Dunántúli Napló, 1972. szeptember (29. évfolyam, 206-231. szám)
1972-09-03 / 208. szám
Várkonyi Nándor: Pákolitz István Pergő évek Az első világháború előtt, vagyis a Monarchiában minden vármegye fönntartott egy múzeumot. A Nyitravárme- gyei Múzeum a gimnáziumban kapott helyet, s a bejárattól jobbra és balra egy-egy tanterem nagyságú helyiségből és a hozzájuk tartozó, elzárt folyosókból állt. A jobboldali rész a rendezett anyag kiállítására szolgált, a baloldali terem volt a műhely, a folyosó a rendezetlen anyag raktára. A gimnázium a piarista rendé volt de elegendő szerzetes híján civil tanárokat is foglalkoztatott. A rajzot és az alsóbb osztályokban a mértant ugyancsak civil tanár tanította: Höll- rigl József. Nem született pedagógusnak, az álláskényszer terelte erre a pályára; rendet, fegyelmet tartani nem bírt, annál kevésbé, mert művész-temperamentum lakozott benne, továbbá kifinomult ízlés és széleskörű, magas szintű műveltség; röviden: kul- túrember volt a javából, s végül, de nem utoljára, a vármegyei múzeum őre. Mint ilyen all round muzeológus, hasonlóan akkori kartársaihoz 63 vármegyében. Ennyi volt a vidéki múzeumok száma. Az övéről elmondhatta: klein, aber mein. Tetemes részét maga szerezte, s volt ott minden, főként régészeti és néprajzi anyag, azonkívül kultúrhistó- riai és iparművészeti gyűjtemény, némi ásványtár, kövületek és sok egyéb, mert Höllrigl „nem kér enni" jeligével gyűjtött minden gyűjthetőt. Hát ez a csodavilág vonzott engem. Hetedikes koromban, 1912 szeptemberében, egykét mondvacsinált lelet ürügyén besettenkedtem, s miután az őr semminé- mű segéderővel nem rendelkezett, az első órától önkéntes laboránsként fun- góltam két esztendeig, zavartalan élvezettel, amit a mesterség okozott, és mennyei örömök közt, amikben a tanár úr személye részesített. Olyan emléktömeg éled föl most bennem, amitől — kivételesen — sohasem akartam szabadulni. Ami idefér, kevésnél kevesebb. Legelőször természetesen a múzeumi gyakorlat, a műhelymunka titkai és örömei tárultak föl előttem, s ha szűkös keretekben és gyarló eszközökkel is, de elvégre a mindenkori muzeális anyag volt az, amivel megismerkedtem. Ám ennél jóval többet nyújtott maga a Mester, mert ami hiányzik a múzeumból, megvolt a fejében. Mindenek előtt a saját területének, a vármegyének idevágó ismerethalmaza, a kőkortól a század elejéig, éspedig beleillesztve a muzeológia világtudományainak: régészetnek, néprajznak, köz- és műtörténetnek távlataiba, s gondolható, hogy nem fukarkodott közlésükkel. Kezdődött tehát a tanítás Nyitra város és környéke feldolgozásával; ásatásokra természetesen nem telt a rezsiből, ösz- szes szerszáma ósóbot és vakarókés volt, de jól tudta, hol vetett fel cseréptöredékeket az ekevas vagy a csákány, elvitt minden lelőhelyre, belebeletúrt a földbe és elégtétellel piszkálta napfényre a szilánkokat; ha mintás, bütykös darabra lelt, hazavittük. A múzeumban aztán megmutoqatta, elmagyarázta az egészben előkerült vagy restaurált edényeket, kőbaltókat, réz- és bronztárgyakat, csontmaradványokat. Ha nagyobb földmunkába fogtak valahol, vagy kőfejtőt s effélét nyitottak, tüstént megjelentünk, keresve és nem eqyszer találva régi sírokat, betemetődött lakóqödröket, s akkor megindult az izgalmas vadászat csontokra, mellékletekre. Majd fölvitt a Zobor és a távolabbi Zsibrika teteiére, hogy lássom a történetelőtti földvárak maradványait, melyek talán máig sincsenek föltárva. Ehhez járult a történeti idők ismertetése, amihez miniatűr, de elégséges és gyakorta becses szemléltető anyaggal szolgáltak a várkerület műemlékei és a templomok műkincsei a román kortól a barokkig és a klasszi- cizáló stílusig. Szemléltetőül, mondom, mert az igazi tananyagot, a nagy stíluskorszakok; Görögország, Egyiptom, Mezopotámia, India művészetének történetét a tanár úr fejből adta elő, legalábbis egyetemi szinten, bár nem éppen rendszerezve, a hosszú séták alatt melyek gyakran a szomszéd fal- vakiq vittek, s a kocsmák kerti asztala mellett, aludtteiet, vajat, retket uzsonnázva feleződtek be. Mindeközben sűrűn jártuk a környék távolabbi falvait néprajzi gyűjtés és tapasztalatszerzés céljából, fényképeztük a népviseletet, háztípusokat, a földművelő munka mozzanatait. A nyári szünidőben naavobb utakat tettünk, föl Privigyéiq a Nyitra folyó mentén, a morva határ felé Holicsig, Mia- váig, a híres habán kerámia, az ónmázas fajansz lelőhelyéig. Megtanultam fényképezni, s főként eredetiben, vitrinen kívül látni a falvakat, a népek: a zoboralji palócok a nyugati szlovákok és prónai német telepesek életét. Esztendő múltán hosszú kötélre eresztett, önálló gyűjtő utakra küldött, ami jó nevelő eszköznek bizonyult; önfegyelemre szoktatott Elmondhatom-e valaha, milyen jólesett inaskodni, tanítvány lenni olyan mester keze alatt, akiből sugárzott a tudás és magától értetődő jóindulat? Föladhattam az önállóság örökös ré- senlétét, en garde-ból pihenj-be helyezkedtem, hasadék nyílt magányosságom falán, bizalmas lehettem szégyenkezés nélkül. Végre leltem valakit, akit szerethetek és tisztelhetek, s megtanultam, hogy lehet szeretni és tisztelni a szenvedély fokán. S miért hallgassam el, amire büszke vagyok: ez a nagyszabású egyéniség, a két háború közt tollal és tettel jelentős szerepet játszott kulturális életünkben, s pólyáját az Iparművészeti Múzeum igazgatójaként fejezte be — barátjává fogadta a nyughatatlan sihedert. Nemcsak tanított s tett többet, mintha nevelt volna: formált, a felnőtt nagy barát szeretetével s a kiművelt szellem és a művész intuíciójával alakította a leendő embert, aki ma is lényén viseli a Mester eltörölhetetlen kezenyomát Ö volt az első és egyetlen mester életemben. 1914 májusában letettem az érettségit, utána Höllrigl — egyetlen bene- volus auditorljént - besegített egy néprajzi tanfolyamba, melyet a vidéki múzeumőrök részére tartottak Budapesten. Ugyanis nyilvánvaló volt, hogy múzeumi pályára lépek. Ehhez akkor nem kellett egyéb, mint hogy a bölcsészébe iratkozzék az ember, s tanári szaktárgyai mellett fél évig művészettörténeti előadásokat hallgasson. Evvel persze - Höllrigl magánszemináriumai után — korántsem értem be, hanem fölvettem minden ókor- történeti és orientalisztikai kollégiumot, amit a tanrend kínált Es minthogy az egyetemes irodalom nem vonzott kevésbé, mint a muzeológia, tanári szaktárgyakul a magyar és francia irodalmat választottam, amihez — hogy kevés ne legyen — finnt és görögöt is kellett tanulni. Mint látható, a dolog biztatóén indult, sok szépet ígért, ámde a szarajevói revolvergolyó mind a múzeumi, mind a tanári pólyámat fenékbe lőtte. * Bertha Bulcsu: Interjú Vas Istvánnal (Részletek) Ezt az Interjút valójában o múlt évben akartam Vas Istvánnal elkészíteni, de akkoriban még kórházban feküdt. Letaglózta a betegség. Mát féltünk. De talpra állt. A költő felesége, Szántó Piroska, a kitűnő és köztiszteletben álló festőművész nyit ajtót. Vas a háttérben áll, mosolyog ... Utoljára az írószövetség közgyűlésén láttam, de most nem erre emlékszem ... Néhány esztendővel korábban a Csendes vendéglőben kellett találkoznom valakivel... Nézelődtem ... Ott ült Vas, rakott asztal előtt. Ételek, italok. Olyan illúzióm támadt, hogy szereti a vidékies élvezeteket, s a betegségeket még hírből sem ismeri. Elindulunk a nagy, zegzúgos lakásban. A dolgozószobában Vas hellyel kínál, aztán bort tesz elém, poharakat hoz. Vakarom a fejemet: Mi lesz, ha a kritikusok megtudják, hogy megint bort ittunk interjúkészítés közben? Lesz, ami lesz, koccintok Vassal, kortyolunk egyet. * — Most min dolgozott — Peter Weiss Hölderlin című darabját fordítom. És a Nehéz szerelmet szeretném folytatni. Tavaly már elkezdtem ezt a folytatást, aztán egy mondat közepén abbahagytam —■ olyasmiről írtam, ami kínos volt számomra. Még aznap éjszaka megbetegedtem. Meg vagyok róla győződve, hogy ennek a félbeszakadt mondatnak szerepe volt az összeroppanásomban. Szóval ezt csinálnám most, ha volna hozzá bátorságom és erőm. — Könnyen Írsz vagy nehezen? — Állati nehezen ... Nogyon nehezen. Kérlek szépen, anyam furcsa lény volt, malíciózus szellem. Tizennyolc éves lehettem, amikor egyszer benézett a szobámba. „Nem is lehet az igaz költő, aki így rágja a ceruzát" — mondta. Néha én magom is ezt gondolom. Nézd, kérlek szépen... Én látszólag egyszerűen írok. Nagyon nagyra becsülöm az egyszerűséget. Ezen nem azt értem, amit mindenki meg tud érteni... Én Mallarmét és József Attilát is egyszerűnek tartom. Van, akinek ez könnyű. De nekem nem természetem az egyszerűség. Például, amikor a Nehéz szerelmet írtam, Szentendrén le-föl jártam egy délelőtt, és lett belőle néha csak két mondat. Komplikáltan írni könnyebb. Az nem megy könnyen, hogy a mondat úgy hasson, mint ha egyszerű lenne, de persze nem is egyszerű ... —1 A költő, szerinted, befolyásolhatja a világ eseményeit? A természetes válasz az, hogy nem. Az ember fogalmazza meg rögtön, hogy nem befolyásolhatja. Akkor aztán mondja meg, hogy igen, de ez nem ilyen egyszerű. Most nem arról beszélek, hogy Magyarországon nagy szerepe volt a költészetnek, bár ez igaz. Nagy volt a porhintés is. De nagyobb szerepe volt, mint a moi nyugati országokban, mégsem erre gondolok. Nem befolyásolhatja, de titkon biztos vagyok benne, hogy befolyásolja. Ez olyan dolog, mintha azt kérdeznéd, hogy hiszek-e a feltámadásban? Az ember azt mondja, nem. Ki van mutatva. De e nélkül a titkos hit nélkül nem lehetne tovább élni. Nem tudom, hogyan halhatatlan a személyiség, és hogyan hat a költészet. Nem abban hiszek, hogy a költő kiáll, elmond egy verset valamiről, és ... Petőfi ... Nem tudok nagyobb példát mondani. Kiállt, elmondta a Talpra magyar-t, hatott. Ilyent az én életemben még nem láttam. Mégis jobban hatott Petőfi azzal, hogy olvasták, és akik igazán olvasták, azokba fölszívódott, hogy hogyan kell élni, milyen az élet. Rilke azt mondja: Meg kell változtatnod az életedet. Abban hiszek, hogy Ady megváltoztatta az emberek szerelem-élményét és felfogását, még azokét is, akik nem olvasták. Persze, aszerint, hogy egyénenként milyen volt a felvevő készülékük. Hatás a hajszálereken át. Ha engem kérdezel, kérlek ... A világnak az a létjogosultsága, hogy verset írnak benne és róla. Persze, ez képtelenség. Ha egy költő azt mondja, hogy ő értelmet ad a világnak, akkor le kell köpni. * VASÁRNAPI MELI EKLET — Milyen volt a gyermekkorod? Miből éltek a szüleid? Valami régi emléket, nosztalgikus érzést felidézhetnél a múltból? — Az igazi életem tizennyolc éves koromban kezdődött Nem szeretem a gyermekkoromat. Az apámmal nekem sok bajom volt... Veszekedések, ellentétek ... Nem követtem őt Kereskedelmi pályára szánt, így aztán ón az ő szemében lázadó voltam. Később rájöttem, hogy nem én, hanem ö volt az igazi lázadó, mert a nagyapám, és az ő nagyapja falusi rabbi volt. Apám is szegény fiúnak született ... De elkerült Fiúméba és elvégezte a kereskedelmi akadémiát. Amikor odakerült, nem tudott olaszul, de rövid idő múlva már olasz tanításból élt. Később, pályája tetőpontján, ami csak néhány évig tartott, egy kereskedelmi vállalat igazgatója volt. Ahogy éltünk, én akkor azt nagyon nagy jólétnek éreztem. Nem volt az, és nagyon hamar összeroppant. Várj . .. Mit mondjak, mit lehet mondani? A Hét évszázad magyar verseinek első kiadásában az életrajzi jegyzetek szerint oz egész hét évszázadban egyedül én voltam polgári származású... Talán majd Piroska... Vas feláll, atszgl a szomszédos szobába. Szántó Piroska a segítségünkre siet. Vezényletével kivonulunk az előszobába. Egy, a falon függő, kinagyított fényképre mutat Barna kontúrok, ódon stílus. A képen egy négyéves kisfiú áll, kamásliban, télikabátban, sapkában és kardot tart a kezében. Vas István, anno 1914-ben. — Látott mór egy gyereket ilyen rettenetesen feöltöztetni? — kérdi Szántó Piroska, aztán a kardra, majd a kép mellett lógó török jatagánra mutat. — Én mindig tudtam, hogy kard von a kezében, és ezért nagyon tisztelem... Ezüstlakodolmunkra ezért kapta ezt az igazi kardot. Szántó Piroska leemeli a falról a jatagánt és átnyújtja Vas Istvánnak. A markolat színes kövein megcsillan a fény. Vas átveszi a fegyvert, aztán az előszobába, a bútorok négyszögében hadi mozdulatokat végez. Fénylik, suhog a meztelen penge. Döbbenten bámulom a jelenséget. A szelíd Vas Istvánt azóta is így látom magam előtt. Kivont karddal a kézben, sokat sejtetően, mosolyogva. Trónbeszéd Barom hátába bélyeg, fejembe tüzes vaskorona, Valahogy így dukál. Zsivány becsüsöktől nem féltem az irfiám: ribanclelkü bitang dölyfösük silányitottak engem királlyá, holott nem kacsingattam aranyszékre és bíbor baldachinra. Igazságot tenni küldettem, világcsufjára, akár a Töviskoronás. Osztozom sorsában: az Igykelléttlenni bizonyosságával országotok, de nem vállalhatom irgalmas szelídségét, elleneimnek soha meg nem bocsátók; kifogyhatatlan parasztvérből csordul tajtékos bosszúm, tizediziglen, a Sátántól se tellhetne irgalmatlanabb; gőgös bestye urak kisértet-zsamok-királya leszek, irmagjuk se marad, haló-poromban is beteljesedik az én időm. Jobbágynak sok, kutyabőrösnek kevés, BUDOS PARASZT: olyat merészeltem, amit senki más; trágyaszagom húsom bűzével keveredik égre kormozódó nevemben; észveszejtő kínomon nyeríthetsz, himringyó Zápolya, de nem szerzem meg azt az örömöt, hogy nyáladzó alázkodásomban kedved telljék I Nem a te kezedbe tétetett föloldozásom hatalma, életem nem az enyém: kárhozatos glóriám, példám-sorsom a megdézsmáltak és cédává nyomorítottak a keresre huzottak és keresztre feszítettek a máglyán üszkösködők és fölnyársaltak a földönfutók és nádasokban megbúvók jövendő élete. Még akkor is, ha most nem tudtunk gySrni, még okkor is, ha zsivány győztesek tipornak rajtunk; még akkor is, ha pörzsölt húsomat marcangolják sohajólnemlakott örökkééhes híveim, a farkasokká züllesztett hojdan-hü kutyák--------O h, a véres csikaszfogu halált zabálók kimarhatják-e nyomorult életüket maradék-életemből?! Jól rágjatok meg minden keserű falatot, mert megfekszem ehült bendőtöket és kiokádtok feneketlen gyomiu, vicsorgó unokáitoknak! Piríthatnak lassú tűzön, ájtatos zsolozsma közben; fölfalhatnak sip-dobos-nyüszitő-dübögő toron; csontjaimat megtörhetik a roncsaimon táncolok; keresztgyalázó püspöki áldásadással szélbeszórhatják maradék poromat: izzó vaskoronóm és fáklya-jogarom örök világosságát nem olthatja ki többé szánó-emlékező könny, se történelmi jégeső; eléghetetlenül égek, égig lobogva, tüz-vér-forradalom-vörösen I Vagyok immár mindétiglen Talpig nehéz vasfegyverben Megátkozva kitagadva Torzómban is eltorzítva Testem pokol parázsáro Lelkem a kutyák koncára Örökségem eloroznád Vakcsillagu Magyarország De titkolva égen-földön Megmaradok mindörökkön Szerteágazó gyökérnek Kasza-csorbulásban élnek Hamuban hunyó parázsnak Lőrinc papok fustélyának Mementónak lázadásnak Látomásnak tagadásnak Csillagtüzü reménységnek Maradok fenyegetésnek Ige-megtestesülésnek Igric ajkán bujtó ének Cégére kiharcolt Jónak A Majdegyszervirradónak Szolgasorsot pusztitónak Halálból föltámasztónak! Vagyok a sorsos vigyázó Strázsa, iszonyú igazságtevésre szegődött Zsoldos; Forrás tengere, Tenger forrása Vezér serege, Sereg vezére, minden letiportnak Testamentuma! Cgig csap a láng, fojtogat a füst, Mára elég, holnap is lesz nap. Szavakon és máglyafüstön, bozótos-vériszamos századokon tuf sejlik az ígéret Földje. Á Jelenkor szeptemberi száma A folyóirat hagyományos interjú-soro- zatában ezúttal Vas Istvánhoz látogatott el Bertha Bulcsu. A beszélgetéshez kapcsolódik Vas István: Hát nem furcsa? című új költeménye. A lírai rovatban emellett többek között Berták László, Dalos György, Káldi János, Orsóval Emil és Pákolitz István vor- seit olvashatjuk. A költemények jelentős része a Dőzsa- évforduló ihletésében született. Figyelmet érdemel Várkonyi Nándor: Pergő évek című önéletrajzi írásának részlete, valamint Granasztói Pál Városok, álmok, zene című írása. A föltámadt magyar középkor címen Juhász Ferenc írását olvashatjuk Móser Zoltán esztergomi fotókiállítása kapcsán. A szám illusztrációi bemutatják a fiatal művész középkori műemlékekről készült fotóinak jelentős darabjait. Az irodalmi tanulmányok sorában érdeklődésre tarthat számot Loránd Imre Könyvek, könyvterjesztők és olvasók című írása, valamint Pomogáts Béla összefoglalása a derékhad prózairóiról. A szánr kritikai rovatából kiemelkedik Futaky Hajna Költészet és megismerés című írása, melyben Devecserí Gábor, Somlyó György és Szécsi Margit új versesköteteit elemzi. * Összeállításunkban bemutatjuk Pákolitz István Dózsa-versét és Bertha Bulcsu Vas István-interjújának, valamint Várkonyi Nándor önéletrajzi írásának részletét.
