Dunántúli Napló, 1972. május (29. évfolyam, 102-126. szám)

1972-05-21 / 118. szám

Szibéria

A szovjet—amerikai kapcsolatok történetéből

Beszélgetések a kandalló mellett

TAVOU rideg, hideg világot jelképezett valamikor számunkra ez a szó Szibéria. A cári Oroszországról szóló régi olvasmányokra, emlékekre gondolva, visszaemlékezve bizony nem is alaptalanul. De aztán gondolatvilágunkban — különösen az elmúlt negyedszázad folyamán — egyre közelebb került, a szibériai rapszódia romantikájával éppúgy, mint a Bajkál- tó természeti szépségeinek hírnevével, vagy talán mégínkább a bratski erőmű és a városnyi kiterjedésű nagy Ipartelepítések, kóolajfeldolgozók lenyűgöző realitásával.

S most itt az idei esztendő, amelyet tömören o magyar—szovjet barátság ízibériai évének is nevezhetjük. A lapok híradásaiból közismert ugyanis, hogy a Magyar—Szovjet Baráti Társaság elnökségének határozata értelmében május 22-én Szibériai Hetek kezdődnek, s az idén kiemelkedő szerepet kap hazánkban Szibéria népszerűsítése, a szibériai ember, a szibériai táj megismertetése azzal együtt, hogy a Szovjetunió gazdasági, tudományos, kulturális életében mit jelent, e sajátos országrész, amelynek egy- egy megyéje is nagyobb hazánknál.

Nemrég egy ilyen nagy szibériai megyében jártam, az omszkiban, amelynek területe másfélszerese Magyarországnak, székhelye pedig az Uralon túli rész második legnagyobb települése. a kilencszázezer lakosú Omszk városa, oz Irtis és az Om folyó torkolatánál. S az a fajta, régi romantikus elképzelés, amely legtöbbünkben él e tájról, már nyomban itt eloszlik oz emberben. Mert, ha netán Moszkvából nem háromórás repülőúttal érkeztem oda, hanem csak úgy odacsöppenek, akkor — ne tessék félre■ób”

érteni a mondatomat — aligha találom el, hogy valahol Ázsiában, Szibériában vagyok. Kulturált, forgalmas, rendezett, s mondhatom (ha ennek a szónak egyáltalán érdemes minősítő tartalmat tulajdonítani) európOias, korszerű nagyváros.

Igaz, hogy ez a nagyiparral rendelkező Omszk városra és viszonylag kiterjedt környékére vonatkozik, a közeli falvak életére, amelyekben fejlett mezőgazdaságot művel az ember. Az óriási terület távolabbi részein azonban valóság a tajga is, meg a mérhetetlen kiterjedésű mocsár, ma is vannak vidékek, amelyek csak több napos autó-helikopter-sítúrával közelíthetők meg. E nyugat-szibériai területnek ilyesféle romantikája is megvan hát, de jellemzőként valami egészen mást kell keresnünk.

Azt a természetességet például, amellyel a szibériai ember „túlteszi" magát az éghajlat zordságán, Nemcsak azzal, hogy kedvesen tréfálkozik rajta. Mikor kérdezik tőle, milyen is itt egy esztendő, bölcs derűvel azt feleli: „Kilenc hónap tél, aztán meg csak nyár, nyár, nyár...” A tréfa mögött intelem rejlik, hogy ezt el kell, el lehet viselni. Azt a mintegy 80 fokos hőingadozást is, ami a mínusz 45 fokos tél meg a 30—35 fokos nyári rekkenó meleg között mutatkozik. S nemcsak elviselni kell, hanem normális, zavartalan, kellemes életet biztosítani.

Az omszkiak virág szeretők. Ám a természet itt nem gondoskodott sem fáról, sem virágról. Száz kilométerekre sivár sztyeppék húzódnak, legfeljebb nyírfaligetek, semmi más. Nem terem itt meg a fa és a virág.

A hősök parkjában, ahol a szovjethatalomért elesett magyar internacionalisták emlékművét is fölkerestük, mégis friss virágot találtunk. S mindig vannak friss .virágok. Március 8-án, a nemzetközi nőnapon a férfiak üde virágokat, szegfűt, tavaszi orgonát vittek az asszonyoknak.

Szibériában meglepően széleskörű az érdeklődés múltunk és jelenünk iránt egyaránt. Számtalan iskolásgyerekkel beszéltem, aki pontosan tudta, ki volt Ligeti Károly, az Omszkban harcolt vörös magyarok 1919-ben kivégzett vezetője. Láttam azt az utcát, amelyet Ligetiről neveztek el, láttam az emléktábláját a ház falán, ahol annak idején összejöveteleiket tartották. S láttam a mai Magyarország üzeneteit: kiállításokat, magyar sarkokat üzemek, iskolák klubtermeiben, könyvtárakban, hazánkat ismertető cikkekkel, folyóiratokkal, klasszikus és mai magyar írók orosz nyelven kiadott műveivel. Láttam egy kollégium növendékeinek magyar táncát népi viseletűnkben.,

A SZOVJET—MAGVAR BARATT TAR SASÁG omszki szervezetében már ti/d- tak látogatásomkor arról, hogy hazánkban szibériai heteket rendezünk, s oz idén egész évben sokféleképpen népszerűsítjük Szibériát. Nemcsak örülnek ennek és segítik, de ők sem maradnak le — a mostani esztendő célkitűzésétől függetlenül sem — hazánk népszerűsítésében. A megyében tavaly több mint ötszáz helyen mutatták be a magyar ifjúság életét ismertető fényképlgállítást, s 1962 óta már 52 szovjet—magyar baráti tagcsoportot tartanak nyilván üzemekben, kolhozokban, művelődési intézményekben.

1957 októberében, egy szombat estén Dulles amerikai külügyminiszter lakásán négyórás bizalmas beszélgetés folyt az amerikai külügyek intézője és Gromiko szovjet külügyminiszter között. A Le Monde New York-i tudósítója azt írta, a találkozó azért történt Dulles lakásán, hogy „ebben a légkörben a két államférfi nyíltabban és természetesebben tárgyalhasson, mint a külügyminisztérium irodáinok személytelen levegőjében”. De a találkozó helyszínén kívül sokkal többet foglalkozott a világsajtó azzal, hogy azon a bizonyos szombat délutánon a washingtoni kandalló fölött kilencszáz kilométernyire, a szinte már lévegőtlen magasságban egy szovjet mesterséges hold keringett, a bolygóközi korszak első hírnöke. A két vezető világhatalom, külügyminiszterének tanácskozására tehát különleges történelmi körülmények között került sor. Ez az, amit Nehru, a nagy indiai államférfi így fejezett ki: „A mesterséges hold a nemzetközi feszültség enyhülése felé nyitja meg az utat, mert rádöbbenti az emberiséget arra a feneketlen szakadékra, amely a tudományos haladás és a jelenlegi gondolkodás archaikus rpódjo között tátong".

A BIG STICK A SAROKBAN

Dulles külügyminiszter o Nehru által emlegetett „archaikus gondolkodás- mód" valóságos megtestesítője is, a jelek szerint arra kényszerült, hogy bizonyos mértékig q sarokba tegye az általa megfogalmazott híres „big stick" (bunkósbot) diplomáciát. Ezekre a módszerekre világszerte az ébredező józanság egyre nagyobb nyomása nehezedett. A mesterséges hold felbocsátása is arra hívta fel a figyelmet, hogy a nemzetközi és stratégiai helyzet páratlan alkalmat — és egyben páratlan kényszert is — jelent a vitás kérdések békés rendezésére. A békés holdbébi látványos csapást mért az enyhülés ellenfeleire, és szembetűnően bizonyította, hogy az erőviszonyok döntően megváltoztak a világon.

A mesterséges hold felbocsátásává! egyjdőbe.n a Szovjetunió annak bizonyítékaként, hogy nem törekszik egy-, oldalú' előnyökre, hogy változatlanul ellenez mindenfajta háborús politikát, felhívást bocsátott ki: tartsanak az Egyesült Államok és a Szovjetunió képviselői békemegbeszéléseket. A nyilatkozat kijelentette, hogy a szovjet kormány eddigi leszerelési javaslatait pedig kiegészíti a rakétakilövő állomások ellenőrzésével.

NIXON ELŐSZÖR MOSZKVÁBAN

A kandalló melletti beszélgetések sorozata —- amelyek ugyan még nem csúcstalálkozók, de mégis magasszio- tű érintkezést jelentettek o két világhatalom között — az ötvenes évek legvégén folytatódott A valóság kényszere, a szovjet diplomácia aktivitása arra szorította az amerikai kormányt, hogy ne térjen ki azok elől a konzultációk elől, amelyek bevezetői voltak a magasabb színtű tárgyalásoknak. 1958 végén Mikojan, a Szovjetunió Minisztertanácsának első elnökhelyettese magánjellegű látogatást tett az Egyesült Államokban. Találkozott Eisenhower elnökkel, Nixon alelnökkel, Dulles

külügyminiszterrel, A Pravda azt írta: „Az Egyesült Államok kormánykörei világosan megismerhették a Szovjetunió álláspontját a két ország kapcsolatáról és a legfontosabb nemzetközi kérdések megoldásának módozatairól. Ezek a megbeszélések tehát hozzájárulhattak a Szovjetunió által következetesen és állandóan javasolt csúcs- találkozó bizonyos fokú előkészítéséhez is.” I

Mikojan amerikai üzletemberekkel is találkozott és tapasztalhatta, hogy az Egyesült Államokban az üzleti körök igen érdeklődnek a kereskedelmi kapcsolatok fejlesztése iránt. Már akkor szóba került, hogy igen- érdekes és hasznos lenne, ha az Egyesült Államok alelnöke, Nixon is felkereshetné magánemberként a Szovjetuniót. Az angol sajtó akkor — nem egészen gúnymentesen — azt írta, hogy amerikai politikusnak évek óta nem támadt olyan jó ötlete, mint Nixonnak, amikor kitalálta, hogy elnökválasztási hadjáratát nem az Egyesült Államok valamelyik városában, hanem Moszkvában kell elindítania.

Nixon tizenhárom éve, 1959 júliusában—augusztusában járt első ízben a Szovjetunióban. Valóban úgy tűnt akkor, választási útról van szó, az akkori alelnök jó előre gondoskodott arról, hogy minden szava, ami látogatása során elhangzik, megfelelő hangerősítőn át jusson el az amerikai közvéleményhez. Nixont elkísérte James Reston, a New York Times vezető riportere és Harrison Salisbury, a lap legtekintélyesebb szovjet-szakértője.

KIÁLLÍTÁS ES ELLENGŐZ

Az utazás, amely arra tett volna hívatott, hogy bizonyítsa az elnökjelölt talpraesettségét, politikai tehetségét, inkább azt bizonyította be, milyen reménytelen minden kísérlet, amelyet egyes amerikai politikusok fűztek a Szovjetunió „fellazításához", a szovjet emberek amerikai típusú „felszabadításához”. A tudósítások arról számoltak be, hogy az Egyesült Államok alelnöke minél többet látott a szovjet életből, annál többet volt kénytelen elhagyni azokból az előítéletekből és téveszmékből, amelyeket hazulról hozott magával.

A Nixon-úttaí egyidőben azonban elnöki hozzájárulással, Amerikában megrendezték az úgynevezett „rab nemzetek hetét”, azzal a szándékkal, hogy némi „ellengőzt" adjanak. Eisenhower maga is elismerte sajtóértekezletén, e rendezvény célja az volt: hogy helyrebillentse az egyensúlyt Mindenesetre az, hogy egy amerikai alelnök (éppen az a Nixon, aki most az Egyesült Államok elnöke) szükségesnek tartotta úgy szerezni választókat, hogy a Szovjetuniót keresi fel, mutatta: az amerikaiak túlnyomó része a két ország kapcsolatának megjavítását kívánta. Helyeselte a békés versenyt, amely a két nagyhatalom között kialakulóban volt s amelynek kezdő léprése is megtörtént: New Yorkban szovjet, Moszkvában amerikai kiállítást rendeztek.

Kereszthy András

Következik: Camp Derbid, Bées, Glassboro (Keddi számunkban)

lőkös Zoltán

' ■ ' 1 V ■ ■ ■ 1 111 1 11 .................................................. I . ■ ---------- ------K

ubai képek

Fidel Castro egy tömeggyűlés résztvevői között Havannai úttörők

E mlékek

1*1* «MMt Mpaft, adnék, fcoaeok,

U Elhangzott szavak, félretett képek« faltul! «inak, Útvonalak: a térképen eenti- «létetek, a bejárt földrészt egy tenyér elfe- dU Kértük • »nagy agrác” elszakadva Érné- pe part jattéi ívben Kanada jeges, szürke árnyéka falait dalra, napsütötte zöld-kék Karib' tengarbaa ászé sziget, Kuba falé.

A képek pihennek, Ojak kerültek feléjük; pálmafák Idézték Varadéról a portugál pánton, s a hullámok, amelyek egy éve a Male cong falán tértek mag, talán Satuból és Caseals szikláit mossák ...

Az emlék sokkol több, mint amit szavak, mondatok, képek rögzítenek. Nem e fiákból kerül elé, nem kötődik «vines diákhoz. Már enyémek, mór mélyebben vannak, mint a táplálék beépül a test anyagába, a tudót részévé váltak

Az útinapló, err ehó híradós totós kissé lelkendező, hivalkodó színei „ott jártam, ext láttam. r .*• mögül barátok, nevek, személyek lépnek elő. Nem kell képeket elővennem. Akkor Kubán jártam, most Kuba itt van vetem —, becsukott szemem előtt. Elénk jött Prágáig az „Air Cubans'*, az első kubai ízekkel, színekkel, hangokkal, vendégként szeltük t ót az óceánt.

*

Bizottság e repülőtéren, az első baráti kézfogások. Gutierrez sebészprofesszor reg- feltől estig a iegeJÖxékenyebb házigazda.

néhóny nap utón mór régi barátnők tűnik. Egy tíz év előtti reggelről beszél; a második amerikai partraszállás a „Piaca Giron”- on. Bombarobbanások zajára ébredt. Sietett e klinikára. Útközben felejthetetlen kép: Havanna népe egy emberként, ki géppisz. tollyal, ki puskával, ki csak machettávol, vagy akár doronggal vonultak végeláthatatlan sorokban énekelve, lengő zászlókkal a harci zaj irányába.

Ordaz de Sierra, egy nagy rehabilitatíos központ igazgatója. Dús, fekete szakállt visel emlékül a sierraí harcokról, amelyben részt vett Fidel Castro oldalán. Egyenruhában jár, derekán pisztoly, de most elsősorban orvos és házigazda. A vendéglátás azért „katonás**; zenekar indulójának pattogó ütemere vonultunk be o díszterembe. Ételekkel megrakott asztalok, katonák szuronnyal aprítják a jeget a „dajkiri”-he*.

Marquéz Guillén Nicolas e költő unokaöccse. O közvetítette e beteg költőhöz autogramra a könyvét. Két kávébarna kisfia mennyire őrült a kis ajándékautóknak. Papájukkal viszonzásul „nagy autón” végigszáguldoztuk a Malecong panorámáját. Az idős gyermekorvos professzor, aki a „Tropi cana” legszebb revüje mellett is szunyókált, de hősiesen kitartott a társasággal,

Bolyongás Havanna óvárosában, míg megtaláltuk az „Orvostörténeti Múzeumot”, Két idősebb kollega nyitott ajtót olyan barátsággal, mintha esztendők óta erre a találkozásra vártak volna. Végignéztük a Hajdani palotában felállított múzeum minden érdekességét, örömmel láttuk Semmelweis szobrát. Felajánlották könyvkiadványaikot: Tamás Romay és Carlos Finlay több kötetes müveit, de a repülő nem bírja, — utánunk küldték hajóval. A múzeum szép plakettje emlékeztet rájuk.

Névtelen barátunk egy sötétbőrű dobos, aki külön dobszólót játszott a „hungaro doktorinak. Vagy vidám útikalauzunk, aki végig énekeltette az autóbusz utasait Varode- rotól Havannáig úgy, Hogy alig vettük észie az 5 órás utat a rekkenö melegben,

A vendégek: Chanbanov professzor és o szovjet küldöttek nagy, ovális asztala a tetőétteremben. A kubai zenészek kicsit furcsán játsszák a nekik szokatlan orosz dallamokat. Jókedvű franciák, hamar éneklő olaszok. Molina, a chilei küldött a legno. gyobb sikerű előadást tartotta, Honfitarsnöje a fekete bőréhez csodálatosan illő korall nyakúkkal és fülbevalókkal.

íwöf de Castro, a brazil profsuw

ez emberiség, Földünk égető problémáinak nagyszerű, sxuggescthr előadója „emberközelben” is csupa energia, terv, mozgás, szilárdság: az AMIEV nem adja fel politikai elveit: „Az emberiség sorsdöntő éveit éljük, nem olimpiai játék ez, ahol a nézők nyugodtan szemlélhetik mások küzdelmét. Mindannyian egy porondon vagyunk, közős jövőnkért cselekszünk.”

Havanna óvárosrészében spanyol colonial stílusban épült fehérló paloták szegélyezte tér, pálmasor, virágok, szökőkút, háttérben o régi elnöki palota: ma múzeum, a régi Havanna emléke. A Jósé Martinról elnevezett új főteret hatalmas emeletes minisztériumi épületek veszik körül, középen a forradalmi emlék hatalmas oszlopa magásllk, A tér üres, majd a nép fogja kitölteni, ha Fidel Castro szavát hallgatja.

Kopottas tergerparti házak, és a luxusvillák sora mögött egy új Havanna épül. Kevésbé lesz „exotikus”, nem pálmakertbbn álló magánpaloták sora, de minél több emberi lakás lesz. A város szívében az egyetem hatalmas lépcsősora, oszlopcsarnok a díszterem sápadt, arany-bronz ragyogása. Sötétbarna kubai tölgyajtón, bronz dombot- műveken Kuba történelme. Tenger, part, isáUok, házak ...

Talán kékebb ex eless tenger, szmeeebh

e „Promenade des Anglais** a „Cote D* Azúr'* szállodasorai előtt, Monte Carlo rettet! fénnyel megvilágított pálmái, hivalkodó esti fényei felejthetnék Havannát és Vara- deret. Talán ... he Kuba is csak turistaút lett volna, csak üdülőhely, amely a turisták kiszolgáláséra akár Mallorcával, Madeirával» vagy Caprival akarna versenyezni — „azúr*" vagy „arany** portokkal. Matenzas felperzselt cukornádföldjei kevésbé színesek, mint a magyar május.

Kuba nem versenyez. Nem fizető vend éget vár, hanem barátot fogod. Nem karnevált kínál, múlé ünnepet, nem szinés tömeg „exotikus” emlékét adja hajlongó pincérek, borravalóra leső, tessékelő szállodaportások, kereskedők vetélkedő nyájasságát.

K

ézszorrtásp férfias, szívesen mutatja hétköznapjának munkáját. Este hely- lyel kínálja meg a barátot, mikor a napi munka fáradtsága tervébe eldádik. Jólesik felidéz- ni emléküket egy év távlatából, 50 ezer kilo- féétorrŐI, most, miket egy repülőgép száll felénk, hogy elhozza egy táváli nép baráti üdvözletét Magyarországnak.

Konkoly Thege Aladár

CnLlvASARNAPlVim KÜUMmfm. iTilP

\

I