Dunántúli Napló, 1972. május (29. évfolyam, 102-126. szám)

1972-05-14 / 112. szám

Zelk Zoltán: HA OTT Kende Sándor: Két férfi-egy lány ailáth Richard zenetanár - írógéppel cím- * * * zett boríték; a portás máris nyújtja, ott áll a szálló lengő üvegajtajában. Ha egyszer így kell élnie - a hét egyik felé­ben otthon, majd két-három napig itt -, akkor be kell rendezkednie ebben a városban is úgy, hogy ne érezze magát vendégnek. Az iskoiában az órarend összeállításánál természetesen fi­gyelembe veszik a lehetőségeit s a kötelező óra­számokat péntek-szombatra összpontosítják. Ha a színház zeneigazgatójával netán elhúzódnak a tárgyalásai, vagy vendégbetanítást vállal; legföljebb vasárnap is itt marad. A levélborítékot az üveglapos kerek asztal kö­zepére ejti - addig nem érdekli, míg a táská­jából ki nem rámol. A toalettholmit sürgősen ki a polcra, a mosdó fölé, a ruhakeféket és az or- vosságos tégelyeket a hálószekrényre, a cipőhú­zót és a körömollót is. Még a fésűt is a zseb­ből. Meg kell telnie a szobának személyes dol­gaival, különben nem bírná ezt az ingázást évek óta. Szép, langyos az ősz - a fehér nadrágját húzza hót, világos ing, sötét nyakkendő. Kopo­nyája csillog, oly simára ragasztotta ritkás ha­ját. Az orrából előkandikóló szőrszálakat hirte­len és kemény rántással kitépi, ollóval is meg­tehetné, de jobban szereti a radikális megol­dásokat. Milyen rövid a karja! ... - eszébejut ez, vala­hányszor a tükörbe néz. Belekoszál a levegő­be, szélesen nyújtózik — így még feltűnőbb. Anyja, szerencsére, már gyerekkorában észre­vette: hát ezért nem lett belőle karmester, A lóba, a fene enné meg, az igen, az hosszú, mint egy távfutóé. Akkor most már gyerünk azzal, a levéllel! Igen. Felkészülhetett volna rá, hogy sürgetni fogják. A november hetediki ünnepségre balett­zene. — Hiszen rég kész vele! Este majd körül­néz a kávéházban: valaki csak akad, akit rá le­het beszélni, hogy egy kis használható törté­netet írjon a zene alá. Nem olyan kényesek az írók: — hárman azon méltatlankodnak majd, hogy milyen zene az, melynek mindegy, milyen történetet fest alá, minek akkor a téma, ha a zene előre- kész, és így tovább; - eh, buta gye­rekek, nem baj, a negyedik vígan elvállalja, reggelre szépen megírja, délelőtt behajózunk vele a színházba, másnap próba, egy hónap múlva bemutató, biztos pénz . . . Tízkor az első órája, összhangzattan. A virá­got délutánra megrendeli Edwynának odalent a portán. Minden belefér az időbe ...- Hányadszor kéri meg a kezem, kedves Richárd? — A lélegzetemet, a szívverésemet se számo­lóim, drága Edwyna . . . Ebben a szobában soha sincs elég világos. Ha'ablakot tárnak: a műemlék-udvarból több­százados doh-szag lopakodik be. Ki kellene tép­ni innen ezt a lányt, kirohanni vele a fényre! — nem az ernyesztő nap alá, nem a verítékszagú nyárba — hanem a szikrázó, tiszta csillárok alá! Nem a szépséget feltáró, eltúlzó hivalkodásba, de az egyenletes, színtelen világosságba, ki eb­ből a szürkeségből - a fehérségbe!... Még a szemefehérje is kék! - igen, vannak ilyen lányok. Csak hát hogy eddig észre se vet­te! Vagyis, hogy mindannyiszor föl kell fedezni rajta valamit. Hiszen eddig is látta, biztosan, ahogy a rétet, a vizet, az eget látja az ember: csak akkor borzong meg, ha szél kerekedik . .. Kávét készít és citromos koktélt. Legutóbb pa­radicsomsalátával kínálta (honnan szerezte ilyenkor?! — hátha egész héten ezért futkosott! — mirelit?, kertészet?, melegágy?), nagyon sze­retik a paradicsomot mindketten.- Akkor én mától kezdve számolni fogom, megengedi? Richárd mosolyog; — nem a legkényelmesebb az öreg díványon, keresztbeveti a lábát és meg­igazítja a fehér nadrág élét: — A végtelenségig akar számolni? — Nem olyan hosszú az élet... — Dehogynem, drága Edwyna. Én hiszem, hogy nagyon hosszú ... — Megnyomkodja a ha­lántékát, majd az ölébe ejti rövid karját. - A szerelem, látja, súlyosabb, mint a gyomorfekély. Azt ugyanis meg lehet ■ operálni. Ez azonban legalább olyan, mint a rák: vagy sikerül némi szerencsével elkerülnünk, vagy belepusztulunk...- Maga nagyon szigorú. Keserű, szomorú em­ber.- Tehát fél tőlem?. . . - elfordítja fejét, kinéz az ablakon. - Kegyetlennek kell lennünk, igen. Legalább is önmagunkhoz ... Mióta kevergeti Edwyna az italát. Megrázza szőke haját:- Nem hiszem. Akkor mások hibáit se tudjuk elviselni. — Épp hogy csak így! Csakis az önmagával kérlelhetetlen embernek van fogalma és ele­gendő tapasztalata arról, mibe kerül valaminek a leküzdése! . . . .. . Nem is számított arra, hogy pont ma más­képp sikerüljön. Visszautasítás minden szomba­ton. Ki kell bírni. Mindent ki lehet bírni. Nem a ló a legerősebb élőlény. De nem is a szent. Néhány perc szünet is elég, nem kell a csönd­nek túl hosszúra nyúlnia. S beszélgetni akkor mór oly sok másról is /lehet. Például meg szokta mutatni az új felvételeit. Edwyna először csodálkozott — úgy hitte, a ze­nészeknek egyéb a hobbijuk, nem épp a fény­képezés. Vagy, ha van is gépük, legföljebb csattogtatnak velük, de nem ekkora szenvedél­lyel, ennyi leleménnyel, elszántan.- Nézze . . . Egy virág. Egy szál margaréta. Ugve, semmi? Ö nem válaszol. Közelebb kell hát tartani: — így talán még rosszabb, igaz? . .. Persze. De ha, mondjuk, egy durva, szemcsés kőfelüle­tet sikerülne fényérzékennyé tennem és arra ra- másolom, erősen fölnagyítva .. . Vagy más. Pél­dául egy arc. Egy semmitmondó, bármilyen arc. Lehunyt szemű férfiarc. Kemény szövésű, luka- csos zsákvászonra vetítve. Semmi háttér, a bar­na zsákanyag, a rosszul csomózott, vad anya­gon néhány fontos vonás, mely azért egészen hiteles és pontos, hiszen a gép leste el . . . Maid meglátja ... Aztán természetesen a nénikkel is kell beszél­getnie. Elvárják tőle. Ezt jókor kell kezdeni, mi­előtt Edwyna unni kezdené. (- ... Unja-e, un- ná-e valóban? - lehet, hogy rögeszme csak, ez is, mint a többi. Nem baj. Minek is szaba­dulni tőlük? — rögeszmék és szenvedélyek . .. gyökerek és villámok ... — ki élhet gyökerek nél­kül?!, s lehet-e villámokba nézni gyökértele- nül?I .. .) Talán Júlia nénivel a legkönnyebb. Öt még szeretnie is sikerül, néha úgy érzi. Mert külön­ben — először: Mese néniről egyebet se lehet megtudni, csak annyit, hogy amikor Edwyna kis- lánykoróban beteg volt (rengeteget gyöngél­kedett, minden csecsemőfertőzés elkapta), csak a mesékre pilledt el, s lázas éjszakákon haj­nalig folytak a történetek erdőkről és tengerek­ről; — másodszor: Liza néni viszont az élő lel­kiismeret, a fővigyázó, szeme mindig rajtuk, fél, mindig fél, egyre görcsösebben, ő a legöregebb, a legbetegebb. — Júlia néni azonban, hát igen, ő tulajdonképp nagyon aranyos. Egyszer lopako­dott csak szájára a sóhaj (s ez se a karácsonyi kötelező szeretet csöndjében történt), hogy is­tenem, ha őt is mamának szólítaná egyszer vc- lakil... mert szép, szép, élete üdvössége, hogy a lánya a barátnője, nincs is más barátnője, csak egymással bizalmasak, ez a meghittség kárpótolja a .korai özvegységért, ők egymásért élnek (s csak a két nénje miatt szólítja őt is né­ninek; — ugye, milyen figyelmes, gyöngéd lé­lek!), tulajdonképp boldog lehetne, hiszen ez a problémádon kötelék maga a beteljesülés! — de azért végül anya is, nem igaz? — még a hebrencs, véletlen-anyákat is mamának hívjc valaki... TV legnehezebb órákban a könnyebbülés: — a kapcsolat az emberekkel. Ez a kapcso­lat pedig csakis munka közben jön létre . . . Bár­mily hihetetlennek hangzik, ez Mailáth Richárd hitvallása. Aki pedig épp akkor van egyedül, amikor dolgozik. Amikor rövid karja miatt nem áll a zenészek fölött a pódiumon, hanem ma­ga marad a zárt szobában a zongorával meg a kottapapírral, s csak tulajdon füttyszava a kíséret az egészhez. Mint Júlia néninek, amikor az engedelmes varrógép fölé hajol a visszhang- talan falak között. Júlia néninpk sincs kapcso­lata, mely könnyítene. A szeretet nem elég . .. ... Túl sokáig nem szabad maradnia; na­gyon vigyáz, hogy ne legyen terhűkre. Elmenni valahonnan mindig nehezebb, mint becsönget­ni. S ezt könnyedén tenni - nem éppen moso­lyogva, a mosoly úgyse segít, s nem igaz, hogy leplez valamit... És Edwyna?.., — Edwyna, ahogy otthon ma­rad velük. Mese néni ma délután is maga mellé ültetné s igyekezne az ölébe vonni a kezét, bó­logatva biztatja majd:- Mellette mindened megvolna.,. Vagy így:- Drága fiam. A kényelmedet lesné , . , Ko­moly ember... Júlia azonbdn leinti:- Ráér, gyerek még. S visszaül a varrógép elé, bajlódik a motor­ral, az éles asztali fény körívbe zárja, világos, magányos börtönbe. Ma, kivételesen ma, egyszer talán nem gon­dol Liza néni arra, amit egyébként ki is szokott mondani, nem rejti ő a véleményét véka aló:- vigyázni kell, manapság könnyen megeshet a lányokkal, mert mindent elhisznek a férfiaknak s nem hallgatnak az intő szóra. Bizony jobb egy kis óvatosság . .. Edwyna fölfújja magát, fehér arca megkemé­nyedik. Tehetetlen mérgében kiugrana legszíve­sebben az ablakon! Akkor nem kérdezősködné­nek, valahányszor fésülködni kezd, hogy hová készül?, nem kísérnék ki egészen a folyosóig, s ha megrántja a vállát, nem kapnának rémülten egymás kezéért!... Mindenki jó ebben a házban. Háboríthatat- lan, puha jóság. Sima, mint a meleg homok. Szélcsend. Bizonyosság, Holnap is szélcsend, örökke jók maradnak ... ... Végre!... Már a csöngetés is más! Vi­haros és türelmetlen. A villanyáramnak se mind­egy, ki nyomja a gombot! Végre! - Még egyszer! Rajta! Simon! Hát persze! Ez az őrült! Belekönyököl a csengőbe, s még akkor is nyomja, mikor rég nyitva már előtte az ajtó. Csöppet sem iz­gatja az illem, eszébe se jut, hogy a nénik vér­nyomása úgy szalad fölfelé, mintha pumpálnák. Ez az őrült vadember! Vadember tranzi-rádió- val. Pulóver, bőrzeke. Széles derékszíj fogja össze az egész hacukát, azon lóg a ricsaj-do­boz. Hóna alatt a bukósisak, és ringatja magát oz üvöltő sláger gitárütemére. Olyan szélesen vigyorog, hogy szeme besüllyed a homloka alá s a motorszemüveg miatt fekete por-karika ke­retezi. Őrült! Már leszállhatna a csengőről! - ia igaz: hiszen ő javította meg a múlt héten! Most aztán hajrá, micsoda kielégülés, hogy így szól!... Tekergeti a fejét, olyan kajánul néz a magas­ba, mintha látná is a hangot. — Szia, kishúgom! Rá kell ütni a karjára, hogy abbahagyja vég­re: — Látlak! Teljes díszben megint! — Hazahozott a csühögő. Habár eleget szem- telenkedett az úton. Bent is tovább rajcsúrozik a rádiója, nem is mozdulnak arra az ujjai, hogy elcsavarná, ha­nem beleveti magát az első fotelba és terpesz­be vágja bakancsos lábát. Edwyna mintha kedvét lelné ebben a hopszos lármában — szí­nesebb is már az arca -, a nénik pedig sem­mit se bánnak, ami a lányuknak örömöt okoz. Edwyna felgyújtja a maga lámpáját is, a fali­kart a könyvespolca végében. Ekkor veszi észre Simon, azonnal meglátja — ott, a Radnóti arckép alatt, a kovácsoltvas fog­lalatban pislákol a gyertya. Most kattan el a rádió. Egy magas trombita­futam erőlködő jajdulása közben. Mailáth Richárd gyújtotta meg a gyertya ka­nócát egy órával ezelőtt. Gyufával; sose hasz­nál öngyújtót. Szereti a szertartásokat. Ez így határozottan dekoratív, látványos. (... A férfi szabályos arcélére sárga zsinórt rajzolt a gyufa lángja, de mielőtt rajta felejtet­te volna Edwyna a tekintetét, finom ujjak érin­tették a könyökét — vissza kellett fordulnia a képhez, a gyertya sercegve lobbant: — Mosolyog, ugye? ... Nem válaszolt, talán nem is bólintott. — Pedig ez a leqszomorúbb fényképe . .. Otthagyták, tovább nem beszéltek erről . . .) — Ja, hát megkértek ma is?! — csap Simon színpadiason a homlokára, s a bukósisakot ma­ga mellé ejti a fotel lábához. A nevetése gú­nyosan érdes: - Ilyen korán?! — Nincs korán. — Relatív. Én minden szombaton elkések. Ez viszont tény. — Ki kell cserélned a motorodat egy gyor­sabbra. — Zseniális vagy, Sárgahajú! A lelkembe látsz! Liza néni kimegy inkább, nem kíváncsi a to­vábbiakra. — Szóval, megtörtént? Ma is? S kicsivel később, már sokkal szelídebb gúny­nyal: — Ezért gyújtottatok gyertyát? — Képzeld: nem. Hanem csak úgy. Edwyna nem ül le - lengeti a karját és sétál keresztben a szobában, a gyertya előtt: — Csak úgy, Egyszerűen Radnóti miatt, kép­zeld. — Puhafejűek egymásközt! — Kösz ... Minél inkább sikerű! a Sárgahajú bosszantá­sa, annál gúnyosabb: — Tehát meg fogiátok váltani a világot? — Egyelőre nem. Megvárunk vele téged! — Uralkodj, kishutám, a hiúságodon .. . — Épp csak egy ilyen matematikai zseni hi­ányzik, aki kiszámítaná a következő lépést! Edwyna végre leül, szétveti karját, lemondón legyint, mintha inkább a falnak hajtogatná: — Mondd, veled igazán nem lehet rendesen beszélni?! Semmi másról?! Soha, de soha! Kü­lön képzed magad rá, hogy kínozd az embert! Még nem fáj a fejem, a gyomrom se; de azért csak igyekezz, biztosan sikerülni fog, nem aka­rom elrontani a hétvégi szórakozásodat! — Kínoztalak, drágám? Jaj, azt igazán nem akartam. — Nem hajol meg, hanem ellenkező­leg: föláll, kihúzza a derekát és fölveti a fejét: — Bocsáss meg .., Ezt, remélem, elég szépen mondtam? Nincs válasz. — Na tessék. Sehogyse jó. Igyekszik az em­ber, töri magát, majd beleszakad, mégse dí­jazzák. Tulajdonképp maguk vannak a szobában: — Mese néni is kiment már, csak a mama maradt, de ő monoton dübörgéssel egyre a varrógépét gyötri, tökéletes területenkívüliségben. Edwyna végre visszafordul, és szembenéz a fiúval: — Téged kór várni... hiába... Nagynehezen megjössz, aztán ... ó, kár beszélni róla!... — Te! Csak nem akarod azt mondani, hogy vártál?!... Annyira türelmetlenül, hogy közben szépen odaguggoltok az ereklye alá, nagy áhí­tattal gyertyát gyújtotok, dideregve elmazsoláz- gattok a verssorokkal, kéz-a-kézben, nem? . .. Nem; csak lélek-a-lélekben ... Jaj, milyen fenn- költ!..,. És ha netán másképp kell mondani Ahol az útjuk megfutott szelek, ahol a hajléktalan árnyak, ahol a törött szárnyú záporok menedéket találnak, ahol egy asszony léptei alatt a fű nem hajlik, jég be nem szakad, ahol a perc az ágakon tollászkodva megül, már föl se rebben — ha ott, ha ott, ha végül is a bekerített csendben. a verssort, mert az ott nem jelző, hanem jelzős határozó, tehát helyesebb hosszan elnyújtani: gyorsan megegyeztek, egyetértetek, s ettől me­legebb lesz a kályha és jobb a vacsora, Kíná­ban majd kevesebb gyerek születik, a meteo­rológiának sikerül hetenként egyszer fején talál­nia a szöget, a vasút pedig átáll Diesel-vonta­tásra Beremenden is!... Óriási dörömbölés a mellkasán — Edwyna vic­cesen kicsi két ökle úgy hadar, mint a pör­gettyű : — Hagyd abba! Hagyd már abba! — Hát vártál, nem?! — Váltsd meg a világot te! Te! Legalább én is nevethetnék egyszer! — Nono, szép szerelmem. Én nem vagyok any- nyira művelt. Ezek a vacak dolgok ugyebár, mint a fizika vagy a kémia, ezek nem váltanak meg semmit. Valahogyan nem arra valók. Azok csu­pán törvények, változhatatlan törvények, rette­netesen egyszerűek, szívem, mert változatlanul igazak, egyfolytában és mindig. Világos? Lefogja a lány kezét - abbamarad a dörőm- bölés: — A változtatás, a megváltás a ti dolgotok, az ilyen fennkölt lelkeké ... Szépen összedug­játok a fejeteket, rajta csak, baromi szükség van rá!... Ja, és közben természetesen vársz, szombat délután, engem is szombaton, pom­pás! . .. — Hagyd abba! Hagyd már abba; nem hal­lod?! Nem sikerül szabadulnia, a fiú visszarántja: — Csodállak, drágám, csodálom a lelketeket! — Tisztára bolond vagy! — Irigyellek; mit szólsz hozzá?! Olyan szépek lesztek!... — Ti meg okosak! Simon karja megrándul, s a lány keze, mint­ha elejtették volna, hullik a szoknyájához. Mind­ketten feszesek - messze lendülnek egymástól,-Ti lesztek a legokosabbak!... Olyant vá­lassz majd, akivel a legokosabb lehetsz!... Az­tán majd beszéld meg vele! Vele beszéld meg! Simon most nagyon csöndes: — Mit akarsz? — Én is csodállak; rendben van?,.. Közgaz­dász lesz a kicsike, vagy komputerkezelő?... Mert irigyelni is akarlak majd! Benneteket... Ti is szépek lesztek .,.-Hallgass már!... Hallgassunk kicsit, kér. lek ... — Azt te nem tudsz! — Éééén nem??? De Edwyna már sír. Most már vége: — Azt hiszed... — jzipogja, el se fordul, ha­nem értelmetlen, fölösleges daccal, mondja a fiú arcába csillapíthatatlanul: — te... hogy... Hiszen nincs közöttünk semmi szexuális vonzás, de ennyi se!... Ugyan! Hogy én meg ő?!... Anélkül mi alakulhat ki?!... — Pillanatnyi fegy­verszünet. — Ezt azért mondom neked, mert... mert ezt, gondölom, nem tu 1 ád kiszámítani matematikailag? ... Vagy a fizikából?! Vagy mit tudom én!... — Hallgass ... — Nem ... — Mit mondasz? Vonzás? ...' Inkább hülyülne. Inkább túráztatná a motor­ját. Száguldozna, ordítozna inkább. — Vonzás? . . . Majd megszokjatok egymást . .. Mindent meg lehet szokni . .. Például a királyok és a királynők is egész jól összeszoknak, pedig nem is ismerték egymást... Abbamarad a sírás. Ettől a szótól igen, — Most menj... Kérlek ,.. — Gyere, kiszellőztetjük. Föl a hegyre ... El­hoztam a másik bukót... ^^riósi csörömpölés: — Edwyna belerúg a fotel lábánál pihenő piros motoros-sisak­ba, az nekivágódik a varrógépnek, de előbb szétveri a kristályvizes üveget a földön, fekete lucsok a szőnyeg sarka - beleugrik, tacspagol két lábbal a vízben, rátipor még egyszer a zöld üvegcserepekre, a szilánkok föihasítják a cipője talpát - a víz fröccsent-e föl a bokájára, vagy véres? — de tapos, tombol tovább: — Hagyj békén!... Menj innen!... Simon le se meri fogni. A karját hátrafonja, a falnak támaszkodva hallgatja, szemléli ta­nácstalanul, mint egy reménytelenül összegu­bancolódott villamostekercset. — Nem hallod?!... Menj innen!,,. MOHÁCSI REGÖS FERENC: LOVASOK (Kompozíció) i i

Next

/
Thumbnails
Contents