Dunántúli Napló, 1972. február (29. évfolyam, 26-50. szám)
1972-02-20 / 43. szám
8 DUNANTOLI NAPLÖ t 1972. február 20. Kína — ma Vonnak események, amelyekről már a kortársak tudják, hogy világtörténelmi jelentőségűek. Kétségtelen, hogy ilyen nagyjelentőségű esemény volt az utóbbi időben Kína elszigeteltségének felszámolása, felvétele az ENSZ-be. Miután egy évtizeden át zajlott a vitája, sőt ellenségeskedése a végülis „szociálimperia listának" minősített Szovjetunióval és a „nem elég forradalminak” tartott szocialista országokkal, Kína most váratlan gyorsasággal rendezi viszonyát az imperializmus legfőbb hatalmával, s vendégül látja Pe- kingben Nixont, az Egyesült Államok elnökét. Ez az új kínai külpolitikai vonal mindenekelőtt a kínai belső helyzetre irányítja a figyelmet. Ez az, ami meghatározza minden ország nemzetközi tevékenységének jellegét, lehetőségeit és határait. A mai kínai helyzetről szóló ismertetést tehát elsősorban a belső állapotok - szükségszerűen hiányos, de legalább a lényeges vonósokat feltüntető — jellemzésével kell kezdeni. Belpolitika, hadsereg, éleiszínvonai A Kínai Népköztársaság jelenlegi helyzetének megbízható felmérését megnehezíti az adatok hiányos, s nem mindig hiteles volta. Mégis, a valószínűnek fogadhatjuk el, hogy Kína lakossága ma 750-800 millió, s ennek csupán 1—2 százaléka munkás. Mintegy 50 millió lehet a városi polgáriértelmiségi réteg és a túlnyomó többség: paraszt Kínában egyetlen rezsim uralma sem lehet tartós, ha az szembekerül a parasztsággal. Ennek megfelelően a „nagy kulturális forradalom" zűrzavarát lehetőleg távol tartották a falutól, viszont a feleslegessé vált vörösgárdista osztagokat százezerszám, sőt milliós nagyságrendben küldték falura. Mert g parasztbázis döntő szerepe ellenére a politikai harc. a fordulatok eldöntésének fő színtere Kínában is, mégis: — a városok. A kínai politikai cfkk-cgkkjait, a felső politikai régiókban legutóbb is lefolyt hatalmi harcokat siKerüit a nép tömegeitől elszigetelten végigvinni. Ennek egyik oka, az, hogy a kínai nép életszínvonalát a felszabadulás előttihez képest jelentősen megjavították. Az életszínvonal hullámzott, de ma ma- gasaáb, mint a „nagy kulturális forra- aalom” előtt volt., A nemzeti jövedelem, becslések szerint, kb. évi 100 milliárd dollár, vagyis — különböző mód- szerű összetevések szerint — ennek egy főre jutó része 10-20-szor alacsonyabb, mint pl. Japánban, s 25-50-szer kisebb, mint az Egyesült Államokban. Kína fejlődő ország, ipara és mező- gazdasága semmiképp sem elegendő ma helyébe. Ám a „kulturális forradalom” után a helyzet e tekintetben ii nagyon zavaros. Az államapparátus részben megmaradt, részben úgynevezett „hármas forradalmi bizottságok” vették át az ügyek irányítását a falvaktól a városokig, üzemekig, egyete-" mekig és tartományokig. E bizottságok egyik tagja „forradalmi lázadó”, másik tagja „ótnevelt régi káder”, harmadik tagja mindig katona. A hadsereg, amely ellenőrizte a kulturális forradalom lefolyását, döntő súllyal vesz részt a hatalmi szervekben. Vidéken, s alsóbb szinten a népi kommunák vezetése nemcsak gazdasági szervként működött, hanem a közigazgatást is intézte. A kínai parlament, a Népi Gyűlés hosszabb idő óta nem ült ösz- sze, az országnak nincs államjogilag tisztázott „első embere”, bár Mao Ce- tung személyének valóságos istenként- tisztelt kultusza kétségtelenné teszi, hogy ki ma Kína feje. Ugyanakkor az ügyeket Csou En-!aj miniszterelnök irányítja, az ő kezében van az államapparátus, s lényegében a külpolitika irányítása is. Legutóbb súlyos belső hatalmi harcok zajlottak le Kínában. Miután Mao Ce-tung csoportja kisebbségben volt a Kínai Kommunista Párt legfőbb vezetésében, de sikerült a „kulturális forradalom" folyamán, a hadsereg segítségével megbuktatni a többség élén állott Llu Sao-csit, a hadsereg vezetője, Lin Piao marsall elnyerte —. Mao elnök után — a pártban a második helyet A kommunista pártok történetében példátlanul álló módon, a pórt IX. Kongresszusán elfogadott új Szervezeti . Szabályzatba név szerint belevették, hogy Mao Ce-tung a párt vezére és Lin Piao a helyettese, utóda. Ezt követően azonban ellentétek támadtak Mao-Ce-tung—Csou En-Laj és Lin Piao, valamint a kulturális forradalomba előtérbe került más katonai és politikai személyiségek között. A hadsereg szerepét háttérbe igyekeztek szorítani, Lin Piaot összeesküvéssel vádolták, s valószínűleg már nem is él — bár csupán annyit tudunk biztosan a sorsáról, hogy sehol meg nem jelenik, képeit eltüntették a nyilvános helyekről, könyvét bevonták, s újságcikkekben bírálták, zártkörű gyűléseken pedig azt állították, hogy merényletet kísérelt meg Mao-Ce-tung élete ellen is. Ebbe a belső harcba a kínai nép nem szólhatott bele, s különben is: Kínában olyan sajátos szervezetet hoztak létre (megvannak .ennek a ,régi, császári-birodalmi előzményei is, amikor még minden nyolc családnak voit egy megbízott felelőse, aki az adófizetésüket garantálta), amely minden 10 családot egy felelős bizalmi ember ellenőrzése alatt tart. Ez rendkívüli szervezettséget, az egyének feletti aprólékos ellenőrzést tesz lehetővé. A külföldiek közül kevesen sejtik, milyen mélyreható és aprólékos a kínai társadalom hiearcikus szervezetekbe, csoportokba fogása, s hogy ennek milyen nagy szerepé van a tömegek befolyásolásában, mozgatásában és ellenőrzésében. Kétségtelen, hogy ma Kína ellentmondásoktól is terhes. A felszín látszólagos egyöntetűsége alatt, ennyi fordulat után, szükségszerűen sok kétely, elégedettlenség és ellenzékiség is lappang. De a vezetés a kínai nació- nalizmusrá, a nagy nemzeti büszkeségre apellál, s ezt az érzést a sovinizmusig szítja pl. szovjetellenes uszítással, állítólagos háborús fenyegetettségre hivatkozással, a világ legcivilizáltabb, vezetésre termett népének minősített kínaiak büszkeségére is építve. A kínaiak azonban valójában józan, praktikus, szorgalmas és intelligens emberek, akiket mindig és mindenben — senki és semmiképp sem tud tartósan félrevezetni. Külpolitika — Kettős gyengítés — Saját szövetségesek egy világhatalmi politikai alátámasztására, a szónak abban az értelmében, ahogyan azt a két „szuperhatalom”, a bzovjetunió és az Egyesült Államok vonatkozásában elmondhatjuk. Ha Kína most azt hangoztatja, hogy „nem akar szuperhatalom lenni”, erről tudni kell, hogy a szónak katonai- gazdasági értelemben nem is lenne képes erre. De az életszínvonalnak a korábbihoz kepest számottevő emelKe- dese, számos Delső vívmánya olyan tömegtámogatást biztosít a rendszernek, amely bármennyire lemorzsolódhatott is az utolsó zűrzavaros esztendőkben, még mindig megfelelő, szilárd hátországot, nagy manőverezési lehetőséget ad a kormánynak. Ennek a politikai-diplomáciai rugalmasságnak és manőverezési készségnek másik tényezője, hogy Kína „az önerőre támaszkodás" és a „két lábon járás” jelszavát követi a gazdaság- politikában. Ez annyit jelent, hogy az általános alacsony színvonalon — egyebek közt az alapélelmiszerek és a textil jegyre történő elosztásával, — saját eszközeivel is biztosíthatja a lakosság ellátását Kína jelenleg sem pénzügyileg, sem nyersanyagok tekintetében nem vesz részt a nemzetközi munkamegosztásban, legalábbis nem olyan mértékben, hogy függésben lenne a világpiactól. A „két lábon járás” azt jelenti, hogy mind az ipart, mind a mezőgazdaságot fejleszti, de jelenti azt is, hogy az ipar egyrészt (bizonyos kiemelt szektoraiban) fejlett technikára, másrészt a nagyszámú és olcsó kézi munkaerőre támaszkodik. A kínai gazdaságot az „önerőre támaszkodás" is több értelemben jellemzi. Nemcsak az ország szabad gozdasógi mozgását értik alatta, hanem azt is, hogy egyes (sok közülük magyorországnyi nagyságú) tartományok, sőt körzetek saját maguk gondoskodnak lakosságuk ellátásáról. Ez vonatkozik az orvosi ellátásra és alao'okú iskoláztatásra csokúgv, nrnt a m-''má!is mezőgazdasági szc-T-ám- ás m j‘'ágyagyártás- ra (helyi üzemekben) és részben - ez nem minden vidéken megvalósítható — az élelmiszertermelésre. Kína nagy vívmánya volt, hogy egységes közigazqatást vezetett be a fel- szabadu'ás előtti szétziláltság, a koto- nakisklrályok szeparatista önkényuralA kínai külpolitika e hatalmas birodalom felszabadulása után több fejlődési szakaszon ment át. A KNK kezdetben szilárd szövetségre lépett a Szovjetunióval és a szocialista országokkal, akiknek támogatása egyszerűen létfontosságú volt a fiotal népi állam számára. Az 1950-és évek végén egyre szaporodtak a nézeteltérések, mind Kínán belül a szocialista építés módszerei, útjai tekintetében, mind a szocialista táborral. Itt elsősorban azért, mert Kína azt elvárta, hogy a testvérországok, akár saját fejlődésüket is megakasztva, minden segítséget megadjanak neki történelmi elmaradottsága varázslatosan rövid idő alatt végbemenő felszámolásához. Számot tartott arra is, hogy nukleáris fegyverekkel ellássák. Közben olyan jelenségek bukkantak fel e hatalmas országban, amelyek alapján gyanítható volt: Kína vezető szerepe tart igényt a nemzetközi forradalmi és a nemzeti felszabadító mozgalmakban, s nem ítéli meg reálisan a nemzetközi helyzetet. A kínai külpolitika 1960-tól módszeresen előkészítette, majd véghezvitte a szakítást a szocialista táborral. Először ideológiai harcnak tüntette fel az ellentéteket. Megalkuvással vádolta a Szovjetuniót, szemére vetette, hogy kapcsolatot tart az imperialistákkal, elsősorban az Amerikai Egyesült Államokkal, s ezt „cinkosságnak" minősítette. Pekingben úgy ítélték meg a világhelyzetet, hogy az megérett a forradalomra, csak az „elkényelmese- dett” szocialista országok és nyugati kommunista pártok nem hajlandók ezért harcot, kockázatot vállalni. Ekkor azt hirdették, hogy a „világfalu", a fejlődő, szegény, gyarmati sorból felszabadult országok a legfőbb forradalmi erő, ezek vezetőjeként, s a tőkés országokban szervezkedő ultraforradalmi csoportokra támaszkodva akarták átvenni a világforradalom Irányi- tását: hogy bekerítsék „a világ-városokat”, a fejlett országokat. Ezzel a kínai külpolitika a gyakorlatban latért az osztály-alapról, eltért a marxista tudományosságtól. Ez a „forradalmárkodó” stratégia sikertelennek bizonyult a Harmadik Világ országaiban, tömege« vérontással járó, tragikus kudarchoz vezetett 1965- ben Indonéziában. Ezt követte a „kulturális forradalom”, amelynek egyik funkciója kétségtelenül a csődöt mondott politika felszámolása volt Ekkor Kína befelé fordult, visszahívta majdnem minden nagykövetét külföldről, s a belső, „permanens forradalom" jelszavát állította előtérbe. Ennek megfelelően a szocializmusért folytatott harcot állandó, tömeges összecsapások, az ellentétek kiélezése és harcban történő megoldása formájában kívánta folytatni, — szükség esetén részlegesen szétverve a saját, megmerevedett, bürokratizálódott állami — és párt'-opparátusát, a hatalom gyakorlásának szerveit is. (Ennek a veszélyes akciónak biztosítására kellett a hadsereg, s kezdetben Lin Piao támogatósa.) Ennek az időszaknak a Szovjetunióval való ellentétek ellenségeskedéssé való kiélezése felelt meg. Katonai provokációk, fegyveres összecsapások történtek a szovjet—kínai határon (Damanszkij-szigetnél) és Kína azt követelte, hogy a Szovjetunió elvben ismerje el saját, Kínával érintkező határainak érvénytelenségét t Ezzel egyidőben Kína folytatta az amerikai imperializmus elleni propagandát, támogatta Vietnámot és az indokínai népek ellenállását. De mindezt saját befolyása szempontjának mcgíe.e.óen tette, s közben pl. meg c.adulyorta is a szovjet támogatás e.jUttotását a vieímani harcosodhoz. A legutóbbi években Kína ismét fordult egyet, s „diplomáciai nyitást" hajtott végre a legfejlettebb tőkés országok irányában; elsősorban az Egyesült Államokhoz' közeledett. A pakisztáni terrorista rezsim, Jahja Kán se gítségével jött létre Kissinger pekingi útja, amelynek eredményeképpen most Nixon elnök Pekingbe látogat. Ugyanakkor a — határprovokációk után nagy- nehezen megindult szovjet—kínai tárgyalások eredménytelenül, vontatottan folynak. Mi az oka a kínai külpolitikai fordulatának? Kínának be kellett látnia, hogy a világban most nincs közvetlen forradalmi válság, s nem lehet egyszeribe világforradalmat csinálni. Csalódott a felszabadult, volt gyarmati országokba vetett reményeiben és nem tudta megbontani a nemzetközi forradalmi mozgalom szervezett sorait sem. így, saját korlátozott gazdasági-katonai erejével számolva, de változatlanul világpolitikai vezető szerepre törekedve, a „kettős gyengítés” taktikájához, egy kínai „külön vonal” meghirdetéséhez folyamodott Kína, mint a Biztonsági Tanács tagja, s mint hatalmas területű és lélekszámú ország, egyszersmind olyan ország is, amelyben nagyszabású társadalmi-forradalmi kísérlet folyik (bármily útra tért légyen is a szocializmus építése Kínában: ami itt történik annak történelmi távlatban, jó és rossz tanulságait tekintve egyaránt nagy jelentősége van, hiszen a világ nagyobbik részén hasonló, fejlődő országokban él az emberiség kétharmada) — mindenképpen világpolitikai tényező. Saját nagyhatalmi-soviniszta ambícióinak megvalósítása érdekében azonban az látszott számára legmegfelelőbb taktikának, hogy mindkét világhatalom erejét, szövetségi rendszerét, erkölcsi hitelét igyekezzék rontani, s ezzel saját viszonylagos erejét, befolyását növelni. Mivel a Szovjetunió és szövetségesei részéről kinyilvánították a szocialista felek készségét a Kínával való jóviszony visszaállítására — legalábbis a béke és haladás közös érdekeit szolgáló cnl'iimperialista egység jegyében —, a kínai vezetés úgy gondolta, hogy ez irányban nem kell külön erőfeszítéseket tennie. Viszont a nyugati tőkés országok, s különösen Amerika felé bátorító gesztusokat tett, hogy jelezze: közeledni akar hozzájuk. Ezek bizonnyal készek alkura lépni vele, hiszen a szovjetéi lenességet pl. az Egyesült Államok jól felhasználhatja saját céljai érdekében. Egyébként is látható, hogy Nixon az elnökválasztás előtt, a vietnami-indokínai kudarcok közepette rászorult olyan látványos sikerre, amely újraválasztását elősegítheti, s Kínából Ilyen látványos eredményt kínáltak neki. Ezen túlmenően: Kína hatalmas, potenciális piac a külkereskedelem számára, s még kitűnő ellensúly lehet nemcsak a világpoli- tikáoan a Szovjetunióval szemben, hanem Ázsiában, szükség esetén Japán és India vonatkozásában is: hiszen ki tudja, merre fejlődnek ezek az országok a következő évtizedekben? Mint láthatjuk, a kínai „kettős gyengítés taktikája”, amelynek jelszava: „minden kis- es közepes ország fogjon össze a szuperhatalmak ellen” — egyelőre éppenséggel előnyösnek látszik az egyik szidalmazott szuperha- tglom, az Egyesült Államok vezetői számára. Tény, hogy Kína elvávolodott a szocialista országoktól és közeledett az imperialista hatalmakhoz. Érthető, hogy ennek az Egyesült Államok (feladva korábbi, hibás Kína-politikáját) elébe ment. Mindamellett az amerikaiak sem lehetnek olyan naivak, hogy azt higgyék, Kína most az ő megbízható szövetségesükké változott. Nixon elnöknek nagy problémát okoz, hogyan vonuljon ki Vietnamból úgy, hogy ott fena- tartsa saját bábrezsimjét. Erről kétségtelenül tárgyalni akar a szomszédos Kínával. Taivan kérdésében is lesz egymáshoz néhány szavuk. Az elkövetkező évek közvetlen amerikai—kínai kilátásait is szemügyre akarják venni: a pekingi látogatás tehát fontos esemény. Azt azonban látni kell, hogy Kína a saját különb szempontjai szerint politizál, nem válik senki szövetségesévé, csak saját magának akar szövetségeseket toborozni. Bár Kína elsősorban „nagypolitikát” csinál és a fejlett tőkés országokkal fűzi szorosabbra kapcsolatait, nem mondott le a Harmadik Világ országainak „védelmezője” szerepéről sem. Mintegy 800 millió dolláros évi segélyprogramja kevésszámú erszágba irányul, (a Tanzánia—Zambia vasút egymagában 400 millió dollárt igényel, s Szudán kb. 40 milliót kapott Kínától) - de néhány „barátsági támaszpont" kiépítésére alkalmas, mert rendkívül kedvező feltételek mellett adjá, s nagy propagandát fejtenek ki szakértői is. A fejlődő országok azonban, nemzeti függetlenségük védelmében csak az antiimperiaíista egységfrontra támaszkodhatnak eredményesen. Kína jelenleg megbontja ezt az egységfrontot. Ez,olyan perspektívát is elképzelhetővé tesz, hogy Kína egy Idő múltán rákényszerül, legalább egyes kérdésekben, az együttműködésre a szocialista országokkal, az imperializmus tényleges, konkrét fenyegetése ellen. Hosz- szú távra az amerikai érdekek sértik Kína érdekelt a Csendes-óceán térségében és Délkelet-Ázsióban is. Türelem kell annak kivárásához, hogy milyen irányba fordítják kínai külpolitikát a szükségszerűségek. Egyelőre tény, hogy szovjetellenessége, az anti- Imperialista egységfront megbontása kárt okoz a haladás és a béke híveinek, s veszedelmeket rejt magában. Am Kína bármily „forradalmi” Is szavaiban, tetteiben óvatos. Nemcsak a kását, a rizst sem eszik olyan forrón, mint ahogyan főzték. , .......... Patkó Imi*
