Dunántúli Napló, 1972. július (29. évfolyam, 153-178. szám)

1972-07-04 / 155. szám

A 1972. július 4. Bővül a magyar—jugoszláv Halász­csárda Ez az óriási üveg-veranda szinte rá ha j I i k a Dunára, leg­alább is olyan érzést kelt ben­nem, vagy talán egy üveg-ba­jára emlékeztet, amely csende­sen úszik a vízen. De nem úszik, hanem a folyó mozdui lefele, Béda irányába. Télen is elnézelődtem az óriási üveg­ablak mögött a meleg terem­ből, a sarok-asztal mellől. Ami­kor beállt a víz, és vastagodott a jégkéreg, a szigetiek gyalog tették meg az utat Mohácsig meg vissza, hajnalonta meg a kutyák hajkurászták a beljebb merészkedő lompos farkú ró­kákat. A túlparton pedig kicsit déli irányban valahol a fák mögötti kisházban élt Julka né­ni, akit a csendes és csodála­tosan szép környezet mégsem ítélt magányra: bort és füstölt­húst, néha csirkét tett a láto­gató elé az asztalra, de ez nem zug-kocsma volt, az idős, szikár matróna pénzt soha sem kért semmiért, csak éppen megjegyezte, hogy Krisztus ko­porsóját sem őrizték ingyen. S ha valakit túloldalon marasztalt a kötelesség — kompzárás után — akár hivatalos, akár lányos ügyben, azt is által hozta la­dikjával, még a zajló jégtáb­lák között is nem kis vakmerő­séggel. Télen forralt bort, most meg jéghideg kisfröccsöket kortyol­gatunk bepárásodott poharak­ból és csak nézzük a folyót, amelyről azt olvashatjuk, hogy tele van vegyszerrel, fenollal, egyebekkel ... de már ritkáb­ban szépségéről, gyönyörű part- szegélyéről, dús növényzetű szi­getvilágáról. A túloldalon elin­dul a strandolok serege haza­fele, naptól pirosodott, bámult arcok, lábszárak, vállak, szür­kületkor velük telik meg az utolsó komp, amely itt köt ki a csárda közelében. Ennek a kö­zönségnek egy töredéke meg elfoglalja az emeleti étterem maradék asztalait. A csárda előtti Kisfaludy téren helyi vagy pécsi — de sok jugoszláv rend­számú — kocsi parkol, szinte gyűrűbe fogva a tér Szent Já­nos szobrát. De hát mindig is először a Duna-felőli asztalso­rok népesednek be. Azt mond­ja Nagy Tibor üzletvezető: — Akit nem ejt rabul a lát­vány, nem tud csendes nyuga­lommal nézelődni, legalább egy öt percet, hanem pincérért kiabál, annak az idegeivel le­het baj... Igaz is. A konyha ablakai a térre nyílnak, a halászlé (nem hagy­maszag!) és a sült halak illa­ta betölti a lépcsőházat, az ét­termet, vagy lent a III. osztályú bisztrót, amely persze külön ékessége a Petőfi Halászati Tsz halászcsárdájának. Megrögzött urbanisztikai együttműködés A magyar—jugoszláv kor­mányközi vegyes bizottság ur­banisztikai 'és területrendezési állandó albizottsága nevében Szilágyi Lajos építésügyi és vá­rosfejlesztési miniszterhelyettes, a partnerek részéről pedig Vojszlav Midics, az újvidéki ur­banisztikai és területrendezési tervező intézet igazgatója, a jugoszláv tagozat elnöke a na­pokban Zágrábban aláírta az cayüttműködés 1972—73-ra szó­ló munkatervét. Szilágyi Lajos, aki a magyar delegációt vezette az albizott­ság zágrábi tárgyalásain, haza­érkezése után beszélgetett az MTI tudósítójával Az interjúban elmondta Szi­lágyi Lajos, hogy a tárgyaláso­kon a magyar—jugoszláv határ* menti területek tervezési mun­káinak összehangolásáról volt szó. Mindenekelőtt felmérték, hogy az albizottság működése óta milyen eredményeket hozott az egyes jugoszláv köztársasá­gokban — a szlovén, a horvát és a Vajdaság-menti területe­ken — illetőleg Magyorország határmenti részein az urbanisz­tikai és területrendezési vonat­kozásban. A következő — a jö­vő év tavaszán esedékes ne­gyedik — ülésig munkát adó témák közé sorolták a demog­ráfiai helvzet, a településháló­zat jelenlegi alakulásának és távlati fejlesztésének vizsgála­tát. A határmenti városok, fal* vak, ipari és mezőgazdasági termelő erőinek fej lesz' ését is összehangolják, egyeztetik a tu­risztikai és üdülőközpontok ter­vezését. Kölcsönös érdek, hogy a határmenti vállalatok, intéze­tek közvetlen együttműködését szerződéses kapcsolatokkal is alátámasszák, Napirendre került az albizott­ságban a környezetvédelem is. pecások és motorcsónak-tulaj- I donosok sörözgetnek, új motor­márkákról, csökkenő ha Iá I lo- j mányról esik szó, meg szidják a kirándulókat, akik végig ' szemetelik a partvidéket, már- : mint a népesebb csoportok, mert a füzesekben el-eltűnő ! párocskákkal nincs baj. Ajaj, más dolguk van azoknak, örül- I nek, ha eltűnhetnek szem elől. Szóval „nyomják a szöveget”, j szikkadt, barna arcukra ár- l nyékot vet a süitös, fakult ha­jóskapitány sapka, mert az van mindegyiknek, mint az iga­zi tengerészeknek és közben rágják, ropogtatják a sültke- j szeget, fejestől, farkastól. A legjobb eledel — ami el­képzelhető — a sültkeszeg, ami éppen „szeméthalból” van, mégis a legjobb. Mondjuk, i Mert amint fölérek az étterem- j be, a sarokasztalhoz, hozzák i az egybesült fogast — nyersen volt vagy kiló harminc deka — végigéri a tálat, fejét-farkát magasra tartva, körítésnek cit- | romszeletek és kisfröccsök újra, bár ez utóbbi saját receptúra j szerinti tartozéka a halnak. De más nem is lehet. Nézem az I étlapot, ponty-halászlé, harcsa roston, csukapörkölt, roston sült * 1 fokhagymás csuka, kecsege- pörkölt, angolna . . . Hát ezek­hez nem iható sem konyak, sem pálinka, sem ragadós és édes likőrfélék — bolondnak is néznék az embert! — hanem csak bor vagy sör. Utóbbinál sok választék nincs, örül Nagy Tibor ha kap, de hát kánikulá­ban hol van elegendő sör eb- [ ben az országban? Az italla­pon viszont szép választékban szerepelnek borok, mecseki, siklósi, villányi félék és folvó- ban a Dunavölgyi tsz Leányká­ja, de van Tokaji Szamorodni, sőt aszú is azoknak, akik kü­lönösebben nem szeretik a bort, hanem csak kuriózumot látnak benne. Estére akár kirakhatnák a „megtelt táblát” is, de a jóég tudja, hogy van ez, a vendégek váltják egymást, autók jönnek, autók mennek, asztalok meg­ürülnek, megtelnek, magyar, horvát, német társalgás folyik, mert kint a kapu fölött is olvas­ható más-más nyelven: „Fi­scher Csorda" és „Riblja Cer­da”. Pedig ezek az átmenő vendégek, mert szinte rendsze­resen lepik meg a csárdát szervezett csoportok, mohácsi üzemek, intézmények dolgozoi, aztán az IBUSZ, VOLÁN, CSÉB társaságok és ez mind semmi, mert most alig akad üres szom­bat vagy vasárnap, miután min­den hét végén egetverő lagzi- kat bonyolítanak le a nagyte­remben. — Októberig például majd­nem minden hétvége foglalt... — Nem drága egy kicsit a lagzi? — Nem. Egy százfős lagzi nem kerül többe 10—12 000 forintnál s ez többszöri étke­zést jelent és hát italt, amennyi kell. Viszont kényelmes meg­oldás az öröm-szülők részére, nem kgll készülődni, bevásárol­ni, napokon át sütni-főzni és utána takarítani, A sokac lakodalmak ráadá­sul látványosok is, a csárda - Peti féle tamburazenekara — az esküvői komát és hozzátar­tozó népes táborát akár az ál­lomásig kíséri hajnalban, mi­előtt egy órás kólót még le­táncolnak a téren a Szent Já­nos szobor körül. — Milyen az ideális vendég? Nagy Tibor vállat von: — Én mindig azt mondom itt a felszolgálóknak, hogy azt a vendéget, amelyik kényeskedik, hogy sós, vagy erős vagy for­ró, azt is becsülni kell és leg­följebb sajnálni. Annak bizto­san valami baja van. Az igazi vendég az jókedélyű, jóízűen eszik, értékelni tudja a jó bort és ha elrikkant egy-egy dalt az asztalnál, zenével, hát egye fene... Azért mert ez a csár­da vilupálos parkettás és kan* daliás, az még a jókedvet ki nem zárhatja . . . Rab Ferenc Júliusi vásár A vásár — számomra — azzal kezdődött, hogy a sátor- | nál visszakaptam egy marék I lejárt kétforintost, s ezekkel a továbbiakban már nincs is mit | kezdenem, ha csak a billegő ■ asztal lábai alá nem rakom. ) Aztán megleptem magam egy igazi bőrből készült — rézcsat- ] tós — nadrágszíjjal, amelyről j kiderült, hogy nem ér át, pedig | mérete nem gyermekszám, mi- 1 képpen derekam sem. Mégsem | stimmelt. A meszelt 'betonkorlátokhoz I kipányvázott szarvasmarha- | állomány meglehetősen nyug­talan. Idegesíti őket az ide-oda tolató teherkocsik sokasága, a motorzúgás, a sok idegen, a I por, a meleg, ajaj ... ez aztán | az „állati sors" . . — Szép kis üsző ... — mon­dom a hentes kinézésű, vastag Uj tévéjáték AQYAK A HORIZONTON Pasarét, MAFILM műterem. Terasz — mögötte ajtó és az ajtó mögött a hatalmas stúdió. A szürke falak vakolatlanok, a tetőn ott vannak a palát tartó lécek. A félhomályban egy hang, a rendezőé: „Ilona, csi­náljunk egy főpróbát!” A hang­szóróból válaszolt Ilona erélyes hangja: „Alijának már a käme* ra mögé”. Egy fiatalember azt a véleményét fejezi ki, hogy le kellene vétetni a hármast. Nincs időm töprengeni azon, hogy mi lehet a hármas, mert egy „büh- . nés” — színpadépítő munkás — csirkebelet kér. Minek egy bühnésnek csirkebél? A mikro­fontartó léccel immáron másod­szor fejbe ütnek. Egy töprengő arcú nő rózsaszínű férfiinget visz át a színen keresztül, majd vissza. A rendező kiabál: „Jós­ka! Hol a Mészáros?” A rende­ző újra sürgeti Ilonát: „Már másodszor szólok, kezdjük a főpróbát”, Ilona: „Művészek is kellenek hozzá!" Egy stentori hang: „Menjenek ki a díszletből!” Ijedten körül­nézek, hátha én vagyok a díszletben. „Kezdjük már!” Ebben a pillanatban meg­szólal a rekedt duda —- kigyul­ladnak a jupiterlámpák: fény árasztja el a díszleteket, ame­lyek egy régi stílű szobát és [ konyhát elevenítenek meg. A szó. ba legfőbb dísze a nagymama idejéből származó kredenc a hozzávaló nippekkel és a nagy támlás dívány tarka plüss huzat­tal. Honnan szerezhették a kel­lékesek ezt a feltűnően ronda példányt? A szoba közepén az ingadozó lábú régimódi aszta­lon vasal Horváth Sándor, a tv-játék egyik főszereplője. A másik férfi főszereplő Vallai Pé­ter, zöldtrikós fiatalember, a dí­ványon ül és különleges öngyúj­tójáról mesél alig elfogadható legendát. A töprengő arcú nő valahonnan visszasettenkedik és rejtve-lopva ráteszi a rózsaszínű inget a dívány támlájára. Mi- hályfi Imre, script-ginllel a monitor előtt ül, fején a fül­hallgatóval kombinált gégemik­rofon, amelynek rúdja úgy nyú­lik felfelé, mint a kakastaréj. Ez volt a pillanatnyi helyzet, amikor hozzákezdett a Magyar Televízió stábja a MAFILM pa* saréti telepen' Vészi Endre „Ágyak a horizonton" c. tv-játé- ka utolsó részletének forgatásá­hoz. Fiatal: „Bántottam én Lajos bácsi, úgy tesz, mintha hara­gudna". Idősebb férfi rendületlenül vasalja tovább a nadrágját. A fiatal tovább mesél: „Néz­ze ezt az öngyújtót, egy ba­bától, egy gyönyörű égígérő ba­bától kaptam . . . Vele várom majd a kisjézust". Végre meg­tudom minek kell az ing. Hor­váth Sándor ölti majd magára, ha hazautazik a családjához. Ugyanis a két ember — ágyra- járó. Egy 75 éves nénike (Patkó Irma) adja ki számukra a ké­nyelmesnek nem tekinthető vas* ágyakat. És a fiatal férfi vala­mire szugerálja Lajos bácsit: „Olvasta? Egy öregasszony ben- ne-ful!adt a lakásában. Nyitva felejtette a gázcsapot . . . öreg­ség . . . Elkoptak az agytekervé- nyek”. Lajos bácsi eleinte nem érti, de amikor rádöbben, két­ségbeesetten rángatja ki a va­saló drótját és rohan át a konyhába. A főpróba sikerült: A rövid átrendezési szünetben Mihályfi Imre, a Magyar Televízió ren­dezője elmondja, hogy 1972-ben ez a harmadik általa rendezett tv-játék. Most néhány hét szü­net, pihenés következik, majd újult erővel kezd hozzá Jókai Anna „A labda” című darab* jónak forgatásához. A mostani | felvétel estére befejeződik — a I tv-játék képmagnó rögzítési I technikával készül, amely rend- j kívül gyors és koncentrált mun­kát igényel a rendezőtől, a sze- í replőktől és a technikai sze- ! mélyzettől egyaránt. Az 50 per- ! ces tv-játék leforgatásához mindössze négy munkanapra volt szükség, Vége a szünetnek, A rendező még néhány fino­mításra vonatkozó instrukciót ad a színészeknek és az opera­tőröknek. Felharsan Török Ilona I. asszisztens hangja: „Felvétel!'■ A duda rekedt hangja is meg­szólal és néhány óra múlva el­készül a mai ágyrajárók ke­serves sorsának egyik majdnem tragédiába torkolló epizódja. Sényi Imre I nyakú férfinak, aki szétvetett láb­bal, zsebrevágott kézzel must­rálja a szomorú szemű állatot. — Ez magának szép? Hét­ezerötszázat kérnek érte és nézze meg, milyen „izomsze-' gény” —- mondja és óriási te­nyerével az üsző gerincének végződését szorongatja. Tehát „izomszegény". Min­denesetre öt ilyen üszőért már egy Trabantot is adnak. De ha ezek felnőnek, a gazdája fej­heti őket, míg a Trabantnál e folyamat fordított. Egyébként aztán szekereket csak elvétve látni itt a júliusi „össznépi bú­csún". A sertésvásár megint egy külön világ. Kisebb-na- gyobb sivalkodó malacokat ci­pelnek öiben, egyik autótól .. a másik autóig , . . Némelyik­nek poggyásztartóját drótháló fedi, de az éktelenül dudáló Skodának a hátsó ülésére va­lóságos malacfalkát telepítet­tek. A bűz — a kocsiban — leírhatatlan. Egy férfi behajol a volánnál ülő asszonyhoz: — Nagyság milyen parfőmöt használ. ..?! Megmondja, de leírni nem lehet. Tíz óra körül már a magán­kiskereskedők lassan túladnak a pecsenyén, sűlthurkán. Haj­nali négytől talpon vannak, a korai „kuncsaftok”, a vásáro­zók, akik személykocsijaikkal egész éjjel úton voltak, a reg­gelit itt költik el: nagy darab húsok, félméteres kolbászok, nagyfröccsök. A legnagyobb pecsenyés sátor a szederkényi ÁFÉSZ-é, a sátor mögött a „kerthelyis^g”, ami — évekkel ezelőtt — egy bombatölcsérhez hasonlatos mély gödör volt, — azóta már a fiatal fák is las­san felnőttek, adnak fs némi árnyékot a fűre telepedett, fá­radt népségnek. Az autóvásáron — „elitebb” társaság — a kopott és öreg Trabanttól valóságos autócso­dáig minden megtalálható. Még egy szamárfogat is, aki­nek gazdája valahogy bekeve­redett ide és képtelen tájéko­zódni a rengeteg kocsi között: — Mennyiért adja a két „szőr—vippont”, papa?! Az öreg dohog, csapkod az ostorral. Érdekes, hogy az el­adásra szánt autók tulajdono­sai többnyire magukkal hozzák a kocsi „kellékét” is, egyik csinosabb, mint a másik, a túloldali marhavásáron viszont csak fejkendős öreg nénikéit ülnek a bakon. Ilyent sem lát­tam még: nagyon öreg Skoda, lilára — így ahogy mondom — püspöklilára dukkózva. De hát a horpadásokat semmi sem ta­karja el. Viszont a lány — aki a kocsinak támaszodik —, fö­löttébb elragadó. — Mit kér érte? — érdek­lődnek „duplahajú" legények. A tulajdonos — középkorú fér­fi — készségesen válaszol. — Negyvenötezret. . . — Rendben. A kocsit pedig Ingyen, ráadásként... A júliusi vásár — az idéi is — gyengébb, mint mondjuk a szeptemberi és az utána kö­vetkezők. A nyári meleg, a strand és a szabadságolás so­kakat távol tart a szokásos, első-vasárnapi „pécsi búcsú­tól”. Gyengébb volt az autó­felhozatal is, ami érthető, a ko­csikra éppen most van legna­gyobb szükség: szezonja a nyár. R. F. Mindig jólesik a ropogós „EXTRA" töltött ostya Kóstolja meg On is! július 5-én (szerdán) du. 14—18 óráig a Budai vámnál levő ABC Áruházunkban, Legyen a vendégünk. f

Next

/
Thumbnails
Contents