Dunántúli Napló, 1972. július (29. évfolyam, 153-178. szám)

1972-07-23 / 172. szám

Kende Sándor A világ legszebb szájú nője Galambos/' László: Országolás Csőrök jácintszirmaiból ringani kél a sűrű fütty. Sugár-Asszony kardja forog, pocakos köddel viv csatát. Hársfák sárga oltárain méhek miséznek mindenütt, hamvas ingébe öltözik, magasba száll a rózsaág. Magasba száll mi megmarad, mélybe forog a porladó. Fölveszi rozsdás köntösét, meghal a vas a víz alatt. Madár is mélybe költözik, tolla hullva is lobogó iszapvár nyirkos tornyain, hol országolnak bölcs halak. Míg országolnak bölcs halak s nem roskad össze békaház; zöld vásznat szőnek a habok, Vizi királynak trónusát moszat-fürtökkel díszítik, villog a sok hinárkalász: a sás széket köt boldogan, őrként virraszt, jelent a nád. űrként virraszt, jelent a nád: „Száz szitakötő érkezett. Az ágakon lombpöttyökön száz bogárhajó vesztegel.” Rándul a csönd, örvény kering, kis láthatatlan kötelek; kis láthatatlan utakon keríteni sietnek el. Keríteni sietnek el, erősödik a loccsanás, szárnyak, hős hullák fekszenek tajték-mögötti réteken. A csápmozgató szájakon kék üveggyöngy a jajdulás, tört lótuszok közt vándorol még elsüllyed a félelem. Még elsüllyed a félelem kövek égnek mellünk fölött; jeges sátrat adjon az Úr ha tikkadás talpa tipor, ha koponyánkra csipkekő, a csipkekőre vas csöpög. Parázs-lakás a homlokunk, szemünkre forró gyertya forr. Szemünkre forró gyertya forr, szikrázó csésze nyár hasad, égbe menne a füst-akác, iszákja lepkékkel tele: a zöld sugár holdról nyesett botjával végtelen halad, kristályfa hajlong tó fölött, kristály-sirály a levele. Kristály-sirály a levele: magasba száll mi megmarad. A mogyoró teknője bő, ha szúnyogot fürdetve ring. Kóbor malac nem ölt bikát, gyilkolt kivénhedt bokrokat, bimbó az ágnak nyilt sisak, virág meg lomb madárnak Ing, Virág meg lomb madárnak ing, sziklák közt gyógyító homály. Kéve-kereszt függ a Napon, Isten kötötte még oda: száguld az Úr, a tarajos lángokra felhőt boronái, hol megpihen hold-csillagot igazit gyémánt bocskora. Csőrök jácintszirmaiban álomba készül már a fütty. Pocakos köd ágaskodik. Sugár-Asszonnyal viv csatát. Hársfák nyugvó templomai kulcsokra zárva mindenütt: porlepte ingét leveti, alszik a fáradt rózsaág. B eregné érkezett megint elsőnek. Egy ekkora üzem kapujában a reg­geli áradatban ilyesmit észre sem vesz senki, A blokkolóóra előtt sorbanállók legtöbbje nem is ismeri egymást. A bérelszámolás folyosója azonban meg tökéletesen néptelen, legföljebb a ta­karítónővel lehet összeütközni. Erzsiké nénivel, aki félnyolckor kezdi a köl­tözködést a felmosóvödörrel a kanya­rodon túlra. Vizes kötényét kicseréli és megtörli vele a homlokát meg a tar­kóját. És kinéz egy percre a magas ablakból. Kihajolni természetesen nem mer, csak álldogál egy-két percig, míg helyrezökken a szívverése. Kizárólag ő jegyezte föl magában, hogy mindig Beregné érkezik elsőnek. . De ezt úgy megszokta, mint otthon az ébresztőóra csörömpölését, majd in­dulóban a templom harangját, aztán itt a műszakvóltás szirénáját. Elég volt egyszer Beregné arcába néznie: arról árulkodott ott minden, hogy nem stréberségből, nem a főnöki kegy hajhászása miatt jár korábban. Az arcára húzott - dehogyis húzott! — kivékonyodott és ráfeszített, átlátszó bőr, a fölöslegesen kapkodó, szögle­tes és hirtelen mozdulatok, ahogy jó­pofa spontán derűvel köszön neki vissza: — nem, az ő szemét nem te­vesztheti meg! - mitől lenne jókedve egy ilyen asszonynak korán reggel? Talán attól, hogy ezen a hideg folyo­són kénytelen összeütközni vele?! — A, á, á... riadt madár ez, lelkem: megijed, ha emberrel találkozik, de restelli, hogy egy ilyen vénasszony is megijeszti, hát inkább nevetni kezd hirtelen, s a nevetéstől nem is igen hallani a köszönését. Szóval: — nem stréberség. Hanem együtt indul a lelkem a férjével min­den reggel. Az pedig olyan ember, hogy akkor is nyolcra megy be az is­kolába, ha az első órája történetesen tízkor vagy tizenegykor kezdődik. — Ennyi az egész. Sokkal furcsább, hogy másodiknak erre a folyosóra mindig Elvira érkezik- ő csupán egy-két perccel a sziréna előtt, de biztosan előtte. Pedig hibás szegénykének az egyik lába; - isten tudja, mi a baja, de ezzel a véko­nyabb lábával is, húsz méterre a vil­lanyrendőrtől mindig a tilos jelzésen biceg át. Amikor csak a haszontalan kölykök, izgága kamaszok rohannak neki az utolsó pillanatban: ő is azok­kal kockáztatja meg, az egészségesek­kel, a takhyosokkal, a rossz lábávcl, mintha bizony ugyanolyan fürge len­ne, mint ők, azértis! Ha netán zöldre áll a jelző: kivárja inkább a pirosat, hogy aztán szabálytalanul és futva, mégis a sziréna előtt érkezzen - ő is! Bent aztán egy félóráig már csak né­zelődik, rakosgatja íróasztalán az ak­tákat, hogy szép rendben álljon előtte minden, s ezt-azt inkább visszapako! a fiókjába: — korán van még... majd, majd később sietünk megint. Mindenki szereti Elvirát. Beregné is szereti. Ő azonban jobban Beregnét. Ö a legboldogabb, ha ebéd előtt húsz-huszonöt perccel bekíváncsisko­dik Henrik Illés, az új kultúros, és fi­gyelmezteti őket az időre, vagyis in­kább az idő múlására. Mert Zsóka, akit Zsóka-kedvesnek kell szólítani, szemüveges és mégis nagyon rendetlen, az ő asztala tájé­kán kell a legtöbbet takarítani regge­lenként, és vagy a kesztyűjét, vagy egy könyvet, de valamit mindig ott fe­lejt délutánt olyan pedánsnak lehetne hinni, akár egy vizsgálóbírót, mégis borzasztó egy nő! - Aztán ez a tak- nyos, csitri Piriké, aki ugyan állandóan rakódik Zsóka-kedves után, még alig látszik ki a földből, de ő is azonnal hunyorogni kezd Beregné felé, mihelyt az az új ember bekopogtat a bérel­számolásra. v ----------------------------------------------— V ASÁRNAPI melléklet Tüntetőén el is vonulnak azonnal - kezet mosni, fésülködni -, csak Elvira viselkedik finoman, körültekintőn. Ta­pintatosan, mintha minden magától értetődne. Nem vihorószik és nem is csodálkozik. Erzsiké néni se csodálkozik. Ezt a túl korán kopaszodó, hosszú ujiú, nyugtalan, finom új embert még nem szerette meg. Pedig megállapíthatta mór róla, hogy tulajdonképpen rendes férfi, hiszen naponta többször is be­tér a mosdóba — csak mindannyiszor tárva marad utána az ajtó, s látni le­het, milyen körülményesen simítja le pár szál haját, megmossa a kezét és rendbehozza a nyakkendőjét. \ Olyan, mintha mindig mindent unna. Mégis: mint aki folyton vadászik. Még alig melegedett meg itt, de a vadászszerszámairól mindenki tudott már. A hanglemezgyűjteményéröl pél­dául. Mást természetesen nem vitt ha­za, csak úgynevezett teljes műveket - azaz többlemezes fölvételeket, orató­riumokat, operákat, egy-egy zenei ver­seny győzteseinek válogatott darab­jait, dobozolva, gerinces felirattal, mintha könyvtárba kerülnének. Aztán a festményei. Lehetséges, hogy egyrészüket - keretes reproduk­cióban — aszerint szerezte be, Hogy mikor melyik festő életéről futott a moziban valamilyen népszerű film. Nem mondja magáról - de mások esetleg majd azt tarthatják róla, hogy ő ezeket a műveket már régesrég föl­fedezte, számontartotta, igenis szeret­te, és nem a filmről ismerte meg. A könyveket valószínűleg kevésbé becsülte. Erről persze már nem Erzsi­ké néni beszélt, és nem is d mende­monda tartotta így — Beregné csupán föltételezte róla. ji^indegy, Ezen a napon Henrik Il­lés tíz perccel később kanyaro­dott dél körül a bérelszámolás folyo­sójára, mint máskor. S ezúttal bizony könyvet tartott a kezében. Ezt a könyvet - mint valami véres hadijelvényt - emelte a feje fölé, és külső nyugalommal, de belső fűtött- ségű indulattal lobogtatva, lázongva magyarázta késése okát, melyet egyébként senki se kért tőle számon, hiszen az idejével igazán nem itt, o bérszámfejtés íróasztalainál tartozott elszámolni; a megszokás illeme pedig talán mégse szigorúan törvényerejű és főleg nem kötelező. Ű azonban annak érezte, legalább is önmagára kötele­zőnek, tehát a hölgyek üdvözlését a legrövidebbre fogva, azonnal szidni kezdte a magasba tartott könyvel, mint a legújabb sületű baj okozóját. — A Börzsöny, íme a Börzsöny! — ejtette Végre a négy íróasztal valame­lyike helyett inkább egy semleges hely­re, éspedig az írógéptető lapjára, — Ismerik már a Börzsöny szépségeit? Turistaút a Börzsönybe!... A kultúros feladata ugyebár ez is; szervezze meg a rendszeres turistamozgalmatl Gyö­nyörű nyarunk van, hosszú lesz az ősz, nekem megsúgták illetékes he­lyen; hajrá tehát, indulás a Börzsöny­be! Hölgyeim, ha fölajánlhatnám... ide tértem be legutoljára, ha megbo­csátanák nekem .,, Zsóka-kedves máris behúzta a nya­kát és Piriké cinkos tekintetét kereste, aki javában hunyorgott, visszafojtott jókedve majd kipukkadt, és a zseb­kendőjét keresgélve, Beregné arcót leste - de mindössze Elvira szólalt meg: — Köszönöm, én nem .., S hogy valaki véletlenül sajnálni né kezdje, vagy a gyenge lábára gondol­na - gyorsan hozzátette: — Ugyanis programom vári; ne ha­ragudjanak ... Illés helyetfoglalt, hogy akkor most már kifejti végre nézeteit erről az egész átokról. A ,,mozgalomról". A tu­risztikáról. — Korunk vívmánya, kérem: a sza­vak és a fogalmak devalvációja! — jobb lábát keresztbe vetette a bal tér­dére s hosszú ujjaival.zongorázni kez­dett a nadrágja élén, - Például a tu­rista. Mert ugyan ki is tulajdonképpen a turista? Hölgyeim, figyeljenek csak rám egy percre. Túra... Túrázik... Eredeti értelmében ez a szó ugyebár tájakkal, hegymászással, ismeretlen ösvények fölfedezésével, napos tisztá­sokkal, rőzserakással, hátizsákkal, csá­kánnyal, pokróccal, verítékkel és fujta- tóssal, majd patakparti mosakodással képzettársul . . . Szép. Nemde? . . . Ez­zel szemben ma? Ma, kérem, a dol­gozót, aki egész héten pontos rend­ben él, vasárnap tüstént turistának hívjuk, mihelyt vonatra ül vagy autó­buszra száll. Hétközben — csak ne­vessenek hölgyeim nyugodtan szó­val a hét normális napjain, reggeli nadrághúzás és nyakkendőkötés köz­ben lábasból hörpintjük ki a langyos kávét és futtában, a lépcsőn kapjuk be hozzá a kiflit, vagy a villamosról leugorva, röptiben halászunk ki a sarki árus kosarából egy fagyott lán- gost: vasárnap viszont, turistának ne­veztetvén, hatvannyolcon csődülve be egy kávéházba, villával-késsel szeljük a négyésféldekás sonkát meg a gi- rizdke zöldpaprikát, aztán beözönlünk egy kocka-kis trafikba és képeslapo­kat vásárolunk, majd fényképeket ké­szítünk a feleségünkről, esetleg egy templomot is megnézünk kívülről, el­megyünk három műemlék-jellegű hóz előtt... ja, persze, csaknem elfelej­tettem, meg kell vennünk a várost is­mertető füzetet, és ha netán társas­busz indul a nevezetességek megtekin­tésére: fölültetjük rá az asszonyt szé­pen, de mi, férfiak, már csak inkább az aszfalton maradunk, jobb beülni egy huzatos sörözőbe, ulti-partnerekre vadászni, vastag töltöttkáposztát ebé­delni közben ... no és este, lábat áz­tatva, a kád szélén elbambulva, ugye­bár eszünkbejut újból, hogy: turisták voltunk, aznap igenis turisták!... Ezt már nem állhatta Piriké nevetés nélkül. Közben ugyan sikerült a zseb­kendőjét előhalásznia, de ez most már teljesen fölösleges volt. Hiszen Bereg­né is mosolygott. És Illés is szívesen folytatta, látván, hogy mindenkinek tetszik:- Ó, természetesen a fiataloknál se sokban módosul a kép! Legföljebb annyiban, hogy ők piszkosabb nadrág­ba bújnak. Mondjuk, tréningruhát öl­tenek. A lányok pedig . ,. jaj, a lányok mit is húznak ilyenkor?... várjunk csak ... De hiszen azt önök sokkal jobban tudják, mint szerénységem!... Ugye! Nem is rosszallásból firtatnám, istenments!... Szóval: fiataljaink bi­zony nem ülnek városnéző buszra, ha­nem csapatosan szállják meg a par­kok kőkerítéseit — a hangsúlyt a csa­patosba helyezném! — így ténferegnek o kirakatok előtt is, és kampányban nyalják a fagylaltot két forintért. Köz­ben a térdük meg a fejük rá-rábólint a táskarádiójuk jajdulásaira. És ter­mészetesen joguk van tornacipőben és sárga trikóban beülni az első osztályú éttermekbe. Mert fiatalok, a kincseim. De sokkal inkább azért, mert: turis­ták... Elvira szótlanul készülődni kezdett - elővette az ebédjegyét, az alsó fiók­ból előráncigálta a törülközőjét, hang­talanul kilibbent — s mire visszajött: Zsóka-kedves is fölállt, pörgölődött ki­csit, mutogatta magát, majd hirtelen elhatározással, hunyorogva-kacsintva, kézenfogta Pirikét.- Megyünk ebédelni.., - csicse­regte. S a csitri is bele mert kapni:- Kikérem addig a levesedet, jó, drágám? ... Csupán Elvira lépett ki szépen, meg­jegyzés nélkül. D eregné, hogy váratlanul maga ^ maradt o férfival — okosabbat nem talált a némaság föloldására -, meg akarta mutatni fia új fényképeit, De nem került rá sor. Mert Illés is fölállt, elment az ablakig, majd visz- szajött, s féloldalt, otthonoson az író­asztal sarkára ült. Hosszú, nyugtalan ujjai megint a térdén futkóroztak, a fejét pedig keserű lassúsággal ingat­ta:- Ne haragudjon, asszonyom, hogy ennyit beszéltem. És főleg, hogy ennyi szamárságot. Tudja, néha kiborul az ember... De hát pont itt. . . pont ma­gának ... Restellem, Otthagyta az íróasztalt és megindult a szűk szobában föl-alá.- Az ember! Az ember! Az ember!- fölháborodotton a combjára csapott,- Az egyetlen úgynevezett értelmes lény!... Látja, íme, mennyire értel­mes I Itt ágál magának, pont magá­nak, ahelyett, hogy ... Eh, ez az érte­lem, ennyit ér, na!... Értelem! Ugyan! A természet véletlen kisiklása! De: az! Véletlenül történt, hogy azzá lett, es­küszöm. Maga a természet bizony til­takozik is ellene! Sőt: magát az em­bert tiltakoztatja saját értelme ellen!... Hogyan? Hát nem azok-e a legboldo­gabb perceink, amikor elveszítjük vég­re az olyan sokra tartott értelmünket: szeretkezés közben, vagy részegen, vagy a tánc őrületében, vagy akár egy futballmeccsen?!...- Nagyszerű fölsorolás! - törö'te meg Beregné a homlokát, majd sze­me alatt puhán nyomogatni kezdte vékony arcbőrét. Aztán az ölébe nézett, s megigazí­totta a szoknyáját. Nemsokára vissza- emelte tekintetét:- A sorrend véletlenül csúszott a szájára, vagy célzatos? - kezdett ke­resgélni a falon egy fix pontot, távo­labb a férfi arcától. — Ügy értem, csak nem tartozik a sorrend is szerve­sen a filozófiai rendszeréhez?! Bármennyire máshová nézett is, ész­revette a mozdulatlan arcon átfutó rej­télyes férfimosolyt.- De . .. Célzatos volt, bevallom, tö­redelmesen bevallom ... - sóhajtotta Illés. - Bámulatos, de eltalálta! Elfordult, tárt karral lépett az ablak­hoz, és többször egymásután mélyen beszívta a levegőt, másodpercekig tar­totta a tüdejében. Amikor visszaindult, karja szétvetve a magasban maradt. Az asszony épp fölállt közben, és így véletlenül egészen közel értek egy­máshoz ... — a férfi karja még akkor is a levegőben feszült, mintha kipány­vázták volna, csak a melle emelkedett zihálva, mikor dallamosan, szinte ci­rógatva ritmusával a levegőt, lassan, elnyújtva belesóhajtotta;- A világ legszebb szájú nője ... Beregné megrázkódott:- Jaj . . . Illés elérte az egyik kezét, olyan szo­rosan tartotta, hogy ki ne szabadul­jon véletlenül; - nem értette, mitől ijedt meg. A szója fölé hajolt, de ő felnyúlt másik kezével a halántékához s így könnyebben fordította el az ar­cát.- A férjem is ezt mondta ...- Nemi Illés karja leomlott a ponyváról,- Lehetetlen ...- Egyszer... És pontosan így ... majdnem egész pontosan így ...- Rettenetes!- De ... Ezt.., Régen, ígért,.. Ta­lán nem is éppen ezt, de így... Ezt, ezt, ezt!...- Rettenetes!... Ugye, ugrat?.,. Mert józan, és ki akar nevetni... Szinte összement. Szemlátomást vélt alacsonyabbá. Zavartan körbenézett és tanácstalanul dörzsölte a homlo­kát. Csak jóval később fogott bele újra:- Ilyen szép szájú nő nem létezik... Én ugyan nem láttam minden nőt o világon, de az biztos, hogy több ilyen nem létezik . . . Lám, most nem tudja, hogyan tartsa, el is akarja takarni ... Ne!... És ne harapja be, ne szívja be, kérem . Csak így... Milyen szép!... Várjon... Pedig tulajdon­képp nem is a szája szép, hanem aho­gyan zárja: attól a szepie, az orra vo­nala .., most veszem észre, hogy még a válla is!... Mint a klasszikus ké­pek: nem hivalkodó, nem akad fönn az ember szeme, hanem minél tovább nézi, egyre szebb, egyre beszéde­sebb ... Az utolsó pillanatban a legjózanab- bul eltolta magától a férfit. A szava hideg is volt, izgató is:- Ugyan! Mit kezdene egymással két ilyen szomorú ember?!... Ezt nem lehetett azonnal megérteni. Illés nem árulhatta el magát, hogy fo­galma sincs hirtelenében, melyik ol­dalra könyvelje? Nem, győzelmet ma­ga se hitt még. Nem, nem gyerek már, nem fog egyszerre a hideg zuhany alá vagy egy pofon elé ugrani. Újra a magasba lendítette a karjót és távolabbról nézte a világ légszebb száját:- Lehetetlen . .. Sose hittem, hogy egy műszaki ember... hogyan is mondjam? . .. hogy egy műszaki em­ber ilyent is föl tud fedezni!...- Egyetlenegyszer... És pontosan ezt. . .- Rettenetes . .,- És még a szemem is ... Az is 6 világ legszebb , , . Ő, az a bizonyos műszaki ember, még ezt is mondta..»

Next

/
Thumbnails
Contents