Dunántúli Napló, 1972. március (29. évfolyam, 51-77. szám)
1972-03-05 / 55. szám
DUNÁNTÚLI N APLÖ 7 1972. március 5. Janus Pannonius: A csípés Senecéra Vaksi szemed, Seneca, ne idézgesd mentegetőzve I Szellemi embernek jót tesz ilyen fogyaték. Démokritosz a példa, ki testi szemét legyőtörte, váljék látóbbá ezzel a lelki szeme. Vak volt Cyclops is, ki csodásán fújta a sípját, s Trója elestének bárdja: Homérosz is az. Es ama vén, aki nem békült Pyrrhusszal, azért, hogy Latiumot s népét meg ne gyalázza vele. Stesichorus jobb hangú lett szemefénye kihunyton, s — úgy hírlik — szebben szólt Thamyris dala is. Vak maga Plutus, a gazdagság neves istene szintén, (ettől oszlanak el rosszul a földi javak?) Amor ugyancsak vak, — ha igaz volt Simichidásnak éneke, mely görögül szólt a sicul szigeten. Mit mondjak még? Nem lát ő, Nemezis se, ki szélként mozgat gyors kerekén minden eföldi ügyet Azt helyesen meglátta viszont, hogy, Seneca, téged vakká tennie kell, mint Oedipust valaha. Csorba Győző fordítása Artísrtikus. E ritka díszítő jelző a kivételes szépséggel ragyogó művészi produktumok, művészi teljesítmények sajátja. Ezúttal mégis szívesen kölcsönzőm az esztétika berkeiből. Ez illik legjobban a Janus Pannonius Gimnázium és Szakközépiskola most megjelent Jubileumi Évkönyvére. Jó kézbe venni, jó átlapozni ezt a nyolcvan-egynéhány oldalas, folyóirat formájú kiadványt. Külső borító kötésében, tördelésében, szerkesztésében és egész belső tartalmában egyaránt rangos s az alkalomhoz valóban méltó emléket és megemlékezést ad vele kezünkbe a Janus Pannonius Gimnázium és Szakközépiskola: névadójáról, korábbi és mai önmagáról. Lényegét illetően ez magyarázza, Hogy e kiadvány jócskán eltér - és nemcsak külsejében - a régi, hagyományos iskolai évkönyvektől. Hajdanában, amikor iskolánk jóval kevesebb, nyomdai kapacitásunk viszont jóval több volt még, a középfokú tanintézetek régi tradícióként minden évzáró ünnepségre kinyomtatták az iskola évkönyvét. Ma jobbára ünnepi alkalmakon találkozunk hasonló kiadványokkal, amelyek viszont már szélesebb érdeklődésre is számot tarthatnának. Nemegyszer helytörténeti vagy irodalomtörténeti nóvumok, művelődéstörténeti ritkaságok tárházai ezek az iskolai évkönyvek. Szeretnénk remélni, hogy ez a fél évezredes jubileum tiszteletére megjelent iskolai évkönyv érdemesebb sorsra jut. Rászolgált! Bevezető része — az alkalom jelentőségét méltató első harmada - maradandó, jeles irodalmi értékünk. Miért? Élő múlt címmel Tüskés Tibor összeállításában és nemes, irodalmi veretű átkötő szövegével Janus Pannonius szellemi hagyatékának rendezői, kutatói, emlékének megörökítői mondják el itt megkapóan őszinte, ünnepi hangvételű önvallomásaikat. Megszólal itt a kortárs humanista Vespasiano da Bisticci, a firenzei könyvboltos. Janushoz kötődő bennső- séges kapcsolatáról vall a közelesen megjelenő gyűjteményes kötet pécsi műfordítója, Csórba Győző; s emlékeiről, Janusszal való találkozásairól az írónő, a Janus-életrajzi regény szerzője, Karliczky Margit. Borsos Miklós szobrászművész elképzeléseiről, a nagy magyar humanista költő megmintázott alakjáról mondja egyebek közt: A szobor a Püspökvár alatti szép parkban, a Barbakán hatalmas kőfalai közelében lesz elhelyezve. Sétáló, megálló jelenség, alacsony talpazaton. Köpenye felett vékony arcát széles, egyenes karimájú olasz kalap fedi, ami az arcot mindég árnyékban tartja. Ezáltal derengő távoli idézetté válik. Fény esik a kezekre. A két kézre helyezem a fő hangsúlyt... Pákolitz István, a Pécsett élő költő versben és prózában fogalmazza meg tiszteletadását Janus Pannonius emberi és költői nagysága előtt. Az irodalomtudós, a kor neves ismerője: Kardos Tibor akadémikus egykor pécsi bölcsészhallgató volt. Megemlékezésében a városhoz és Janushoz fűződő érzéseiről tesz vallomást. A sorozat végén megszólal a tudós kutató, Petrovich Ede, o pécsi Püspöki Levéltár vezetője, aki Janus életének Pécshez fűződő szálait vizsr gólja. Vallomásában arra ad választ: mit jelent számára a magyar humanizmus európai rangú költője és mi ragadta meg a legjobban költeményeiben. Néhány, a ma emberének szóló fontos gondolatára különösképp érdemes odafigyelnünk. Hadd idézzünk egyet közülük: „Nem tagadom, hogy mint öreg tanárnak, tetszik nekem az az epigramma is, melyben az iskolamesterek sorsát körvonalazta." Fordításában ez a kétsoros (Ad Ga- leottum) így hangzik: „írni tanitod a gyermekeket, te derék Galeotto / Több aranyat kap, oki kozmetikára tanít." Végül egy kortárs költő sirató versét olvashatjuk egy erdélyi magyar költő átültetésében. Az évkönyv további részeiben az iskolai évkönyvek hagyományos arculatát követi. Janus Pannonius gondolatainak időszerűsége címmel a pécs— baranyai Janus-iskolai pályázat sikeres pályaműveinek egy-egy részletét közli. Majd dr. Wéber Mihályné igazgató tanévnyitó gondolatai vezetik be a jubileumi évkönyv Az iskola élete című fejezetét. Rövid tanulmányok és beszámolók ismertetnek meg bennünket a hatvan éves iskola történetének különböző időszakaival; a gimnázium és a különböző szakközépiskolai osztályok eredményeivel, szakmai sajátosságaival. Ezt követi az iskola gazdasági helyzetének, ifjúsági életének, művészeti eredményeinek bemutatása, majd a tantesület és — osztályok szerint — a tanulók névsora. Nemcsak értékes kiadvány, hasznos küldetést is teljesít ez a Jubileumi Évkönyv. Közelebb juthatunk általa Pécs nagy irodalmi alakjához és annak az 500 éves jubileumnak a belső, mélyebb tortaimához is, amely már e napokban előre veti a fényét. Erre a fényre vonzza tekintetünket a Janus Gimnázium évkönyve. W, E. Miklós György zongoraestje Hálátlan szerep jut zenei életünkben azoknak a művészeknek, akik már nem tartoznak az újonnan felfedezett fiatal tehetségek sorába, de még nem jutottak be az igazán ismeri és elismert nagyságok körébe sem. Miklós György is egyike azon művészeknek, akik jó tizenöt éve szerezték meg diplomájukat, személyüket nem övezik látványos szenzációk, viszonylag ritka Iconcertezési lehetőségeiken bizonyítaniuk kell, hogy nem szabad róluk elfelejtkeznünk. Szerda esti hangversenyének műsorát nem bravúrszámokból állította ösz- sze, hanem olyan művekből, amelyeknek előadása befelé fordulást, emberi és művészi komolyságot, valamint nagy kifejező erőt igényel. A nyitószám, Bach Kromatikus fantázia és fugájának első része ragadott meg a legjobban; lendületes, nagyívű felépítése elkerülte a romantikus előadásmód kísértéseit, nagyszerű barokk muzsikálást hallottunk. A fugában és a további műsorszámok egyik-másikában ei nagy lendület helyenként a plasztici- tás és a biztonság rovására ment. így is ritkaszép pillanatoknak voltunk részesei. Gondoljunk Beethoven op. 110- es As-dúr szonátája nyitó tételének elmélyedt, poétikus felvázolására, Brahms b-moll intermezzó-jának ihletett, szuggesztív indítására, Brahms g-moll balladája széphangú, törékeny H-dúr középrészére. Schumann óriási méretű ciklusában, o Kreislerianában is a lírai, halk lassú részeket találtuk a legszebbnek, de az egész mű felfogása és lényegre törő, színes játéka nagyban emlékeztetett Sirokay Zsuzsa és Szegedi Anikó régebbi nagyszerű pécsi Kreislerianö- előadásaira. (Nem véletlen, hogy Miklós Györggyel mindhárman vaíaha Sólymos Péter növendékei voltak.) Bartók 3. rondájának is ártott a túlzott lendület, de az éneklő középrész itt is szépen érvényesült. Bár látható indiszpozícióval küzdött Miklós György, a hangszerrel sem sikerült igazán kapcsolatot találnia, meg kell állapítanunk, hogy jól felkészült, kiművelt technikájú, magasrendű zenei elképzelésekkel rendelkező művész. Nemzedéke, a negyven év körüliek népes csoportja pedig «rak a gyakori koncertlehetőségek segítségével érhet a tegnapi fiatal tehetségből ismert és méltán elismert művészekké, Szesztay Zsolt „Fordította: Rab Zsuzsa" Mint Gorkij eddig csaknem ismeretlen, korai drámájának, a Pécsett bemutatott Az utolsóknak műfordítója járt itt. Találkoztunk, s a találkozás első számú meglepetése Rab Zsuzsa friss, fiatalos külseje volt, ami valóban fedi életkorát. Miért hittem idősebbnek? Valószínűleg a nevével való gyakori találkozás miatt, hiszen csaknem hihetetlen, milyen fantasztikus mennyiséget lefordított oroszból, munkássága két évtizede alatt. A második számú meglepetés az első kérdés után következett: — A Szovjetunióban tanult meg oroszul? — Nem. Itthon. 46-ban kerültem az egyetemre, magyarorosz szakra, akkoriban kezdtem fordítani. 61-ben, amikor először jártam a Szovjetunióban, már jól ismertem a gyöngyvessző vagy a kéküstökű csor- molya orosz nevét, de ebédet rendelni még nem tudtam. — Akkor hogyan történt ez az életre szóló találkozás az orosz nyelvvel? — Talán a kamaszkori rajongásomnál kezdődött, az orosz klasszikusok iránt. A gimnáziumban angolt és németet tanultam, Aztán a történelem mintegy tálcán hozta elém imádott íróim anyanyelvét... Apám görög-latin szakos tanár volt, az első világháborúban orosz fogságba is került, ezért a fel- szabadulás után pápai házunkban folytonos volt a jövés-menés: a szovjet tisztek kedvelték apámat, ő pedig valamennyit tudott velük beszélni oroszul. Több mint egy hónapon át hallottam magam körül ezt a különös, gazdag, egzotikus nyelvet. Egyszercsak kész volt az elhatározás. Volt egy Karenina Annám oroszul, igen öreg kiadásban, meg egy apró szürke orosz szótár is akadt. Hatszor elolvastam a Karenina Annát, szótárral. Utána már az egyetemre is orosz szakra jelentkeztem. — De mégsem lesz valaki műfordító, mihelyt megtanul egy nyelvet... — Az megintcsak érdekesen alakult. Kollokválnom kellett a kedves öreg Trócsányi profesz- szornál Puskinból és Lermontov- ból. De nem tudtam rendesen felkészülni, és akkor az utolsó nap lefordítottam pár verset, hátha „beszámítja". Nemcsak hogy beszámította, de hamarosan munkát is adott nekem, amikor az Orosz irodalom kincsesházát szerkesztette. — A jó versfordításról már nagyon sokat meditáltak. Egyesek szerint csak az tud jól verset fordítani, aki maga is költő. Eddig két kötete jelent meg, saját verseivel.- Be kell vallanom, hogy három. A legelső tizenhat éves koromban jelent meg. No, nem kell azt komolyan venni, mégis, valószínű, hogy valami része volt ennek is abban, hogy máig is elsősorban versfordítónak érzem magam. Gyermekkoromban apám sokat idézgette kedves görög költőit, azoknak a hexametereknek is a dallamát fogtam fel. Amikor diákkoromban először megpróbáltam egy Heine-verset lefordítani, főleg az vezetett: hogy muzsikálhat ez magyarul? Azt hiszem, valami zenei hallás is kell ehhez.- Maradjunk a verseknél. Vajon igaz-e, hogy az egyszeri orosz versnek egyszeri magyar megfelelője van? Hányféleképp lehet áttenni egy verset? Miből lehet megállapítani, mennyire hű egy lorditás?- Nem tudok ezekre a kérdésekre felelni. Van úgy, hogy leírom a verssort, s az véglegesnek tűnik. Voznyeszenszkijnek egy nyolcsoros versét viszont öt évig fordítottam, vagyis ennyi idő alatt ki tudja hányszor elővettem és átdolgoztam, míg végre véglegesnek éreztem. Kísérteties érzés, ha a vers fordítását valami megakasztja, s abba kell hagyni. Hátha megváltozik, míg az ember távol van tőle? Egyszer sikerült ellenőrizni magam, egészen véletlenül. Jeszenyin egy versét fordítottam, de elkallódott, s öt év múlva, amikor ismét nekiláttam a versnek, már nem emlékeztem, vajon lefordítottam-e valaha. Véletlenül épp akkor előkerült az első fordítás. Egyes részek betűről betűre egyeztek, más részek nem is hasonlítottak ... — Ehhez képest mit jelent prózát fordítani? — Rabszolgaság. Kolostori munkafegyelem. Napi hat órai munka egyfolytában. Ha regényt fordítok, mindennap 6—8 gépelt oldallal el kell készülnöm. Naponta dolgozom, reggel 6 vagy 7 órától. Rengeteg regényt lefordítottam, sajnos. Gyengéket is, összesen vagy százharmincat. De gyakorlatnak nem volt rossz, rengeteget tanultam belőlük. — Milyen fordításaira emlékszik legszívesebben? — Kedvenc területem a nép- költészet, a húszas évek és a jelen orosz nyelvű lírája. De amit még szeretek és vállalok, az Csehov mintegy kétszáz, Gorkij mintegy hatvan noveftá- ja, Zoscsenko Kék könyve és Cvetajeva memoárjai. — Mit jelentett a személyes találkozás a szovjet írókkal, költőkkel? — Egy fordítónak óriási élmény ez. Mindent jelent: a vers lelkének jobb megértését, az emberekhez való közelkerülést, a személyes kapcsolatok elmélyülését. Rendszeresen levelezünk is azóta néhány szovjet íróval. Amit a szovjet író- szövetségtől megkapok (folyóiratok, könyvek), kiegészülnek egyéb könyvekkel, megjelent és nekem elküldött versekkel. Grúziáról csak hallottam, amikor kimentem, ma három napig egyfolytában mesélni tudnék róla. S most éppen egy grúz versantológia fordításán dolgozom. Személyesen is nagyon megszerettem Voznyeszenszkijt, Vinokurovot és Jevtusenkót, de megismerkedhettem ennek a nagy nemzedéknek az „utánpótlásával" is, a legfiatalab- bakkal, akik — ez meggyőződésem — méltóak lesznek az előző nemzedékhez. Épp most került ki a nyomdából a legújabb kötet: Férjhez mennek az angyalok, ebben a „nagy nevek" mellett sok egészen fiatal költő verse is szerepel. — Min dolgozik most? — A grúz antológián, néhány új szovjet versen. És az ősi szláv világban járok mostanában, mert a debreceni egyetem szláv tanszékének felkérésére XVII. századi nyelvemlékeket fordítok magyarra. ' H. E. Dózsa- emléktábla r Siklóson Dózsa György, a nagy parasztforradalmár születésének 500. évfordulója alkalmából országosan nagyszabású ünnepségek kezdődnek ebben az évben. Baranyában Siklós lesz a megyei ünnepségek központja. Erre az alkalomra Vilt Tibor Munkácsy-díjas szobrászművész, aki a Pécsett 1969-ben rendezett országos kisplasztikái bien- nálén elnyerte a Janus Pannonius Múzeum nagydíját, emléktáblát tervez. Az emléktábla Siklóson, a Dózsa György úton, a posta közelében kijelölt helyen áll majd. A művész a közeljövőben Baranyába jön, hogy az emléktábla helyét megtekintse. A Meg'yei Tanács megbízásából készülő emléktábla eltér majd a hasonló alkotásoktól: nem falon helyezik el, hanem lábakon áll, s mindkét oldalról meg lehet tekinteni. A 200x60 centiméter méretű pirogránit emléktáblára szöveg kerül, a betűk formája és ritmusa adja majd az emléktábla különleges hatását, *1 . i Tisztelet a névadónak
