Dunántúli Napló, 1972. május (29. évfolyam, 102-126. szám)

1972-05-28 / 124. szám

Siklós László: • RDOaiMI ES MUVESZETI F0LY0IR0I — 1372 jr-N t óra tízkor a csöndes, kihalt utcán ballag egy férfi. Nad­rágja, inge teli sárga, barna, vörös, vajszínű festékfoltokkal. Kevés arany­por, sok sárga. Vedlett, vagy inkább elázott cipője is festékes. Inge fölött nyitott köpeny, nagy zsebekkel. Ahogy jön, a bal zsebéből összehajtogatott papírcsákót húz elő, szétbontja és gondosan a fejére illeszti. Jobb zse­béből két szelet kenyeret vesz ki, to­jásrántotta van közte. A kenyér széle rágott, már evett belőle. Fehérre má­zolt útjelző kőhöz ér, leül és folytatja az evést. Csöndes, békés a környék. Itt-ott fá­radt kutya vakkant, ablakok, ajtók nyílnak, álmosan, tompán. A családi házak, a kis társasházak fák közé és mögé rejtőznek. Hatalmas akácfák, diófák, gesztenyék tompítják a világ zaját — jaj istenem, idáig ne hatoljon- s friss levegőt is adnak. Itt, a város szélén friss-levegős, tompított zajú bé- ké'Ván. $utó indul az utca végéből, a kö­vön ülő férfi feláll. De az autó csiko­rogva, váratlanul egy ház előtt lefé­kez. Papírcsákós vezetője kiszáll, han­gosan káromkodik, mind a négy aj­tót kinyitja, becsapja. Visszaül, túróz- tatja a motort. Elindul. A kő előtt pu­hán, finoman megáll.- Szevasztok - mondja a kövön ülő.- Szevasz.- Mi volt? - kérdi a kövön ülő.- Semmi — mondja a papírcsákós vezető. - Éjjel jöttünk haza a kricsmi- ből, hát abból a lakásból nem ránk szóltak, hogy csendesebben, mert aludni szeretnének! A tojásos kenyér elfogyott, az inges- köpenyes-csákós beszáll a kombi-ko­csiba. A kocsi tetején fölerősítve lét­rák, állványok, bent, hátul nagy vöd­rökben megkevert festék. A létrák bil­legnek, a festék lötyög, amikor nagy ívben kifordulnak az utcából. Indulnak a gyalogosan munkába menők. A vasgyári lakatos oszlopos léptekkel tempósan és nehézkesen megy, aktatáskájában tízórai és ebéd.- üzemi koszton nem lehet melózni- mondja minden este a feleségének.- Azon csak vakarózni lehet. Vele egyidőben, az utca másik ol­dalán indul Erzsi, a daruslány. Régen nem lány, de ma is csak így hívja az utca. Köszönnek egymásnak, de nem beszélnek. Mért nem beszélget egy­mással két munkás, akik egy gyárban dolgoznak?- Féltékeny az Erzsi ura, Antinak meg a felesége — suttogja a jól tá­jékozott szomszédasszony. - Lehet is benne valami, mindig egyidőben in­dulnak. Kaput becsapva, áta-bota léptek­kel fut, mórmár komikusán az őszhajú jogtanácsos. Túl van a nyugdíjkorha­táron, de 1950 körül „valami zűrje volt”, emiatt nem számítják be előző munkáját a nyugdíjba. Húszéves fia sehogy se érti.- Apu mindent felfúj. Biztos nem volt az annyira cikis. Csak elmaflás- kodta valahol. Húszéves fia tíz perccel az apja után csapja a kaput. Rákóczi Ferenc- haja lobog. Múlt héten festette őszre. A vasgyári lakatos gyerekei jönnek. Egyik fiú szakács, a másik fiúnak fi­nom szakmája van, műszerész, a lány adminisztrátor. Apjuktól örökölt oszlo­pos léptekkel, tempósan, nehézkesen lépnek. Őrzik a fáradt tartást, a gör­nyedt mozdulatot. Ez az egyetlen apai örökségük. Keszeg tanár lép ki a szemközti házból. Szemüvege nélkül nem is len­ne tanár, vele együtt tudását, diplo­máját is elveszítené. Óriási bőrtáskáí cipel, mint az anyagbeszerzők, vagy a csőszerelők. A súly — több ezer gye­rek dolgozata, füzete, szorongása, iz­zadtsága, bevizelése — a karját, a vál­lát lehúzza. A már mozgalmas utcán gyerek­kocsikat tolnak. Mélyet, maga­sat, kopottat, vadonatújat. Szívalakút, tojásalakút, sajátot, kölcsönkértet. Ku­likocsival vágtat egy kismama. Két­száz méteres futás. Apa fut, karján nagyobb gyerekével. Nyolcszáz méte­res futás, akadállyal. Anyja mellett szalad egy nagyobbacska. Másként lelkesíti az élet őt, mint a felnőtteket: játszik, füvet szed, kavicsot dob.- Elkésünk a munkából, kisfiam - mondja az anyja. Angyali mosoly a válasz.- Elkésünk a munkából, nem hal­lod. Hallja. Azért nevet.- Elkésünk a munkából, engem meg­vernek, és nem lesz pénzünk .. . Gye­re, te büdös kölyök. Kettőt kap a fenekére, kettőt a fe­jére. Bőgni kezd. Nehéz az élet, a bőrén érzi. Még csak a bőrén. A gyerekkocsik kétfelé tartanak. Be­felé is tolják, a városba, kifelé is. Akik befelé tolják, a tanácsi és üzemi böl­csődébe viszik. Akik kifelé, azoknak ott már nem jutott hely. Magánböl­csődébe viszik, Ágihoz. Ági dada volt a tanácsi bölcsődében, havi nyolcszáz forintért. Amióta kilépett, egy gyere­kért fizetnek neki nyolcszázat. Nap­közben hat-nyolc gyerek futkároz a kertben, mászik a nyitott folyosón. Egy kutya tanítja őket járni. A kutya en­gedi, hogy a kis rózsaszín élőlények a hátába kapaszkodjanak. Iskolás gyerekek mennek, tiszta ru­hában, táskával - műbőr, őzbőr, an­tilop — kezükben uzsonnás kosárka, szecessziós díszítéssel. Gyöngyike véz­na kislány, a -nagyanyja viszi a táskát, tornacipőt, kosárkát helyette.- Olyan sovány teremtés, meg ne erőltesse magát — sopánkodik utca- szerte a nagyanyja. Cgy házban laknak a daruslány- nyal. A daruslány gyereke erős, izmos. De a nagymama ott se akar lemaradni az úri-módiról: viszi az uno­kája táskáját, tornacipőjét, uzsonnás kosarát. A két gyerek illedelmesen elöl, a nagymamák utánuk. Lakik az utcában egy idős, rokkant munkás. Megrokkant az ötvenes évek­ben. Gyakorta sercint:- így lesz úr a proletár. — S a szá­ját megtörli. Ócska vödrökben, lyukas vájdlingok- ban már este kirakták a házak elé a szemetet. Néhány közülük fölborult, a széthullt szemetet összesöprik, vissza­gyömöszölik. Naponta kirakják, de ün­nepnek számít, ha jön a kuka. A tég- lavörös autókat csalogatni kell.- Amíg az öreg Reszege hordta a szemetet a félszemű lovával, soha nem bűzlött az utca. Most a szemetesek a legnagyobb urak. Tegnapelőtt itthagy­ták a hullott gyümölcsöt. Hova dob­jam?- Tőlem se vitték el a vakolatot. A lovat kockacukorral csalogatták. A téglavörös autók nem édesszájúak. Inkább szomjasak.- Tudom én, mi a baj. Nem adtam nekik egy tízest. Pénzért mindent el­visznek. Jöjjön csak közelebb, szón- szédasszony... a festőktől minden mocskot elvisznek. Tudja, miért? Be­hívják őket pálinkázni, megfigyeltem... Befordul a téglapiros autó: ma ün­nep van. A szemetes-emberek hosz- szú rúddal, kesztyűben kotornak o vödrökbe, vájdlingokba: illetéktelen szemét után kutatnak. Szemét-nyomo­zók. Dohognak, ha találnák valamit, dohognak, ha nem. Ablakok, ajtók mögül figyelik őket az asszonyok. Mo­dern hadviselés. Amikor kifüstölnek az utcából, újra csend lesz. S ekkor álmosan, pizsa­mában előbújik a zongorista. Egy bő­dön szemetet cipel, finoman, elegán­san az út szélére helyezi. Az első bevásárló az éjszakai taxi­sofőr. Hazafelé jövet — úgyis arra visz az útja — beszalad a boltokba, élel­miszeráruházba, vesz kenyeret, tejet, zöldséget, primőr paradicsomot, pap­rikát, sertéscombot, banánt, attól füg­gően, hogy mennyi borravalót kapott. A második vásárló a vasgyári laka­tos felesége. Biciklivel jön-megy, a kormányon kétoldalt lógnak a cekke- rek. Lerakodik és máris indul újra.- Nem kaptam kenyeret — kiáltja a kíváncsi szomszédoknak. Vagy: — Most meg piacra megyek.- Ezek mennyit esznek - ballag a kavicsos után Kozák bácsi, a nyug­díjas pénzügyi előadó. Ballag mellet­te egy fiatalasszony, aki gondozási segélyen van, három évig az állam kenyerén.- Sokan vannak rá - mondja meg­értőn az asszonyka.- Dehogyis, kedves, nagyétkűek. Ki­tágult a gyomruk, mert kiskorukban galuskát ettek. Most már muszáj so­kat enniük. [/ ozák bácsi aktatáskát lóbál, mint aki hivatalba sétál. Csak aki a Közértpultnál találkozik vele, az tudja, bort, sört, Hubertust rak a táskájába, fektetve. A kenyér s mindennemű étel beszerzése az asszony dolga. MAKAY IDA:_ NEM FÁJHAT Nem vehetnek el többé semmit attól, ki tündöklő űrrel tele. Kinek haja már hópille fészke, madarat sem hív. Puszta tenyere csillagparázstól ég már, sérthetetlen. Szobákba sem lép. Hó s fény a szőnyege. Nem fájhat zajló szerelmekért akinek erdők csöndje lett a kedvese. A Jelenkor júniusi száma Gazdag, változatos tartalommal, ér­tékes szépirodalmi és tanulmány- anyaggal jelentkezik a Pécsett szer­kesztett folyóirat új száma. Bertha Bulcsu nagysikerű interjú- sorozatában ezúttal Illés Endre nyi­latkozik, s a beszélgetés mellett közli a lap az író emlékezését Lesznai An­nára. A szépprózai írások között An­tal Gábor, Czakó Gábor és Siklós László elbeszélését, valamint Kolozs­vári Grondpierre Emil önéletrajzi re­gényének új részletét olvashatjuk. VASÁRNAPI MEllEKlET A lírai rovat élén Csorba Győző köl­teményeit közli a folyóirat, A versek­hez kapcsolódik Fodor András tanul­mánya Csorba Győző költészetéről. A rovatban emellett Simon István: Száz iramló nyári sor című költeménye és hét fiatal költő — köztük Benkő Attila, Döbrentei Kornál, Pardi Anna, Péntek Imre és Tandori Dezső - versei kap­tak helyet. A képzőművészeti rovatban a Ka­posváron élő Bors István és Honty Márta művészetét mutatja be Halia­mé Erzsébet írása. A két művész al­kotásairól ad ízelítőt a szám illusztrá­ciós anyaga. Az irodalmi tanulmányok, jegyzetek sorában figyelmet érdemel Benkő Ákos portrévázlata a jugoszláviai magyar Deák Ferencről, valamint Galsai Pong­rác Tersánszky Józsi Jenőre emlékez­tető színes írása. A kritikai rovatban többek között Bertha Bulcsu interjú-kötetéről (Mez­telen a király), Czine Mihály Szabó Pál-könyvéről, Déry Tibor új regényé­ről (Képzelt riport egy amerikai pop- fesztiválról) és Hallatna Erzsébet me­sekönyvéről (Cikcakk) találunk ismer­tetést. * összeállításunkban — néhány mű, illetve részlet bemutatásával — ízelí­tőt adunk az új szám anyagából. ^ I ,r rr \ Lsorba győzőről A távolban tisztelt költőt, szerkesz­tőt, aki a még gyermekkori (hiszen egy teljes évvel korábban keletkezett) versemhez először írt folyóiratközlésre jogosító nyomdajelet, 1947 tavaszán többféleképpen is megismerhettem. Olvastam Szabadulás című kék betűk­kel nyomott verskötetét. Láttam arc­képét a Sorsunk áprilisi számában. Ez a portré, Martyn Ferenc túsrajza, felettébb megragadta figyelmemet. A finom szálkákká irdalt, fekete boly- hokkal körülrepdesett fej hasonlított, így mindjárt azonosulva idomult a bennem élő elképzeléshez. A gö.idö- rös haj elektromos vibrálása ereden­dő összhangban volt a szemöldök és a szem komorságával. A tekintet, no­ha elfele nézett, kutak magukba húzó mágneses mélységét idézte. Korom­nyugalmukat némileg feszültté, szo­morúvá tette az orr és száj érzékeny, szinte klasszikusan zárt vonala. Nem csoda, hogy az április végi szombat délutánom, a kaposvári állo­más sárga keramit-kockás peronján várakozva, hamar fölismertem ezt az arcot a pécsi vonatról leszálló utasok között. Mivel egy nappal tizennyolca­dik születésnapom előtt, iskolám némi vonakodása árán fölvettek a Berzse­nyi Társaság rendes tagjai sorába, most nekem jutott a megtiszteltetés, hogy a Társaság aznapi fölolvasó ülé­sére érkező Csorba Győzőt fogadjam. Amikor szembe kerültünk egymással, s nevemet mondtam neki bemutatko­zásként, ő egyetlen szóval reagált: „örülök." Nem volt a kijelentésben se több, se kevesebb, mint amennyit a hangzók kerete megengedett, még­is, mintha valami bársonyos meleg utózönge maradt volna ott a levegő­ben. A Megyeháza faburkolatos nagy­termében nem volt könnyű dolga. A közönség alig egy hónappal koráb­ban Szabó Lőrinc hórtyaérzékenységű, mégis folyton ártüzesülő, mágusian va­rázslatos versmondását hallotta, most pedig ersánszky Józsi Jenő szabadon elmondott történetei, ravaszkás-hu- nyorgó komédiázása volt o verseny­társ. Mégis, ahogy a költő megszólalt, külön atmoszféra vette körül. A han­gok sötét felhőiben olyasféle rezgés tágult, szűkült, gomolyult, amilyet Mar­tyn túsrajzán láttam, s az állomáson azonosított modell első szavából hal­lottam. Nem volt ebben a hangban semmi keresett szuggesztivitás, pózta- lanul zendült, telítődött s a belőle nö­vő, már-már bírhatatlan súlyú árnyék fájdalmas szerényen hanyatlott vissza a kemény sorvégek, megszakadó gon­dolatok csöndjébe. S mind e mögött a látomás különös módja, mintha va­laki szénkréta kontúrjaiból akarná elő­hívni a színeket... Fodor András BORS ISTVÁN „MEMENTO 1514" Látogatás Bors Istvánnál és Honty Mártánál Az asztal mögött régi kovács satu, vele szemben emberméretű szobor, egyelőre gipszből, fáradságos munká­val fémhatásúvó hamisított gipszből.- Ez tulajdonképpen egy kereszt - mondja Bors István. — Ha az ember kint jár a határban, mindenfelé láthat időette durva kereszteket, amelyeket X. vagy Y. gyógyulásának emlékére állítottak ... Ez is ilyen kereszt lenne. Dózsa emlékére. Kereszt a tájban. Minden, amiből felépül, a mezőgaz­daságra, a kézművességre utal. Mikor ezeket a satukat csinálták, még nem voltak meg azok a korszerű eszközök, amikkel ma egy ilyen szobrot kivite­lezni lehet. De azért ugyanolyan. A kereszt felső szárán az a fonat pedig; g régi hófogókat csinálták így. A keresztnek több testvére van. Mai szobrok. Nincsen bennük hivalkodó népieskedés, bágyadt archaizálás. Mégsem elképzelhetetlen, hogy vala­hol, a sárbaragadt magyar falvak mé­lyén hallgatag parasztok állították ezeket a kereszteket 1514 szomorú emlékére ... Bors István, Henry Moore csodálója és sokáig követője, a külső-belső for­mák játékainak kutatását odahagyta, és régi magyar kovács satukat, ács- szekercével kihasított farönköket, öreg ekéket kezdett tanulmányozni. Fa és fém. („Mire egy követ megfaragnék, ezer más ötletem lenne.’’) Fatörzsek közt megfeszülő húr — az ismeretlen erdész. Az Emlékmű — ekekormány, mint egy fájdalomba fagyott szárny, nyúlik a magasba. Most meg a bábuk. A gyerekrajzok világából született, eltorzult, szomorú bábuk, melyeket egy szál húron 'ógot- nak le a sima, félelmetesen sima ke­zek. Hallania Erzsébet Egy utca magánélete JELENKOR

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents