Dunántúli Napló, 1972. július (29. évfolyam, 153-178. szám)

1972-07-02 / 154. szám

Interjú Fodor Andrással Bertha Bulcsu: F odor Andrásnak most éppen pettyes nyakkendője van. Egyéb­ként középteremtű és Chesterfieldet szív. De nem úgy szív Chesterfieldet, mint aki Chesterfieldet szokott szívni, hanem jóízűen. Kóstolgatja a füstöt, elméláz, élvezi, mosolyog,» s ahány­szor csak nyílik az ajtó, az embernek olyan érzése támad, hogy a résen át a szobába lép egy kövér, gondozott angóramacska. Fodor András szelíd, finom ember... Az például teljesen elképzelhetetlen, hogy ráförmed va­lamelyik ellenségére és a következő­ket mondja: „Uram, dögöljön meg!" — Nem mond ilyent, nem is gondol. Az ízléssel berendezett kétszobás társbérlet láttán, a pianinó, s a par­ketton kéklő félméteres üvegháza, és a sok piros és kék virág láttán, vala­mint az egész háromszögletű szoba láttán, azt gondolhatná az ember, hogy Fodor András úrféle ember. De nem az. Alulról jön, szorgalmas, fel­felé törekvő családból származik. De úr soha nem lesz belőle. Több okból. Először is költő . .. Másodszor érzé­keny és tartózkodó ... Harmadszor magával hozta Somogybái a kocsi­sok, pályamesterek büszkeségét, őzö­két, akik a pusztai világban már vit­ték valamire... Negyedszer, tiszta ember.. . A szoba, amibe bevezet, s ohol hellyel kínál, lakályos. A fal mellett könyvespolcok, az ablak előtt régi­módi íróasztal, az ajtó közelében he­verő. Az asztalon, falon, párnákon sok-sok népi szőttes. Érződik, hogy minden egyes darabhoz valamilyen emlék fűződik, vagy ha nem, bizonyos áldozatok árán került a budapesti la­kásba. A falon Gerzson Pál festmény, odább Varga Hajdú István grafikái, zsírkrétarajzai, s egy szép mozaikja. Ezenkívül még néhány Egry József, Nagy Balogh, Barcsay és Mednyánsz- ky rajz, valamint Nagy István döbbe­netes szépségű szénrajza, egy 1917- es szegény baka. Pillanatra átfut a szobán egy kisfiú. Megbámul. Fodor Andrásnak két fia van. Aztán Sárika, a feleség is benyit. Megáll az ajtó­ban, mond valamit. Fodor András ép­pen a pálinkás üveg kupakját fesze­geti. Amikor kimegy, Fodor a követke­zőket mondja: — 1942-ben Fonyódon, a nővére- mék utcájában, felfigyeltem egy ki­lencéves kislányra, Sárikára ... Az ap­ja sárközi volt. Mézet vittem a nagy­szüleihez, tejeskannában. így kerül­tem először a kertjükbe ... Tízéves le­hetett, amikor eldöntöttem, hogy Sá­rika mellett maradok... így ez most már harmincéves kapcsolat... Ezt Fodor András mondja magá­ról. Jellemzőbbet én sem tudnék mon­dani róla. Néhány dolgot mégiscsak el kell mondanom róla. Kaposmérőn szüle­tett 1929-ben. Eötvös-kollégista volt, tanár lett, aztán szerkesztő. A Csillag munkatársa volt évekig. Jelenleg az Országos Széchényi Könyvtár mellett működő Könyvtártudományi és Mód­szertani Központ tudományos főmun­katársa. Valójában persze költő, em­ber, somögyországi élőlény. Becsüle­tes, tiszta elhivatottságot érez, s ezt műveivel bizonyította. - Versesköte­teivel, műfordításaival, tanulmányai­val. Hazafelé című verseskötetéért 1956-ban József Attila-díjjal tüntették ki. — Ha lehet, a gyermekkorodról mondj valamit. Hol születtél? Mi volt ott? Élet? Arcok? — Kaposmérőn születtem, nagy­anyám falujában. Nagyanyám bába­asszony volt Mindenkit 6 segített a világra, az egész falu körösztanyám- nak szólította. És rokonság volt ott, ángyok, akik a családias érzés fenn­tartói voltak. így anyai ágon az érzelem, apai ágon a szigor. Apám déhsomogyi, Ri- nyahosszúfaluból való. Nincstelen po- rasztlegényként korán beállt a vasút­ra. Amikor kinevezték málházónak, éppen Kaposmérőre került. Apám ké­sőbb Pusztaberényben lett állomósfő- nők, pontosabban áílomáskezelő. 1909-től 1939-ig, harminc éven át szolgált Pusztaberényben. Ez nem fa­lu volt, hanem puszta, talán száz em­ber élt ott. Az eszmélkedő, első em­lékek oda fűznek. Pusztaberényhez képest Kaposmérő csodahely volt. Ott kezdődnek a dombok, a Zselicség ... Ott folyik el a Kapos a kertek alatt. Tízéves koromig két vonzás között él­tem. Pusztaberényből nézve Bada­csony és a két fonyódi hegy furcsa geometriai ábrát adott... Tudtam, hogy ott van a Balaton. Tőlünk tíz ki­lométerre volt Fonyód. Fonyódnak nagy szerepe lett a család életé­ben ... De apám nyudíjazás utón Lengyeltótiban telepedett le. Én Ka­posváron érettségiztem. — Hogyan lesz az emberből költő? Mi mozdítja meg? Belső kényszer, vagy az élet eseményei? — Talán soha nem kezdek el verset írni, ha nem kerülök be a kaposvári MÁV internátusba, ahol katonai fe­gyelem volt. Az intézet árvaház is volt egyúttal. Harminckilencben kerültem oda, éppen kitört a világháború. Ak­kor jöttem rá, hogy az apám okos em­ber lehet, mert mindent megjósolt előre. Bevonultam Kaposvárra, egyen­ruhát öltöttem. Az intézet olyan volt, mint egy hadapródiskola. Hihetetlen drill uralkodott, vasfegyelem. Ez tel­jesen érthetetlen volt. Büntetőtornák. Akkor mutatkozott először lehetőség a lázadásra. Ez hozta ki belőlem az első ver­seket, és a szolidaritás vállalása. Együtt voltunk... A lázadásban kö­zösen részt venni ... Békaügetés órá­kon ót... Mikulás ünnepén egy idő­sebb diák versbe szedte nevezetesebb dolgainkat. Én is kedvet kaptam hoz­zá és napló helyett verseket írogat­tam. Hogy én ezt költészetnek gon­doltam volna, arról szó sincs... Ti­zenhárom éves koromban döbbentem rá, hogy a vers a napi krónikán tijl másra is jó. Gyermekszerelmek, re­ménytelen vonzalmak hangulatai ke­rültek bele a korai versekbe. A válto­zás nálam tizennégyéves korban kez­dődik, ott egy csomó dolog véget ért Akkor halt meg a nagyanyám, az apám, aki azt a végrendeletet hagy­ta rám, postaműszerész legyek, ne vasutas. Hét hónapig haldoklott rák­ban. H. Kovács Zoltán volt az első gimnáziumi tanár, aki költőként fel­figyelt rám. József Attilát személyesen ismerte. Egy könyvet kaptam tőle, amibe beleírta: „Az irodalomhoz való ragaszkodásért..." Fodor felállt a könyvespolchoz lép és előráncigál egy puhakötésű verses­kötetet Elém teszi: — 1943. június 8-ón megvettem négy pengőért József Attila válogatott verseit... Mindent neki köszönhetek. Akkor tudtam meg, hogy az apám ha­lálos beteg. Megbillent a világ ... A nénémőtl kaptam a könyvre négy pengőt... Egyszercsak elkezdtem másfajta verseket írni, rájöttem az igék és jelzők erejére is, arra, hogy mit és hogyan kell látni. Takáts Gyu­la, a költő is tanárom, sőt osztályfő­nököm volt örök érvényű példát adott, hogyan lehet természetes ba­ráttá avatni a fiatalabbat. Többek kö­zött neki köszönhetem Egry Józseffel való ismeretségemet is. ő küldte le először a verseimet Csorba Győzőnek Pécsre. így jelentem meg negyedszá­zaddal ezelőtt a Sorsunkban. SIMON ISTVÁN: A csata végén Dózsa György mikor seregére nézett, ahogy az egyre hátrált majd szétfutott, annyit tudott: megölhetik, de le nem váltják, ö már örökre a vezére. Mert bélyeges lett a szegény nép és ezért időtlen gyanús lesz; gyanította, ivadéka mögött a nyálasé bosszút les, felejteni sohse tud végkép. Állt a vezér a csatatérre bámulva nyihogó lováról, hogy megy neki emberei hátának a vad ellentábor; szomjúhozván a paraszt-vérre. Cikázott kaszapenge, kardvas villámlón, hogy a díszszemlén se fénylik máskép, mégis más kép ömlött hirtelen a szemébe, az esti tájékkal hatalmas. Mi minden történt, míg a reggel napja -fáradt fejként szorult be két tölgy közé, mint ököré véresen a járomba este, megcövekelve igaszeggeL A mezőn csillogott a harmat pirosán, hiszen kettős vérzés fröcskölte szét körben a vért: jő tízezer rongyos vitéz és az erdőszélre lezuhant nap, és végűi látta még a jobbágy fölött a végérvényesen két szálra bomlott fáma-ostort ahogy csordul s leng mint egy jelkép történelmedben, Magyarország. BOTÁR ATTILA« Reggel Megint az otcáo az álmok a szerelem otán, a szív reggeli zajában se kapkodás se piros kereszteződés, kiszűrhetetlen a hajósok jajkiáltása s az édes ének, jársz talpad alatt finoman roppan a perei gyémántzuzaiék, de menj tovább ne hajolj le veszteség-listái várnai erős cigaretták komoly kínok szórós mosolyok te akartadf mindnyájan akartátok, menj tovább ott történik majd minden, nézd nézd: a Nap paneljét már emeli a házba az óriásdara pufajkás kapitányát T izenhat éves voltam, november vé- gefelé járt az idő, hegytetőn áll­tam, hátam mögött mélyen az alászál- ló Nap, előttem és amerre néztem, furcsa ködtenger: nem köd volt való­jában, hanem rendkívül finom vízpá­ra, melynek milliárd parányi cseppjén tompán aranyló villódzással tört meg a napsugarait fénye, mintha egy ki­alvó Tejút ereszkedett volna a Földre. Sokáig néztem, s épp elindultam, ami­kor valami megmozdult a ködben: különös, sötét alakzat, elejét nem lát­tam, noha előttem kezdődött, végig­nyúlt a párázó mindenségen, s föl­magasodott az égboltozat tófejéig. Megrökönyödve bámultam, és önkén­telenül kitártam karjaimat, az alakzat nyomban utánzóit, meglendítettem őket, mire az árnyék-karok hirtelen magasra suhantak, s eltűntek a ze­niten túli űrben, oldalt léptem, ugyan­akkor a figura is tett egy óriási gó­lyalépést. Ráeszméltem, hogy saját ár­nyékomat látom, A jelenségben volt valami bizarr, egyszerre nevettető és kísérteties. Vékony, hórihorgas égime­szelő, három kiterjedésű árnyéktest, mely a szem látóhatáráig ért, de nyil­ván rajta túl is folytatódott, s a pára- tengerrel együtt enyészett el a mesz- szeségben. A kísérteties az volt, hogy figurám az égig ért, a nevettető, hogy úgy mozgott, hadonászott, mint a bo­lond. Kész Don Quijo'te! De minthogy abban a hangulatban voltam, — ame­lyet — mint később értesültem — by- roninak szokás nevezni, így szóltam magamhoz, leszállva a hegyről: „Em­beri nagyság: árnyékkép a ködgo- molyban I" Azóta persze megtudtam, hogy a tünemény ismeretes, bár eléggé ritka. Leggyakrabban a Harz-hegység leg­magasabb csúcsa, a Brocken tóján fordul elő, s róla nevezték el Brocken­VASÁRN API MEUÉKLET mm Várkonyi Nándor: Pergő évek kísértetnek. A vidék csakugyan kísér­teties, a csúcs népies neve Blocksberg, azaz boszorkányszerű, ott tartották táncvigalmaikat Walpurgis éjszaká­ján. A nép még a keresztény időkben is sokáig a hegyen áldozott a germán isteneknek, s ülte meg május elseje pogány ünnepét Egy másik csúcsot Sárkány-hegynek hívnak, a környék különös alakú gránit szikláit ördög­székének, Boszorkányüstnek, ott van a Walpurgis barlang s honos az ördög- szakáll nevű gyom. Az én byroni hasonlatom nem is volt nagyon erőltetett, kamaszfantá­ziám valami lényegesre bukkant, meg­sejtette, hogy a ködóriás a kísértő környezete hatásos intő-szimbólum: vigyázz, aki magáról ír, úgy kell írnia, mintha óriás lenne, kinek személye és sorsa érdekli az emberiséget pedig nagysága nem lehet több, mint ár­nyékkép a ködgomolyban. A hegyi lá­tomás megragadt fejemben, s az intő jelkép jó volt arra, hogy lefogja keze­met, valahányszor azt kívánta személy vagy alkalom, hogy magamról írjak, — mint e pillanatban is. De hiába, már eladtam lelkemet a Brocken ör­dögének, folytatnom kell a mesét. Mondom, tizenhat éves voltam, csordultig tele a serdülés révületei­vel és gyötrelmeivel. Ugyan mire vol­tak jók vagy rosszak? — kérdezem magamtól idestova hatvan esztendő múltán, A hegynek, melyen álltam, Zobor volt a neve, lent a völgyben kanyar­góit o Nyitra folyó, partján, meredek szikla, tetején állt a pitoreszk rajzú püspöki vár. A város, mint a felvidé­ki városkák általában, igen urbánus jellegű, egyetlen külvárosa a váraljai Páruca nevű faluból nőtt föl, nevét felejtve, Pár-utcává, s fogadta ütőtt­kopott falai közé a gettót és a subu- rát Annál szebb volt a várkerület, múzeális épségben fönnmaradt, tiszta barokk, de régebbi idők Árpád-koron túl is visszanyúló emlékeivel. A kettő közt dombon állt a piaristák rendhó- za, temploma és gimnáziuma, mely meg nem érdemelt jóindulattal foga­dott kétszázéves falai közé. Hegy, völgy, domb, lapály, folyó, vár, város — a kép oly tisztán áll előttem, mint egy kámea kristályba metszett, parányi domborműve: ez volt a hazám, tizenöt esztendőn át, hároméves koromtól tizennyolc éve­sig. Legboldogabb óráimat a hegyek járatlan erdeiben, a lapály végtelen mezőin, magányosan bolyongva él­tem. Szántszándékkal írtam boldog órákat csupán, mert a boldog gyer­mek- és ifjúkor képezte lélektani köz­hellyé rögződve él a felnőttek feledé­keny tudatában, o saját gyermekko­rukra emlékezők képzeletébe pedig egy másik lélektani köztünet, az em­lékezés mirage-a szokta csalni. Holott a zsenge kort korántsem illeti meg a boldog jelző, mert kemény, sőt kegyet­len, nehéz megállni szigorú próbáit, beletörni közösség-rendjének könyör­telen törvényeibe. Nehezebb, mint a felnőttek társadalmában, kiknél csak annyiban szerencsésebb, hogy örömei és szenvedései hevesebbek és múlé- konyabbak. Ezt persze a tapasztalat mondatja velem. De már azokban a magányos órákban megtanultam, hogy a boldog-, ság nem egynemű, egysíkú, egyfajta valami, hanem a lélek legkülönbözőbb tájain és sokféle formában bukkanhat föl. Kisdiák koromban egy ideig — hogy úgy mondjam — extrovertált boldogságban részesített a természet: virágokra és bogarakra vadásztam, messze túl a kötelező mértéken, oly­annyira, hogy a ritkaságok specialis­tájává lettem. De mennyiségileg is nekem volt a legbővebb, rendszere­zett növénygyűjteményem harmadikos koromban, rovar- és lepkekollekcióm gazdagsága pedig, a következő év­ben, a természetrajz tanárt is meghök­kentette. (A gimnázium akkoriban nyolc osztályból állt.) De mindez csak preparált eredménye volt a fölfedező utaknak, melyek az érintetlenül, szaba­don nyüzsgő élet leshelyeire vezettek, és a csodalátás többé nem ismétlődő bűvöleteivel ajándékoztak meg. A les­helyeket nem volt éppen könnyű meg­találni: a folyó árterületének mesz- szebbről nem látható morotváit, me­lyek flórájáttfaunáját pucéron, deré- kig-nyakig merülve tártam föl, az üze- kedéstől gömbbé puffadt békák sü­ketítő brekegése közben; víz alá buk­va tapogattam ki a vízirózsák gyöke­rét, szedegettem herbáriumom számá­ra a sárkánygyökeret, békatutajt, híd- őrt, nyílfüvet, a szép ernyős kolokánt; puszta kézzel fogwostam a hátán úszó vízipoloskát, o cikázó csibort, keményen rugdalózó csíkbogarat, karcsú hegyes csigaházakat, figyel­tem ronda férgek élethalálharcát, és láttam szalamandrát, ezt az arasznyi, narancsvörös-fekete foltos szörnyete­get, amelyről azt hittem, csak a mesé­ben él. Órákig hasaltam a nádas ér partján, bámultam, magamat felejtve, a fenékig látható vízben hemzsegő, százféle aprócska lény birodalmát,, s megértettem, hogy egymást pusztítva- ölve tartják fenn változatlan rendben, tán évmilliók óta. Megértettem az élet egyik rettenetes törvényét, és sej­telmes hívással vonzott a többi. Megtanultam zsombék mögé, bokor­ba bújva mozdulatlanná válni, egy­beolvadni a környezettel, hogy elal­tassam az állatok gyanakvását Az erdőben meglestem a fészkét rakó, meseszép sárgarigót, a fatörzsön föl­le futkározó nyaktekercset, fölmásztam a riadtan elugró mókus odvához, meg­kerestem a burrogva fölröppenő fo­goly-tyúk fészekalját a cserjében, egy beteg kecskefejő a kezemben halt meg, szarvasünőt is láttam, kisborjá- val napsütötte tisztáson sétált ót gya­nútlanul, meredek szikla alján, egy kígyó karikát vetve menekült előlem. Ma Is orromban van a mocsár-para­dicsomok rothadék-párója, a kőris- bogár-rajok kesernyés, izgató bűze, a futóbogár ellenséget riasztó váladé­kának ecetes mérge, az erdőaljban fülledő avar fanyar doha, a fenyvesek gyantás lehelete, a gyöngyvirág tün­dén illata, az érett málna bársonyos aromája. Tudjuk, hogy minden kisgyerek újra és újra fölfedezi a világot, azzal a szűzi érzékeléssel, mely a legegysze­rűbb valóságot is misztikus hangulat­ba meríti, de én tudom, hogy akkor a kezdeti ember, az ős fölserdülést éltem át egy boldog állati lényből, boldog emberi lénnyé. Azóta tudom, hogy az emberi fajnak volt gyermek- és ifjúkora, s ha percekre is, de bol­dognak kellett lennie. Ezt az állapo­tot ma, öregen, holmi tudós rendsze­rezésre törekedve, természetközösség­nek, a természettel való harmóniának nevezem, de az élmény valójában megnevezhetetlen és elemezhetetlen állapot, azonban bizonyítja, hogy az ember képes a boldogságra. Mit tud erről a tudomány? Én akkor éltem át, midőn verőfényben hasaltam egy szik­la csúcsán, maqasan a végtelen világ fölött, kerekre tágult' szemmel, gondo­lat nélkül, de egyszerre mindent érzé­kelve, s olyan örömmel telten, hogy egész valóm nevetéssé vált, ujjongott, kacagott hangtalanul.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents