Dunántúli Napló, 1972. augusztus (29. évfolyam, 179-205. szám)

1972-08-13 / 190. szám

Hallama Erzsébet: Akt, súlygolyóval Derékig kihajolt a vonatablakon, közvetlenül a kihajolni tilos tábla fö­lött Legszívesebben fejest ugrott vol­na a sűrű, zöld fűbe. A dombok méz­ben fürdöttek, fejükről zöld és barna pántlikák futottak le, az egyik dom­bocska külön fejdiszt is viselt, ritkás sarjerdőből. A táj felitta a kerekek csattogását, a bárányfelhős ég a füst­pamacsokat. Az állomás kicsi volt és piszkos. A lány elégedetten nézett körül, épp Ilyennek képzelte. Festett barna ab­lakkeret fényesre kopott padok, szét­taposott csikkek a mocskos kövön. Gyalog indult a faluba, kérdezőskö- dés nélkül nekieredt a főutcának, az esélyes versenyzők laza magabiztos­ságával. A meszelt házfalakon három­szögletű tetők ültek, mint misztikus, ősi jelek, mögöttük pókhálós, fényszitáló padlások édes homálya ‘derengett — a lány csaknem futásnak eredt, lábában pezsgett a boldogság. A piros robo­góra gondolt, ami a város egyik kira­katában várta, hogy az övé legyen, Látta is magát a piros robogó tetején, amint végigszáguld ebben a világszép tájban. Negyven kilométer, piros ro­bogó, világmegváltás. Az élet képte­lenül gyönyörű, állapította meg a lány, és vidáman csapta saruját a puha porba. A főutca nagyhirtelen betorkollott a térbe, amelynek közepén ott trónolt a kultúrház. A kerekeskutak, fehérfalú házacskák után döbbenetes kontrasz- ként: lapostetó, narancs-szürke beton­falak, geometrikus osztások, vasvázas üvegportál. Az épület előtt kőszobor, óz ország ötezer ülő nőjének egyike. Talpazata mentén a friss földben már­is kiütközött néhány kukacvirág. A fantasztikus épületkolosszus vonalzó­val rendezett falán, a tető közelében nagy, bizonytalan méretű nedvesség­foltok sötétlettek. A lány könnyű sarui legyökereztek, a kockás sporttáska odahuppant mel­léjük. Álltak egymással szemben, a lány, torkánakadt, harsogó örömével, és a betonóriós, akinek nagy, blazirt orra, akár a náthás emberé, csupa nedvesség. A lány előtt egy csapat kisliba to­tyogott át. Sárgák voltak és bolyho­sak. És talán kacsák. Nem tudta, eh­hez nem értett. A sipogó kis jószágok azonban - akár kacsák, akár libák - felébresztették. Bement a kapun, ami rugóra járt, túlságosan is új rugóra. De azért benyomta, és egy félhomá­lyos előcsarnokba jutott. Érthetetlen­nek tűnt, miért félhomályos az elő­csarnok az üvegkapu mögött, de az volt. Tétován megindult balra, ott csak a vécéket találta, erre jobbra ment. Aranybetűs fekete tábla hirdette egy ajtón: igazgató. A biztonság kedvéért azonban valaki oda rajzszögezett egy papírlapot is, amin ez állt: Ambrus Aladár igazgató. Halkan kopogott, az­tán hangosabban, végül benyitott. Az új bútorokkal telegyömöszölt szobá­ban az íróasztalnál, piros bőr direktor­székben egy kicsi, kövérkés, vöröshajú fiatalember aludt. A lány hangosan köszönt, kétszer is. A fiatalember fölemelte a fejét, vak- sin hunyorgott. A lány hadarni kez­dett. A fiatalember a szemét dörzsöl­te, majd felállt, megvakarta az ádám­csutkáját és ásított. Aztán váratlanul harsányan felkiáltott:- Az új kartársnő, ez igen! Kezetráztak, majd Ambrus Aladár igazgató sarkonfordult és egy nyikor­góan új szekrényben kezdett kotorász­ni.- Sört — pihegte olyan szomjas hangon, hogy a lánynak is kiszáradt a torka - sört, azt, tudja, muszáj tar­tani. A söröspohár fölött szemügyre vette az új kartársnőt Hosszú barna lábát, amit jó magasan szabadon hagyott a kurta szoknya, fejebúbján összekötött haját, oorlepte lakkozott körmeit.- Nos - mondta aztán — hát igyunk a minél jobb együttműködésre, a kö­zös sikerekre. A lány izgalma feloldódott, úgy dön­tött, az új igazgató barátságos ember, Kicsit köpcös, istenem. A sör után lel­kesen javasolta, hogy nézzenek körül az épületben. Mialatt felkapaszkodtak az emelet­re, Ambrus Aladár igazgató elmondta, hogy egyelőre ők ketten léteznek a nyolc főre tervezett személyzetből. A bútoroknak is csak egy része érkezett meg, a felső szárnyon méq nincsenek készen a villanyszerelési munkák, mun­katervről meg, nos, arról még szó se esett. De a háznak a kitűzött napon meg kellett nyílnia. A falu lakói részt- vettek a nyitóünnepségen, azután ha­zamentek.- Nyáron' úgyse érnek rá kulturá­lódni — jegyezte meg az igazgató, majd kinyitott egy ajtót. Zseblámpával világított körbe. - Látja, a játékok már megérkeztek. Azokat már külön­ben is én rendeltem. Abszolút fölsze­relés: rex, asztali futball, sakk, kártya.- Kártya?- Na persze, csakis pozitív kártya­játékokat fogok engedélyezni - jelen­tette ki az igazgató és kulcsrazárta az ajtót. — Ez nekem alapelvem. Egyéb­ként csinálunk egy szakkört a rádió­soknak. A fotószakkörről sajna le kell mondani, mivel az emeleten nincs fo­lyóvíz, a földszinten meg nincs helyi­ség.- De hát ez ...- Ne is mondja, kartársnő, ne is mondja - az igazgató szenvedő arc­cal belerúgott egy halom hullámpa­pírba, és ereszkedni kezdett a lépcső­kön. - Felháborító dolgok ezek, ezt akarta mondani. Egy korszerű intéz­mény és nincs benne folyóvíz, rosszul zárnak az ajtók, a tető beázik. Tudom én. De hát ez van, ezt kell szeretnünk.- Hiszen kijavíthatják - mondta bi­zakodva a lány — még az átadás előtt. i- Rég átvettük — mondta sértődöt­ten az igazgató. Megállt a lépcsőfor­dulóban és kulcscsomójával energiku­san a korlátra ütött. — Mit gondol, kijött valaki is a járástól vagy a me­gyétől? Volt is eszükbe. Én vitatkoz­zak az építőkkel? Én, a humán érdek­lődésű ember, akinek egyébként is . ..- Hát akkor ki szólt?- Ki szólt, ki szólt... Tudomisén, Gondolja, hogy majd idejövök az épí­tőkkel vitázni, én, egyedül? Sajna, meg kell szoknia majd magának is, hogy a vezetőink sehol sincsenek ilyen­kor, bezzeg ha bírálni kell... Az igazgató a mondat közepén be­rekesztette a témát, kitárt egy hatal­mas ajtót és ünnepélyes hangon beje­lentette:- Ellenben ezt nézze meg, ha vala­mi szépet akar látni! Modern színházterem volt, beépített, léocsős széksorokkal, faburkolattal, rejtett világítással.- Ez tényleg szép - bámult a lány — ide legalább öt-hatszáz ember be­fér.- Hatszáz, úqybizony - mondta az iqazgató és fölayújtotta a lámpákat. Aztán meglepő fürgeséggel hátrasza­ladt, eltűnt, majd felment a függöny és az igaznató ott állt a színpad kö­zepén, - Na mit szól? A lány állt a terem végében, gya­nakvóan.- Hány lakosa is van a falunak?- Ezerkettő - kiáltotta az igazgató, aztán eltűnt a leomló fügqönyszárnyak mögött. Mikor előkerült, hozzátette: — Képzelje, még zsinórpadlás is van. A lány ácsorgott mellette, tanácsta­lanul.- De az ég szerelmére — mondta végül - minek ez? Ki fogja ezt meg­tölteni? Az igazgató barátságos, kövérkés arca . elkomorult. Belenézett a lány szemébe, fölfelé, mert ő volt az ala­csonyabb.- Kartársnő, kedves. Azt hiszem, ma­ga mégiscsak dolgozni jött ide, nem kritizálni. Mint már mondottam, ezt kell szeretnünk, mivel ez van, Ha ma még nem is látjuk teljes egészében kulturális életünk fejlődésének minden perspektivikus részletét... , Az ellenség keze máris betette lá­bát, gondolta a lány, és hosszú lábain kisomfordált a megfejthetetlen okból félhomályos előcsarnokba, Az igazga­tó egyhangú zümmögése végigkísérte, egészen az irodáig. Ott aztán Ambrus Aladár visszazöttyent a piros direktor- székbe és körbeforgott.- Hűha — mondta minden átmenet nélkül — micsoda isteni ülés esik eb­ben. Újabb sört bontott, magasról csor­gatta a poharakba, élvezte, ahogy a vastag hab felszállt a pohár szájáig. A sör a szenvedélye, gondolta a lány, ez azért mindenesetre valami... Ambrus Aladár kimutatott az abla­kon, leplezetlen gyönyörűséggel.- Na és mit szól a szobrunkhoz? Csinos kis nőcske, mi? A lány őszintén felnevetett, de az igazgató folytatta.- Attól féltem a faluban felhábo­rodnak majd, hogy ruhátlan. De nem. Ebből is láthatja, hogy azért a kultu­rális vívmányok, már legalábbis, ami az ízlésnevelésben elért eredményeket illeti... A lány is megnézte a kő nőt. Zö­mök, lélektelen nő volt, félkezével a talapzatára támaszkodott, és az egyen­súlyával valami nem volt rendben. Randa egy nőszemély, gondolta a lány, és kissé ostobán megkérdezte: T — Ml van a kezében?- Hogy mi? - az igazgató komo­lyan nézett kifelé, csücsörített, s húsos ujjóval apró, erélyes mozdulatot tett o levegőben. - Súlygolyó. A lány felkacagott.- Rém jó — mondta boldogan.- Min nevet? - nézett rá komoran az igazgató. - Tematikus jelentése van, Ha nem érti, elmagyarázom. A lány elsápadt.- Nos: a kultúra és a sport őröktől fogva testvérfogalmak. Nyilván, hogy súlygolyót tart a kezében a szobor, ami kultúrház elé készült. Tarthatna, nem mondom, könyvet is, de akkor vi­tatható lenne, hogy miért meztelen, Meztelenül olvasni, kissé furcsa lenne. A lány összezsugorodva ült a karos­székben, mint a kölyökállat, aki az idomár kezébe került.- Szóval - folytatta megnyugodva az igazgató — súlygolyó van a szob­runk kezében. A műalkotás ugyebár, ezt bizonyára maga is tudja, hiszen tanítják az egyetemen, akkor jó, ha gondolatokat ébreszt. Nem mondom, akadnak műalkotások, amikből elég nehéz kihámozni a gondolatot, kell hozzá némi műveltség. Azért is jó, hogy vannak, amikből egyértelműen kiolvasható a jelentésük. Mint például ez a szobor is. Ha valami egyszerű golyó lenne, ez, netán elvont tárgy, akkor az egésznek nincs semmi értel­me. Minek akkor a nő vaskos teste, izmos karja, erős... pardon, de erős feneke, ha valami absztrakt golyót tart a kezében? Logikus, hogy azért ilyen erős, mert sportol. Mit sportol? Atle- tizál, nevezetesen súlyt lök, Az atléti­kának már eleve van valami... hogy- ismondjam, kultúrált jellege, nem? Ép testben ép lélek, ez tehát, mint szim­bólum, itt a kultúrház előtt nagyonis helytálló. Egy szimbólum, ami... Elhallgatott, rámeredt a lányra. A lány kezében cigaretta füstölgőit.- Maga dohányzik? És ilyen fiata­lon ... Kár. Igazán kár. Azt reméltem, hoqy olyan kádereket kapok, akik nem dohányoznak. A szenvedélyek - mond­ta, és valódi szomorúság telepedett az arcára - csak kárára vannak az em­bernek. De hát... persze, nem mond­hatom magónak, hogy kartársnő ked­ves, mától ne dohányozzék. Hát nem igaz?- Mit tehetünk - mondta a lány és az igazgató szomorkás intésére ő is felemelte a söröspoharat. Malioiisz Béla: Utolsó szavak Érted beszélek már te szomjas madár ki itt állsz a szerelem kapujában huszonnégy évesen szárnyaidban tüzes ábrándokkal vágyakkal. Te lehetnél az kit meggyalázhatnék aki elárulhatnál. Várnay Dea: Repülőgépen Vattacukor felhőben úszik a gép velem. Lenn — a mélyben —■ térképpé lett a folyó kanyargó, névtelen... Daidalosz szárnyak, letűnt évezredek: fülemben a ketyegő idő, a végtelen .., szorongássá fokozódik bennem a félelem, aggódás múlandó lényemen... Galambosi László: Leomló Virág: leomlók fejéke, féltő takarója; beborítsz engem is, ha fölszállok az alvilági lóri Patája kondul, megszólal szirtek harangja, sörénye bokor, ércfoga koponyám harapja. Kökény hull, dérben fürdetett rózsa; mozdul a kőszentek kőhangú vonója Makay Ida: Mért emlékezem Hiába, hogy e század traverzei fölöttem. Hiába atom. Hasábházak. Mert emlékezem az íves palotára, anyám mellére. Rúzsbimbókkal villog. Látom apám az egyiptomi trónon még élőn fenséggel, akár múmiát Még emlékszem sötét szépségére a rabfiúnak a Nílus cserjés partján Emlékszem a fullasztó éjszakákra az elefántcsont- és arany-ágyakon. És mikor télen tündöklő pántomat, a feledettet rámilleszti a hó, mikor megyek a völgybe mindig lejjebb, már tudom azt, hogy ittmaradok végül (könnyen, szikkadton, akár az őseim) Szivem ragyog. Már semmire se gondol — Fölémépül örökös piramis a hókristályú néma irgalomból. Nemzetközi ex-libris kongresszus Heísingörben Augusztus 24-27 között, a dániai Heísingörben rendezik meg idén a XIV. Nemzetközi Ex-Libris Kongresz- szust. A kétévenként sorrakerülő ta­nácskozásra mintegy huszonnégy or­szágból — közöttük hazánkból — ér­keznek résztvevők. A kongresszus alkalmából nagysza­bású kiállításon mutatják be a világ minden táiáról kiállító művészek há­romszáz alkotását. Hazánkat Réthy István és dr. Illés S. László, a Magyar Kisgrafika Bará­tok Körének titkára, illetve alelnöke, valamint dr. Semsey Andor, a FISÁÉ jelenlegi alelnöke és Rákóczy Ferenc kéoviseli. Baranya megyéből Szentesi Flórián, a Kisgrafika Barátok Köre Pé­csi Csoportiának titkára lesz a kong­resszus vendége. VASÁRNAPI MELI EKLET AGATHE HELL: Olcsó nyaralás — Csináljunk szép vakóciót az idén- mondta férjem a vacsora után, és egy halom színes prospektust rakott elém. — Drágám! — kezdtem óvatosan — kijövünk anyagilag? Tudod... az új kocsi is, meg ... — Épp ezért fogunk takarékoskodni- szakított félbe. Már mindent ponto­san átgondoltam. Viszünk egy sátrat, és megspórolunk egy csomó szállodai kiadást. — Én nem rajongok a sátorozásért, és a hozzávalók is egy csomó pénzbe kerülnek. — Csodálkozni fogsz! Egy kétszemé­lyes sátor felszereléssel két hétre nem is drága! — De ki veri fel? Még sose csinál­tunk ilyet! — Akkor épp ideie, hogy elkezdjük! Nem vagyunk még olyan öregek! Az egész világ táborozik! A gazdagok isi Aztán elkezdődtek az előkészületek. Gumimatrac, alvózsák, asztal, székek, benzinfőző, camping-garnitúra, tányé­rok, evőeszközök. Férjem mindennap valami hasznos «anóccsal jött haza, amit előző sátorozóktól kapott. Kellett még egy ruhazsák, termosz, zseblám­pa, úgy, hogy az összes spórolt pénz ráment. Végre összegyűlt minden. Fér­jem egy óriási csomaggal hátravonult a kertbe, s megpróbálta felverni a sátrat.- Segítsek? — Dehogyis! Ez férfi munka. Meg­látod, egy negyedóra múlva kész va­gyok! Eszembe jutott, mikor a kocsikere­ket cserélte, de nem szóltam semmit... Fél óra múlva kikukucskáltam az ablakon, csak a sátorlapokat láttam s néhány erősebb kifejezése jutott a a fülemig. Egy óra múlva a sátor két oldala a levegőben volt, a többi a férjemen, Gyorsan felhívtam egy „sá­torbarátot”, hogy sétáljon „véletlenül* erre. Már késő este volt, mikor a sátor állt. További két órát a berendezésé­vel töltöttünk el. Egész héten gyako­roltuk a felállítását és lebontását, en­nek eredményeként az időt felére tud­tuk csökkenteni, az izomláztól azon­ban már aludni sem tudtunk. Aztán egy esős nap után, mikor a sátorban térdig állt a víz és a fekvő­helyek is átáztak - elegem lett a do­logból. Férjem hang nélkül ment más­nap az irodába. Délben jött két férfi, leszerelték a sátrat és eltűntek. Én főztem egy kávét és írtam a ba­rátnőmnek. Eqy csendes kis falusi szállodában, Steiermarkban töltöttünk el egy hetet, kipihentük magunkat és megettük az összes konzerveket, Fordította: Steiner Katalin

Next

/
Thumbnails
Contents