Dunántúli Napló, 1972. február (29. évfolyam, 26-50. szám)
1972-02-27 / 49. szám
1972. február 27. DUNA NT ÖLI NA PL ö 5 Bakonyi Károly és Kálmán Imre zenés játéka a Nemzeti Színházban AZ OBSITOS A színlap zenés játéknál« hirdeti. Az első színpadkép népviseletbe öltözött falusi lányok és legények tarka forgatagával népszínműre emlékeztet. A névnapi köszöntő derűsnek induló hangulatába azonban csakhamar komor színek vegyülnek: mintha dráma peregne a színen. De amikor füttyszó hallatszik és megjelenik a török édességkereskedő előkelő divatot majmoló lányával, kacagás tör fel a nézőkből, amint az operettelőadásokon természetes. És ezzel máris belebotlottunk Az obsitos pécsi bemutatójának első problémájába, a műfaji meghatározás kérdésébe. MILYEN MŰFAJ? Az „énekes színjáték”-nak feltüntetett mű az 1910-es vígszínház'! bemutatókor is — melyen a főszerepeket a híres prózai színész Hegedűs Gyula és Varsányi Irén játszotta — vitát keltett: amolyan felemás alkotásnak tartották, melyben a darab értékes és tartalmas drámai jeleneteit sablonos népszínműi jelenetek, közönséges operettmókák tarkítják. A korabeli kritika szerint Az obsitos abban különbözött az egyéb operettektől, hogy „a szerzők jobbat szándékoztak adni úgy librettóból, mint muzsikából. Azazhogy nem is jobbat, hanem irodalmibbat és művészibbet.” Igazat kell adnunk anjak a korabeli kritikának is, hogy Az obsitos meséje nem okvetlenül kívánja a muzsikát, a muzsika sem mindig találja meg a libretto soraiban a maga igari hangulatát. Most mégis szívesen hallgatják mindkettőt: Bakonyi Károlynál, a János vitéz, a Mágnás Miska, a Bob herceg és több más nagysikerű, magyaros hangvételű operett szövegkönyvírójának és Kálmán Imrének, oly sok fülbemászó melódia komponistájának közös alkotását, mert úgy érezzük, hogy ezzel a „rendhagyó operett"-tel új korszak kezdetét köszönthetjük a Pécsi Nemzeti Színházban. Amit a közönség igényesebb része és a kritika már régóta sürgetett: az agyoncsépelt, elavult librettójú és unalomig énekelt zenéjű „sláger-operettek”, a Luxemburg grófok és Mórica grófnők helyére végre valami más került, ha még nem is egészen új és nem is túlságosait merész, de legalább olyan, amit az utóbbi 20-25 évben magyar színpadon nem játszottak. A Pécsi Nemzeti Színház érdeme, hogy új műsorpolittkájának első lépéseként Az obsitost Lengyelfi Miklósnak felfrissítő, a Bakonyi-darab eredeti drámaisógához visszatérő átdolgozásában a közönség elé vitte. A bemutató másik problémáját a renderés és a szereposztás jelentette. Fényes Márta rendezői felfogása abból indult ki, hogy mindvégig tudatosan vegyíti a műfajokat, gondosan ügyel a mértéktartásra, a Bach-kor- szakban játszódó cselekmény melankolikus hangulatát sohasem engedi harsány színekkel megbontani. A nagyoperettekben szokásos fényes finálékat érzelmileg felfokozott, drámai szituációkkal helyettesíti, amelyek pótolnak minden látványosságot. Ehhez a rendezői alapálláshoz kellett a legmegfelelőbb szereplőket kiválasztani ahhoz, hogy a megszólaltatás stílusa ne kerüljön ellentétbe a rendezés stílusával. E rendhagyó operettet csak rendhagyó szereposztással lehetett sikerre vinni. Legutóbb Az utolsók c. Gorkij-dráma kritikusa e hasábokon elismerő szavakat irt az eddigi operettszínész Mendelényi Vilmos prózai alakításáról. Most prózai színészek érdemelnek elismerést Az obsitos színpadán. De akiket eddig operettszi- nészként könyveltünk el, nagyrészt ugyancsak megszabadultak művészetük korábbi béklyóitól, a bonviván, szubrett-skatulyától. AZ OPERETTJÁTSZÁS MEGÚJHODÁSA Az obsitosban a főszerep a fiát 15 éve hazaváró édesanyáé, a Rektor- néé. Annak idején Biahánénak szánták, most a Pécsi Nemzeti Színház olyan művészegyénisége alakítja, mint Takács Margit érdemes művész. Sikerekben gazdag pályafutásának jelentős csúcsa ez a szerep, melyet az érzelmek széles skálájának sallangmentes, őszinte tolmácsolásával épít fel. A régi nagy szerepek emlékét idéző éneke, méltóságteljes tánca, a reménykedő, várakozó, fiát megtalálni vélő, majd ismét elvesztő anya ezernyi rezdülését tükröző színészi játéka mind-mind helyet kap a Rektorné szerepének megformálásában. Ez az ő estje: a közönség tapsa is' elsősorban neki szól. A hazatérő obsitos szerepében Mester István talán először kap lehetőséget korábbi szerepkörével ellentétes igényű alakításra. Az obsitos hús-vér figura és Mester István alakítása színészileg is árnyalt, hiteles. Felszabadult, érzelemgazdag, szinte poéti'kus játékmodor jellemzi Vári Éva szerepformálását, mely ugyancsak művészetének új, előnyös oldalát bontakoztatja ki. Az előadás legkellemesebb meglepetését Sólyom Kati nyújtja. Eddigi prózai szerepeihez hasonló komolyság e szerep sikerének alapja: a humort, a nevette- tést nemes eszközökkel műveli, melyhez kitűnő mozgás és a szerephez illő énekhang társul. A mértéktartás, az emberábrázoló színészi játék tükröződik az együttes régi, jól bevált ope- rettszereplőinek játékában. Ezért osztozik a sikerben, beleilleszkedik az előadás stílusába Bázsa Éva, Faludi László. A széphangú Győry Márta kellemes, üdén népies Julikája.-a megnyerő modorú Galambos György melegszívű Buzogány Józsija (II. felvonásbeli dala különösen szép), Somody Kálmán jó érzékkel és humorral megoldott Tihamérje, valamint a többiek: Fülöp Mihály, Kovács Dénes, Monori Ferenc játéka az operettjátszás megújhodásának biztató ígérete. Az előadás zenei igényessége a vezénylő hlevesi András érdeme. Jól eltalálja a zene és a prózai jelenetek arányát, és ezúttal a más Kálmán- operettekből kölcsönkért melódiák is zökkenőmentesen simulnak az előadásba. A zenekarral éppúgy elégedettek lehetünk, mint a szépen éneklő és jól mozgó, a tánckar szerepét is betöltő kórussál (karigazgató: Károly Róbert), A magyar falu hangulatát árasztó díszletek és jelmezek tervezője, Pintye Gusztáv ugyancsak stílusos munkát végzett. Különösen Takács Margit ruhái sikerültek szépen. Az obsitos pécsi bemutatójában felcsillantak a sokat vitatott zenés műfaj azon értékei, amelyek hosszú időre biztosítják a megérdemelt sikert. Dr. Nádor Tamás Beszélgetés Farkas Ferenccel A ]anus-balett zenéje Egy ugrásra vagyunk a Moszkva tértől, s öt percnyire a 'villamosmegállótól, mégis olyan a csöndesség, mint egy szigeten. Köröskörül diszkrét sötétségben állnak Pasarét kertes villái. A 12-es számot keresem, Farkas Ferenc Kossuth-díjas zeneszerző otthonát. Az egyik emeletes ház ablakaiból narancssárga fény szűrődik ki. A függönyöktől sárga fény. Várnak mar. Janus Pannonius halála 500. évfordulójára a Pécsi Balett bemutatja a Panegyricus című táncfantáziát, amelyet Eck Imre koreografált, s zenéjét pedig Farkas Ferenc szerzetté. Farkas Ferencnek, aki a Zeneművészeti Főiskolán is tanít, ma nehéz napja volt. Teával frissíti magát, mialatt beszélgetünk. — Milyen különleges feladatot jelent a zeneszerzőnek, ha balettzerét kell Írnia? — 1949-ben született meg az első táncjátékom, A furfangos diáKok, amelyhez Harangozó Gyula kitűnő koreográfiát csinált. Ezt a táncjátékot több külföldi színházban is előadták. 1960-ban a szegedi Csínom Palkó előadásra új balett-betétet írtam, amelyet Eck Imre koreografált, s feleségével együtt ő is táncolt benne. A kellemes együttdolgozás óta sem veszítettük el a kapcsolatot, s örültem, amikor hozzám fordult, hogy a Pécsi Balett számára írjak zenét. — Hogyan sikerült a zene-tánc-pró- zai szöveg egységét biztosítani? — A táncjáték három felvonásból, összesen kilenc zenei képből áll. Szerepel benne három prózai dialógus, amelyeket Gyárfás Miklós írt, s amelyek Janus Pannonius és Mátyás között hangzanak el. Minden jelenetet Janus Pannonius egy-egy verscíme vezet be, amelyek egyszersmind a költő életének fontos szakaszait tárják elénk. Az egész estét betöltő balettnek jómagam nem vagyok híve, mert egy órán túl az emberi fül már nehezen fogad be tisztán hangszeres zenét. Itt azonban azért adtam föl az elveimet, mert kórus szerepeltetése színesíti a zenei anyagot, másrészt kitűnő ötlet a prózai szövegek alkalmazása is. Egyébként ez az új mű az 1960-ban írt Cantus Pannonicus stílusának folytatása; ebben a kompozícióban zenésítettem meg először Janus Pannonius verseket. Ott, ahol az énekkar Janus Pannonius versekre írt zenét ad elő latinul, ott nem voltam tekintettel a táncszerűségre. Erre azonban Eck Imre is bátorított, aki nagyon sokszor nyúl olyan zenékhez, amelyek nem elsősorban tánc-szerű- ek. (Pl. Lajtha vonósnégyes.) A bátorítás hatására és ezeknek a verseknek a zenei kifejezését kerestem. Ugyanakkor azonban a többi részben bizonyos tánc-típusok képei lebegtek előttem. Ez a színhelyből, másrészt a szereplő egyéniségéből következik. A második képhez például — amely előtt a három krónikás beénekli a Janu* vers címét: „Panaszkodik, hogy társai bordélyházba csalták" — Lorenzo Medici verseket zenésítettem meg. A következő kép Mátyás katonái közé vezet; ebben katonatánc fordul elő, mely a magyar hagyományokra támaszkodik. Abban a képben, melyben Medici Cosimot Firenzében meglátogatja Janus, bajett-betét lesz, a be- íéf-jelleget avval hangsúlyozom, hogy három muzsikus a színpadon szolgáltatja a zenét az antikizáló, görögös tánchoz. „Az udvaroncok szerencséiének forgandóságáról” című képben Galeotto szerepel, akinek tréfacsináló voltát groteszk tánc jellemzi. — A zenei anyag egységesen reneszánsz stilusú lesz? — Nem. Bizonyos archaizálás természetesen elkerülhetetlen, de ez nem stílusutánzás lesz. Ez a mai hallgató részére átértékelt olasz vagy magyar hangvétel. Ha úgy tetszik, az én hangom, amelynek a korábbi művekben már előzményei vannak. — Hogyan áll pillanatnyilag a munka? — Az első megbeszélésünk Eck Imrével valamikor az elmúlt év elején volt. A munka már a versek kiválasztásával elindult — voltak olyan hosszú versek, amelyeket úgy kellett meghúzni, hogy azért minden lényeges bennük legyen. Amikor Szegeden a Csínom Palkót vezényeltem, oda is levittem a Janus kötetemet. A végleges kidolgozás ősszel kezdődött. A versek kiválasztása szövegkönyvi munka volt, de addig nem kezdhettem a megzenésítéshez, amíg nem tudtam, mely versek szerepelnek majd. A zongorakivonat január végén készült el, s most gőzerővel dolgozom a hangszerelésen. Marafkó László Szabadkai képzőművészek kiállítása Soha így még nem volt, hogy egymásután két külföldi anyag került rendezésre Pécsett. A lahti anyagot a szabadkai képzőművészek kiállítása követte. A távoli testvérváros, a finnugor nyelvcsalád tudományosan bizonyított és mély ragaszkodással vallott rokonsága után közeli, anyanyelvűnkön beszélő barátok látogattak Pécsre. Szervezettségükre bizonyság, hogy a kiállító tizennégy művész mind szabadkai, hogy közülük 11 a Szerb Képzőművészeti Egyesület tagja, hogy mindannyian a Jugoszláv Képzőművészet Szövetségéhez tartoznak. Ezek nem formaságok, a legteljesebb együttműködést példázzák. A szövetségi tagok egyben a Vajdaságban működő hat művésztelep állanaó olkotói közé is tartoznak. Kitűnő, szervezett formáit hozták létre a publikálásnak, a képzőművészeti igény ki elégítésére. A szabadkai Képzőművészeti Találkozó, a szabadkai Városi Galéria és Kiállítási Szalon egy város eredményén túl, a közösségben rejlő erő, tehetség és kezdeményező leleményesség eredménye. A festők közül elsőnek Szilágyi Gábort említenénk. Sajátos szuggesztív világ az övé. Asszociatív jelkapcsolatainak ugyanúgy megvan a szervezettsége, belső élete, mint az élő, szerves természeti lényeknek, Motívumainak tárgyszerűsége önmagában elveszti valóságtartalmát. Az anyagszerűnek és a tömegek elkülönülő jellege helyett egy érzékeny, szellemi mozgékonysággal, — a tárgyak egymáson átható jel-kötés lesz jellemző képeire. Egy reggel című kép motívumai között ott látjuk a kakast, az ölelkező párt; fény röppen, tűz csillan. Egy tovaillanó érzés, egy só- hajtásnyi idő emléke és gondolattársítása rendeződik képpé. Festésmódja: az elmosódó, cikázó foltok és a már-mór finomkodónak tűnő vékony festékréteg a képek könnyedségét fokozza. Áz Őszi forgószél barnái a „nyoma sem maradt nyár1' hangulatát idézik. Fontos része lesz a képnek a nagy foltokra kiülő kicsiny geometrikus forma. Színben, karakterében megkülönböztető és elkülönülő szerepet vállal. Tárgyi egzaktsága kézzel foghatóvá teszi a látvány gondolatiságát. A tovaillanó idő és múlandóság relatív viszonyát bizonyítja. A kép derűs reménnyel vállalja az állandóan mozgó, változó, világot. Petrik Pál képei rusztikus felületű, a síkot plasztikusan alakított munkák. Igen finom a homok faktúraalakító hatása. „Tisza partján” képe még szorosan kötődik a látványhoz, bár a kévekötegek téri élménye a parti homok természetes nyomait is elénk idézi. A „Nyári nap forrósága” elfáradt izzása, a homok hatására megtörik a vörösesbarna, fekete tónusokban. Kulturált vonalvezetés jellemzi; kevés szavú, kalligrafikus élmény marad képei után. Poznavija Milán színei hordozzák legközvetlenebbül a népművészet színvilágát. Gyurókovics Hunor grafikái a szecesszió és az expresszionizmus formajegyeire emlékeztet. Benes József szitanyomától a pécsi műhely törekvéseihez áll közel. Grafikáin a motívum hol jellé nő (Férfiú), hol csupán dekoratív ritmust eredményez (Piros és zöld) és a kettő szellemes kapcsolódását, kombinatív készségét bizonyítja a „Kukucskai ablak árvízkor”. Torok Sándor pasztelljei a kozmikus világba . bepillantott ember végtelen képzet-élményéről mesélnek. Az erővonalak színes, dinamikus rendszere, a mágneses tér feszülése és a különös centrumokat ért fényhatások korunk megnövekedett méreteit érzékeltetik. A látomás dinamikusan rendeződik harmonikus képpé, a világűr nem fenyegető veszélyt jelent, hanem humanizált tárgyi valóság lesz. Kalmár Gábor vasszobrai formailag növényi motívumokra, magokra emlékeztetnek. Üj életükben azonban dekorativitásuk folytán elvesztik plasztikai erejüket — kivéve a Vasvirág és Kiégett műbolygó. A vas artisztikuma könnyed, nem eléggé átgondolt, alkalomszerűen alakított formai kapcsolatokat nehezen tűr. Az iparművészeti anyag közül To- gyerás József ragyogó mázú falikerámiái, a népi motívumokat felújító kompozíciói a legszembetűnőbbek. Kalmár Magdolna munkái kissé vaskos, súlyos formáival nehézkesnek hat. Félreérthetetlenül a népi kerámiával rokon, de mintha hiányozna annak varázslatos bája, keresetlen eredetiségé. A Juhászok szamáron ez alól kivétel. Itt sikerült leginkább a korongolt formák arányával játékossá tenni a plasztikát, eredetinek lenni, minden álnépieskedést kerülve. A szabadkai művészet műfajokban, technikában és színvonalban is eltérő. Hagyományőrzés és új lehetőségek keresése egymás mellett él. Egészségesnek tűnik, hogy a szoios együttélés ellenére mindenki kéoes megőrizni egyéniségét, meggyőződéssel, képességei birtokában őszintén alkotni, A kiállított munkák önálló szellemi termékek - formailag méa- gsak nem is közelednek egymáshoz, ezzel is mintha önerejüket akarnák igazolni. Az őszinte szándék és mértéktartó rendezés tetszetős kiállítást eredményezett. A művészek munkai és a rendezők fáradozásai közös örömet szerzett. B. Pilaszanovích Irén i A
