Dunántúli Napló, 1972. május (29. évfolyam, 102-126. szám)
1972-05-21 / 118. szám
F l ATA LOK BOTÁR ATTILA: 1944-ben született, a Komlói Kun Béla Gimnáziumban érettségizett. Utána képesítés nélküli tanító, majd portás, IBUSZ- tisztviselő volt. 1971-ben végezte el a Szombathelyi ' Tanítóképző népművelés-könyvtár szakát. Jelenleg Komlón népművelő. Verseit először a Jelenkor mutatta be. Nyomunkon a hó Nem küldünk képeslapot innen o barátoknak az anyáknak, elmocskul ez a hó úgyis, jó lesz majd gyalázatnak jó lesz majd árulásnak. Mi-kettőnk bujdosását mért is neveztük szerelemnek? Csak az éjszakák lettek nagyobbak ettől, fékezhetetlen erdőtűz a múltunk, csak a vizek végtelenebbek. Nem küldünk képeslapot innen, hazudunk majd külön-hazákat: tőlem csak a tengerhez szökhetsz s szurony-nádasnak futok tőled, a hó zümmög nyomunkon — fehér bánat JADI FERENC: f»S2-b«a aOleteti • Somogy mmgyoi l* rücskén. Kaposvárén érettségizett, tnlonlng a Pécsi Orvostudományi Egyetem II. éves hall- goto ja. BárdosI Németh Jánostól kapta oz első biztatást verseire. Téli tenyér t. Szarvasok vonulnak véres o szemük A szél kotor havat patájuk mögül 2. Az ártér különc szobáit a szél takarítja Nekiiramlik mint a gabonatűz s megszaggatja Az égerfákat és a vadhajtók foltos bekecsét 3. A telepről kehes cigányok kosztatnak alá Az ágakra fagy leheletük hagyma szaga Jőnek becsavart lábú deszka-asszonyok Zsákjukban viszik disznóölések maradékát 4. Barátom Ha kiteszed: Megfagy a gyermekkéz Széttörik inpálmára jeges húsra és csontra. MIHALfK ZSOLT; 1953-ban született Pécsett, Idén érettségizik e Nagy Lajos Gimnáziumbán. Tanár szeretne lenni. Csend Csendes a valóság. Csendes a hazugság. Csendes vagyok én is. Ha Ha kettesével számolom a másodperceket .— kiderül: nem is olyan hosszú egy perc. Mégis A lónak négy lába Van és mégis néggyel jár. Pazarló egy jószág. VASÁRNAPI MEllEKLET ED MÉCS LÁSZLÓ: Pisztrángok A A ogyorósi Antal tanár kora reggel bement a főiskolára. Irl Ilyenkor még tökéletes csend volt az épületben. Mogyorósi tanár úr szerette azt hinni, hogy 6 van egyedül az egész intézetben. Egyedül ő. Szélesre tárta szobája ablakát, utat engedve a hűvös, frissítő tavaszi levegőnek. Az idő szépen kitisztult. Elvonultak a felhöseregek. A nap nagy nehezen leikaptatott a környező domb ormára. Innen, az ötödik emeletről jó volt a kilátás. A városon túl egy vonat kocogott. Füstje beleolvadt a reggel felszálló ködébe. Távol, ahol a dombok megszűntek, a Duna széles ezüst- szalagja viliódzott. Messze, a látóhatár peremén parányi falvak gugyultak a védelmet adó töltés mentén. — Gyönyörű reggel! — mondta a tanár. Kulcsai után kotorászott. Az íróasztal fiókból előkerültek a vaskos jegyzettömbök. „Még van két órám az előadásig — gondolta magában. — Nyugodtan dolgozhatok, most nem zavar senki." Fehér papírlapok után kutat éppen, amikor nagy csörömpöléssel megszólalt a telefon. „Még most isi Egy perc nyugta sem lehet az embernek — méltatlankodott magában — biztosan téves kapcsolás. — Nem veszem fel a kagylót!" A telefon makacsul csörgött. A tanár nem bírta tovább, felvette azzal, hogy most aztán megmondja a magáét: — ftt Mogyorósi. — Ont keressük — mondta egy női hang. — A kisfia, a Gáborka ... — Ml ran retet — Megmérgezte magát. Mégha Itt — Szerencsére nem, Itt fekszik bent e kórházban. Már jobban van. — Azonnal megyek - mondta a tanár, és lerakta a kagylót. A kórházba menet a múlt úgy szakadt lel benne, mint a varasodé, sajgó seb a nagy ütésre. A feleségére gondolt, Korán, nagyon korán nősült. Dolgozott és tanult. £ stélt az Iskolában töltötte. Állandó veszekedések otthon. Utolsó éves volt, amikor megtudta, hogy a feleségének van valakije. Az asszony nem Is tiltakozott: bevallotta. Ekkor költözött el otthonról. Ennek már négy esztendeje. Azóta szinte alig látta Gábort. Az anyja csak nagyritkán engedte, hegy meglátogassa. Néhányszor veszekedtek is emiatt. Aztán belefáradt, igyekezett megfeledkezni az egészről. Beletemetkezett a munkába. Es most ez az öngyilkosság... A Ids Gábor rolóban jó állapotban volt már. OH rn ágyban.- Mfért csináltad - kérdezte az apja. - Kis híja, hegy rajtavesztettél. — Féltem. Tudod, nagyon léltem. Robiké a nagymamánál van. Anyu elment otthonról,' én meg léltem. Ott volt az altató. — Tudod jól, hogy...- Anya h szedi. Gondoltam, ha mélyen ahzom, elmúlik. Mogyoród tanár úr elnézte iia sápadt arcát. „Madárcsontú gyerek - állapította meg. — Többet kéne ennie. Jövő hónaptól kétszázzal többet küldök. Hadd erősödjön lel. Jó húslevest kellene ennie, minél többet."- Gábor!- Tessék apukám? - mondta a fiú. A paplan redőit simogatta. — Hozok neked húslevest délben, meg ha kapok, gesztenye- pörét. Tudom, azt szereted. — Jó itt a koszt, nem szükséges. Mogyorósi a székéről az ágy szélére telepedett és simogatta kisfia fejét. Csendben voltak. Nézték egymást. — Apui — szólt hozzá a fiú, — Emlékszel amikor először elvittél magaddal horgászni? — Persze. — Emlékszel, kora hajnalban Indultunk a Réka völgyébe, m öreg patakhoz. Az erdőben, a füves göröngyök alatt, hogy hemzsegtek a giliszták a nedves földben. Egy egész padlólénye- sitő dobozzal gyűjtöttem neked. Emlékszel, apa, amig a csalit illesztetted a horogra, a vízből egy jókora pisztráng vetette lel magát? JCár érte“ — keseregtél. Amikor az elsőt kifogtad, örömömben indiántáncot jártam, és belecsúsztam a vízbe. Olyan hideg volt a viz, hogy meggémberedett a lábfejem. Náthás is lettem. Amit kifogtunk, azt mind rögvest vissza is dobtuk a patakba. „Györsan a vízbe, mert a pisztráng oxigénigényes" - mondtad, meg azt is hozátetted: „Így sportszerű’. — Igen így sportszerű — ismételte a tanár. — Csakugyan emlékszel ezekre, vagy csak mert most mesélem? — Mindenre emlékszem. Arra Is, amikor elvittelek először pisztrángozni. A tanár nézte a fiút, kinek barna szeméből bizalom, sze- *• retet sugárzott. A férfi elszégyellte magát. Mert ő tulajdonképpen nem emlékezett semmire. Az emlékek leplének hasadtával egészen mások jutottak eszébe. A meredek mecseki lejtők öreg Iáinak egymásba fonódó, a lóidból kidudorodó gyökerei, a hegygerinc lapos kis tisztásainak szamócásai, a harmattól csillogó óbányai völgy, a patak megnyugtató, tapintatos csobogása egészen más képekkel párosult. A horizonton felfelé küszködő nap fényében, az opálosan áttetsző kőd tüllfüggőnye mögött egy fiatal nő nézegette magát a patak víztükrében. Ez a lány ma már a második felesége.- Gábori Eljönnél velem ismét az öreg patakhoz? - kérdezte a férfi. - Fogok neked pisztrángot. — Ha meggyógyulok, indulhatunk - felelte a Hú. — Amit nekem fogsz, én ismét visszadobom a patakba. A pisztráng, mint tudod, roppant oxigénigényes. Palotai Boris: Anyai tekintély r i még akkor történt, amikor ádáz ^ küzdelem folyt köztem és o fiam között. Péter már kiskorában mindent látott, mindent megfigyelt, csak éppen azt nem akarta észrevenni, hogy az édesanyja „irodalommal foglalkozik”. Pedig mindent elkövettem, hogy Imponáljak neki. Ha gyengeségeimet kellett lepleznem, olyan óvatos voltam, mint egy nagytőkés. Emlékszem ró, hogy ifjabb éveimben, amikor gyűjtő- ívvel szedegettem össze lelkes olvasóimat — úgy dugdostam előle a gyűjtőivet, mintha dinamitot rejtegetnék a lakásban. Holott Péter abban az időben olvasni sem tudott, s így sejtelme sem volt róla, mily kínos olvasmány egy gyűjtőív. Később, amikor megtanult olvasni, hanyagul az asztalán felejtettem a folyóiratot, amelyben épp aznap jelent meg valami írásom. Bele sem nézett. Ilyenkor hanyagul újra ott felejtettem, s egészen könnyedén, mintegy véletlenül, ott nyitottam fel, ahol a nevem állt. Alig vártam már, hogy szerénykedhessek: nem olyan nagy dolog... De sohasem került rá a sor, hogy szerénykedjek. Egyszer történt meg, hogy olvasás közben jóízűen felnevetett. — Egy sajtóhiba! — villant fel a szeme, s kuncogva felolvasta a sajtóhibát Hadd mulassak én is... Előfordult, hogy a kiadónál üldögéltem egész délelőtt. Javítani, húzni, változtatni kellett, a lektor szerint csupa lényegtelen dolgot, nekem mégis az volt az érzésem, hogy minden azon múlik, amit történetesen ki kell hagyni. Ragaszkodtam hozzá, megnőtt a szememben, mint minden, ami elmúlásra van ítélve. Nem tudom megcsinálni, gondoltam feldúlva, inkább fát vágok, vagy lemondok a könyv megjelenéséről, ami a favágásnál is nehezebb! S aztán, hogy, hogy nem, mégis elkészültem vele. Délelőtt hívtam fel a kiadót, amikor Péter hazajött az iskolából. Hadd hallja ő is, „hogyan tárgyalok a kiadómmal”. Az ilyesmi mégiscsak... hm... Ügy intéztem a telefonbeszélgetést, hogy a gyerek érezze, milyen keresett, ejfoglalt, népszerű, satöbbi vagyok. Világért sem mondtam volna, hogy rohanok aláírni a szerződést, erre yó- * rok hónapok óta. Ehelyett azt mondtam, hogy megpróbálok időt szakítani, s majd felnézek, ha arra járok. (Tudtam, hogy már aznap délután arra járok.) Nein bocsátkoztam részletekbe: hadd lássa a gyerek, milyen nagyvonalú vagyok. Fölényes és szerény voltam, amilyennek a nagy és satöbbi írókat képzelik. Nem tudom, figyelt-e rám Péter, mindenesetre ott sürgölődött a készülék körül, s igyekezett a drótot a lábamra csavarni, ami úgy látszik, felért azzal az örömmel, hogy az édesanyja a kiadóval tárgyal. Amikor Péter kamaszkorba került, váratlan izgalmak zúdultak rám. Éppen azon törtem a fejemet, miképpen „adjam be neki", hogy olaszra fordítják a könyvemet, csak úgy mellesleg, miközben töltöm a teát... De ő elémbe vágott. — Anyu, níost olvasom Mikes leveleit. Ugye szépek? — Hogyne... nagyon — mondtam lankadtan. — Neked melyik rész tetszik legjobban? Be kell vallanom, nem emlékszem Mikes leveleire, ezért türelmetlenül rászóltam: — Ne piszmogj azzal a vajas kenyérrel. (Most kell kirukkolni az olasz dologgal, mert minden pillanatban bajba sodorhatnak Mikes levelei.) Te, majd elfelejtettem... — mondtam könnyedén, és a kiadóról azt állítottam, hogy a „legíslegjobb”, és általában elszórtam néhány leg-szócskát, hadd lássa a fiú: jó helyre született.., — És mennyit kapsz érte? — érdeklődött. Itt sajnos, nem használhattam semmiféle fokozást, ezért elfogott a türelmetlenség. — Szedd össze a holmidat, mindent szanaszéjjel hagysz. Büntetésből megkérdezte: — Mondd, anyu, te olvastad Moliere Képzelt beteg-ét? — Természetesen. — Hogy végződik igazából? Mert egyszer láttam a színházban, és biztos nem úgy végződik, ahogy ott előadták. „E szavaknál meghalt Moliere” — mondta a színész, és lement a függöny. Hát így nem írhatta meg. igaz? — Igaz. — No, ugye? Hát hogyan írta? Kivert az izzadság. Azt mégse mondhattam, hogy évek óta nem volt a kezemben Moliere. Tehát: — Nézz utána, fiam. Az ember maga néz utána olvasmányainak. Sokkal nagyobb öröm, ha egyedül jön ró az igazságra. (Ha nem tudok valamit, mindig ilyen bölcs vagyok.) Mikor azt a történelmi színdarabot írtam, hetekig bújtam a könyvtárakat (Egy csapásra két legyet ütök. D gyesen becsempészem a színdarab ügyet, és jó példával járok elől, ami a lankadatlan szorgalmat illeti.) Az volt az érzésem, hogy tekintélyem helyreállt. Szeme érdeklődve bolyongott rajtam. — Hol fogják előadni a színdarabot? — Még nem tudom. Láss te is munkához. Kipreparáltad a latint? így ment ez. Mihelyt valami kényeset kérdezett, rögtön leckét sóztam a nyakába. Csak így tudtam elterelni magamról a figyelmét, ha eszébe juttattam, milyen kicsi még, és én hozzá képest milyen nagy vagyok. Néhány nap múlva azzal lepett meg, hogy a leves és a hús között ártatlan arccal mesélte: — Képzeld, Fagulyát leültette a tanár, mert nem tudta a thermopülei feliratot. • y — HatlationI — mondtam felháborodva. — Ezt még a leghülyébb is tudja az osztályban. Jó isten, csak no feszegesse a ther- mopülei feliratot. — Láttad a könyvemet a kirakatban? — Ezzel próbáltam ellensúlyozni, ha mégis kiderülne, hogy felháborodásomnak nincs semmi alapja, A thermopülei feliratot minden baj nélkül megúsztam, ám ami a „művemet" illeti, egy mákszemnyi csodálatot sem sikerült kicsiholni belőle. Elejtett megjegyzéseim hatástalanul peregtek le róla, s nem kis bosszúsággal állapítottam meg, hogy ebben a kő- lyökben nincs semmi lelkesedés. C gy napon elhatároztam, hogy sálat kötök neki. Péter a másik szobából rohant be, valamit kiáltózott is, de amint meglátott kötéssel a kezemben, megakadt a hang a torkán. Pár pillanatig megbűvölten nézett rám. — Te tudsz kötni? — kérdezte o legmélyebb tisztelet hangján. — S milyen gyorsan csinálod! — Mögém állt, s nem bírt betelni a látvánnyal. — Hol tanultál kötni? — Csak úgy magomtól — mondtam, s az óstehetségek tömör erejével szedtem le a szemeket a tűről. ■is Milyen tehetséges vagy! — kiáltotta, s szemében kigyúlt a lelkesedés, az a büszke láng, melyet évek óta hasztalan kerestem ... r
