Dunántúli Napló, 1972. június (29. évfolyam, 127-152. szám)
1972-06-11 / 136. szám
Haílama Erzsébet: Szabadságon B letlclicsengő hallatszott, a postás csöngetett, mint mindig, ha befordult az utcába, mert itt sok volt a nyugdíjas és sok volt a harapós kutya. Panna berohant a szobába és nézte, hogy karikázik el a ház előtt a postás. A szomszéd háznál fékezett és hosszúkás valamit dugott a postaládába. Pannának átvillant az agyán, hogy meg kellene rendelni egy hetilapot, azt a postás hozza, délelőtt, a rendes postával. Leült a saját régi sezlonjára, egy éve, mióta itthagyta az ura, nem ezen aludt, hanem a modern heverőn, amit tíz évvel ezelőtt vettek. Az ura nem vitt el semmit, becsületére legyen mondva. A nő berendezett lakással várta, úgy látszik. Talán csak a fizetés kellett neki, esetleg a nyugdíj. Érdekes azonban, hogy Panna hiába költözött át az ura régi helyére, amint a sezlonra ült, mindig minden újra az eszébe jutott. Éppen a sezlonról jutott eszébe minden. Nagyot sóhajtott, anélkül, hogy észrevette volna, s töprengeni kezdett, mit csináljon. Itt állt előtte az egész nap, sőt, még további három nap, és nem tudta, mit kezdjen velük. Tegnap megfőzött egy kondér marhagulyást - hogy juthatott ilyen marhaság az eszébe! Tudta pedig előre, hogy baj lesz ebből a szabadságból, de hogy mondja meg? Kérem, részlegvezető kartárs, én legszívesebben szabadságom alatt is ezeket a randa munkaköpenyeket varrnám? Ez máskor is, örökké így volt, ha nem tudott mit mondani, világéletében hallgatott, miközben szeplőktől virító arcán szétterjedt a vörösség. Ezért nem szólt semmit, amikor az ura bejelentette, hogy elmegy. Ezért nem vett be mérget, mert hiába őgyelgett a patikák körül és hiába nézett ki magának egy szimpatikus, kövér patikussegédet, nem mert bemenni. Mit mondjon? Adjon egy kis mérget, be akarom venni? Mit ajánlhatna patkányok ellen? Nem kaphatnék három doboz altatót? Végül, amikor bejutott, kitátotta a száját és — kért egy demalgont. Egyetlen szemet. Vizet is kínáltak hozzá, kénytelen volt tehát bevenni a demalgont o helyszínen, holott nem fájt semmije, hacsak a szívfájdalmat nem tekintjük... Felállt a sezlonról, mert ez az egész emlékezés nem volt kedvére való. Nem akart megőrülni, iszonyúan félt az esetleges zárt intézettől, kislánykoróban évekig apácák nevelték egy mflgas falakkal körülvett, komor vidéki intézetben; erre úgy gondolt vissza, mint valami lidércnyomásra. Krekónné amúgyis megmondta: nincs magának semmi baja, ha nem gondol azzal a piszok emberrel (ezt az ő urára értette, s ez nem volt szép Kre- kánnétól, elvégre az ura a kerítésüket is megcsinálta, merő szívességből), beajánlom a kátéeszbe, dolgozik és punktum! Ha tíz évig dolgozik, még csak hatvankettő lesz, mi az magának, amilyen nyugodt élete eddig volt! Hát nyugodt élete volt, annyi szent. Korán kelt, délig mindent elvégzett, amikor harangoztak, kimerte a levest — az ura nem szerette, ha forró — és kiment a kertkapuba. Tizenkettő nyolckor, esetleg tizenkettő tízkor feltűnt az ura kerékpárja az utca végén, kitárta neki a kaput, kivette az ura kezéből a kerékpárt, és a falhoz, a helyére támasztotta. Megették az ebédet, aztán az ura visszaült a kerékpárra. Délután mindez megismétlődött. Kétszer volt kórházban, harminc éve, amikor megmondták, hogy nem lehet gyereke, hat éve az epekövével, az ura összesen négy évet töltött távol, a háború miatt A fennmaradó huszonhét évet nyugalomban és boldogságban töltötték. Az urának volt akarata, gusztusa, jó- és rosszkedve, lehetett hozzá alkalmazkodni. Még ízlése is volt. Ezt a világoskék pongyolát is ő választotta, pagodák vannak rajta, látod, igen ízléses, mondta az ura és ő azonnal igazat adott neki. A pagodák valóban ízlésesek voltak, tűvékony, fekete vonallal rajzolták őket a világoskék selyemre, Mit fog csinálni még négy napon át? Hacsak be nem keni fekete cipőpasztával a konyhakövet, nincs semmi takarítani való abban a lakásban. Ezt a könyvet, ezt meg nem lehet elolvasni. Pedig Krekónné majd megkérdi: na, hogy tetszett? Oh, mondta e grófné píhegve, s ibolyaszínú szemeit selymes pillái mögé rejtette. S akkor a férfi megfogta parányi rózsaszínű kezecskéit, olyan óvatosan, mintha liliomsziromhoz nyúlt volna ... Panna kiment a konyhába és mégegyszer körülnézett. A csészék füle peckes rendben állt, mint a katonák puskája a díszszemlén. A lámpabúra körül egy légy körözött. Panna nézte a legyet, már-már indult az újságért, amikor a régi falióra elkon- ggtta a tízet. Az idő könyörtelen, tempós híradásától Panna megborzongott. Mintha most kívülről látta volna magát, szánalmas kis csatáit a betévedt legyekkel, totyorgását az üres lakásban, a csészék fülének őrjítő, meddő rendjét. Lekuporodott kedves helyére, a sámlira és kitört belőle a zokogás. S okáig sírt, hangosan, átadva magát rángatózó izmai, vinnyogó hangszálai kényekedvónek, elsiratta rég. meghalt anyját, saját egykori énjét, a kékruhás, szeplős kislányt, szalagos cipőivel, kezében gyűrögetett, csipkés zsebkendőivel együtt, az urát, a hajdani jóvágású asztalossegédet, kemény karizmait és hangos káromkodásait, és az urát, az ötvenes, elnehezült férfit, ismerős nehéz szuszogását a másik ágyon, a hajnali vekkercsörgésre felelő dühös morgásait, sietős homlokcsók- jait és saját magányos éjszakáit, ezeket az éjszakákat, amikor sűrű vattás csend tölti meg a szobát, amikor nem mer moccanni se, mert idegenül reccsen alatta a rugó, álmatlanságtól tüzelő bőrén lángralobban az ágynemű, de nem mer kitakarózni sem, mert akkor a sötétség nyirkos tenyere végigkúszik öregedő testén. Tapasztalatból tudta, hogy a könnyek hamar kifogynak, ha mégoly szívből is hullatja is őket az ember. Most is arra riadt, hogy nem sír már, kifújta az orrát és rámeredt a konyhakő sakktáblájára. Meglátta a saját lábszárát az ablakon beömlő fény- csíkban. Most megérezte azt is, milyen meleg a nap. Ahogy átjárta csontját a meleg, s ahogy nézte a lábát a fényben - fehér, kissé táskás bőr, szürkéllő, ritkás szőrszálak, befelénőtt, vastag körmök - egy őrült gondolata támadt. Strandra kellene menni. Az őrültség egyik első jelének minősítette az ötletet, meg is ijedt tőle, de mégis az történt, hogy bement a szobába és az ovális tükör elé állva, kibújt a pagodós köntösből. Merően nézte melltartóba és száras rózsaszín nadrágba gyömöszölt köpcös kis alakját, kétszer is megfordult a tükör előtt. A koromhoz képest nem vagyok olyan rémes, állapította meg, A térde gömbölyű volt és fehér, a kövérségtől pufók, mint egy . . . mint egy túlkelt fánk. A hasa természetesen előreállt, de ezt már megszokta. A combján átkéklő hajszálereket is megszokta, de ezt a kivörösödött, nyúzott öregasszonyarcot, ezt még nem. Közelhajolt a tükörhöz, belebámult a szeplőibe, pihés, görbén nőtt szemöldöVASÁR MElteX r.M'lUn kébe, kerek, tévfz-szfnfl szemébe. Belebámult az arcába, oztán elhúzódott az idegentől és azt gondolta: ki kellene mennem a strandra. Nyár van.- Nyáron stradra szokás menni. Az izgalomtól megizzadt a tenyere, ezt utálta. Kiment a konyhába és kezetmosott a lila szappannal. Ujjai gépiesen hajtogatták össze a törölközőt, bement a kamrába és a mosóporok mögül előhúzta a régi szappantartót. Beletette a lila szappant. Most jött rá, hogy mór készülődik. Ostobaság, hogy is mehetnék én strandra? Gondolta. De már nyitotta a szekrényt, és a vászon kéztörlő helyett kiemelt egy sárga frottírt. Lebújt a szekrény aljába és előkerítette a régi fekete selyemfürdőruháját. Az idő zöldesre koptatta. Ledobta a fehérneműit, belepréselte magát a fürdőruhába. Fenekénél alig ment föl, mellét csúnyán lelapította. Siralmas látvány volt, a tükörből nézve. Ha vízbe megyek, szét is repedhet, gondolta Panna és megfeszítette a gyomrát. A régi rongy engedett, diszkrét, halk reccsenéssel kihasadt az oldalán. Bámulta a kövérkés, idős asszonyt a tükörben. Divatjamúlt, zöldesfekete, ronggyá gyúródott fürdőruhában ácsorgott, oldalán sebhelyszerű hasíték, térde, mint két túlkelt fánk, arcán szeplők, könnymarta vörösség, őszes haja összeborzolódott. Iszonyú. Tudta, hogy már nem tud többet sírni, hát csak ácsorgott tovább a tükör előtt és bámulta a rémlátomást. Ide jutott hát. Aztán leráncigólta magáról a rongyot, úgy meztelenül belebújt a pagodós köntösbe, s járt-kelt o lakásban, kezében az ócska, elfoszlott fürdőruhával. Kiment a konyhába és visszament a szobába, és megint kiment a konyhába, Kinézett a kertbe a keményített függönyön át, s a gyomrában olyan nyomást érzett, ami nem gondolat volt, pusztán egy gondolatnak, sőt, egy bizonyosságnak az emészthetetlen gombóca, és magas kőkerítéssel körülvett, szürke épületre vonatkozott. A kertben a margaréták most meg se moccantak. Krekkáék fekete macskája most kapaszkodott föl a kerítésre, szinte hallani lehetett körmeinek korcogását, aztán leugrott a túlsó oldalra. Elállt a szél, gondolta Panna, érzelmek nélkül. A kert, a margaréták, a fűvek, a kerítés korhadt lécei, a kerítés aljában egy vakondtúrás, a vánnyadt orgonabokor szívalakú levelei mind moccanás nélkül álldogáltak, feküdtek, hevertek, léteztek a mindent elöntő meleg fényben. Panna lelki szemei előtt egy négyszögletes, fehérszélű valami jelent meg, kristályosán és tengerszínűen csillogó valami. Lassan mellétolongtak a hangok is: viháncolás és dünnyögés és csobbonások és tusolák sercegése és meztelen talpak surrogása, a négyszögletes valami is megelevenedett, medence volt, színűkig tele tiszta zöld vízzel. Hűvös vízzel. Barna testek hevertek körülötte, lábak lágáztak a levegőben, izmos testek zuhantak a vízbe és prüszkölő kamaszok emelkedtek ki belőle, nyitott szeműkbe belecsorgott a víz és a hajuk koponyájukra tapadt. Ordítoztak és megint a víz alá merültek és válluknak meg karjuknak az a jellegzetes, begörbült íve meg-megvillant a zöld víz felett, ahogy eltempóztak a medence túlsó végébe. A nap pillanatok alatt felszántotta a betonon támadt tócsákat, a lábujjak gyöngyfűzér-nyomait. Panna felriadt az ablaknál, sarkonfordult és végignézett a konyháján. A csészék füle harmincfokos szöget zárt be az üveg síkjával. Panna ismét arra gondolt, hogy ezek a csészék meddők és fölöslegesek és hogy össze kéne törni őket Nem ijedt meg a gondolattól, csak mérlegelte. De valami abnormális lett volna abban, ahogy egyenként a földhöz csapdossa őket, majd elkezdi összesepregetni a cserepeket. Szeme a kezében lógó, kizöldült rongyra esett, és nagy megkönnyebbülést érzett. Kiemelte a nagyollót a fiókból, leült a sámlira és módszeresen, alaposan, szakértelemmel hasogatta hosszú csíkokra a fürdőruhát Az eredményt belesüllyesztette a szemétládóba. Felöltözött, szatyrába tette a szappant és a sárga flottir- törölközőt. Krekkáék bordófedelű könyvét is kézbevette és kissé tétovázott Oh, mondta a grófné pihegve, s ibolyaszínű szemeit... Visszatette a könyvet az asztalra, és azt gondolta: veszek egy képes hetilapot is útközben, A kulccsal záródó dobozból kivett két százast majd némi gondolkodás után még- egyet M ajd megspórolom, gondolta, spórolni igazán tudok; ezt senki se vonhatja kétségbe, és veszek egy napszemüveget is. Napszemüveg nélkül nem lehet a strandon képeslapokat olvasni. Mikor bezárta maga mögött a kaput, fogalmazni kezdte, amit majd a boltban mondani fog.Kérek valami szolid fürdőruhát, de fekete ne legyen, Fekete semmiesetre se legyen. Köszönöm, de feketét nem kérek. ARATÓ KAROLY: Kis esti séta Orsóra pörgött percek fölcsévélt idő tönkön a délután nyaka egy pillanat még vágtára csatolt háztetők nyergei a mesekapuban állók egy pillanat még játékkockákká szétdönthetők útra kelt levelei után vénasszony-karokkal rimánkodó fa kopogás bazaltkő-éveken séta évkövezeten bejáratnál keresztbe rakott kardok mögöttük tologatott szülök a sakkmezön egy pillanat még zengetésre vár a fölhangolt léckerítés hurpattanásig szerelmek hegedütokban egy pillanat nagyapa előbb összecsavarja csontjait ahogy illik fejét dugja a képkeretbe csak tizedmásodperc szemvillanás szembejönnek előbb jövendő butaságaim Harleqin-ruhában tánclépésben közelednek holnapi alakzataim a menet végén egyre kisebbedve bele kell férnem azokba is egy pillanat még csak egy pillanat szemblende-kattanásig utána a séta bármikor előhívható GALAMBOSI LÁSZLÓ ; Rózsavértben Győztem érted rózsavértben. Üdvösségem hófehérben. Rózsavértből hófehérbe. Soha többé feketébe. Soha többé, soha sárba. Nem hanyatlók konok gyászba. Hajnalból a férfi tornya; kristályfüggöny csöndjét ontja. Soha többé fuldoklásba, égő ágként üszök-gyászba. Rózsavértből hófehérbe. Soha többé feketébe. MAKAY IDA; Lágeremlék Már csak ez van. E zuhanás. Ez a reláció nélküli lét. Egy bizonyosság: a Tiéd. Egy kegyelem; a semmit nem tudás. Az öntudat, a csukaszin pribék olykor kinoz még; Feküdj! Állj, Vigyázz! De a szögesdrót, ime, átszakad. Megszabadulok, Itt a szakadék. Szokványos történet EGYIK szokványos hétköznapon lelültem a szokványos kék autóbuszra, és a szökött módon elindultam munkahelyemre ... Minden ment a maga rendjén: ahogy felültem, a busz is indult. Ám egy- szercsak hirtelen megállt. Látom: szemben velünk tejcsárda-. A vezetőnk, aki igen szimpatikus fiatal ember, beszólt a mikrofonba: — Elnézésüket kérem, csak pár pillanat! Megitta a tejfejadagját. — No, most már el is indulhatunk.., Megyünk is tovább. Ám egyszercsak újra megállunk. Látom: velünk szemben egy tetefonautómata, előtte, néhány sorjára váró ember. Vezetőnk, aki igen szimpatikus fiatalember, beszólt a mikrofonba: — Elnézésüket kérem, csak pár pillanat ... Beállt a sorba. Felhívott valakit telefonon. Visszaakasztotta a kagylót. Beült a volán mögé. — No, máris mehetünk tovább ... Es megyünk is. Ám egyszercsak hirtelen megállunk. Látom: szemben velünk egy jeles hirdetőoszlop, tetején órával. Az óra körül fiatalok, randire váró szerelmesek ácsorognak, idegeskednek, járnak le-fel. Vezetőnk, aki szimpatikus fiatal ember, beszól a mikrofonba: — Elnézésüket kérem, csak pár pillanat... Odament az óra alá. Várt, Idegeskedett. Végre megjött a kislány. Összecsó- kolództak. Beszélgettek. Szorongatták egymás kezét. Ismét összecsókolództak. Búcsúztak. Pilótánk megint a volánnál. — No, mehetünk tovább! És valóban tovább megyünk. Ám hirtelen megállunk. Látom: szemben velünk egy telpántlikázott új ház. Kihallatszik a zene, az ének, az ablakban vidám emberek láthatók. Vezetőnk, aki igen szimpatikus fiatalember, beszól a mikrofonba: — Elnézésüket kérem, csak pár pillanat ... Bement a házba. Ott énekelhek, za- jongnak, táncolnak. Később összeverekszenek, rendőrt hivnak. Helyre áll a rend. Folyik tovább a házibuli. Vezetőnk kijön és beül a volán mögé: — No, mehetünk további... Megyünk tovább. Hirtelen megállunk. Látom itt a pályaudvar. Vezetőnk az igen-igen szimpatikus fiatalember, beszól a mikrofonba: —'Elnézésüket, csak pár pillanatra ,.. Szabadságra megyek. Ezzel felült a vonatra, és elhúzott Szo- csiba. Lesülve még egészségesebben, még szimpatikusabban érkezett vissza. — No, mehetünk tovább . .. MUNKAHELYEMRŐL természetesen elkéstem, de ezt az ég egy világon senki sem vette észre. N. SZTÁNYILOVSZKY I
