszeket. De nem... Megmaradt hullámos, búbosbankaformájú frizurája, de mintha nem ágaskodott volna úgy szembe a világgal. A homlokán végighúzódó három barázda távolabb esett egymástól, a fanyarságba dermedtek megenyhültek, mélyen ülő szemei nagyobb kapun, elégedettebben néztek a világba. A ráncok nem tűntek el arcáról, csak most nem áradt keserűség a kusza vonásokból. Vége-hossza nem volt az új, számára eddig ismeretlen élményeknek. — Az értekezleten azt mondta az igazgató kartárs: „Dicséretet érdemel Kecskés kartárs, az iskola rendben- tartása érdekében kifejtett eredményes munkájáért” ... Még a jegyzőkönyvbe is beírták szóról-szóra. így: Kecskés kartárs ... Komolyan vesznek kérem ... A földszinti Károly bácsit is megemlítették, de csak olyanformán, hogy vegyen példát az emeletiekről... Majd megpukkadt az öreg ... elképzelheti ... De hát érdeklik is magát az ilyen semmiségek ... — Csak mondja nyugodtan, Motyika .,, akarom mondani Kecskés kartárs — tettem hozzá — hogyne érdekelne. — Tudóm én, hogy von ez — fejtette ki. — Mindenki jobban szereti a rosszat hallani. A tanító úr nem... a rossztól fél, mert maga ajánlott... De a jó kft érdekel? Pedig valakinek azt is el kell mondani... Sn kinek mondhatom el? Csak ide jöhetek... a tanító úthoz... — Tanító kartárshoz, a Kecskés kortárs ... — figyelmeztetem derűsen. Filozofáló kedvében találtam, mert így hárította el okvetetlenkedésemet — Nincs igaza ... Én belekerültem ebbe az új világba, ahol az igazgató — kartárs; a tanárok — kartársak... De maga nekem, csak megmarad a régi tanító úrnak... és én is megmaradok a maga számára Matyikó- nok ... Olyan nehezemre esnék felügyelő kartársnak szólítani... — Igaza von, Matyika — bólintottam. — MII szólna hozzá, Ha megnősülnék? — kérdezte minden átmenet nélkül. — Kétszázat fizetek lakásért.., Egyedül vagyok... Kartársaim vannak már... de az nem olyan ,,. ide se járhatok mindig ,., — Azért meg ne nősüljön, hogy engem elkerüljön.,. De ha talál valami jóravaló asszonyt... Csak vigyázzon! — Na, ugy-e? — nyugtatta meg magát, s engem is: — Nem kell engem félteni... — Jobb félni... kétélű dolog ■ házasság ,.. De ezt elengedte a füle mellett, mint oki régen túl van az ilyenen, és biztos a maga dolgában. Mondhattam volna én már akármit, Matyika inkább döntése helyességét ellenőriztette velem, mintsem tanácsot kért. — Ha úgy fordulna, tanú is kellene — mormogta maga elé, de szeme sarkából engem figyelt. Habozás nélkül felajánlottam volna szolgálatomat, de kéretlenül mégsem tehettem. — Nem sok ismerőse von, de bármelyik szívesen elvállalná ... így kerültem újmódi koma ságba Matyikával. Az „első emeleti kartársnőt" vette el, akivel már régebben jól megértették egymást A z még az esküvő előtt történt 'A hogy Matyika iskolájának igazgatója a pedagógusnapi jutalmazások idején felhívott. Ismerte Matyikával kialakult kapcsolataimat és szükségesnek tartotta tájékoztatásomat — Tudod, a Kecskés megérdemelné, hogy jutalmazzuk ... Nagyszerű ember, hálás vagyok, hogy ajánlottad. De még egy éve sincs itt... rossz vért szülhetne jute&nazása ... Még azt mondhatnák — tudod, ilyenkor mindent összevissza beszélnek az emberek —, hogy a te kezed van a dologban ... csupán miattad ... hiszen érted. Inkáb majd jövőre ... akkor nem lesz semmi akadálya... — Igen ... értem —* dörmögtem a kagylóba. Pedig nem értettem. á
